Jimin:

Hihetetlen fejfájásra ébredek. Óvatosan kezdem nyitogatni szemeimet, de mindhiába, teljes sötétségen kívül semmit nem látok. Hirtelen megtódulnak az emlékek. Az autó, a kutya, a sofőr, a férfi... a pisztoly. Úr isten! Hol vagyok? Tae... hol van Tae? Megakarok mozdulni, de ekkor hangos zúgásba kezd a fülem és mintha a testem nem akarna engedelmeskedni. Míg heves pislogásokkal próbálom visszanyerni látásomat, a fülemben tomboló erős zúgás halkul, így viszont megüti a fülemet egy beszélgetésfoszlány.

– Nem érdekel Jin! Azonnal ébreszd fel a srácot! – mondja idegesen egy mély, férfias hang.

– Talán, ha nem vágtad volna fejbe, akkor nem lenne ájult! – morogja a másik, kissé kellemesebben csengő lágy, ugyanakkor szintén ideges hang.

– Már mondtam, hogy Suga volt! – csattan fel a másik, mire kissé megrezzenek.

– Én meg, hogy nem érdekel! Egy eszméletlen embert nem ébreszthetek fel, mikor kedvem tartja!

– De te vagy az orvos! – valószínű valahova oda csap a fickó, mivel hatalmas csörömpölést hallok meg.

– Igen, orvos vagyok, nem Isten! – kiabál most már „Jin" is. – És örülnék, ha nem vernéd szét a rendelőt, főleg, hogy a kutyád műtésére készülünk!

– Oké, de ébreszd fel és mentsétek meg, különben te és a gyerek lesztek a következők, akik az asztalon fognak feküdni!

Ezután már csak egy hangos ajtócsapódást és egy halk, fáradt sóhajt, majd egyre közelebbről jövő lépteket hallok. Idejön! Szemeim még mindig nem akarnak tisztulni, hiába próbálkozom, fekete foltok lebegnek mindenfelé. A tehetetlenség kezd még jobban megijeszteni. A férfi egyre közelebb jön, engem meg ismét elönt a rettegés.

– Oh, hát felébredtél! – hangja most lágy és nyugtató, de engem akkor se győz meg. Félve kapok levegő után, míg látásom megint kezd elsötétülni. – Ó, ne, ne, ne! Ne akarj mozogni, különben megint nem fogsz semmit látni! Nyugi, tudom, ez most nehéz, de vegyél mély levegőt és próbálj megnyugodni. Én nem bántanálak! – szinte suttogja a szavakat, de nem bírok hinni neki... Azonban tudom, igaza van. Ráérek akkor pánikrohamot kapni, ha már látok és van elég erőm mozogni. Veszek egy mély levegőt, majd lassan ki is fújom, míg szememet kicsit becsukom, hogy addig se terheljem. Ezt csinálom egy darabig, míg a mellettem lévő -a hallottak alapján Jin- csendben vár, de baszki ez egy ilyen helyzetben marha nehéz! Nem tudom, hol vagyok, kivel vagyok és Tae... Istenem Tae, hogy aggódhat! Mindent hallott! Megmondta, hogy ne csináljak semmit, de nem, nekem a saját fejem után kellett mennem. Szép volt Jimin, ennek hála valami elmebeteg gyilkos közelében vagy. Nagy tapsot nekem, nem hiszem el... Tuti megölnek vagy megerőszakolnak és aztán ölnek meg, vagy... - Oké eddig szépen ment, de már megint kezdesz bepánikolni! – csendül fel ismét Jin nyugtató hangja.

– Csodálkozol? – kérdezem, minek hatására ki is nyitom a szememet, amivel végre látok, így rögtön felé nézek. Meglepetten hőkölök hátra, ugyanis Jin nagyon helyes és arca is barátságos, szemei pedig valódi aggodalmat tükröznek. Persze nem dőlök be neki! Haja amúgy világosbarna, ami a szemeit illeti sötétebb árnyalatúak, ám melegséget és kedvességet sugároznak. Dús, rózsaszín ajkain pedig kedves mosoly ül. Széles vállán pedig orvosi köpeny pihen. – Egy idegen helyen vagyok! Egy idegen emberrel, miután leütöttek, pedig én csak jót akartam! – remeg meg hangom és szemem is kezd bepárásodni.

– Tudom, nézd Jimin...

– Honnan, tudod a nevemet?

–A diákigazolványodból – mutat az ágyam mellett lévő kis éjjeliszekrényre, ahol már üres tárcám fekszik mellette egy pohár víz és egy tabletta. - Nézd, normális esetben nem kérném ezt, de te állatorvosnak tanulsz, ugye? – kérdi, mire én értetlenül bólintok. – Hallottál minket? – újból bólintok.

– Igen, ki volt az a férfi...

– JK, egy igazi seggfej... de amúgy jó fej is tud lenni a maga módján – mosolya még szélesebb lesz, de akkor se nyugtat meg. Akkor az akivel beszélt, aki elkapott és idehozott ő...

– Ő a Cane Corso gyilkos – suttogom magam elé.

– Talált – hogy hatásosabb legyen mutatóujjával is rám mutat. – És akin segíteni akartál, a kutyája Démon.

– Hm, találó név – morgom orrom alatt, na nem mintha az állatot akarnám bántani, inkább a gazdájának akarok jól beolvasni.

– Démon aranyos kutya, csupán arra támad rá, akire JK utasítja. Figyelj, mindene az az állat, ha nem mented meg, megöl...– már nem mosolyog, arca sokkal komolyabbá válik és a szemei... A szemei félelmet sugároznak. – Nézd, én nem értek a kutyákhoz én csak a Telep orvosa vagyok, de asszisztálok neked. Megkel mentenünk Démont, mert a legnagyobb bajod nem a halál lesz... Azt csak kívánni fogod, ha JK kezébe kerülsz – suttogja, míg én ledermedek.

– De azt mondta, meg fog ölni és téged is – motyogom.

– De csak miután megkínzott. Viszont ha segítesz neki, nem fog bántani. Ártatlanokat sose ölt, viszont a kutyájáért megtenné. Ha viszont Démon túléli, megfog védeni... ami a Telepen jól jön – sóhajt, ám bennem megáll az ütő! – Engem meg nem fog bántani.

– Várj! Hogy érted azt, hogy a Telepen? – remeg meg a hangom.

– Figyelj minden kérdésedre válaszolok, de Démon sok vért vesztet, a csontját helyre tetted, én sínbe pedig sínbe, de meg kell műteni. Ez a te érdeked is. Nézd - fogja meg eddig ölembe összekulcsolt kezeimet. – Nem akarom, hogy bajod essen. Hidd el nekem, tudom min mész keresztül, én is hasonló helyzetben kerültem ide – néz mélyen szemeimbe és meglepő, de nem érezem dühöt, hanem inkább megértés. Való igaz, nem így egy idegen helyen, de segíteni akartam az állaton.

– Rendben, de utána mindenre válaszolsz! – igyekszem bátornak tűnni, de úgy érzem, Jin előtt nem is igazán kell. Valamiért úgy érzem, ő nem bántana, legalább is a szemei ezt mondják. Elmosolyodik, majd elengedi kezemet és a pohárért és a piruláért nyúl, amiket a kezembe is ad.

– Mindenre! Ígérem, de most vedd be a fájdalom csillapítót és kezdjünk neki – fordul hátra, amit követek szememmel, csak ekkor látom meg az asztalon fekvő nagytestű, fekete kutyát. – Amúgy Jin vagyok – hajol meg, amit viszonzok is, ugyan én már hallottam a nevét, de úgy tűnik neki nem esett le. – Úgy gondoltam, illendő, ha már én tudom a tiedet – mosolyog kedvesen.

Gyorsan beveszem a fájdalomcsillapítót, majd Jin-re nézve felállok. Kicsit meglep, hogy nincs rajtam cipő, így ez kicsit kényelmetlenül érint, ám Jin ezt látva leguggol és az ágy alól kiveszi azt, amit fel is veszem, így  indulok bemosakodni, hogy utána nekiálljak életem első és talán utolsó igazi műtétjének.

Nehéz volt, talán szerencsének nevezhetem, hogy a Professzorral végzett műtét is hasonló volt. Így biztosabban helyeztem el a csavarokat Démon lábában és zártam össze sebeit Jin asszisztálásával. Sok vért vesztett, míg idehozták, ám szerencsére Jin-ek volt megfelelő vére, így valószínű egy óra múlva Démon is fel fog kelni az altatásból. Most a sarokban lévő kis asztalánál ülünk és egy forró teát szürcsölök, míg ő sajátját készíti el... A helyzet maga talán kissé abszurd, de kíváncsi vagyok és úgy érzem, nem fogok innen hamar szabadulni. Ha pedig válaszokat akarok akkor pedig Jin lesz az, aki megadja azokat.

Most van csak időm igazán végignézni a rendelőn, egész nagy. Középen a bejárati ajtóval szemben van az asztal, amin Démon is pihen jelenleg. Az ajtótól jobbra Jin íróasztala, mögötte a falon a diplomái, amiből nem kevés van. Mondjuk, nem csodálom a műtét közben látszott rajta mennyire profi és milyen okos is. Az asztala mellett, a falnál végig szekrények és pultok állnak, melyen minden létező orvosi kellék megtalálható egészen az én ágyamig, ahol feküdtem. Gondolom ez a gyengélkedő is, hisz az enyémen kívül még három hasonló fekvőhely van egymás mellett, amiket függönyökkel különíthető el. Ezután van ez a kicsi, ugyanakkor jól felszerelt konyha, ahol jelenleg tartózkodunk. Mellettünk még egy ajtó található, amire a Fürdő felirat van írva, és az ágyak előtt egy dupla-szárnyú, amin a Műtő szó virít. Nézelődésemből Jin ránt ki, aki velem szembe foglal helyet és orrom elé is nyom egy gőzölgő ebédes dobozt. Meglepetten pislogok fel rá.

– Mi az? Nem mérgezett, ha emiatt aggódsz – kuncog fel, ami nekem is egy kisebb mosolyt csal arcomra, amit ahogy észreveszek, azonnal el is tüntetek. Hiába szimpatizálok vele, ő is benne van ebben a... a... Nem is tudom, miben. – Csak gondoltam éhes lehetsz, lassan reggel van, nekem meg megmaradt a vacsorám – int fejével a doboz felé. – Ne aggódj én készítettem.

– Nem aggódom Jin. Köszönöm szépen, valóban éhes vagyok, csak... - túrok tehetetlenül a hajamba. – Ah, ez az egész helyzet... Tudod, én nem akarok itt lenni. Haza akarok menni a szüleimhez és a barátomhoz! – nézek rá bánatosan. A szemeimben megjelenik a félelem, amit a műtét idejére elnyomtam magamban. – Istenem a szüleim! Anya meg is mondta, hogy ne menjek segíteni semmilyen állatnak, én meg azt hittem, ebből semmi baj nem lesz erre... - nézek körül. – És Tae... - nem tehetek róla, ahogy újra meghallom fejembe barátom kétségbeesett hangját, azt ahogy nevemet kiáltja magatehetetlenül... Könnyet csal szemembe, s érzem, hogy alsó ajkam megremeg. – Jin – ragadom meg kezét, minek hatására majdnem ölébe borítom tűzforró teáját. – Segítened kell! Látom, hogy jó ember vagy. Kérlek, segíts hazajutni – könyörgök neki. Szemén látom az őszinte sajnálatot és sajnos azt is, hogy amire kérem lehetetlen.

– Nagyon sajnálom Jimin, de nem tehetem, különben megölnek engem és a páromat is – fog rá kezemre ő is. – Hidd el, szívesen segítenék, én át érzem min mész keresztül, de...

– Te nem érzed át! – csattanok fel, s el is húzom tőle kezemet, míg mérgesen nézek szomorú szemeibe. Nem hat meg. – Honnan is tudhatnád, te egy bűnözőt, sőt szerintem ez a „Telep" egy egész bűnszervezet egyike... - csattanok fel, mire lehajtja a fejét. Hirtelen magatehetetlen düh lepi el egész testemet és nem gondolkozva vágom hozzá a szavakat, nem figyelve arra, milyen kedves is volt velem. – Gyilkosokat mentesz meg, igaz? Hogy nem szégyelled magad!? Neked bajbajutott embereken kéne segítened! Ártatlanokén... nem olyanokén, akik miatt kórházba kerülnek – kiabálom. Hevességemben észre se veszem, hogy felállok, mire székem hátraborul.

– Igazad van Jimin! – motyogja Jin, még mindig az asztalt bámulva. – Gyilkosokat mentek! Vajon miért? Szerinted, hogy kerültem ide? Mondtam neked, hasonló körülmények miatt vagyok itt, mint te! – néz szemembe, míg az övéi könnyektől csillognak. Hirtelen tudatosul bennem, hogy mondta már nekem és most látom, mennyire megbántottam őt. Nem tudom mit tegyek, úgy érzem igazam van, de közben meg is bántam, hogy ráförmedtem. – Tudod, annyi idős voltam, mint te, mikor a Szöuli Orvosi Egyetemre jártam végzős diákként... Afféle csoda gyerek voltam. Tökéletes élet, tökéletes szülők és egy barát... Aki már nem olyan tökéletes – sóhajt nagyot, míg én csendben felemelem a széket és ismét leülök rá, úgy hallgatom tovább. – A szüleimet nem zavarta, hogy egy fiúval vagyok együtt, ám az, hogy egy olyannal, mint amilyen Nam, az már annál inkább. Tudod – néz szemeimbe egy mosoly kíséretében, ami meg is lep. – Nam tipikus rosszfiú volt: tetkók, cigi, fekete cuccok, fekete motor és hát a modora... Ugyanakkor engem valamiért mégis imádott, pedig hidd el, teljes mértékben az ellentéte voltam. Mindegy is. Sose néztem jó szemmel az ügyeit. Gyakran későn jött át vagy írt, legtöbbször véresen vagy monoklikkal... - fogja meg teáját, mibe belekortyol, s int nekem is, hogy falatozzak, amit meg is teszek. Kíváncsi vagyok a történetre, bár van egy sejtésem. – Egyik este éppen hazafelé sétáltam, mikor egy fekete autó lefékezett mellettem és berángattak. Rettegtem, kiabáltam, könyörögtem, hogy engedjenek el, de nem tették. Azt mondták Nam-nak kell segítenem, különben meghal. Hihetetlenül megijedtem, talán jobban, mint mikor elraboltak. Aggódtam Nam miatt és semmit nem értettem, senki nem mondott semmit – itt mélyen szemembe néz, így értem, azt akarja mondani ugyanebben a helyzetbe volt mint én. Csak hogy én nem a szerelmem élete miatt rettegek. – Idehoztak, Nam véresen egy mellkasi lőtt sebbel feküdt a műtőben, az akkori orvos már műtött egy másik sérültet... Mit tehettem? Te mit tettél volna? – néz rám kétségbeesetten, szinte kérve, hogy adjak igazat neki.

– Megmentettem volna – motyogom, míg már félig üres tányéromban turkálok... Elment az étvágyam.

– Én is ezt tettem. Megtudtam, hogy Nam az Északi Maffia tagja, sőt az egyik vezető itt a Telepen. Választás elé állítottak, vagy maradok itt és beállok hozzájuk, mint orvos, vagy megölnek. Nem akartam elhagyni Namot, magyarázatot akartam és... mindezek ellenére szerettem. Így bele mentem. Idő közben Nam kiállt mellettem, így megengedték, hogy befejezzem az egyetemet. Még azt is, hogy kisebb praxisba kezdjek mellettük, így tényleg tudok segíteni az embereknek. Nem vagyok rossz ember Jimin! Csak a szerelmemet akartam megmenteni és vele maradni! – sóhajt fel fáradtan.

Kínos csönd áll be közénk, míg én emésztem a hallottakat. Szégyellem magam, amiatt amiket a fejéhez vágtam, holott ő is így került ide, mint én. Jót akart.

– Sajnálom! – mondom végül szemeibe nézve. – Nem kellett volna olyanokat a fejedhez vágnom, de te akkor tudod miért tettem... hogy mit érzek! – nézek rá kétségbe esetten.

– Igen és nézd Jimin, nekem amíg Nam fel nem kelt, nem volt senkim. Te neked már van. – lágy mosoly jelenik meg az ajkai szélén, amit szomorúan ugyan, de viszonzok, hisz kedves gesztus tőle, de én nem akarok itt maradni. – Figyelj, ha JK nem mondta el és nem tudódott ki, hogy itt vagy simán haza tudsz jutni. Beszélek JK-el, hogy engedjen el téged.

–Mi? – kapom fel fejemet, s most először szívem nem a félelemtől dobog ilyen gyorsan, hanem a reménytől. – Tényleg? Tényleg megtennéd? – csillognak szemeim, míg keze után kapok.

– Igen, tényleg, de ahhoz... - hirtelen elhallgat és fülelni kezd, mit én is megteszek. Egy kis idő után egyre közeledő bakancsok dobogását hallom meg. Ijedten nézek Jin-re, míg pulzusom az egekbe szökik. – A kurva életbe, tudják – morogja Jin, míg felpattan, hogy védelmezően elém állhasson. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, amin négy feketébe öltözött nagydarab férfi jön be, fegyverrel a kezükben, s vesznek körül minket.

– No lám, friss hús!