⚠️Figyelem, a következő rész, egyesek számára felkavaró lehet. Csak saját felelősségre!⚠️

☆☆

Miután beszéltem Jungkook-kal benyomtam a Playstation-t, és játszottam rajta egy órát. Régen hülyéskedtem már csak úgy, egymagam, és élveztem, hogy most nicns senki körülöttem. Azután előszedtem a haza hozott munkámat, és a netet bújva keresgéltem tovább a szobámban. Minden lehetőséget kiírtam, és be is jelöltem, hogy hétfőn ki tudjam nyomtatni a fontos dolgokat, és a jó ajánlatokat. Sok kecsektető hírdetést találtam szállásokról, és az egyik teljesen el is nyerte a tetszésemet, úgyhogy elégedett voltam.

Nagyjából fél hét volt, SeJin még mindig nem ért haza, én pedig már majdnem kész voltam, amikor megcsörrent a telefonom. Azt hittem, hogy megint Kook az, és elkérte a számomat a nagybátyámtól, vagy esetleg az egyik amerikai haverom, így mosolyogva emeltem a fülemhez a készüléket.

- Igen? - szóltam bele, miközben leírtam a lapomra az utolsó mondat befejező szavát.

- Azt hiszed, hogy olyan könnyen megszabadulhatsz tőlem? - hallottam meg az isrmerős férfi hangot a vonal másik végén.

A kezem megállt a levegőben, az arcomra ráfagyott a mosoly, és a szívem azonnal felvett egy gyorsabb ütemet. Nem hittem a füleimnek. Nagyot nyelve ültem fel az ágyon, ahogy magam elé bámultam. Nem tudtam megmukkanni, nem jött ki hang a torkomon, csak tátogtam, mint egy hal az akváriumban.

- Nem hallassz? - emelte fel a hangját. Összerezzentem, és éreztem, hogy megint hatalmába kerít a félelem, ami annyi éven át fő eleme volt az életemnek.

- Apa - leheltem halkan a szót ajkaim közül. Igen, ő volt az. A férfi, aki gyakran addig vert, amíg már beszélni sem tudtam, aki miatt nem volt gyerekkorom, aki örökre tönkre tette az életem, és aki miatt depresszió gyötört. 

- Még is ki engedte meg, hogy elszökj? - telefonon keresztül is átjött, hogy megint ivott, és már részeg volt. Az összes múltban történt emlék utat tört magának, és egyenként suhantak át a gondolataimban. Már jó úton haladtam affelé, hogy elfelejtsem a történteket, és hivatalosan is új életet kezdjek, de az apámnak közbe kellett szólnia. 

- Nem uralkodhatsz felettem - közöltem vele erőtlen hangon. Magam sem hittem, hogy valóban visszabeszélek annak az embernek, aki ezért anno mindig megvert.

- Hogy mondod? - kérdezte meg egy kis hallgatás után.

- Nem vagyok sem a csicskásod, sem pedig a lányod többé. Ne hívogass, ne keress, és tűnj el az életemből. Tönkre tetted a múltamat, de nem hagyom, hogy a jövőmre is hatással legyél. Ha megkeresel, mindent elmondok a rendőrségnek, és elérem, hogy rácsok mögött rohadj meg! - emeltem fel én is a hangomat a könnyeimmel küszködve.

- Hogy merészelsz így beszélni velem, te hálátlan kurva? - kiáltott bele a telefonba, amit így el kellett tartanom a fülemtől, nehogy megsüketüljek - Meg kellene köszönnöd, hogy életben hagytalak, és hogy nem adtalak be valami gyerek otthonba - köpte a szavakat - Amint megtaláltalak, biztos lehetsz benne, hogy még azt is megbánod, hogy megszülettél - fenyegetett meg halál komoly hangszínen. Kirázott a hideg, és éreztem, ahogy az első könnycsepp legördült az arcomon. 

Nem tudtam mit mondani, és nem voltam hajlandó tovább hallgatni az üvöltözését, ezért bontottam a vonalat, és azonnal tíltottam is a számot, hogy ne tudjon tovább zaklatni.

Hatalmasat sóhajtottam, ahogy kiszakadt belőlem a zokogás. Elterültem az ágyon, és a párnámba temettem a fejemet.

Teljesen jól voltam, amíg nem hallottam meg újra a hangját, és nem ugrottak be az emlékeim, amiket nagy erővel próbáltam elfeledni. 
Tudtam, hogy ha ő valamit a fejébe vesz, részegség ide vagy oda, azt ő véghez is viszi. Ezért is szinte biztos voltam benne, hogy meg fog keresni, és addig fog ütni, amíg marad bennem levegő.

Szent meggyőződésem volt, hogy addig küzd, addig tipor, amíg végül el nem kap valahol. Ismertem, és már csinált hasonlót amikor még gyerek voltam. 
Ezért akartam minél hamarabb elköltözni a nagybátyámtól. Nem akartam neki galibát, és gondot okozni, egyáltalán nem hiányzott neki az, hogy a szétvert testemet ápolja, és rám vigyázzon, mikor megannyi dolga lenne. De még nem volt késő, olyan két hetet adtam az apámnak. Addig csak találok valami olcsó kis lyukat a város szélén, ahová el tudok menekülni, nem?... Ugye? 

Nem szerettem sírni, mert mindig előhozta az igazi énem. Azt, amit takargattam, amit a külvilág felé mutatott maszkom mögött rejtegettem. Próbáltam mindenkivel, ezzel együtt magammal is elhitetni, hogy én egy tökös csaj vagyok, aki törhetetlen, nem fél semmitől, és csípőből szól be bárkinek, aki ferde szemmel néz rá. De sajnos ez nem teljesen volt így. Megszoktam, hogy így viselkedem, hisz ez egy saját magam által felépített személyiség volt, amibe az évek során egész jól betanultam. Nem voltam senkivel sem kedves, mert velem sem voltak azok. Senkivel nem akartam érintkezni, mert rossz élményeim vannak a dologgal kapcsolatban. El akartam lökni mindenkit magamtól, mert nem voltam benne biztos, hogy bárki is meg tudna érteni. 

Depressziós voltam, öngyilkossági kísérletem is volt, és egy pár évvel ezelőtt őszintén el akartam menni. Ki akartam szakadni az élők közül, azt akartam, hogy elmúljon a fájdalom. Nem, nem a fizikai, hisz az szinte állandó volt, hanem a lelki. Az, amit akkor éreztem, leírhatatlan volt. Égtem belülről, üresség tátongott bennem, és abban sem voltam biztos, hogy ez valaha is változni fog. Soha nem voltam szeretve, soha nem éreztette velem senki, hogy fontos vagyok, hogy érek valamit. Minden nap azt hallgattam, hogy milyen haszontalan vagyok, és, hogy meg sem kellett volna születnem. Nem foglalkozott velem senki, nem voltak igaz barátaim, és ami a legborzasztóbb, hogy nem volt egy árva lélek sem, akinek mindezekről beszélni tudtam volna. Nem mertem senkinek sem elmondnai, pedig a tanáraim is kezdtek gyanakodni. Mindig azt mondtam, hogy megütöttem magam, és ha behívták aput, természetesen eljátszotta a legjobb szülőt, akinek a gyermeke érdeme a legfontosabb, és aki soha egy ujjal sem nyúlna a drága kislányához. Én pedig minden alkalommal egyetértően bólogattam, mert tudtam, ha nem így teszek, akkor nagyon nagy bajba kerülök. Egyszer megpróbáltam elrohanni tőle az utcán, elkezdtem kiabálni, hogy valaki segítsen, de amikor bárki odajött, apám előhúzta a saját kezűleg meghamisított pszichiátriai papírt, amin feketén fehéren le volt írva, hogy személyiség zavarom, üldözési mániám van, és skizofrén vagyok. Természetesen ebből egyik sem volt igaz, de mihelyst meglátták az emberek, hogy egy "beteg" lánynak próbáltak segíteni, bocsánatot kértek, és ott hagytak. Ezután a cselekedetem után kaptam az eddigi legnagyobb verésem. Eltört a karom, és megrepett az egyik bordám, így soha többé még csak meg sem próbátam bárkinek is szólni. A rendőrségre elmehettem volna, ők meghallgattak volna, de nem tettem. Néha a lelkem leges legmélyén abban reménykedtem, hogy a szívtelen, kegyetlen, erőszakos, pszichopata apám majd megváltozik. Minden nap egy fél percig reménykedtem, hisz ha a múltam során bármit is megtanultam, akkor az az, hogy soha ne adjam fel. De nem, az én szülőm már menthetetlen, akin soha nem lehet már segítni, és így utólag bele gondolva el kellett volna mennem a rendőrségre, még mielőtt a nagybátyámhoz jöttem. De én idióta, nem mentem. 

Csapódott az ajtó, mire felkaptam a fejem. 

- Megjöttem! - hallatszódott a földszintről a nagybátyám hangja, ami most jobban megnyugtatott, mint eddig bármikor. Azonnal felpattantam, hogy lerohanjak a lépcsőn. 

Besiettem a nappaliba, ahol a férifi épp egy pohár vizet ivott. Rám emelte tekintetét, de szétbőgött, feldagadt arcomat látva visszaköpte a vizet, és kitágult szemekkel széttárta kezeit, ezzel némán megkérdezve, hogy még is mi történt.

- Apa - sírtam el magam megint, ahogy a tenyereimbe temettem a fejemet. Álltam egy helyben, ahogy rászkódott a vállam, és kapkodtam a levegőt. 
SeJin azonnal oda jött hozzám, és körém fonta erős karjait. Nem haboztam, viszonoztam az ölelést, mert akkor ott, abban a pillanatban erre volt a legnagyobb szükségem. 

Csak folytak a könnyeim, és hangosan szipogtam, miközben hagytam, hogy a nagybátyám simogassa a hátamat. Percekig nem mondtam semmit, még miután abba hagytam a folyamatos zokogást sem, és SeJin nem is erőltette. Leültem a kanapéra, ő pedig aggódó tekintettel mellettem foglalt helyet. 
Csak mereven bámultam magam elé, majd egy nagyot sóhajtva a nagybátyám felé fordultam, és bele kezdtem a mesélésbe...

____________________________

Hi everyone! ^^ ne haragudjatok, hogy nem volt rész az utóbbi napokban/hetekben, de a magán életemben még mindig nincs semmi rendben, szóval kissé küszködök. Holnap megyek egyetemi gólyatáborba, szóval gondoltam előtte hozok nektek néhány részt.

Vigyázzatok magatokra és legyen csodaszép napotok! 💜

~Zsuni~