Naevan

Lassan eljött az ideje annak, hogy továbbálljon.

Már épphogy kezdett tavaszodni, a fákon megjelentek az első, gyenge hajtások, az idő pedig egyre jobbra fordult, ami egyetlen dolgot jelentett: az emberek egyre több időt fognak a szabadban tölteni. Minél többen járnak az utcán, annál több fogja észrevenni, ha elmegy.

Még épphogy hajnalodott mikor ő már a hátára kötött zsákjával útnak indult az egyik mellékutcán haladva.

Bár már nem volt volt olyan csípős hideg, még mindig elég hűvös volt, így törtfehér köntösét is magára vette, amit egy vastag, sötétebb színű szalaggal rögzített, és még a köntöshöz hasonló színű, gyapjú köpenyét is viselte.

Ahogyan lassan elért a kis város határáig még utoljára szemügyre vette az egyszerű, fából épített házakat, amiket már szinte egytől-egyig ismert. Nem volt bennük semmi különösen kiemelkedő, a lakók azonban meglepően nagylelkűek voltak az egész maradása során, így kedves emlékként tekinthet majd vissza erre a helyre.

Amikor felrémlettek Naevanban a képek a rengeteg alkalomról, amikor kisegítették, elmosolyodott. Nem került közel senkihez, mégis kellemes melegséggel töltötte el a tudat, hogy milyen családias hangulat lengte be az egész városkát.

Már kissé megviselt, fehér csizmája alatt magányosan zörögtek a leszórt kövek, mikor egy másik ember léptei is csatlakoztak hozzá.

Pontosabban nem is ember... egy istenség.

Határozott lépéseinek a hangja hirtelen törte meg a csendet ahogyan előlépett a semmiből.

Naevan ismerte ezt a kisugárzást, már akkoris tudta, hogy kicsoda, mikor még csak sötétbarna, díszes csatokkal díszített csizmáját látta maga előtt.

Felemelte a földről a tekintetét, egészen a jól megtermett, állig érő, barna hajú férfi arcáig.

A megjelenése semmit sem változott az elmúlt párszáz évben, ugyanolyan letisztult, mégis harcias, kifinomult, de kellően tekintélyt parancsoló volt, mint ahogy a már kissé megkopott emlékeiben élt.

– Vaedros! – üdvözölte mosolyogva, de a férfi csak intett a fejével, hogy kövesse.

Egy aprót felsóhajtva eredt a nyomába.

Tudta, hogy nem kedvelik őt kifejezetten az égiek, de azért egy köszönés jól esett volna neki, de nem akart konfliktusba keveredni főleg így, hogy már többszáz éve rá se hederítettek.

A város határában álltak meg egy kis kunyhó mögött, ahol karba tett kézzel, gondterhelten mérte végig Naevant, aki csak kínosan mosolygott rá.

– Minek köszönhetem a látogatásod?

– Abyrion küldött, mert lenne egy feladat számodra – mondta reszelős, mély hangon.

– Számomra?

Hirtelen kerekedtek el a szemei akkorára, mint évszázadok óta egyszer sem. Ha volt valami, amire nem számított, az az, hogy bármilyen feladatot szánjanak neki... vagy hogy úgy általában bármit is akarjanak tőle.

A férfi gondterhelten felsóhajtott, mintha még ő is alig hitte volna el mindezt.

– Igen. Hallottál róla, hogy mi történt Velmorban?

Csak halványan rémlett neki a név, de nem tudott róla semmi többet, így megrázta a fejét.

– Néhány napja porig égett, és valakinek át kell vizsgálnia a területet.

– És én hogyan kapcsolódok ehhez?

– Neked kellene megvizsgálnod a romokat.

– Nekem? – vonta fel a szemöldökét, de utána csak mosolyogva megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy én vagyok erre a megfelelő választás.

Őszintén szólva, még azon is meglepődött, hogy még emlékeznek rá odafent. Bár ha jobban belegondolt, elég mély nyomot hagyhatott az égben: az egyetlen tiszteletbeli főisten, akit kiűztek az égből.

– Minden tisztelettel, szerintem senki sem hitte ezt.

A gondterhelt arcából ítélve, még Vaedros is kételkedett a feljebbvalói döntésében, de legalább őszinte volt. Ez mindigis kifejezetten tetszett neki a Nikandros alá beosztott istenekben: nem ármánykodtak, és bár mindig stratégikusak voltak, nem szőttek összeesküvéselméleteket.

Az ilyen megjegyzéseket már rég elengedte a füle mellett.

– Akkor miért pont én?

– Ez egy elég... érzékeny téma jelenleg az égben. Az elmúlt néhány hónapban több isten is nyomtalanul eltűnt, és sokan azt feltételezik, hogy megölték őket.

Több isten is eltűnt? Arra már volt példa korábban, hogy egy-egy istenség szó nélkül lelépett, mert elege lett a feladatából, vagy csak szimplán lázadó korszakát élte, de kis idő után a legtöbben visszatértek, vagy legalábbis adtak valami életjelet magukról. Nem tartotta kizártnak, hogy egyszerűen csak szórakozni akartak pár évet.

Az istenek között is meglepő gyorsasággal terjedtek az ilyen trendek: amint meghallotta a többi, hogy egy kicsit is befolyásos istenség elkezdett valamit, nem telt bele pár hét, legalább tízen leutánozták.

Eléggé túlzó elképzelés az, hogy megölték őket. Nem egyszerű elbánni egy istennel, még a gyengébbekkel sem.

– Lehet, hogy csak szórakozni akarnak, nem ez lenne az első ilyen eset.

– Akkor elég rossz időpontokban tört rájuk a kalandvágy, mert mindegyik valamilyen feladata elvégzése közben szívódott fel, és olyanok, akik között nincs sok kapcsolat, így még egy csoportos szökésről sem beszélhetünk.

Naevan bárhogy is nézte, nem tudott kifejezetten különös jelentést tulajdonítani az eltűnéseknek. Annyi marhaságot csináltak már, egy ilyennek a legkevésbé sem kéne nagyon megráznia az eget.

– És mindehhez hogyan kapcsolódik Velmor?

– A legutóbbi pontosan onnan tűnt el. Miért menne el nyaralni egy hadisten egy égő városból?

Ezt már nem tudta vitatni, ők nem hagynának ott egy ilyen helyzetet, már csak a halálok miatt sem.

– Kik tűntek el eddig?

Nagy meglepetésére legalább tíz nevet felsorolt, de Naevan egyikkel sem ápolt korábban különösen mély kapcsolatot, csak halványan rémlett neki a nevük, arcról valószínűleg fel sem ismerte volna őket, néhányukról pedig még csak nem is hallott.

– Ha azt feltételezitek, hogy valaki elrabolta őket, bizonyára van már gyanúsítottatok is, igaz?

Vaedros bólintott, és elsötétedett amúgyis mélybarna tekintete.

– A halál.

Erre akaratlanul is felkuncogott Naevan: hát persze, hogy a halál, ki más? Ha őt keresték fel az ügyben, biztos, hogy ő volt az ügyeletes bűnbak, igazán rájöhetett volna már erre korábban.

Majdnem azt hitte, hogy a legkevésbé is érdeklődtek irányába, szerencse, hogy nem élte bele nagyon magát.

Mosolyogva felsóhajtott.

– Úgy látom, vannak dolgok, amik sosem változnak, többszáz év elteltével sem... Még mindig úgy hiszik, hogy a nyomomban van a halál?

Maga is tudta rá a választ, hiszen ha megváltozott volna a véleményük, már rég visszahívták volna az égbe. Bár ezen a ponton ha meg is gondolták volna magukat sem igazán akart volna visszamenni, már egészen megszokta ezt az életmódot.

– Elég sok dolog utal rá, ezt te is tudod. – Még mielőtt bármit felelhetett volna, a férfi Naevan haja felé nyúlt, amiből kiszedett egy kicsi, hófehér madártollat. – Azt mondják, vannak szárnyai – nyújtotta oda neki.

– Úgy gondolod, hogy a halál egy apró, gömbölyű madárka? – mutatott az imént leírt állatra, aki éppen sebesen verdeső szárnyakkal leszállt az egyik háztető szélére, egy pillanatra rájuk nézett, majd teljesen zavartalanul tollászkodni kezdett.

Azt azért megjegyezte magában, hogy igen aranyos teremtés volt a hófehér madárka, olyan volt, mintha hóból egymásra raktak volna egy kisebb, és egy nagyobb golyót. Ha ő a halál, nem bánta volna, ha követi. Még maga mellé is fogadta volna.

– Tudod, hogy nem arra a csirkére értettem.

Még hogy csirke... Miért kell megbántani azt az ártatlan állatot?

Vajon van mit ennie ilyen időben?

Ha végeztek, meg fogja próbálni megetetni. Sokkal inkább töltötte volna ezzel az idejét, minthogy az égiek fejetlenségével foglalkozzon néhány nyaraló isten miatt, de azért bármi is volt az igazság, nem bánta annyira, ha segítenie kell nekik.

– Rendben van, segítek.

Vaedran megkönnyebbülten vett egy mély levegőt. Nem mintha egy percig is kérdéses lett volna, hogy elvállalja, hiszen ha Abyrion valamit megparancsolt, az úgy történt, nem volt lehetőség ellentmondásra. Abban mondjuk nem volt teljesen biztos Naevan, hogy ha megpróbálta volna elutasítani, mennyire avatkozott volna bele, hiszen azért csak elhatárolódott tőle a többi isten, és erősen kételkedett abban, hogy talált volna olyat, aki lealacsonyodik annyira, hogy könyörögjön Naevan segítségéért.

– Akkor majd küldünk valakit az eredményekért.

Ennyit mondott, majd különösebb elköszönés, vagy köszönet nélkül már szürke köd kíséretében el is tűnt.

Azt egyből gondolta, hogy valakit küldeni fognak, hiszen valószínűleg már nem létezett olyan katasztrófa, ami rávette volna őket, hogy önmaguktól beengedjék az égbe, mi több, valószínűbbnek tartotta, hogy valakit küldeni fognak, hogy monitorozza őt – már ha van olyan isten, aki ilyen vészterhes időkben hajlandó lett volna amellé szegődni, akiről úgy tartják, hogy a Halál minden lépését követi.

Naevan felnézett a madárkára a háztetőn, de ő is épp akkor repült el, úgyhogy sajnos kudarcba fulladt a terve, hogy összebarátkozzon vele.

Nem baj, legalább a kis tollat elrakta a zsebébe

Egy kisebb sóhajtás kíséretében összébb húzta magán a köpenyét, és körülnézett.

Rá kellett jönnie, hogy azt a tudást leszámítva, hogy valahol a közelben volt, fogalma sem volt, hogy merre induljon Velmorba.

A városkába nem akart visszamenni kérdezősködni, minél kevesebben tudják, annál jobb, ha viszont egy ilyen kis közösségben híre megy, hogy valami kis vándor romokat keres, az túl nagy felhajtást eredményezett volna.

Térképre nem volt pénze, úgyhogy végül arra jutott, hogy majd útközben megkérdez valakit, ő kisebb eséllyel fogja széles körben terjeszteni.

Ezzel el is indult a vékony, kitaposott úton, ami a városszéli erdőbe vezetett.