Bakugo Masaru tátott szájjal meredt a papírra és az ultrahangfelvétel fotójára. Eijiro némán ült Katsuki mellett a kanapén, és látszólag még korántsem heverte ki a sokkot, amit a vizsgálat okozott neki. A lábfejére meredt, s hang nélkül tátogott valamit. Katsuki meg sem próbálta megfejteni, mit beszélhet magában.

A társaság egyetlen pozitív tagja Mitsuki maradt, aki amint hazaértek, csókkal köszöntette a férjét és a kezébe nyomta a papírokat. Azóta megivott vagy két pohár bort és nekiállt egy fejedelmi lakomának. Maikot és a lányokat is áthívta, így a ház alig egy órával később már gyerekzsibongástól volt hangos. Yuka és Oishi gyerekjátékok hiányában a díszpárnákból építettek bunkert és üres papírokra rajzolgattak. Szokásukká vált a Katsuki nyakában való csüngés, főként azután, hogy tisztán felfogták: Nagynénik lesznek.

Így amíg Mitsuki és Maiko az izgatottságtól egymás szavába vágva beszélgettek a konyhában, addig Katsuki a nappaliban ücsörögve figyelt a két kislányra. A gyerekek szinte percenként rohantak oda hozzá, hogy a hasára hajtsák a fejüket és feszülten várják az érezhető rúgásokat. 

Katsuki hasában azonban nemhogy a külvilág, de saját maga sem érzékelt még mozgást. Az orvosa szerint aggodalomra semmi ok nem volt. Első terhesség esetén a magzatmozgást nagyjából a tizennyolcadik hét felé kellett kezdenie érezni, attól pedig egyelőre távol volt.

– Kopp kopp – simogatta a hasát Oishi egy alkalommal.

– Ezt nem hallják – intette le Yuka. – A babák még nem értik, mit mondasz.

– De értik! – vágott vissza Oishi őszinte felháborodással. – Tudják, hogy én vagyok!

– Tudják, hogy Oishi vagy?

– Igen.

– Azt is tudják, hogy én vagyok Yuka?

– Igen! Meg azt is, hogy amikor Ei simogatja Katsuki pociját, akkor az apukájuk simizi őket. Amikor meg anya, akkor a nagymamájuk, ha apa, akkor a nagypapájuk, ha pedig Bakugo-sanék...

– Akkor is a nagyszüleik – bólintott Yuka. – És ha Katsuki simogatja őket, akkor tudják, hogy az anyukájuk kedveskedik nekik?

– Mi az, hogy kedveskedik?

– Akkor kedveskedsz, ha valakinek kedves dolgot csinálsz. Például megsimized a buksiját – Yuka példának okáért összeborzolta Katsuki szőke tincseit. – Így. Anya tanította, hogy ez a kedveskedés.

– Akkor én is kedveskedek!

Katsuki kuncogva tűrte, ahogy a Kirishima lányok nekiállnak szétzilálni a haját.

– Most te jössz – mondta Yuka, és odatartotta a fejét Katsukinak. Húga követte a példáját.

– Nem fogtok bírni velem, annyit kedveskedek – vigyorgott Katsuki, és megsimogatta a lányok fejét.

Szinte azonnal eszébe jutott, hogy ezt valószínűleg év végén már a saját gyermekeivel fogja tenni. Nem tudta elképzelni őket, de az érzés előszelét tisztán érezte. Lesz valaki, akit feltétel nélkül, tiszta szívéből fog szeretni a születéstől fogva. Pontosabban két valaki.

Mikor kiderült, hogy ikreket vár, először azt sem tudta, mit érezzen. Egyetlen kölyökben gondolkodott végig, s ezzel nem volt egyedül. Eijiro, a Kirishima szülők és persze az ő szülei is. Masaru a kezdeti sokkon túltéve magát szintén tűzbe jött, Mitsuki pedig majd' elalélt a boldogságtól.

Maikora is átragadt Mitsuki boldogsága. Lelkesen segített a vacsorakészítésben, és egyetértett azzal, hogy az ikrek híre épp elég ok az ünneplésre. Hachirou még nem tudott a hírről, ugyanis vissza kellett mennie dolgozni, s csak a következő hónapban láthatták viszont.

Eijiro is kezdett feloldódni, de úgy tűnt, aggasztja a két gyerek gondolata. Mindenből dupla. Ez egyszerre hangzott áldásként és átokként. A dupla öröm mellett dupla stressz is érkezik. Eijiro látszólag inkább a tények árnyoldalát látta.

Eijiro szemszöge:

Vacsora után Masaru autóval hazavitte az édesanyját és a húgait, Mitsuki pedig nekiállt elmosogatni. Eijiro és Katsuki a nappaliban maradtak. 

Ei Katsuki hasát simogatta, aki a vállára hajtotta a fejét.

– Miért tűnik nekem úgy, hogy nem örülsz annak, hogy ketten lesznek? – suttogta Katsuki, ezzel megtörve a konyhából kiszűrődő vízcsobogás békés hangját.

Ei megrezzent.

– Már hogy ne örülnék? – hökkent meg. – Nálam boldogabb ember nincs is most a földön.

Katsuki lehunyta a szemét, úgy kérdezte:

– Akkor miért látom az arcodon az aggodalmat?

– Mert aggódom, Katsu – sóhajtott Ei. – Nagyon aggódom. Tizenhét évesen már két gyerekünk lesz. Ez... nem így készültünk.

– Úgy készültünk, hogy soha nem lesz közös gyermekünk.

– Erre most kiderül, hogy érkezik helyből kettő is – bólintott Eijiro. – Tudod, nem érzem magam méltónak arra, hogy apa legyek. Hogy egyből két gyerek apja legyek. Nem vagyok rá kész, nem érdemlem meg...

– Kussolj.

Katsuki felegyenesedett ültében és Ei ajkaira tette az ujját, mire ő nyomban elnémult.

– Attól, hogy jóval fiatalabbak vagyunk, mint az átlagos szülők, nem jelenti azt, hogy nem érdemeljük meg a család boldogságát. Nem véletlenül találtunk egymásra és nem véletlenül kaptuk meg ezt az áldást.

– De hát...

– Ki mondta, hogy csak húsz éves kortól engedélyezett szülni? – kérdezte morcosan Katsuki. – A szervezetem késszé vált rá. És én is kész vagyok. Minden képességem megvan, ami egy gyermek felneveléséhez kell.

– Nekem nem hiszem, hogy ezek megvannak.

Katsuki halványan rámosolygott és összeérintette az ajkaikat.

– Mindenki kész valakit feltétel nélkül szeretni. Ez az emberek közös képessége.

Katsuki szemszöge:

A következő hét szombatján Eijiro a családjánál töltötte a napot, így Katsuki szerelme nélkül maradt a hétvégére. Azonban nem bánta, elvégre a Kirishimák így is nagy áldozatot hoztak érte. Eijiro a hétköznapok alatt szó szerint náluk lakott.

Miután Katsuki többet nem mehetett iskolába, Eijiro egyedül indult el reggelenként. Délután a Bakugo rezidenciára ment és a családdal töltötte a nap maradék részét. Katsukival együtt tanultak, mivel a fiú semmiképp nem akart elbutulni.

Masaruval és Mitsukival egyre jobban megismerték egymást, s Katsuki nemegyszer hallotta az apjával közösen nevetni Eit valami ostoba viccen vagy tévéműsoron. Az, hogy szerelme és a szülei ennyire megtalálták egymással a közös hangot, kifejezetten örömteli volt számára. Masaru többé nem küldött Eijiro felé szúrós tekinteteket, Eijiro pedig teljesen feloldódott közöttük.

Mitsuki és Katsuki azonban arra jutottak, nem lenne szép dolog elragadni Eit teljesen a Kirishimáktól. Így a hétvégéket külön töltötték. Katsuki ilyenkor sokkal nehezebben aludt el; szinte nem érezte biztonságban magát élete párja nélkül. Nyugtalanító volt számára ez az érzés, de elnyomta magában. Ostobaságnak tartotta, és inkább a hormonokra fogta. Való igaz, két kis élettel a szíve alatt jobban védelemre szorult, mint valaha.

A hétvége első napját ugyanolyan eseménytelennek hitte, mint az eddigieket, azonban a délután meglepetést tartogatott a számára.

Három óra felé megszólalt a csengő, majd fél perccel később izgatott hangokat hallott lentről. Az anyja valószínűleg beinvitálta a vendéget.

Katsuki nagyot nyögve felkelt az ágyáról és kibandukolt a szobájából, hogy legalább köszönjön. Mikor lekukkantott a lépcső tetejéről, megdöbbenve látta, hogy Midoriya Izuku jött hozzájuk.

– Deku? – hebegte.

– Szia, Kacchan! – intett neki nehézkesen a zöld hajú.

A kezében egy tekintélyes méretű kartondobozt tartott.

– Katsuki, pont szólni akartam neked – nézett rá az anyja. – Gyere, elvégre Izuku hozzád jött.

– Minek? – tette fel az egyértelmű kérdést Katsuki, de azért megindult lefelé.

– Hoztam neked néhány dolgot – vigyorgott megállás nélkül Deku. Hogy lehet ennyi energiája idegesítően boldognak lenni?

– Aha...

– Nahát, tényleg szépen nő a babád! – mutatott a hasára Deku, ahogy letette a dobozt és megszabadult a cipőitől.

– Babáim – pontosított Katsuki. – Kiderült, hogy ikrek.

Erre Deku akkorát sikkantott, hogy még Mitsuki is összerezzent.

– Komolyan mondod?! – kiáltotta. – Jaj, Kacchan, ez csodálatos! Nagyon nagyon gratulálok!

– Köszi...

– A nemüket lehet már tudni?

– Még nem tudták megmondani.

– De azért jól vagytok, ugye? Mindhármótok egészséges?

– Igen.

– Hányadik hónapban is jársz?

– Ez a negyedik.

– Akkor hamarosan túl leszel a felén – rugózott Deku.

Beszéd közben felkapta a dobozt.

– Felvihetem a szobádba?

– Persze, gyere.

Katsukinak fogalma sem volt róla, mit akar Deku és miért pörög mint a búgócsiga. Gyerekkori barátja vidámsága mintha megtöltötte volna a házat. Deku csak úgy ragyogott, ahogy letette a dobozt az ágya mellé.

– Rajta, nyisd ki! – unszolta Katsukit, aki az ágy szélén ülve elvágta a ragasztószalagot és felnyitotta a kartonlapokat.

Mikor meglátta a doboz tartalmát, elakadt a lélegzete.

Remegő kézzel kivette a legfelső, All Might hősruha dizájnú rugdalózót. 

– Anyukám a babaholmijaim nagy többségét megtartotta – magyarázta Izuku kínosan nevetgélve. – Újszülött mérettől egy éves korig vannak itt ruhák, és a java részük hősdizájnos. Kirishima-kun örülni fog szerintem, mert van három Crimson Riot-os is... Kiválogattam és újramostam őket.

Katsuki némaságára azonban elbizonytalanodott.

– N-Nem kell megtartanod őket, ha nem tetszik... – motyogta riadtan. – Csak hi-hirtelen elhatározás m-miatt hoztam át őket, és gondoltam ennek is örülnél...

Azzal hevesen beletúrt a dobozba és kihúzott belőle egy gömbölyded All Might plüsst, ami szélesen mosolygott a világba. A játék a ruhákkal ellentétben vadonatúj volt, a hasán piros betűkkel az "A legkisebb hősök a legnagyobbak!" felirat díszelgett.

Deku szégyentől vöröslő arccal nyújtotta Katsuki felé a bábut.

– Habár ikrek, szereznem kell neki egy párt... – ahogy beszélt a hangja egyre inkább elhalkult.

Katsuki megrázta a fejét és mélyen Izuku szemébe nézett.

– Deku – mikor megszólította, a fiú megdermedt. – Köszönöm.

A csendet törni lehetett volna egy pillanatig, majd Deku minden átmenet nélkül könnyekben tört ki.

– Jaj, Kacchan!

Katsukinak reagálni sem volt ideje, Deku zokogva a nyakába borult és szorosan megölelte.

– Kacchan, annyira örülök neked, de közben sajnálom is, hogy mostantól minden más lesz!

– Deku, mi a...

– Már most hiányzol! Ki lesz ott, ha megint történik valami!? Ki lesz velem, mikor egy új ellenséggel nézünk szembe, ki fog a legkritikusabb pillanatban is rivalizálni? Ki fog velem együtt versengeni a legnagyobb hős címért?! 

Izuku megállás nélkül sírt, és jó ideig nem tudott egy értelmes hangot sem kiadni. Ahogy előtörtek az érzelmei, Katsukiban is megdőlt egy gát, ami ezen aggályait tartotta vissza.

– Nem tudom... – suttogta a könnyeivel küszködve. – Nem tudom, Deku, nem tudom...

Izuku szipogva elengedte őt, és könnyeit törölgetve ránézett.

– Azt viszont tudom, hogy Eijiro továbbra is az oldalatokon fog állni – mondta hirtelen Katsuki. – Azt is tudom, hogy ki fog téged leverni sakkban, ha átjössz és ki fog elkápráztatni a főztjével, ha ebédre hív át. Tudom, kinek a gyerekei fognak letámadni, mikor belépsz az ajtón, tudom, hogy ki fog nevetni a kínodon, ahogy a karodat rángatva kiabálnak, hogy nézd, anya, megjött Deku, a hős! Tudom, hogy kinek fogod elmesélni a legnagyobb győzelmeidet és mentéseidet, tudom ki fog rájuk kontrázni, hogy tudsz te ennél jobbat is. Én leszek az.

Ahogy hallgatta, Deku lassan abbahagyta a bőgést.

– Lehet, hogy nem leszek már melletted azért, hogy szétrúgjam a segged – folytatta Katsuki. – De szerintem mi egy békésebb barátság keretein belül is támogatni tudjuk egymást.

Izuku erre ismét elmosolyodott.

– Köszönöm, Kacchan... – suttogta meghatva.

Csendben ültek egy darabig, majd Izuku szólalt meg:

– Emlékszel, mikor ebben a szobában dobáltuk szét a hősfigurákat? És anyukád nem győzött veled kiabálni, mikor csináltál egy szénfoltot az ajtóra?

– De a hősök megmentették a várost! – kontrázott Katsuki. – A minimális kárról nem tehetnek. Az a gonosztevők bűne.

Erre Deku felnevetett, s hamarosan annyira belemerültek a beszélgetésbe, a régi emlékek felidézésébe, hogy csak vacsoraidőben eszméltek fel.

Miután Deku elment, Katsuki némiképp nyugodtabban bújt ágyba. Most, hogy nem volt tárgya a vele való versengésnek –, ami így értelmét vesztette –, megújulhat a barátságuk. Talán még jobb is lesz, mint a hősképző falain belül.