Eijiro feje már tíz perce Katsuki hasán pihent. A vörös hajú fiú csodálattól csillogó szemekkel figyelte az apró rúgásokat.

– Jól vagy? – kérdezte Katsuki, mikor kezdte megelégelni, hogy jegyese egy hangot sem ad ki.

– Persze, jól vagyok – egyenesedett fel Ei, kezét továbbra is Katsuki pocakján tartva. – Csak olyan... megható.

– Tudod, mi volt megható? – kérdezte Mitsuki a nappaliba bekukkantva, kezében a vasalni valóval.  – Hogy anélkül kérted meg a fiam kezét, hogy ott lehettem volna egy rohadt fényképezőgéppel!

– Mondtam, hogy tarthatunk családi lánykérést is...

– De az már nem ugyanaz! A gyűrű már az ujján van!

A vörös kövű ékszert valóban mindkettejük viselte, mióta Ei megkérte Katsuki kezét.

– És én nem vagyok lány! – csattant fel Katsuki.

– Két gyerekkel a bordáim alatt kussolnék...

– Na gyere ide – tápászkodott fel Katsuki, és megindult az anyja felé.

– Visszaülsz, vagy nem veszek neked sütit délután! Mondtam, hogy ne erőltesd meg magad.

– Bakugo-sannak igaza van, Katsuki – csitította a dühödten fújtató fiút Eijiro. – Ülj vissza, kérlek. Vagy ha szeretnéd lerendezni ezt anyukáddal, akkor azt a heves veszekedés határain kívül.

Katsuki morogva engedelmeskedett, Mitsuki pedig megindult a mosókonyha felé.

– Ha megszületnek, esküszöm, kitekerem a nyakát és...

Katsuki nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis Eijiro telefonja csörögni kezdett. Ei nyomban felkapta, mikor meglátta Fat Gum nevét a kijelzőn.

– Halló?

– Eijiro? Megvan az úr, akit kerestél. Holnap bejön az ügynökségre három órára. Az az időpont nektek is jó?

– Nekem bármi jó – mondta Ei, Katsuki pedig gyanakodva kiegyenesedett ültében, ahogy meghallotta a hangjából kicsendülő komolyságot.

– Remek, akkor holnap várunk titeket.

– Minket?

– A barátod is jön, nem?

– Nem tudom, sensei, én nem tartom szükségesnek...

– Ugyan! Legalább mindketten megismerhetitek a sorsfordítótokat. Az ügynökség szívesen fogadja őt is.

Eijiro nagyot sóhajtott.

– Rendben.

Amint kimondta a szót, Fat Gum bontotta a vonalat. Bizonyára rengeteg dolga volt, mint mindig. Katsuki kérdőn nézett rá.

– Mit mondtak? – kérdezte.

– Holnap találkozhatunk az emberrel, aki birtokolja a képességet, amitől teherbe estél.

Katsuki szeme tágra nyílt.

– Ez... ez elég váratlan nekem – dőlt hátra, és kissé elbizonytalanodott.

– Nem szeretnél jönni?

– Dehogynem! Csak... meglepődtem – magyarázta Katsuki. – Tudod, a totális rejtély végre megoldódik. Erre vártunk mindketten.

– Igen – ült vissza Eijiro. – Ha nem ő a kulcs a megfejtéshez, nincs több tippem, és csak örülni fogok a gyerekeinknek – mondta, mire Katsuki felnevetett.

*

Másnap metróra szálltak, és megindultak Fat Gum ügynöksége felé. Katsuki bő, sötétkék pólót vett, ám így sem tudta teljesen elrejteni gömbölyödő pocakját. Eijiro mogorván pillantott az őt megbámuló emberekre, és nem volt hajlandó elengedni szerelme kezét, amíg be nem léptek a hősügynökség tágas, impozáns előterébe. Toyomitsu már várta őket.

– Sensei, jó napot! – intett neki Ei.

– Szervusztok – mosolygott a BMI hős, és kezet nyújtott Katsukinak. – Veled most találkozok először, örvendek a szerencsének. Toyomitsu Taishiro vagyok, de szólíts csak Fat Gumnak, vagy egyszerűen Fatnek, ahogy mindenki.

– Bakugo Katsuki – Katsuki viszonozta a kézfogást, Eijiro pedig lelkesen rugózott mellettük. Boldogan látta, hogy Fat egyáltalán nem tekint ítélkezőn rájuk. Sőt, mintha még érdekelte is volna Katsuki állapota.

– Hogy vagytok? – kérdezte, miközben megindultak a folyosón Fat irodája felé. – Úgy értem, hogy tudjátok kezelni a gyermekvállalással érkező problémákat és teendőket?

– A szüleink rengeteget segítenek nekünk és szerencsénkre mindenben támogatnak minket, így könnyedebben mennek a dolgok – mondta színtelen hangon Katsuki. Eddig senki nem érdeklődött családon és osztálytársakon kívül az állapotuk felől, és ez látszólag meglepte őt.

– Ez remek! – lelkesedett Fat Gum. – Hihetetlen, hogy ilyen segítőkész emberek vannak, nem igaz? Engem mindig meg tud lepni, hogy a hétköznapok hősei néha nagyobb dolgokat követnek el, mint maguk a hivatásos hősök. A szüleitek mindenképp közéjük tartoznak. Fizikailag hogy érzed magad, Bakugo-kun?

– Megvagyok. Az orvosom és a védőnő szerint minden rendben van velem és a kicsikkel is.

– Ez remek hír! Ha ikrek, akkor hamarosan bentlakásos beteg leszel, nincs igazam?

– De igen.

– Egyszer majd beugrom látogatóba – emelte fel hüvelykujját a termetes hős, és rájuk vigyorgott. – Nehogy unatkozni merjetek!

Eijiro erre felnevetett, és Katsuki szája is felfelé görbült. Közben elértek az irodához. Toyomitsu kitárta előttük az ajtót és betessékelte őket.

Eijiro szíve rögtön a gyomrába zuhant, ahogy meglátta a fal mellé tolt fotelben üldögélő urat. Az idős ember nyakkendőt, halványbarna zakót, ehhez illő inget és nadrágot viselt. Fényesre suvickolt bőrcipőjén szorosra volt fűzve a csomó, kalapja a fotel karfáján pihent.

– Szép napot! – mosolygott a belépőkre, és felállt, hogy megrázza Eijiro és Katsuki kezét. – Akihito Denji vagyok, és örülök a viszontlátásnak – pillantott Eijirora.

– Részemről az öröm...

Ei és Katsuki helyet foglaltak a fotellel szemben álló kanapén.

– Akkor magatokra hagylak titeket – mondta Fat. – Ha kész vagytok, az aulában keressetek.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Akihito előrehajolt ültében, és Katsukira nézett.

– A hős úr értesített róla, miszerint engem gyanúsítotok az életetekben beállt váratlan helyzet okozójaként – jelentette ki szigorúan.

– Én... én nem gyanúsítok senkit – hebegte Eijiro. – Csak szerettem volna tudni, hogy ön-e a képesség tulajdonosa, ami miatt a barátom teherbe esett.

– Mégis miből gondold ezt?

– A-Azt hiszem megérzés...

A férfi egy darabig farkasszemet nézett vele, majd kényelmesen hátradőlt.

– Akkor remek ösztöneid vannak, fiam – mosolyodott el.

Eijiro és Katsuki döbbenten néztek rá.

– Ezek szerint tényleg maga az, akinek köszönhetjük a gyerekeinket? – hebegte Katsuki.

– Pontosan – bólintott Akihito. – A képességem neve Oda-vissza kívánság. Ha valaki teljesíti egy kívánságomat, akkor a képességem automatikusan teljesít az övéi közül egyet, ami az én vágyammal leginkább egyenrangú.

Eijiro feszülten figyelt, s ahogy az úr beszélt, úgy került a helyére egyre több darab a kirakósban.

– Ha emlékszel még, Kirishima, a lányommal együtt mentettél meg attól a gonosztevőtől. Az én kívánságom akkor az volt, hogy mindkettőnk élete meneküljön meg. Az a kívánságom két emberi élet értékét képviselte.

Ei szája tátva maradt a meglepetéstől.

– Szóval mivel teljesítettem a kívánságot...

– A te kívánságod is teljesült. A képességem egy rejtett vágyadat találta meg, nincs igazam? A közös gyermekét életed szerelmével. És mivel két életet mentettél meg...

– Ezért lettek ikrek – suttogta Katsuki.

– Pontosan.

– Tehát... ha maga nincsen, akkor gyerekeink sincsenek – foglalta össze Katsuki.

– Hát, azért ennyire nem egyszerűsíteném le, de igen – bólintott Akihito.

Katsuki tétovázás nélkül meghajolt előtte ültében.

– Nem azt mondom, hogy semmi gondunk nem adódott a képessége miatt... De szívből köszönöm az esélyt, amit ön ajándékozott nekünk arra, hogy családot alapíthassunk.

Eijiro követte Katsuki példáját.

– Igen... köszönjük.

– Ugyan... én csak egyenlítettem a tartozást – kuncogott a férfi. – Hiszen nektek köszönhetem azt, hogy most itt ülhetek veletek.

*

– Tehát tényleg az úr képessége volt az oka? – kérdezte még azon a hétvégén Maiko.

Eijiro aznap otthon volt, és elvállalta a mosogatást. A csap előtt állt és az edényeket sikálta, ahogy válaszolt:

– Igen. És azért ikrek, mert Akihito-san két élet megmentését kívánta akkor. A sajátját és a lányáét.

– Tehát az is a kívánság része volt?

– Igen. Miért kérded?

Maiko arca elkomorodott.

– Csak olyan... kegyetlenül ironikus.

Ei a vízbe eresztette a kezében lévő tányért.

– Anya, miről beszélsz?

Maiko hozzá egyáltalán nem illő módon görnyedten, megtörten ült a konyhaasztalnál.

– Ebből a szempontból irigyellek, Ei...

– Micsoda?

Mikor ránézett, Eijiro rögtön észrevette, hogy édesanyja szemében könnyek csillognak.

– Átkozottul irigyellek, amiért megvan az az egészségügyi biztonság, ami elég ahhoz, hogy Katsukinak és a gyerekeiteknek se legyen semmi baja... hogy mindhárman boldogan távozhassatok a kórházból...

Maiko arcára mértéktelen szomorúság, önutálat és harag ült ki. Ei még sosem látta ilyennek az anyját.

– Arról beszélsz, amit apa mondott? – kérdezte halkan. – Hogy... hogy a születésem nagyon megviselt téged?

Eijiro még fiatalabb korában kérdezte meg édesanyját, hogy ő milyen volt újszülöttnek. Megnézegethette a saját babakönyvét, amiben volt egy fénykép róla. Pólyába volt tekerve, alig volt haja és az arca mókás grimaszba torzult. A kép alatt le volt írva, hogy alig két kilóval jött a világra, de egészséges, szép színű baba. Az apja szerint mindketten nagyon aggódtak érte, ezért nem beszéltek róla szívesen.

– Igen, érted is aggódtunk – mondta halkan az anyja. – A gondok ott kezdődtek, hogy nem sokkal, miután beértünk a kórházba, rám tört egy nagyon erős roham. Az asztma végigkísérte a szülést, és a végére már alig éltem. Kikészített a légszomj, az erőlködés, minden... Szó szerint nyomni sem bírtam, és mivel császározni már nem volt lehetőség...

– Hogyhogy? – döbbent meg Ei.

– Mert már félig kint voltál, és olyankor már nem tehetnek semmit, csak fizikális külső nyomással tudnak segíteni. Te sikeresen megszülettél, viszont csak az első voltál a sorban. Ikreket vártam, Ei, és az öcsédre már nem maradt erőm...

Eijiro kezéből kiesett a mosogatószivacs, és ő vizes kézzel, kerekre nyílt szemekkel fordult teljesen az anyja felé. Maiko a kezébe temette az arcát, egész testében reszketett.

– Őt már csak addig tarthattam a karomban, amíg el nem vették tőlem örökre – a hangján hallatszott, hogy alig bírja visszatartani a zokogást. – A második fiam sosem sírt fel, soha nem vett levegőt, mert megfulladt, mielőtt a világra jöhetett volna... mert nekem nem volt elég erőm ahhoz, hogy őneki is életet adjak...

Ei a fejét rázta. Lábai felmondták a szolgálatot, és ő remegő végtagokkal csuklott össze a konyhakövön.

– Volt... volt egy öcsém? – kérdezte rekedtesen. A hangja megbicsaklott, úgy érezte, hogy a lába alól kicsúszott a talaj, és neki nincs mibe kapaszkodnia. Mintha valami nagyon erősen gyomorszájon vágta volna. Hányni akart, és úgy izzadt, mint aki lefutotta a maratont. – Egy iker... e-egy ikertestvérem?

Maiko könnyes szemmel nézett rá, és aprót bólintott.

– Soha nem bocsátottam meg magamnak, amit tettem... nem tudtam ennyit vállalni a saját fiaimért...

Ahogy nézte az anyját, Eijiro sokkal idősebbnek, sokkal tapasztaltabbnak látta így – megtörve, szemében az enyhe őrület jeleivel. Maiko az ajkába harapott, de olyan erővel, hogy a vére is kiserkent. Kezei céltalanul markolászták a haját, ő maga pedig a fiára meredt; arra a fiára, akinek még képes volt megadni az életet.

Látszott rajta, hogy tizenhat és fél éve ott, abban a pillanatban, mikor elvették tőle a gyermekét, elpattant benne valami; valami, amire hatalmas szüksége lett volna. A magába vetett bizalom, a maga iránt érzett tisztelet, a kitartás és a józan gondolkodás a saját lénye iránt. Látszott rajta, hogy magát hibáztatja.

Ei a sokk első hullámán túltéve magát nagy nehezen feltápászkodott és mély levegőket véve igyekezett lenyugodni. Tudta, hogy most nem ő a lényeg. Tudta, hogy nem az ő lelke tört ripityára, hanem az édesanyjáé őrlődött szét még jobban a hosszú, kegyetlen évek alatt, mialatt ezzel az emlékkel élt, amit nem oszthatott meg a férjén kívül senkivel.

Nehézkesen odavonszolta magát Maikohoz és megállt előtte. Az anyja úgy nézett fel rá, mintha a halálos ítéletét várná tőle. Ehelyett azonban egy heves, szoros ölelésben találta magát a következő pillanatban.

– Nem a te hibád... tudom, ezt lehet, hogy nem hiszed el nekem... de én tudom, hogy nem a te hibád. Senki hibája. Nem tehetsz sem a betegségedről, sem a balesetről. Én sosem foglak okolni ezért. Soha.

Maiko hálásan visszaölelt és elfúló hangon mondta:

– Köszönöm... köszönöm, Ei, köszönöm...