Changbin's POV

Felixszel töltött egész hetem ellenére se tudtam megszokni, mennyire csodálatos, így csak csöndben figyelem. Szokás szerint nem tudok aludni, mindenféle hülyeségeken jár az eszem.

Mosolyogva kelek fel mellőle, míg ő az igazak álmát alussza. Minél halkabban, hogy még csak véletlenül se keltsem fel osonok ki a fürdőbe, ahol reggeli tisztálkodásomat és a fürdést is letudom, tekintettel arra, hogy Felix el se engedett este, így esélyem se volt elszabadulni mellőle. Nem mintha akartam volna...

Fürdés közben megszokásből siklik combjaimra a tekintetem, ahol remegő kezeimmel végigsimítva hegeimen próbálok becsukott szemmel, a falnak támaszkodva mély levegőket venni, nehogy elkapjon a pánikroham.

Hiszen ez már a múlt, ami nem tud visszajönni. Már nem tud bántani senki. Saját magam se. Próbálom ezt magamba sulykolni tükörképemmel szinte vicsorogva, farkasszemet nézve. Sikertelenül.
Hiszen mindezen hosszú évek alatt rájöttem, hogy a legnagyobb ellenségem saját magam vagyok.
De néha egyszerűbb hiú ábrándokba üldözni magamat, mint szembenézni a valósággal. Ebbe már profi vagyok.

......

Az iskolába beérve kicsit ideges vagyok, reggel óta sikerült valamennyire összeszednem magam, de mégse vagyok a toppon. Felix tenyeremben pihenő keze kicsi nyugodtságot erőltet rám. Úgy érzem, végre valami aprócska boldogság nekem is jutott ennyi szenvedés után.

Épp ezért borzalmas érzés, ahogy a suli előtt otthagy egy csókkal, de neki órája van még, engem pedig hív a kötelesség.
Ausztrál haveromhoz indulok, akinek háza előtt leparkolva deja vú érzésem van.
Olyan jó újra itt lenni!
Nagy robajjal török be a lakásba, majd meg se állok a stúdióig. Berontva dobom le a cuccaimat, majd rögtön felé veszem az irányt.

- Hallo haver! - köszönt Chan, miközben mosolyogva nézegeti a gépét, majd felpattanva egy baráti ölelésbe invitál, amibe úgy simulok bele, mintha most tenne ilyet először - Minden rendben van? - kérdezi furcsán méregetve arcomat. Előtte nem kell játszanom magam. Megint átlát rajtam. Túl jól ismer.

Levetve álarcomat, egy nagy sóhajjal ülök le a székbe - szinte beleroskadok -, mire Chan is helyet foglal. Ugyanaz az aggodalmas, torokszorító arckifejezés jelenik meg arcán, mint mindig, amikor előjönnek a rohamjaim.  Nem csodálkozom, hogy aggódik miattam. Én is ezt teszem. Minden áldott nap.
- Újra előjött. Mióta összejöttem Felixszel - mondom, ahogy a kis piros cérnát pöckölgetem a csuklómon, hisz nem merek belenézni a szemeibe - Újra megjelenik előttem minden. Az az este. A sok vér. Apa. Anya. Nem tudok aludni. Nem tudok gondolkozni. Nem tudok másra gondolni. Félek - szinte suttogom az utolsó mondatot, megremeg az ajkam, érzem, ahogy megszakad a szívem. De nem csak nekem, hanem az előttem ülőnek is.

- Megoldjuk Changbin! - jelenti ki határozottan, mire nyelnem kell egyet. Érzem, hogy gyűlik az a kibaszott gombóc a torkomban - Eddig is megoldottuk. Nem próbálhatod meg újra. Nem hagyhatsz itt minket! - rakja rá kezét a combomra, majd felemelve arcomat néz rám könnyes szemeivel - Nincs már itt az apád. Nem tud bántani! - ahogy ezt kimondja, eltörik a mécses, és átölelve derekát kezdek el sírni, mint egy kisgyerek - Itt vagyunk mi. Woojin, Jisung, Hyunjin. Meg a többi hülye akivel mostanában összebarátkoztunk. Szeretünk téged. Itt van Felix. A világot jelenti a számodra. Szerelmes beléd - megáll, hogy összeszedje magát, majd remegő hangon folytatja - Nem tűnhetsz el Changbin! Erős vagy. Kibírtad, és most is ki fogod bírni. Rendben? Megoldjuk. Együtt! - eltol magától, majd felemelve kezét nyújtja felém kisujját - Együtt? - kérdezi szipogva, majd erőltetett mosollyal zsepit nyújt, mire nekem is egy halván görbület jelenik meg ajkamon, felemelve kezemet kulcsolom össze ujjainkat.

- Együtt! - jelentem ki, majd egy újabb ölelésben részesítem, amíg le nem nyugszok.

Mikor elválunk, mindketten csak nézzük a másikat, rendbe szedve magunkat, újra felhúzva álcáinkat, majd úgy teszek, mintha az előbb nem történt volna semmi. Nem lehetek újra gyenge...

- Mit szólnál hozzá, ha idehívnám Jisungot és felvennénk néhány számot? Attól jobb kedvre derülsz majd, ugye? - kérdezi Chan, ahogy összeszedi magát, mire csak aprót mosolyogva bólintok. Mindig tudja mi a jó nekem. Mint egy igazi vezető. Csodálkozom, hogy nem roppan bele mindenbe...

- Tökéletes! - mondom, majd elővéve a telefonomat dobok egy üzenetet Felixnek, hogy itt maradok a srácokkal és majd később elmegyek érte.

- Csá! - ront be olyan 10 perc múlva nagy slunggal a Jisung, mire mindketten megijedve esünk ki majdnem a székünkből. Hogy a halálba ért ide ilyen gyorsan?! Chan előre szólt neki? Gondolkozok magamban, de inkább elvetem a kérdéseket.
Hanyagul ledobja magáról a pulcsiját, tanszereit a sarokba hajítva ül le mellénk.
- Mit veszünk fel? Mert ahogy számolom nyárig nincs sok időnk vissza, aztán le kéne adni a projekteket - kérdezi rögtön, belevetve magát a munkába.

Mindhárman a gép elé ülünk, majd hosszas keresgélésbe kezdünk. Több üres alapot is találunk, de elvetjük őket, hiszen semelyik nem fog meg minket.

- Szerintem legyen a 42 - jelenti ki a semmiből Chan, mire megáll bennem az ütő is.
42. Ez az a szám, amit Chan a gödörbe kerülésem, az elfuserált kísérletem után írt. Azután, hogy kishíján örökké véget vetettem az életemnek. És kishíján megöltem vele őt is.
Ő az élet értelméről ír, arra gondol, én pedig az első mondatoknál ragadok le. Mindig.
Amint meghallom az ismerős hangokat, a felvett demót, fejvesztve menekülnék múltam elől, a stúdióból, de nem tudok. Hiszen ez vagyok én. Egy elbaszott gyerek, elbaszott élettel.
Régóta próbálkozunk a felvétellel, de mindig nemet mondtam az ajánlatra, hiszen nem tudtam túl tenni magam a dolgon. Channal ellentétben, még azóta sem.

- Szerintem ez nem jó ötlet Chan. Legyen inkább a Runner's High - rámsandít szeme sarkából Jisung, mire csak üveges tekintettel meredek magam elé. Vajon ez a szám lehet sorsfordító? Vajon, ha felveszem segíteni fog a továbblépésben?
Csak akkor tudhatom meg, ha megteszem...

- Legyen a 42 - jelentem ki szinte sutyorogva, mire mindketten meglepődve néznek rám, büszkeséggel elegyedve.

- Ez a beszéd, Changbin! - rángat ki a kényelmes székemből Jisung, aki a hallottakra reagálva szinte körbeugrálja velem a szobát, úgy ölelget halálra, amit nem is bánok.

Szeretem őket. Ők a testvéreim. Ha boldoggá tudom őket tenni, ám legyen. Lehet, nekem is jót fog tenni...
- Na elég az érzelgősségből. Munkára! Mindent bele! - utasít Chan mosolyogva minket, majd leülve a gépek elé, beküldve engem a mikrofonhoz állunk neki a dolognak, mindent bele adva.
Ilyen ez a showbiznisz.

......

Mikor végeztünk, mindhárman a lakás előtti parkolóban állva szívjuk el cigarettáinkat, és mindenféle semmiségről beszélgetünk. Jó érzés így levezetni a napot.

- Ezt jól megcsináltad, Jisung! - szólal meg nevetve Chan, mire értetlenül nézek a két srácra. Lemaradtam valamiről?!

- Jól megcsináltad? Mi van? - kérdezem, mire a fentebb említett csak egy eszelős vigyort ölt magára, és rögtön tudom, hogy valami atom nagy gyökérséget csinált.

- Háát... Lehet összejöttem Hanával - mondja, mire szinte leesik az állam.

- Mi? - kérdezem szinte elhűlve - Neked nem Minho életed muffinjának egyetlen mazsolája?

- Kapd be! - üt bele röhögve a vállamba - Nem mer lépni, ezért úgy döntöttem, féltékennyé akarom tenni - ad magyarázatot, mire ugyanolyan értetlen fejet vágok, mint az előbb.

- Te tudod bro, csak el ne basszad! Általában ezek a dolgok fordítva szoktak elsütni - tájékoztatom, de erőszakos fejrázásba kezd.

- Biztos nem. Már tökéletesítve van a tervem. Poooov! - üvölt fel, pisztolyokat formálva a kezével, mire csak nevetünk - Tényleg! Holnap lejöttök a Lyukba? Kicsi feszkó levezetés meg minden - kérdezi sejtelmesen mosolyogva, mire Channal sunyin összenézünk, hisz mindketten tudjuk mire gondol.

- Ott leszünk. Megmutatjuk, hogy csináljak a nagyok! - mondom játékosan, mire mindkettőnkkel kezet fog, majd le is lép.

- Büszke vagyok rád! - jelenti ki Chan, ahogy megveregeti a vállamat - Örülök, hogy végre felvettük ezt a számot. Remélem segített valamit. És a délutáni szeánsz is.

- Köszönöm - mondom hálásan mosolyogva, majd pacsit adva neki én is elindulok autóm felé - 42 - szólok oda neki távolodva, mire csak nevetve rázza meg a fejét.

- 42 - kiáltja oda, ahogy elkezd sétálni a kapu felé.

Gyorsan dobok egy üzenetet Felixnek, hogy indulok, mire rögtön válaszol is, így gondolkodás nélkül izzítom a motort, meg se állok, amíg meg nem érkezek hozzájuk.

Hello guys.
Remélem tetszett a rész, az elkövetkezendők elég sok meglepetést rejtenek, ami véleményem szerint legtöbbötöknek örömet fog okozni. ;) Jövőhéten megpróbálok részt hozni, de mint az előző alatt írtam, érettségizek, így nem ígérek semmit előre.
Kommenteket ugyanúgy szívesen fogadok, mint eddig!
Jóéjt, mindenkinek kellemes hetet!