Már második napja volt úton, de még senkivel sem találkozott, akitől útbaigazítást kérhetett volna – pontosabban találkozott két férfival, de egyik sem figyelt rá, mikor meg akarta állítani őket a szekerükkel egy pillanatra, hogy megkérdezze, amit akart.

Ebből kifolyólag csak céltalanul bolyongott az úton, a végtelennek tűnő szántóföld és erdő folyamatos váltakozásában, remélve, hogy előbb-utóbb kilyukad majd valahol, lehetőség szerint Velmor romjainál, de az ő szerencséjét ismerve, valószínűbb, hogy teljesen másik irányba indult.

Még éppen kezdett kibújni a horizonton az első napsugár, és egy szántóföld közepefelé járt már, mikor az azt követő erdő határában meglátott egy sötétvörösbe öltözött, viszonylag magas férfi alakot, amint ráérősen sétált.

Némiképp motiváltabban kezdte kapkodni a lépteit, hogy beérje.

Remélte, hogy legalább ő segít neki eligazodni.

Éppen befejezte a karjai kinyújtóztatását mikor végre mögé ért, és finoman megkocogtatta a vállát.

– Elnézést!

Ahogyan megfordult az iménti mozdulatra, Naevan egy viszonylag fiatal, legfeljebb húsz év körüli fiúval találta szembe magát; bár a mélyvörös inge, fekete nadrágja, és hasonló, bőrből készült csizmája meglepően egyszerű, és díszítésektől mentes volt, a megjelenésében mégis volt valami meghatározhatatlan, természetfeletti elegancia.

Az arckifejezése érdektelen volt ahogy végigmérte Naevan vékony testét, azonban fakó, sötétbarna szemei mintha csillogtak volna ahogy megállapodtak az arcán.

Kérdőn vonta fel a szemöldökét.

A fiatalos, de mégis vitathatatlanul jóképű, határozott vonásain és világosfehér bőrén elámulva Naevan egy pillanatra elfelejtette, hogy miért is létezik, és hogy mit akart tőle megtudni.

Mielőtt megszólalt volna, enyhén vöröslő füllel megrázta a fejét, hogy kijózanodjon.

– Esetleg meg tudod mondani, hogy merre van Velmor? – kérdezte a tőle elvárható legnagyobb előzékenységgel, szinte már elfogadva magában az elutasítást.

– Persze!

Erre a válaszra nem számított.

Arra azonban sokkal inkább, hogy amikor felemelte a kezét a fiú, arra mutatott, amerről mindketten jöttek.

Gondolhatta volna: bármerre indul el, biztos, hogy rossz helyen lyukad ki.

– Arra kell menni, egészen az első kereszteződésig, ott balra, onnantól már egyenesen odavezet az út.

A hangszíne kellemes volt, volt benne némi érdektelenség, de mégis lágy volt, fiatal, olyat, amilyet szívesen hallgatott volna a tavaszi szellőben szállni.

– Tényleg? – csillant fel a szeme.

Akkor nem teljesen ment rossz irányba?

Hiába, vannak még csodák!

– Egészen biztosan – bólintott. – Elkísérjelek? Akkor biztosan nem tévednél el.

– Nagyon köszönöm a felajánlást, de nem akarnálak ilyennel terhelni, bizonyára van jobb dolgod.

– Nincsen – vágta rá azonnal, teljesen rezzenéstelen arccal.

Végülis, önmagát ismerve, annyira nem rossz ötlet, hogy valaki elkísérje Velmorba, akkor legalább biztosan nem téved el. Ebből még csak nem lehet akkora baj.

Felsóhajtott, majd kedvesen rámosolygott a fiúra.

– Hát legyen.

– Akkor menjünk!

Mire kimondta, már sarkon is fordult, és elindult, mint aki félt, hogy Naevan meggondolja magát.

Egy ideig csak csendesen sétáltak, a fiú mellett, talán egy kicsivel lemaradva ment Naevan, nem akarta zavarni a személyes terét, ígyis elég nagy szívességet tesz neki azzal, hogy elkíséri.

A másik könnyed lépteinek hangját szinte teljesen elnyelte a kitaposott föld, míg Naevan világosbarna csizmája enyhén kopogott rajta, szinte csak ez törte meg a csendet körülöttük.

Most, hogy jobban szemügyre vehette a fiút egyértelművé vált, hogy az első ránézésre szikárnak tűnő alakja igazából kellemes mennyiségű izmot rejt a sötétvörös felső és szinte fekete tunika alatt. Szinte hihetetlennek tartotta, hogy nem fázik így, még a nyakánál szőrmével szegett, bíbor köpenyét is csak átdobta az egyik vállán ahogy egy ideig a kezét a fejére kulcsolta.

Éjfekete, vállig érő hajának egy részét szabadon hagyta, hogy pár rövidebb rész keretbe vegye az arcát, és takarja a tarkójág, míg a felső részét összekötötte, ami valahol érthető döntés volt, hideg időben Naevan sem szerette összefogni bőven derék alá érő, mogyoróbarna haját, hogy minél jobban melegítse.

– Szóval – törte meg végül a fiú a csendet –, miért akar valaki felkeresni egy leégett várost?

Korábban igazán gondolhatta volna, hogy fel fog merülni ez a kérdés, de már annyira megszokta, hogy romos, vagy elhagyatott helyeket látogasson, hogy nem jelentett számára nagy különbséget, hogy egy ép, vagy leégett városba tartson.

– Semmi különös, csak valamit meg szeretnék nézni.

Azt csak nem felelhette, hogy egy isten eltűnésében nyomoz, azonban hazudni sem akart.

Valószínűleg látva a kitérő válaszát inkább nem firtatta tovább, Naevan viszont megfelelőnek találta az alkalmat arra, hogy többet megtudjon arról, hogy mi is történt pontosan. Ha a fiú helybéli, bizonyára hallott ezt-azt, ami akár hasznára is válhat később.

– Nem tudod, hogy pontosan mi történt?

– Azt mondják, túl nagy tüzet raktak az egyik házban, a kandalló pedig szétrobbant, így aki bent volt azonnal meghalt, utána pedig mikorra a város többi lakója észrevette már túl nagy volt a tűz és nem tudták eloltani, így a legtöbben csak mentették amit tudtak és elmenekültek.

– Egyetlen kandalló miatt égett le az egész?

Ezt kicsit nehéz volt elképzelnie.

A fiú behunyta a szemét séta közben és vállat vont:

– Minden tűz kicsiben kezdődik.

Mielőtt folytatta volna, résnyire kinyitotta a Naevan felőli szemét, és rásandított.

– Azonban van egy másik magyarázat is.

Az isten kíváncsian felvonta a szemöldökét.

– Démonok tanyáztak ott, összetalálkoztak egy hadistennel, összeverekedtek, és felégették a várost, hogy eltüntessék a bizonyítékokat az összetűzésről.

Ez egyértelműen valószínűbbnek tűnt annak ismeretében, hogy az isten, aki helyszínen volt eltűnt, de egy kérdés fennmaradt:

– Miért égetne fel egy isten egy egész várost?

Általában nem hogy eltüntetni akarnák, inkább büszkélkedtek vele, ha sikerül felszámolniuk egy eltévedt démon hordát, az pedig, hogy a démonok éljék túl a találkozást igen valószínűtlennek tűnt még akkoris, ha fiatal istenről lehetett szó.

– Ez egyszerű: nem feltétlen az isten volt az, aki felégette.

– Azt tudod, hogy melyik isten lehetett ott?

Bár már Naevan tisztában volt a válasszal, kíváncsi volt a fiú reakciójára.

– Mekrion, a törött kardok istene volt.

Naevan felvonta a szemöldökét. Korábbról nem rémlett neki ilyen fennhatóságú isten.

– Az mit takar?

– Azokat segíti, akik az utolsó lélegzetvételükig küzdenek. Még egy elég fiatal isten, kissé szeleburdinak és forróvérűnek mondják, de elhivatott amellett, amit csinál és roppant kitartó. Bár még alig van száz éves, korához képest elég nagy tiszteletnek örvend. – Egy pillanat szünetet tartott. – Azt mondják, nyoma veszett az összetűzés után.

Ha tényleg olyan komolyan vette Mekrion a feladatait, és olyan állhatatos volt, mint amilyennek ez a fiú mondja, akkor nem tűnt valószínűnek, hogy csak kedve támadt nyaralni, bár a fiatalságából adódóan meglehet, hogy forrófejűen döntött az ügyben.

– Szerinted mi történt vele?

A fiú csak hanyagul vállat vont.

– Lehet, hogy elrabolták. Elég öntelten viselkedik a legtöbb isten, ha ilyenekkel kell szembenéznie.

Az utolsó mondat némi gyanút ébresztett Naevanban.

Honnan tudja, hogy hogyan viselkednek az istenek ilyen helyzetben? Egy fiatal férfihoz képest meglepően sokat tudott az istenek ügyeiről.

Naevan oldalra nézett, és jobban végigmérte a fiút.

Bár elég magasnak számított, nem érte el a természetellenes mértéket. Kissé nyúlánk volt, de látszott, hogy volt rajta némi izomzat. Nem úgy tűnt, mintha lett volna nála bármilyen fegyver – vagy úgy általánosságban bármi, a vállára dobott köpenyén kívül.

Jóképű arcán elrejtve némi gúnnyal társított megvetés bujkált ahogy az istenekről beszélt.

Karakteres, fehér arcáról lejjebb vezette a tekintetét egészen a mellkasáig.

Nem érzett rajta semmilyen természetfeletti kisugárzást, így eddig nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, most azonban belenézett a lelkébe.

Ahogy sejtette... nem talált semmi eltérést.

Ugyanolyan aranysárgán pislákolt a lelke a mellkasában, mint bármelyik másik embernek, talán mintha egy kevés sötétség keringett volna körülötte, de az sem volt olyan meglepő. A fiataloknak gyakran instabilabbak az érzelmei.

Igazából egy isten nem is próbálná elfedni a kisugárzását, egyedül a külsejét változtatná meg, ha az emberek közé akar elvegyülni, egy démon pedig sokkal feltűnőbb jeleket mutatna. Ha képes is eltorzítani a lelkét, hogy élőnek tűnjön, nem lenne ennyire jó az álcája.

Mindez azonban teljesen lényegtelen volt. A fiú kedvesnek tűnt, aki kisegítette, amikor szüksége volt rá, és legalább kellemesen el tudott vele beszélgetni, úgyhogy akár démon, akár ember, vagy isten, nem kifejezetten számított. Az sokkal többet jelentett, hogy hogyan viselkedett vele, mint az, hogy micsoda ő valójában.

Továbbá, Naevanban nem kifejezetten volt semmi, ami miatt megérte volna elrabolni, megölni, vagy átverni. A névleges rangján, és halhatatlanságán kívül már nem sokban különbözött egy egyszerű kéregetőtől.

Már egy ideje figyelte a fiú arcát, és mellkasát mikor a másik felé fordította a fejét, és csillogó, majdhogynem fekete szemei meglepetten találkoztak Naevan aranybarna szempárjával.

Amikor rájött, hogy mennyire illetlenül bámulta az elmúlt percekben elvörösödve kapta el a fejét, és jól megszidta magát fejben.

Kissé zavartan kanyarodott vissza az iménti beszélgetésükhöz, még visszafordítani azonban nem merte a fejét.

– Mit gondolsz, ki merne elrabolni egy istent? És milyen java származna belőle egyáltalán?

Ha valaki közel akart kerülni az éghez, azt imákkal, vagy felajánlásokkal sokkal könnyebben megtehette, mint azzal, hogy kiterveljen és megvalósítson egy teljes rablást.

Az egész csak felesleges időpazarlásnak tűnt a rabló részéről.

– Miért ne rabolnák el? A démonok nagy része legszívesebben lemészárolná őket, az emberek kapzsin maguknak akarják őket, az istenek meg folyamatosan versengenek.

– És a Halál?

Bár nem igazán hitt benne, hogy ha el is rabolták Mekriont, az a Halál lett volna, ha a fiú ennyire tájékozott volt, legalább megtudhatott arról valamit, hogy miért gyanakodtak pont rá az égben – azon kívül természetesen, hogy szerettek rákenni minden olyan problémát, amire nem találtak megoldást, vagy amivel nem volt kedvük foglalkozni.

– Mármint? – kérdezett vissza a fiú.

– Lehetséges, hogy ő rabolta el?

Erre csak halkan felnevetett.

– Nem hiszem, hogy ilyenekre pazarolná az idejét.

– Ezen kívül mit tudsz róla?

Egy halvány, ravasz mosollyal sandított Naevanra ahogy egy kicsit közelebb hajolt hozzá:

– Mire lennél kíváncsi?

– Nem tudom.

Elgondolkodva felnézett az égre, amiről csak néhány kisebb, foszladozó felhő nézett vissza rá.

– Vajon hogy néz ki?

– Te hogy képzeled?

Egy kis szünetett tartott amíg magába szállt.

Hogy nézhet ki a Halál? Nem tudott egy konkrét képet látni róla maga előtt, pedig az elmúlt többszáz évében lidércként üldözte.

– Mivel a halál egy eszme is, szerintem mindenki másnak látja.

– Te milyennek látnád?

– Őszintén, fogalmam sincs – Oldalra nézett, egyenesen a fiúra, aki most elengedve a gúnyt az arcáról, türelmesen figyelte őt, várva a válaszát, nem törődve azzal, hogy a hajába kapott a szél, és az elöl szabadon hagyott néhány rövidebb tincset az arcába fújta.

Azt csak nem mondhatta el neki, hogy valószínűleg Naevan sosem fog vele találkozni, így nem volt lényeges az, hogy számára milyen formát vehet fel.

Hirtelen eszébe jutott, amit Vaedros mondott korábban:

– Úgy hallottam, vannak szárnyai.

Olyan volt, mintha mondani akart volna rá valamit a fiú, de végül nem tette.

– De nem tudom, hogy pontosan mi az igazság.

– Azt mondják, nagyritkán megmutatja magát a Holtak városában, de soha nem jutott ki onnan információ arról, hogy milyen is az igazi alakja.

Ha a Holtak városáról volt szó, az lett volna a furcsa, ha kijutott volna onnan egy ilyen fajsúlyú dolog. Már az is meglepő, hogy az kiderült, hogy ott néha felfedte magát a Halál.

– Hallottál még valamit róla?

– Aki találkozik vele nem sok alkalma van arra, hogy meséljen az élményről.

Teljesen jogos kijelentés volt.

Valamiért azonban egyre kíváncsibbá vált Naevan. Rég volt már, hogy valakivel volt lehetősége bővebben beszélgetni, főleg nem olyannal, aki hajlandó volt ilyen témákba is belemenni.

A fiú kifejezéstelen arcát figyelve akaratlanul is feltette a kérdést:

– Szerinted milyen lehet a személyisége?

A másik mosolyogva megrázta a fejét.

– Az senkit sem érdekel.

– Engem igen – mosolygott rá Naevan, amire látszólag meglepődött a fiú, de amikor összeakadt a tekintetük gyorsan elfordította a fejét az istentől, hogy az utat figyelje.

Ha már azt mondják, hogy többszáz éve a nyomában van, többször is elgondolkodott azon, hogy milyen ember lehetett a Halál. Biztos, hogy nem csak annyiból állt a személye, hogy elragadja az emberek lelkét.

Ha tényleg őt követte ennyi időn keresztül, kellett, hogy legyen rá valami oka.

– Ha lelkeket rabol el, bizonyára nem valami jó ember.

Senki sem tudta, hogy pontosan milyen valójában, ennek ellenére mindenki elkönyvelte egy kegyetlen, rideg egyénnek, és esélye sem volt, hogy ezt megcáfolja. Ha őszinte akart lenni, Naevan sokkal inkább sajnálta, mintsem megvetette.

Őt úgysem tudta volna megölni, akkor pedig már sokkal szívesebben megismerte volna.

– A korodhoz képest elég tájékozott vagy.

– Csak sokfelé megfordulok, így sok mindent hallok.

– Mi járatban voltál erre?

A fiú egy pillanatra elgondolkodott.

– A családom kitagadott, azóta csak aratáskor segédkezek amikor lehet. Ilyenkor csak megyek, amerre visz a lábam.

– Hogyhogy kitagadtak?

Akaratlanul csúszott ki a száján a kérdés, így amikor rájött, hogy lehet tolakodó volt, még hozzátette:

– Nem muszáj válaszolnod, ha nem szeretnél.

– Volt egy ballépésem, ami okozott egy kis felfordulást.

Az általánosító választ hallva arra jutott Naeva, hogy inkább nem erőlteti a témát.

– Már beszélgetünk egy ideje, de még nem is kérdeztem, hogy mi a neved. Én Naevan vagyok.

– Eryon.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Eryon – mosolygott rá, ahogy séta közben pár lépés erejéig oldalra fordult.

– Én is örülök.

Egy szempillantás erejéig Eryon is felé fordult, kifejezéstelen arccal, de a szemében boldog csillogást vélt Naevan felfedezni.

Kedves fiú, gondolta.