Ármin

Csak fél órába került meggyőzni a bácsikáimat, hogy a tervem nem totális és elkerülhetetlen öngyilkosság. Ez alatt Zero és Diana (akiket nem annyira érdekelt, hogy élek-e vagy halok) háromszor körbe kerülte az épületet, csak hogy megállapítsák, hogy sehol nem tudunk keresztüljutni, és gyengeségek se nagyon vannak. Zero azt állította, hogy még Ego Wickednek, aki elvileg az elmúlt évszázad legjobb mágiatörője volt, is legalább másfél hétbe telne átjutni rajta. Összefoglalva, nekünk esélyünk se volt feltörni, főleg mert Zelazar volt az egyetlen aki értett a varázsláshoz, ő viszont nekromanta volt, és a zombi idézés elég messze esett a mágiatöréstől. A tervem viszont abszolút működőképesnek tűnt, feltéve, ha nem halok meg közben. Csak be kellet ugrani egy-két ablakon, majd kiugrani, és reménykedni, hogy kiugrásnál elérem a védőkör peremét, ahol elkapnak a többiek, mielőtt halálra zúzom magam a betonon. Mint mondtam, sima ügy. 

Theos máshogy vélekedett, de hajthatatlan voltam. A barátaim bajban voltak, és én tudtam rajtuk segíteni rajtuk. Ha nem teszem meg, akkor mi értelme volt több mint tíz év folyamatos edzésnek? Így egyszerűen közöltem vele, hogy vagy segítenek nekem, vagy egyedül rongyolok neki az épületnek, ami abban a formában tényleg öngyilkosság. Szóval Theos végül beleegyezett a tervembe, és onnantól a többiek is abbahagyták a kifogások sorolását. 

Emiatt megkönnyebbültem. Ritkán éreztem magabiztosabbnak magam, és nem akartam, hogy eltűnjön ez az érzés, és kételkedni kezdjek magamban. Tudtam, hogy a tervem működni fog. Az egyetlen dolog ami aggodalommal töltött el, az az volt, hogy mi van ha Arnold nem tud kijönni a védővonal mögül. Végülis Márk azt mondta, hogy van benne valami mágikus. De Zero megnyugtatott, hogy az ilyen rendszerek mindig egy irányba működnek. Vagy nem lehet kívülről bejutni, vagy nem lehet belülről kijutni.  

Mégis, egy újabb fél órának kellett eltelnie, mire hozzáfoghatunk a tervem megvalósításához. Először is mert Diana veszekedett egy sort Zeroval azon, hogy fel kéne-e hívniuk valami Sinéadot, meg Arnold apját. Az utóbbi meg lett vétózva Theos által, aki ki nem álhata, ha civil amatőrök aggodalmaskodnak a háta mögött. Sinéad ellen meg Zero tiltakozott olyan hevesen, hogy Diana végül meghátrált. Másodszor is, Zeronak el kellet mennie egy húsz percre, hogy felszerelést hozzon nekem, és Dianának. Ötletem sincs, hogyan szerzet ilyen gyorsan annyi mindent, de megoldotta. Lehet, hogy a városban random rejtekhelyei voltak, ahol katonai felszerelést tartott, arra az esetre ha kitörne egy zombiapokalipszis vagy meglepetésszerűen fel kéne fegyvereznie egy hadsereget. Mindenesetre hozott egy mesterlövész puskát Dianának, hogy ki tudja iktatni az ellenfél lövészeit. Nekem pedig szerzett valahonnan egy katonai mellényt, aminek a zsebei mindenféle hasznos dologgal voltak tömve. Fénybombák, füstbombák, hasonlók. Theos megpróbált rám erőltetni egy pisztolyt is, de megmondtam neki, hogy nem tudom használni, és egyébként sem akarunk senkit megölni. Végül kompromisszumot kötöttünk. Elviszem magammal a pisztolyt, de töltények nélkül. Fenyegetni jó lesz, lőni meg úgy sem fogok, mert a végén még eltalálok valakit. 

Kaptam még egy fülbe tehető adóvevőt, egy kést, meg egy ígéretet, hogyha meghalok, akkor utánam jönnek a Pokolba, és össze leszek szidva. Ez elsőre nem tűnik komoly fenyegetésnek, de ha három izzó szemű démon tálalja neked, akkor megesküszöl bármire és megteszel bármit, csak hagyjanak békén. Ez után már csak az maradt, hogy bedobjanak egy ablakon, amit előtte valaki kilőtt, hogy ne kenődjek fel rá, mint bogár az autó szélvédőjére. A kilövés része simán ment, még csak fel se tűnt nekik. Theosék elég jó elterelést biztosítottak azzal, hogy szétoszoltak, és minden irányból folyamatosan lőtték a házat. A bedobás már problémásabb volt. Két méteres repülés, tizenöt méteres magasságban, semmi védőháló. Átdobtunk egy kampót, ami a második próbálkozásra bele is akadt az párkányba, és amit egy hegymászókötél kötött a mellényhez, de nem bíztam benne, hogy megtart, ha zuhanni kezdek. Felicius egyenlőre biztosan tartott, de ha egyszer eldob, akkor már magamra leszek utalva. Lehunytam a szemem. Nem szabad lenéznem, és akkor minden rendben lesz. 

-Minden renden? - érdeklődött a démon. - Ugye tudod, hogy nem kell ezt csinálnod? Ki tudunk találni valami mást. Vagy bedobhatlak egy lenti ablakon is. 

-Csak vigyél egy kicsit magasabbra, és adj elég rendületet. Minden rendben lesz, ha egyszer bejutok. 

Az utolsó mondatot inkább magamnak mondtam, mint Feliciusnak. A démon némán vette tudomásul az utasítást.  Feljebb, és kicsit távolabb repült, hogy elég lendületet tudjon adni. 

-Mehet? 

-Mehet. 

Majdnem nem sikerült. Még lendülettel sem érkeztem tökéletesen. Mellkassal csapódtam az ablakpárkánynak, és csúszni kezdtem kifelé. Kétségbeesetten kapálózni kezdtem, hogy az utolsó pillanatban megragadjam a párkányt. Hálát adtam a kesztyűért, ami miatt nem lett tele üvegszilánkkal a kezem. Beszenvedtem magam, és egy kicsit sem elegáns mozdulattal landoltam a padlón. Egy gyors pillantással meggyőződtem arról, hogy senki sincs a szobában. Hála Istennek (vagy Sátánnak, tekintve a démoni kísérőimet), jól láttuk kintről, és a helyiség pár kartondoboztól eltekintve üres volt. Aztán pár percig csak feküdtem a padlón, és lassú, pihegő lélegzetvételeket vettem. A bal oldalamban éles szúró fájdalom támadt. Óvatosan megtapogattam. A korábbi élményeim alapján gyanítottam, hogy megrepedt egy bordám. Sóhajtottam, amit rögtön meg is bántam, mert a fájdalom az eddiginél erőssebben hasított belém. Nagyon lassan felültem. Rossz volt, de nem kibírhatatlan. 

-Gyerek, jól vagy? - csendült a fülembe Theos hangja. 

-Megmaradok - motyogtam, miközben feltápászkodtam. - Bejutottam. Tartsátok fel az elterelést, és álljatok készen a kimentésre. 

Elővettem a késem, és az ajtóra tapasztottam a fülem. Semmit nem hallottam, de ez nem sokat jelentett. Ha az ember ismer természetfeletti lényeket, akkor fájdalmasan tudatában lesz a hiányosságainak. Például annak, hogy pocsékak az érzékszervei. A kilincs felé nyúltam, aztán megdermedtem. 

-Biztos, hogy innen hallottad azt a hangot? - kérdezte valaki az ajtón kívülről. 

-Igen - felelte a másik. Annyi időm volt, hogy beugorjak az ajtó mögé, mielőtt benyitottak volna. Szimatolva léptek beljebb. 

-Ember - morogta az egyikük. - Tudjuk, hogy itt bujkálsz. 

Becsuktam az ajtót. Morogva pördültek meg a sarkukon. Ha valakit verekedésre oktattam volna, akkor alapszabályként fogalmaztam volna meg, hogy a vérfarkasokat nem szabad bezárni egy szobába. Morcosak lesznek tőle, és higgyetek nekem, nem akartok morcos vérfarkasokkal küzdeni. Főleg nem kettővel egyszere. Törött bordával. Mintha az embernek nem lenne elég hátránya velük szemben. 

Rám vigyorogtak, mert ők is tudták, amit én. Hogy ők az erősebbek. Kicsit gyorsabbak. Jobb a reakció idejük. Többen vannak. Vissza vigyorogtam rájuk, mert én tudtam, amit ők nem. Az összes vérfarkas úgy verekedett, mint egy részeg a kocsmában. Az összes! Annyira magabiztosak voltak az erejükben, hogy egy rohadt önvédelmi órára sem mentek el. Ha komolyan foglalkoznak a közel harccal, akkor valószínűleg nem lett volna esélyem. 

De nem tették. Ez abban a pillanatban kiderült, amikor rám támadtak. A fizikai fölényük ellenére annyira tudtak verekedni, mint egy átlagos ember. Vagyis semennyire. Én viszont nem hiába töltöttem az elmúlt tizenhárom év minden napját az edzőteremben. Hiába a gyors reflexek, ha nem tudod, hogy védj ki egy ütést. Hiába az erős ütések, ha nem találsz el semmit. 

Kivédtem a tőlem jobbra lévő szőke ütését, majd vissza támadtam. A bal oldalamon lévő megpróbált a hátamba kerülni, így kénytelen voltam visszalendülni a fal mellé. Így is gázos lett volna, ha egyszere támadnak két oldalról, de szerencsére nem sikerült összehangolni az ütéseiket, így (többségében) tudtam blokkolni őket.  A kesztyűmre rakott ezüst tüskék ronda karcolásokat hagytak rajtuk, így hamar megtanulták, hogy vigyázzanak velem. Néha a késemmel is feléjük suhintottam, de csak óvatosan, nehogy eltaláljam őket. 

Egyenlőre jól meg voltam, de tudtam, ez nem sokáig marad így. Még nekik is eszükbe fog jutni előbb-utóbb, hogy az egyikük el tudni menni riadoztatni, amíg a másik feltart engem. Vagy csak simán elkezdhetnek kiabálni. Ráadásul a vérfarkasoknak jobb az állóképessége, mint az embereknek, szóval ha így folytatjuk, akkor én fogok kidőlni előbb. Már így sajgott a karom a blokkolásoktól. Kicsit pánikoltam, és ennek köszönhetően félresiklott minden. A szőke felé suhintottam, és a késem akadálytalannul szalad bele a hasába. Egy végtelennek tetsző pillanatig egymás szemébe meredtünk. Mindkettőnk tekintetében a hitetlenség tükröződött. Nem, ez nem történhetett meg. Egy vérfarkas, hogy hogy nem volt elég gyors? Félre kellett volna tudnia ugrania. Egy jeges gombóc kúszott fel a torkomba, ahogy a szőke férfi térdre rogyott előttem. Nem, nem, nem. Alig lehetet idősebb nálam, és nem volt olyan mély a vágás, a penge pedig nem ezüst volt. Túl fogja élni. Túl kell, hogy élje! A másik vérfarkas dermedten meredt rám, ahogy félvakon, szédelegve kibotladoztam az ajtón, és elkezdtem rohanni a folyóson. 

A terv. A tervre kell koncentrálnom, ha nem akarok meghalni. Ennek nem így kellett volna történnie, zengte közben egy a hang a fejemben, újra meg újra, folyamatosan. Nem figyeltem rá. Arnold. Hol van Arnold? A terv az volt, hogy a varázslóval egy szintre dobnak be, mivel őt tippeltük a legesélyesebb börtönőrnek. Csak diszkréten át kellett volna sétálnom, leütni a Remegve kapkodtam a fejem. Harmadik. A ház tervrajzai alapján balra a harmadik ajtó a varázslóé. Mögöttem vonyítás hasított a csendbe. Két hang. Hála az Istennek! Nem halt meg.

Elértem a harmadik ajtót, és tekintettel a riadoztatott őrségre, eltekintettem a kopogástól. Vállal rontottam neki az ajtónak ami kinyílt, feltehetőleg azért, mert nem is volt kulcsra zárva. Ritka szerencsém volt. A varázsló éppen kinyithatta, hogy megnézze, hogy mi történik, így viszont pont legázoltam. Egy húsz centivel alacsonyabb volt nálam, és jóval vékonyabb, így könnyeden a földre löktem, és átléptem fölötte. A szűk előszobából egy nagyobb szobába jutottam, amit teljesen agyonnyomtak a preparátumok. Szarvasok, bölények, hidrák(?), mind rám bámultak a kifejezéstelen üvegszemükkel. A levegőben fertőtlenítő, gyógyfű, és légfrissítő illata terjengett. Tekintve, hogy a belopódzás része a tervnek már elveszett, habozás nélkül Arnold nevét kiáltottam. Szerencsére a szomszéd szobából vékony hangon kiszólt:

-Ármin? 

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és egy újabb rúgással átjutottam a másik szobába. Közben a bordámba éles fájdalom hasított. Felszisszentem. Lehet, hogy megpróbálhattam volna a kilincset először. De aztán átléptem a küszöböt, és minden gondolat kifutott a fejemből. Arnold ott volt, és sértetlennek tűnt, csak a keze volt hátra kötve, és a arcán volt egy csúnya lila folt. Gyorsan visszalöktem magam mögött az ajtót, és alátoltam egy széket. Aztán észrevettem, hogy a varázsló gondatlanul a zárban hagyta a kulcsot, és egyszerűen elfordítottam. Aztán Arnoldhoz léptem, és óvatosan leguggoltam. Most, hogy megtaláltam a barátom, hirtelen ólmos fáradtság lett úrrá rajtam. Olyan sérüléseim kezdtek sajogni, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Szívesen bekucorodtam egy sarokba, és elaludtam volna, de ez nyilván nem volt opció. 

-Jól vagy? - kérdeztem. Arnold kikerekedett szemekkel meredt rám. 

-Ármin? Mit keresel itt? 

-Nyugi - szemügyre vette a bilincset, de fémből készült, szóval én biztos nem fogom leszedni. Majd Theos odakint. - Minden rendben lesz, csak meg kell bíznod bennem, és ki kell ugranod az ablakon velem. 

-Mi van? 

Az mondatom utolsó részét talán nem kellett volna hozzá tennem, de már elkéstem, mert Arnold pánikolni kezdett. 

- Nyugi, el fognak kapni minket - mondtam, mire még jobban pánikolni kezdett. Sóhajtottam, és felsegítettem. 

-Ember - szólalt meg egy hang a hátam. - Megtisztelő lenne, ha felemelnéd a kezeidet. 

Hupsz. Hátra fordultam. Egy tizenéves kölyök állt mögöttem, talán egy évvel fiatalabb nálam, és egy pisztolyt szegezett rám. Mögötte egy nyitott ajtó vezetett a fürdőbe. Lehet, hogy körbe kellet volna nézni először. Habozva felemeltem a kezem. Az ő pisztolya valószínűleg meg volt töltve, ellenben az enyémmel.  

-Helyes. Te - bökött Arnold felé a pisztoly csövével. - Látni akarom a te kezeidet is. 

-Hátra van bilincselve, okoska - jegyeztem meg, miközben kinyitotta az ajtót, hogy beengedjen három újabb vérfarkast. Nem álltunk jól. Az igazi probléma a pisztoly volt, meg hogy a kölyök hajlandónak is látszott elsütni azt. A vérfarkas megrántotta a vállát, és Arnold majd az ablak felé intett: 

-Kiabálj ki azoknak a pokolférgeknek, hogy mi lesz, ha nem higgadnak le. Kicsit rázd meg, hagy lássák. 

Az egyik mögötte lévő az ablakhoz ráncigálta Arnoldot, és kihajolt, maga előtt tolva a barátomat. 

-Hé - kiáltotta el magát. - Ha nem akarjátok, hogy...

A fenyegetése félbe szakadt egy golyó által. Pont a fejébe fúródott, vérrel fröcskölve be Arnoldot, aki felsikoltott. A pisztolyt tartó vérfarkas hevesen káromkodott, én meg beleordítottam az adóvevőmbe, hogy mi a franc, el is találhatták volna Arnoldot. Diana nyugodt hangon közölte velem, hogy nem idióta, nem lőne akkor, ha eltalálhatta volna Arnoldot. Igazán megnyugtató, akkor biztonságos tíz centi távolságra lenni Diana céljától, hogyha száz méteren belül lő. 

-Ármin, jól vagy? - szólalt meg Theos hangja a fülemben. 

-Nem, nincs - tépte ki a fülemből a fülhallgatót a pisztolyos vérfarkas. A pisztolyt egyenesen az arcomba szegezte. Halkan nyeltem egyet. Eddig valahogy nem igazán jutott el a tudattomig, hogy milyen könnyedén meghalhatok. Theos és a többiek nem tudnak segíteni jönni, és így teljesen egyedül maradtam. Egyedül abba bíztam, hogy nem olyan hülyék, hogy megkockáztassanak egy háborút  - Még egy ilyen, és valamelyik gyerek agyával tapétázom ki a falat. 

-A vért nagyon nehéz lemosni - szólt bele egy ismeretlen hang. Kicsit rekedt volt, és belelihegett a mondat közepébe, mint aki most jött ki a ringből, és még nem nyerte vissza a lélegzetét. A pisztolyos kérdőn nézett rám, mire megrántottam a vállam. Egyikünk se válaszolt, mire az ismeretlen odakiabálta valakinek:

-Hallanak ezek engem? 

-Nem, Nathaniel, csak mi hallunk, a vérfarkasok nem. 

-Igazából de. Kijött a fülhallgatóm - szóltam közbe. 

-Oké, de te meg ki a Pokol vagy? - tette fel a mindenkit érdeklő kérdést Felicius. - És ki hívott? 

-Nathaniel. Diana hívott, és...

-Diana, miért hívtad ide? - vágott közbe Zero. 

-Nem én hívtam. Én Sinéadnak szóltam, biztos ő küldte, csak azt nem tudom miért. 

-De miért szóltál Sinéadnak? 

-Esetleg valaki foglalkozna velem is? - a kedvenc vérfarkasom még közelebb nyomta a fejemhez a pisztolyt. -Mert ha elvesztem a türelmem, akkor ez itt holtan végzi. 

A kedvenc vérfarkasom kedvessége elbűvölő, nem igaz? Ráadásul szintet léptem, most már nem ember voltam, csak simán "ez". Theos idegesen felmordult, de Nathaniel megelőzte: 

-Ha már a fenyegetéseknél tartunk, nekem is volna egy, amit valóra kéne váltanom. Tudod, kedves ismeretlen, azt hittem, elég egyértelmű voltam. 

Bamm! Valami nekicsapódott valaminek odakint. A vérfarkas az ablak felé intett. Kinéztem. Odalent egy alak állt, feltehetőleg a védelem határánál. A öklét felemelte, és ismét beleütött a láthatatlan falba. Feltekintett, és még ebből a távolságból is az az érzésem támadt, hogy a tekintette végig perzsel. Nem sok dologtól tartottam, de az alakból áradó sötét eltökéltség megijesztett. Bamm! Megint beleütött a falba. Összerázkódtam, amikor válaszul egy golyó csapódott belé. Távolabb kiszúrtam Dianát, aki az egyik autó mögül adott le egy válasz lövést. Közben odalent Nathaniel ismét kiegyenesedett, és elordította magát, úgy, hogy adó-vevő nélkül is tökéletesen lehetett hallani. 

-Visszaküldtem nektek egy hullát, egy elég egyértelmű üzenettel: Maradjatok távol a kölyöktől! Ő az enyém! 

Zavartan a vérfarkasra néztem, aki sápadtnak tűnt. Milyen hulla? És az a kölyök... Ádám lenne? Neki mi köze lenne ehhez az őrült alakhoz? 

Bamm! Újabb ütés. 

-De nem tartottátok be, és most meg fogtok halni. Halljátok? Mind egy szálig megdöglötök! Mind!

-A fal úgyis megállít - szólt bele az adó-vevőbe a vérfarkas, de még ő sem tűnt tökéletesen magabiztosnak. 

Bamm!

-Azt akarom, hogy eltűnjön. Hogy eltűnjön, hogy bemehessek, és megölhesselek titeket! Tűnj el! Tűnj el! Azt akarom, hogy eltűnjön!

Újra felemelte az öklét, és egy kétségbeesett ordítással lesújtott. Olyan érzésem támadt, mintha egy tőrt szúrnának a szívembe. A hangja tele volt kétségbeeséssel, fájdalommal és reménytelenséggel. Egyszer hallottam egy haldokló vérfarkas ordítását, és utána hónapokig arra a hangra riadtam fel éjszakánként. Nathaniel hangja hasonlított rá, csak ezerszer rosszabb volt. Arnold a füléhez kapta a kezét, és még összébb görnyedt. Zavaros mozdulatokkal hátrább botladoztam az ablaktól. Inkább a pisztoly, és az ellenség, mint hogy ezt a szívtépő hangot kelljen hallgatnom. 

Aztán csend lett. Egyikünk sem volt képes megszólalni, csak ziháltunk. Arnoldra pillantva láttam, hogy elsírta, és amikor megérintem az arcom döbbenten tapasztaltam, hogy én is könnyezem. A pisztolyt tartó vérfarkas leengedte a fegyverét, és az ablakhoz lépett, egészen elfeledkezve Dianáról. Azonban egy lövés se dördült el. A vérfarkas válla fölött láttam, hogy Felicius felemelkedik, és közelebb repül, egyenesen az ablak felé, és semmi nem állítja meg. Az utolsó pillanatba húzta be a szárnyait, így teljes sebességgel vágódott be az ablakon, elsodorva a kedvenc vérfarkasom. 

-Húzás van, gyerekek! - rántotta fel Arnoldot. Habozás nélkül ugrottam az ablakhoz, hogy Feliciusba kapaszkodva kizuhanjak rajta. Vagy öt métert süllyedtünk, mire Felicius le tudott fékezni annyira, hogy elinduljunk. A bordáim ezt nem értékelték annyira, mert ahogy Felicius megrántotta a karom, hogy fenntartson, a fájdalom kiújult erővel tért vissza. 

Pár lövés dördült a fülünk mellett, mire Diana visszatüzelt, csak egy kicsit pontosabban. Egy örökké valóságnak tetszett, de végül kikeveredtünk a tűzvonalból, és kicsit sem kecsesen földet értünk Nathaniel mellett. Theos azonnal mellettünk termet, felsegítette Arnoldot, és a kocsi felé lökdösött minket. Az oldalamra szorított kézzel utánuk tántorogtam. Lihegve értem az autóhoz, ahol hátra pillantottam Nathanielre, aki mozdulatlanul állt, miközben a golyók akadálytalannul záporoztak felé, főleg most, hogy Diana abbahagyta a tüzelést, hogy felzárkózón mellénk. 

-Nathaniel, indulunk! - kiáltotta oda Diana. - Gyere már! 

A férfi zavartan fordult meg. A szemében nyoma sem volt az előbbi gyűlöletnek, csak aggodalom tükröződött bene. 

-De a gyerek még nem jött ki...

Theosnak esett le először, hogy Ádámról beszél. Belökött a kocsiba, és intett Zelazarnak, hogy indíthatja. Láttam, hogy Nova felszáll a szomszédos ház tetejéről, és elrepül a másik irányba. Ennyi varázslat kimeríthette, szóval valószínűleg elment meghúzni magát, amíg lecsendesülnek a dolgok. Zero és Diana csatlakoztak a többi bácsikámhoz a másik autóban, és elindultak. Zelazar is elindította a kocsit. Claude a saját motorján ment, és amikor elhúzott mellettünk, intett nekem. Hátra nézve láttam, ahogy Theos fedezékbe rántja Nathanielt, majd befordultunk egy kanyarban és eltűntek. 

Nathaniel

Egy ismeretlen, sárga szemű démon berántott az ottmaradt motor mögé. Kábának érzetem magam. Üresnek, olyan üresnek, amilyenek a Pokolban töltött legrosszabb napjaim óta nem éreztem magam. Annyit tudtam, hogy nincs meg a gyerekem, és a többiek nem hozták ki, csak elmentek. Persze ezen nem lepődtem meg, hiszen nekem már nagyon rég nincsenek barátaim, akik harcolnának értem. Csak a fájdalom és a harag van. Nem, mondta Diana mosolya, ahogy kirázta a vörös hajából a vizet. Vörös. Vörös, mint a vércseppek, amik legördültek Lilien nyakán. Igen, mondák a kislány szemei, ahogy könyörögve nézett rám. Enged szabadon a szörnyeteget. Nem, nem kell, mert én magam vagyok a szörnyeteg. Nem, nem vagyok. Jogos a bosszú. Jogos minden. Meg ölöm mindet. A gyerek náluk van, szóval megölöm mindet.

A sárga szemű démon pofon vágott. Felnéztem rá. 

-Magadnál vagy? - érdeklődött. - Mert az elmúlt fél percben nem reagáltál semmire. 

-Nem tudom - válaszoltam őszintén. - Fáj az üresség. 

-Majd megmondom mid fáj - horkant fel. - A három golyó, ami keresztül ment rajtad. Sokkban vagy, oké? De fel kell szállnod a motorra, és el kell mennünk innen. 

Erősen gondolkodtam. A pólóm vérben ázott, szóval valószínűleg tényleg meglőttek. Nem mintha fájt volna. A külső sebekről könnyű elfeledkezni. Csak karcolások, amiket meg se érez az ember. Ami fájt, az.... Körbe néztem. Mi fáj? Az üresség, meg az, hogy nincs meg a gyerek. 

-Nem mehettek el. Még meg kell keresnem őt - mondtam a démonnak, aki aggódó szemekkel nézett rám. Miért nézz rám így? A démonok megölnek, és megkínoznak, és megölnek mindenki mást is, aki számít, és megkínozzák őket, és aztán újra kezdik. Meg fogom ölni az összeset. A sárga szemű ismét pofon vágott. Rá néztem. Démon. Egy napon őt is meg fogom ölni. 

-Ne most álmodozz. Ádámra gondolsz? 

Ádám, Ádám, Ádám. Igen, de nem. Rá gondoltam, csak nem így kellett volna neveznie. Nem. De! Nem tudom. Nem, nem, nem. Ő nem ő. Ádám, nem ő, de érte jöttem. Most el tudtam jönni. Senkinek nem kell meghalnia. Meg fogom ölni az összeset. Igen. Ezért jöttem ide, hogy megöljem az összeset, egy kilenc ágú korbáccsal. Nem, én nem ők vagyok. De, mert megérdemlik. Nem, mert ő nem ezt akarná. Ő. Hol van? Miért kérdezem, hiszen régen halott. De nem. Nem tudom. Hol van a gyerek? 

-Ádám nincs itt - ordította az arcomba a sárga szemű démon. - Elvitték, oké? Ha meg akarod menteni, akkor mennünk kell most! 

-Hol van? 

Nem válaszolt. Megragadtam a karját. 

-Addig nem megyünk el, amíg meg nem mondod, hogy hol van!

-Azt mondták, hogy egy féldémon vitte magával- nyögte kényszeredetten. A keze elfehéredett a szorításomtól. - Valószínűleg valamilyen nagyobb démonhoz, nem tudom hova. 

Hazudik. Miért hazudik? Nekem, aki hazudni szokott. Azt hiszi nem veszem észre? Meg fogom ölni. Aztán a vérfarkasokat is, aztán az összes démont, és féldémont, és mindenkit! Igen, de előbb meg kell találnom a gyereket. Hol van a gyerek? Nem, nem lehet, hogy egy démonnál van. Hallottam, hogy lesúlyt a korbács. Nem. Az a múlt. Hol van most? Mit gondolsz, hogyan öljük meg? Nem, az nem a valóság. Nem, nem, nem. Koncentrálj. Hol van most? Halott, nem igaz? De nem, az nem lehet! Nem akarom, nem akarom. A valóság az amit én akarok, és én nem akarom. Él. Élnie kell! Csak meg kell találnom, és minden rendben lesz. Aztán megölök mindenkit. Igen, ez volt a terv. A világ lángokban. A Pokol lángokban. Felégettem a Poklot, és nézem, ahogy elpusztul. És akkor nem bánthatnak többé. 

-Sajnálom, haver - hallottam egy hangot fölülem. A világ sötétségbe borult.