Taehyung:

Idegesen fogom kezemben az aktákat, amelyek Jimin-ről és a Cane Corso gyilkosról szólnak. Lassan 24 órája eltűnt, én pedig azóta talpon vagyok. Mikor a helyszínre értem és megláttam az autó mellett fekvő élettelen testet a szívem megállt és mindent lassítva láttam. Lejátszódott bennem a telefonhívás Jimin-nel, ahogy elhallgat és a nevemet kiáltja. Szinte láttam lelki szemeim előtt azt, hogy fél, ezzel pedig bennem egy világ omlott akkor össze. Tehetetlen voltam, dühös a csalódottság és a félelem pedig befészkelte magát a gondolataimba! Nem hiszem el, hogy nem képes rám hallgatni! Neki mindig a saját feje után kell mennie! Mondtam neki! Kértem, hogy ne menjen oda, de nem az a hülye állatmániája...

Basszus, hisz pont ezt szeretem benne, mégis most hihetetlenül dühít! Tudta, hogy egy gyilkos van odakint mégis...

Idegesen szorítom össze szemeimet, míg dühösen ledobom az asztalra az aktákat, így fejemet kezeimbe tudom ejteni. Lepörög a kép előttem, ahogy oda futok és meglátom, hogy a test nem az övé... Emlékszem, először átjárt a megkönnyebbülés, ám utána realizálódott bennem, ha nincs itt, ha nincs itt Ő, akkor mégis hol a fenébe lehet? A társam JB volt az, aki megtalálta az összetört telefonját, amin csupán néhány perce beszéltem vele.

Lassú voltam és ezért életem szerelme issza meg a levét...

– Hé, Tae – nyújt felém társam egy bögre, forró kávét. Eddig kezeimben tartott fejemet felemelem és egy mély sóhajt hallatok, míg az éltető, fekete nedűért nyúlok egy köszönöm-öt mormogva. – Nem a te hibád – teszi vállamra kezét JB. A gépem felé sandít, ahol az Egyetem kamerafelvételeit nézem át újra és újra, hátha találok valamit, amit eddig nem vettem észre.

Azt már tudjuk, hogy elrabolták, hisz jól látszik, ahogy hátulról fejbe vágják és egy autóba teszik a kutyával együtt. Vérzik a szívem, ahogy látom mennyire fél, s így, hogy visszhangzik fejemben az utolsó mondata az egész még rosszabb. Persze nagyjából semmi nem látszik a sötét miatt, illetve a gyilkosok se néznek a kamerába csak Jimin arca kivehető. A két fekete alak mintha tudta volna, hogy merre van a kamera, végig a hátukat mutatták... Kétség sem fér hozzá profik, ám most először hibázott a Cane Corso gyilkos! Eddig sose kapták lencsevégre, ám most! Igaz nem látszik más csak a háta, ugyan akkor van végre valami, amin elindulhatunk.

– De az JB! Érte kellett volna mennem! Tudtam milyen veszélyes odakint és azt is, hogy későn fog végezni! Elkéredzkedhettem volna egy negyedórára, vagy ha kicsit gyorsabb vagyok...

– Akkor lehet, te is bajba kerültél volna, hiszen többen is voltak. Sőt egy újabb halott strici is bővíti a listát örülj neki, hogy eddig Jimin testét nem találtuk meg.

– Értsd meg! Nem tudom minek örüljek! Lehet, sokkal nagyobb bajban van! – pattanok fel az asztalomra csapva, mire sokan felénk kapják a fejüket. Észrevéve magamat visszaülök a helyemre és a kissé kifolyt kávémat kezdem törölgetni egy zsebkendővel, míg JB nagyot sóhajt. – Ki tudja, mennyire fél! Hogy bántják-e? Én...

– Taehyung – szakít félbe főnököm, míg erős léptekkel felém igyekezik. Alacsony termete ellenére, hihetetlen aurája van. Okos, ravasz és rendkívül bátor. Igazi példakép a számomra, hisz fiatal kora ellenére, már az egyik fő nyomozó... Pedig csak 28 éves.

– Uram – köszönök neki, ahogy asztalomhoz lép. Igaz, tegezhetem, de a tiszteletet azért ilyenkor mindig megadom. Baekhyun csak biccent egyet és már folytatja is.

– Menj haza! – utasít, mire már pattannék ismét fel, hogy nemtetszésemet fejezzem ki és a szemébe mondhassam, ezt nem teheti, de határozottan leint. – Vagy hazamész és megpróbálsz pihenni egy kicsit vagy tényleg leveszlek az ügyről! Tiszta fejel kell, hogy dolgozz! Örülj neki, hogy alapból nem vettelek le, nem is dolgozhatnál rajta Jimin miatta! Kiálltam melletted, mert megkértél, de akkor látni akarom azt, hogy miért is lettél évfolyam első és miért tettelek eleve erre az ügyre téged. Szóval ehhez tartsd magad! – erélyes, ellentmondást nem tűrő hangja miatt, csak nyakamat behúzva bólintok egyet elnyomva egy szép nagy káromkodást, ahol éppen melegebb éghajlatra küldöm az előttem állót.

Tudom, hogy igaza van és alapból hallás is vagyok neki, hisz, ahogy Jimint elrabolták, engem le kellett volna ültetnie a kispadra, ám ő tartja értem a hátát. Meg igaza van, tiszta fejjel kéne gondolkodnom, mivel így olyan dolgokat se fogok észrevenni, amik az orrom előtt vannak. Yeontan miatt is haza kell mennem, mivel igaz a szüleim hallva a híreket felajánlották, hogy ránéznek Tany-ra és ma meg is látogatták, de mégis nekem kell rá vigyázni. Nem is akarom, hogy elvigyék tőlem, de mivel kicsi az albérletem, amit addig bérlek, míg Jimin-nel össze nem költözünk -de még is meglegyen a kis magánszféránk és szabadságunk-, nem elég Tany-nak arra, hogy egész nap ott gubbasszon.

Anya akart velem beszélni, de nem voltam olyan állapotba, hogy a kutyán kívül mást megbeszéljünk, így fel is kéne hívnom, hisz tudom a szüleim mennyire szeretik Jimin-t, és hogy mennyire is aggódhatnak érte és értem is. Illetve Jimin szüleivel is kéne beszélnem, hiába értesítették már őket az ügyről... Jimin anyja teljesen kilehet, szinte látom lelki szemeim előtt; már biztos kisírta a szemét is, az apja erősnek próbálja láttatni magát a törékeny nő mellett, de őt is biztosan hihetetlenül megviseli a dolog. Oda kell mennem!

– Menj Tae, aludj egy kicsit, késő van már. Holnap újult erővel folytatjuk – mosolyog rám kedvesen JB.

– Igazatok van – sóhajtok nagyot, míg felállok asztalomtól, de előtte gyorsan elmentek mindent, illetve átküldöm az éjszakás kollégámnak az eddig szerzett anyagot és kikapcsolom a gépemet. – Úgy is beszélnem kell Jimin szüleivel!

– Lehet jobb lenne holnap reggel, már este tizenegy van – mondja Baek, de csak fejemet rázom.

– Hidd el, nem fognak aludni és... Én se fogok egykönnyen elaludni. Muszáj beszélnem velük, talán ez nekem is segít picit – motyogom orrom alatt, majd el is köszönök tőlük. Még hallom mielőtt kilépnék az irodából, ahogy Baek halkan felsóhajtva szól JB-nek:

– Annyira sajnálom, hogy eltűnt a mindig mosolygós, bohókás, játékos énje. Nagyon remélem, hogy mihamarabb megtaláljuk Jimin-t.

Én is! Ezt én is nagyon remélem!

Fekete kocsimhoz érve be is ülök, ám általános izgatottságom, ami a munkanap végén szokott lenni, nincs többé. Hirtelen első gondolatom az lett volna, hogy felhívom Jimin-t, hogy felvidítson, már csak a puszta hangjával is, de nem tehetem. Eltűnt! Nem hívhatom fel, mint minden áldott nap munka után, hogy megkérdezzem milyen napja volt vagy, hogy szóljak neki, indulok érte, hogy aztán együtt töltsünk egy forró és szenvedélyes éjszakát... Nem, a lelkesedésem eltűnt Jimin-nel együtt.

Szinte lefejelem a kormányt, ahogy elfog a tehetetlen düh. Erősen rá is csapok, mihelyt elveszem onnan lüktető fejemet.

– A francba! A kibaszott, kurva életbe! – ütöm erősen a kormányt. - Miért???? – kiáltok fel az iroda parkolójából a sötét csillagos égre nézve, mintha csak megválaszolná a kérdésemet... Viszont az csak hallgat, mint a sír.

Nem hittem, hogy egyszer ez a munka tesz keresztbe. Segíteni akartam az embereknek, holott sose találkoztam az áldozatokkal. Én mindig csak a bűnözőkkel és a halottakat láttam. Ugyan mindig tudtam, hogy az áldozatok mögött áll egy család, aki elveszített valakit, de akár mennyire is tisztában voltam vele, sose hagytam, hogy az érzelmek elragadjanak. Akár mit láttam, akár milyen brutális volt a gyilkosság, akár milyen őrült tekintetű a gyilkos. Nem! Ez a munka nem engedi, hogy érzelmet vigyünk bele, de valahol még is tudtam és tudom, segítettem nekik. Most azonban én vagyok az áldozat családja... Az, aki aggódik és szenved, csupán egyetlen különbséggel. Én látom a hátteret, látom a brutalitást... Tudom mi lehet vele és ez az ami ösztönöz arra, hogy az ügyön maradjak. Én akarom megtalálni a Cane Corso gyilkost, hogy saját kezűleg küldhessem börtönbe és minél hamarabb megmenthessem Jimin-t. Nem tudom miért, lehet csak a szívem akarja elhinni, de tudom, életben van!

Mélyet sóhajtva, ejtem fejemet tenyerembe, majd szememet kezdem dörzsölni, hogy kicsit meg is állítsam kicsorduló könnyeimet. Össze szedve magam, indítom be a kocsimat és nyúlok a kis képernyőhöz, hogy felhívhassam édesanyámat, míg Jimin-nék házához veszem az irányt. Muszáj beszélnem vele.

– Édesem! – hallom meg anyám lágy, mégis aggodalmakkal teli hangját.

– Anya! – nyögöm kissé elhalva, míg kiteszem az indexet.

– Istenem Drágám, apád és én egész nap csak rád gondolunk – csuklik el a hangja. Tudom, mennyire szeret engem és Jimin-t! Mindig mellettem állt, akkor is, amikor elmondtam nekik meleg vagyok, mikor felvetettem az ötletet, hogy Jimin-nel összeköltözzünk! Rögtön támogattak és tudom, mennyire aggódik érte is, mégis erősnek akar tűnni, miattam, mert most engem akar megnyugtatni! – Hogy érzed magad?

– Szörnyen anya! Szörnyen, aggódom Jimin-ért, úgy érzem ez az egész az én, hibám!

– Tae drágám! Tudod jól, hogy ez nem igaz! – szól rám erélyesen.

– Ah, tudom igen! De szeretném magamat hibáztatni, mert kell egy bűnbak! – nyögök fel. – Anya, végig hallgattam, ahogy elrabolják! Ha csak egy kicsit gyorsabb vagyok, vagy vigyázok rá és elmegyek érte! - nyüszítek fel, fájdalmasan. Hibáztatni akarom magam, mert tudom, megelőzhettem volna ezt az egészet.

– Kicsim – csuklik el édesanyám hangja. – Úgy sajnálom... De ne feledd, most erősnek kell lenned, mert igenis tehetsz érte valamit. Most összeszedheted magad és megtalálhatod azt a szemetet, aki elvitt egy ilyen ártatlan és aranyos teremtést. Illetve ne feledd! – hangja határozottan cseng és mind ez, amit mond, ismét bizonyítja, hogy az én anyám a világ legerősebb nője, aki mindig tudja, mit kell mondania. – Én, az apád, Jimin szülei, a barátaid és a munkatársaid, mind mögötted állunk és segítünk neked, ahogyan tudunk! – hangja erősen csengett, és ezzel engem is azzá tesz. Tudtam, hogy őt kell hívnom, hogy rá van szükségem, hogy össze szedjem magam! Hisz én is ember vagyok, összetörök. Viszont igaza van! Kitűztem a legújabb célomat és nincs semmi a világon, ami eltántoríthatna előle. Tudom, nehéz lesz, néha összeomlok majd, de sose adom fel! Megtalállak Jimin!

– Szeretlek – suttogom. Bár nem tudom, konkrétan kinek is címzem.