Ármin

Szombaton

Nem volt sok kedvem elmenni a Halott Tengerimalacba, de amikor Ádám nem túl kedves szavak kíséretében küldött el a Pokolba, mert megkérdeztem, hogy jól van-e, és mindenféle kígyót meg békát vágott a fejemhez, aminek csak a fele volt jogos, akkor úgy voltam vele, hogy akár meg is próbálhatom leinni magam, remélve, hogy egyik bácsikám sem figyel, és befűzni valami lányt, vagy fiút, hogy elterelje a figyelmem. A számításból sajnos kihagytam, hogy Theos szereti maga kiszolgálni a vendégeket, és ő ivás szempontjából még mindig nyolcévesnek gondol. Ez a hozzá állás megmagyarázhatatlan volt. A szeretkezéssel kapcsolatban semmi agája nem volt, csináljam csak azzal, akivel jól esik, amennyit akarom, de egy üveg sör már túl megy a határon. Szóval maradt a dobozos baracklé, meg a remény, hogy az esetleges partnerem elég figyelemelterelést tudd biztosítani alkohol nélkül is. Persze, ha Ádám lett volna az a partner, akkor nem figyelemelterelés lett volna, de kár volt a reménytelen dolgokon szomorkodni.

Inkább beálltam a fal mellé, és megpróbáltam volna kialakítani szemkontaktust valakivel, ha Claude nem lép mellém. Nem akartam bunkó lenni, így visszaköszöntem neki, és beszélgetni kezdtünk. A kick-boxról érdeklődött, meg arról, hogy miként kerültem a klubba. Megkérdezte, hogy szerezzen-e nekem valami erősebbet, de fájó szívvel elutasítottam a kérését. Theos kiszámíthatatlan tudott lenni, és Claude-nak feltehetőleg nem hiányzott a baj. Cserébe ő is mesélt kicsit Franciaországról (tényleg ott élt, mielőtt Budapestre költözött volna, az más kérdés, hogy az ezernyolcszázas években). Azt mondta, hogy egyszer látta Napóleont. Megjegyeztem, hogy nem érdekel, de ha szeretne szexelni, akkor csinálhatnánk. Mint kiderült, Claude nem csak Napóleonról, hanem a csókolózási technikákról is tanult Párizsban, bár feltehetőleg nem ugyanazon a helyen. Amikor ezt a felfedezésem megosztottam vele, közölte velem, hogy ez a legszarrabb vicc, amit valaha a French kissel kapcsolatban hallott, és kénytelen voltam igazat adni. Aztán megint csókolóztunk, amíg az egyik bácsikám oda nem kiabált nekünk, hogy majd védekezzünk. Claude arca egy pillanat alatt felvette a tincsei színét, és megegyeztünk abban, hogy mindenkinek jobb lesz, ha máshol folytatjuk.

A kivilágított Budapesten átmotorozni egész hangulatos volt, főleg, hogy hátulról átkarolta a derekam. Olyan volt, mintha lángolt volna, de ezt betudtam annak, hogy démon. Theos is mindig olyan volt, mintha lázas lenne. A Lánchídon mentünk át, hogy elérjük a belvárosi lakását. A negyediken lakott, és nem működött a lift, szóval kénytelenek voltunk felmászni. Félúton loptam egy puszit tőle, majd nevetve elszaladtam előle. Kifulladva ért utol az ajtajánál, de hamar összekapta magát, és amint bejutottunk, folytattuk ott, ahol a klubban abbahagytuk. Az este folyamán megtudtam, hogy mégse hasonlít Ádámra, de nagyon is hatásos figyelemelterelés tudd lenni.

Másnap reggel Claude előtt ébredtem. Félig rajtam feküdt, hosszú, vörös rasztái apró kígyókként tekergőztek a hátán. Óvatosan leemeltem magamról, felvettem egy nadrágot, hogy ne egy mosolyba mászkáljak fel-alá, és kimentem a nappaliba. Szép, amerikai konyhás lakása volt, kelet felé néző ablakokkal, hogy meg tudjam nézni a napfelkeltét. A besütő napsugarak megvilágították a szobát. Rendezett volt, de személytelen. Úgy nézett ki, mint amit egy IKEA magazinból vágtak ki, nem úgy, mint ahol tényleg lakik valaki. Minden drágának nézett ki, de ez sem segített a benyomásomon.

-Jó reggelt- szólalt meg mögöttem Claude. - Azon gondolkozol, hogy hibáztunk?

-Miért gondolkodnék ezen? Nem voltam részeg a baracklétől.

-Azt hallottam, hogy az embereknek fontos a szex. Szeretik, ha érzelmileg kapcsolódnak egymáshoz közben.

Felprüszköltem. Claude nem tudhatta, hogy a fél életemet démonok között töltöttem, akik kicsit máshogy álltak ehhez a kérdéshez. Nem bonyolítottuk túl a dolgot. Ha mindkét fél élvezi, akkor nem igazán volt más agájuk. Az emberek különben is túlértékelték mindkét dolgot. Az érzelmeket is meg a szexet is. Ezt szakértőként mondom.

-Ne aggódj emiatt.

-És azon se kell aggódnom, hogy Theos megöl emiatt? Úgy tűnt elég közel álltok egymáshoz.

-A bácsikám.

Claude döbbent tekintetét látva elmagyaráztam, hogy a nevelőnőm egyszer elvitt az edzőterembe, ahonnan aztán nem lehetett kirángatni. Aztán egyszer otthagyott a Halott Tengerimalacban, mert el kellett rohannia a kórházba a nagymamájához, aki szívrohamot kapott, én meg szépen lassan oda is beszoktam, és tizenhárom rendszeres vendég és dolgozó, akik az edzőterembe is jártak, lassan elkezdtek a bácsikáimként viselkedni, amíg rajtuk nem ragadt a név.

-A szüleidet nem zavarta, hogy sose vagy otthon?

-Nem igazán jó a kapcsolatunk, szóval lehet, hogy fel se tűnt nekik a hiányom. De inkább hanyagoljuk a témájukat.

-Rendben, mon ami* - biccentett Claude. - Kérsz reggelit?

-Ha már így felajánlod.

A reggeli csendben telt. Claude csendben kanalazta a zabkásáját, én meg néha beleharaptam a pirítósomba. Amikor elmentem, még megbeszéltük, hogy hétfőn csinálunk egy barátságos küzdelmet, aztán felpattantam a motoromra, és hazamentem. Otthon a kilenc éves húgom, Cintia volt az egyetlen, aki üdvözléskép a nyakamba ugrott. A tizenhat éves csak kikiabált a szobájából, hogy hello, a szüleim meg még ennyivel sem fárasztották magukat. A kisebbik húgom azonban kihasználta, hogy hazajött a személyes hajasbabája, és kijelentette, hogy most márpedig befonja a hajam az új rózsaszín szalagjával úgy, ahogy YouTube-on látta. Ezzel körülbelül három óra egyhelyben ücsörgésre kárhoztatott, de elviseltem, mert tudtam, hogy hiányzik neki a hosszú haja. Ezért is egyeztem bele, hogy megnövesztem a sajátom, macerálja csak nyugodtan. Közben legalább tudtam gyakorolni a gitáromon. Val úgyis folyton irkált nekem, hogy Ádám már kész is van az egyik dalával teljesen, én meg csak lenyúltam a jó dalszövegeket, de nem dolgozom velük. Így a délelőttöm nagy részét egy óvodásoknak készített műanyagszéken töltöttem, miközben a húgom keményen kikritizált mindent, amit írtam, és kifaggatott arról, hogy egy lánynál voltam-e. Nem tudom honnan szedte ezt, mindenesetre nemmel feleltem. Erre azt kezdte firtatni, hogy akkor meg kinél. Azt mondtam, hogy egy barátomnál. Ez láthatóan kielégítette a kíváncsiságát, mert arról kezdett panaszkodni, hogy őt bezzeg nem engedik el egyedül a barátnőihez ottalvós bulikba.

Az ebédhez valahogy előkerültek a szüleim is, akik nekem biztos nem hiányoztak. Az egész kínos hallgatással telt, azt az apró eseményt eltekintve, hogy apám megjegyezte, hogy szedjem ki a pink szalagot a hajamból, mert úgy nézek ki, mint egy buzi. Szerencsére Tia olyan megbántott tekintettel nézett rá, hogy gyorsan visszaszívta, így nem mondtam ki, hogy a látszat nem csal.

Végül csak megszabadultam az asztaltól, és a körülötte keringő negatív energiáktól (másik nevük: szülők), így be tudtam zárkózni a szobámba. A délutánt aktív semmit tevéssel terveztem tölteni, ami kitűnő programnak ígérkezett, ha nem dönt úgy mindenki, hogy telefonálni akar. Először Rami hívott, hogy nem tudom, hogy hol van-e Ádám. Feltehetőleg minél messzebb tőlem, válaszoltam. Aztán Theos, hogy vigyázzak, mert a Tengeri Farkas kutatására feljött pár rossz hírű alak. Aztán Claude, hogy hétfőn lehet, hogy nem lesz, mert ő a Tengeri Farkasra hivatkozva jött el, de eszébe sincs keresni, viszont ezt nem kéne a többi vadász tudomására hozni, szóval pár napig lapul. Végül úgy voltam vele, hogy kikapcsolódni úgy se tudok, szóval inkább átmentem a két házzal odébb lakó Arnoldékhoz, aki a dobos szerepét látta volna el a vele, Ádámmal és Vallal tervezett zenekarunkban, ha Ádámmal nem veszünk össze. Arnoldéknál az apja, Gabriel nyitott ajtót. Alapvetően kedveltem, annak ellenére, hogy volt benne valami nyugtalanító. Negyvenes évei elején járó olasz származású férfi volt, aki a jó genetika miatt csak harmincnak nézett ki. Jó fej volt, csak akadt egy pár fura szokása, például az, hogy mindig ingben volt. Mindig. Arnolddal rendszeresen rohangáltunk át egymáshoz halaszthatatlan alkotói dolgokra hivatkozva, így tudtam, hogy még hajnali kettőkor is inget visel. Nyakkendővel. Egyszer poénból megkérdeztem Arnoldot, hogy teljes öltönybe alszik-e. A válasz az volt, hogy szerinte nem alszik. Sajnos Gabriel elküldött azzal, hogy Arnold elment Ádámmal. Felhívtam Ramit, hogy megnyugtassam, hogy senki nem rabolta el a bátyját, csak lemerülhetett a telefonja, vagy ilyesmi, majd felhívtam Valt, hogy legalább hozzá mehessek át. Val szerencsére ráért, így motorral tíz perc alatt ott voltam. Vallal mindig jó volt gyakorolni, még akkor is, ha mindenbe megtalálta a hibát. Jó meglátásai voltak, segített fejlődni, meg persze megírta nekünk a szövegeket.

-Ádám tegnap volt itt? - érdeklődtem.

-Igen, de őszintén használhatatlan volt. Majdnem annyira rossz volt, mint te alapbeállításon.

-Kösz. De azért tudtatok haladni valamennyit?

-Persze, valamennyit tudtunk. Csak hiányzik egy jó gitáros. Ádám elboldogul rajta, ha csak játszani kell, de nem igazán jó az írásban.

-Szívesen besegítenék, de tudod, hogy nem örülne neki.

-Na igen. Nem hibáztatom.

Körbe néztem Val szobájában. Mindig imádtam itt lenni. Az egyik falat teljesen kitöltötte egy telepakolt könyvespolc, a másik három pedig együttesek posztereivel volt kitapétázva. Valnak két gitárja is volt, a sima a sarokban állt egy állványon, a basszust viszont rendszerint széthagyta az ágyán/ az íróasztalán/ a padlón. Most éppen az ölében tartotta, mert az egyik dalomhoz próbálgatta a dallamot. Különben a szobában a dolgok hetven százaléka fekete volt, és a gitáron kívül általában katonás rend uralkodott, mert Val azt mondta, hogy nem tudd koncentrálni káoszban. Most viszont éppen a régi holmijait pakolta ki a ruhásszekrényből, tehát egy csomó ruhahalom meg néhány doboz között zenéltünk.

-Szerintem gondold át még egyszer azt a gitár szólót - nyújtóztatta ki a hátát egy fél óra múlva. - Addig hozok magamnak egy pohár vizet. Te kérsz valamit?

Amíg Val odavolt, megnéztem a dobozokat. Az egyikre egy papírdarab volt ragasztva, Lost phantoms felirattal. Habozva nyitottam ki. Egy rakás papír volt benne, a tetején egy fényképpel. Még kilencedik év végén készült Arnoldéknál. Emlékeztem erre a képre. Éppen a Dark Angel-t énekeltük, az egyetlen dalt, amit Ádám írt a bandának. Arnold egy kézi dobot tartott az ölében, miközben a földön kuporgott. Val kicsit odébb állt, a kottát figyelve, a gitárjával a nyakában. Ádám középen volt, fél kezével átkarolva, a másikkal a szöveget tartva közénk, hogy én is el tudjam olvasni. Akkoriban még tele voltunk buta álmokkal, arról, hogy híres rocksztárok leszünk.

-De régen volt - csendült fel mögöttem Val hangja. - Nem akarom azt mondani, hogy a te hibád, hogy nem lett belőle semmi, de a te hibád.

-Nem tudtam, hogy megtartottad ezek. Azt hittem, nem hiányzik a banda.

-Miért ne hiányozna? Így dupla annyi munkám van.

-Folyton veszekedtünk mindenen. Még akkor is, ha neked volt igazad.

Val vállat vont:

-Kicsit sokat gondolsz rólam. Még én se vagyok mindentudó. De én nem a bandára gondoltam, hanem rátok, Ádámmal.

-Miről beszélsz? Nem tudom mire gondolsz.

-Kérlek. Kilencedik óta egymásba vagytok esve. Persze akkoriban mindketten nagy erőkkel kerestétek Narniát a ruhásszekrényben, de aztán a te hibád volt. Alapból hülyeség volt összejönnöd Ramival.

-Mi bajod vele? Szerettem Ramit.

-Semmi bajom Ramival, csak szerintem jobbat érdemel nálad. De nem kéne összejönnöd Ádám ikertestvérével, ha egyszer Ádámba vagy szerelmes. Aztán nem kellett volna megcsalnod Ramit. Csodálom, hogy Ádám nem ment át védelmező nagy tesóba, és vágott pofán.

Hallgattam, mert Ádám igazából nagyon is felpofozott, csak erről közös megegyezés alapján egyikünk se beszélt. Akkor nem védekeztem, és ma se tenném, mert tökéletesen megérdemeltem minden ütést.

-Szerinted van bármi esélyem, hogy helyrehozzam?

Val vállat vont:

-Nem olvasok Ádám gondolataiba, de szerintem még mindig tetszel neki, csak nem akar lépni. Egyrészt mert nem akarja megbántani Ramit, másrészt mert megbízhatatlannak tart. Jogosan. Cáfolj, ha tévedek, de az utóbbi két hét alatt legalább egyszer ébredtél valaki más ágyában.

-Az csak szex. Nem sokat jelent nekem.

-Ezt én készséggel el is hiszem. De Ádámnak viszont számít. Nem akarlak megváltoztatni, de ha tényleg számít neked Ádám, akkor le kéne állnod ezzel.

-Még ha meg is teszem... Rendben, hogy szerinted tetszem neki, de ez egyáltalán nem biztos, hogy így van.

Val szótlanul beletúrt a dobozba, és hosszas keresgélés után előhúzott egy gyűrőt papírlapot.

-Az egyik vitátok után írta, még kilencedikben - magyarázta. - I promise I will be good if you love me**. Nincs befejezve, kicsit túl cukormázas, meg zene sincs hozzá, de neked írta. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy mind próbáljatok a saját érzéseiteket belefogalmazni a dalokba? Na, akkor adta ezt nekem.

Átfutottam a szöveget. Konkrétan egy szerelmes vallomás volt. Hányingerem támadt, amiért egy akkora barom voltam. Egy igazi seggfej. Egyetlen fiúba voltam szerelmes, és sikeresen összetörtem a szívét kétszer is. Erre még az se adott mentséget, hogy nehéz időszakon mentem keresztül.

-Hogy hozom ezt rendbe? - motyogtam inkább csak magamnak.

-Kezdhetnéd azzal, hogy komolyan bocsánatot kérsz Ramittól. Aztán szüntesd be az egy éjszakás kalandjaidat. Aztán először próbálj meg kibékülni Ádámmal. Legyetek megint barátok. Vond be az életedbe, mert szeretsz kizárni minket bizonyos részeiből.

Ebben igaza volt, de jól nézett volna ki, ha odaállítok eléjük, hogy tessék ők itt a démoni nagybácsikáim, ez a természetfelettiek harcosok klubja, vagy kedvenc parti helye, attól függően, hogy melyik este mész oda, az pedig ott a zombitengerimalacom. De azért meg kellett próbálnom. Ha egyszer az ember oltári s-fej volt, akkor az a minimum, hogy helyrehozza.

Mikor indulni készültem, Val még utánam szólt:

-Ármin. Ugye tudod, hogy egyszer elő kell jönnöd a szüleidnek is?

Bólintottam, pedig legszívesebben megráztam volna a fejem. De Valnak igaza volt, még akkor is, ha minél tovább akartam húzni azt a bizonyos beszélgetést.

Hétfő

A mára tervezett bocsánatkérésből nem lett semmi, mert se Ádám, se Rami nem jött suliba. Fura volt. Hiányoztak, pedig tizedik második félévében az alkalmi sértéseken kívül alig beszéltem velük. Gondolkoztam, hogy ráírok Ádámra, de a szombat után nem volt sok kedvem hozzá, inkább Ramit választottam. Nála kisebb volt az esély arra, hogy válasz helyett csak elküld a Pokolba. Egész matek órán lopott pillantásokat vetettem a telefonomra, de semmi válasz, és Arnold sem jelentkezett. Megkérdeztem Valt, de ő se tudott semmit.

Két óra múlva jött egy üzenet Ramitól: "Ádám és Arnold eltűntek". Próbáltam hívni, de nem vette fel. Sóhajtottam, és egy másik számot tárcsáztam.

-Theos? Mi? Nem, most épp szünet van. Igen, tudom, hogy elfoglalt vagy, de... Kéne a segítséged.

Szinte hallottam, ahogy a vonal túloldalán Theos némán káromkodik. Feltehetőleg valami nem gyerek fülének valót, de szigorúan csak fejben, nehogy eltanuljam tőle. Amikor megszólalt, akkor viszont csak ennyit mondott:

-Mesélj, de remélem nem egy hullát kell elásni.

*barátom

**Megígérem, hogy jó leszek, ha szeretsz