Lilien

Este Sinéad is előmászott a pincéből, ahol a szarkofágját tartotta, így neki is beszámoltunk a délután történtekről. A teraszon ültünk, Sinéad és Diana egy kerti asztalnál, Nathaniel meg én pedig a medence szélén, a lábunkat a vízbe lógatva.

-Szóval- foglalta össze amikor befejeztük.- Megmentetted Lilient.

Nathaniel megvonta a vállát. Eddig sem nagyon figyelt a beszámolónkra, helyette a hamburgerét piszkálta, mintha nem tudná eldönteni, hogy ehető-e. Valószínűleg arra jutott, hogy nem, mert letette maga mellé, és nem nyúlt hozzá.

-Biztos megoldották volna nélkülem is.

Sinéad belekortyolt a whiskyjébe. Nem hatott rá, így nem okozott neki problémát, hogy körülbelül a tizedik poharánál tartott. Ha nem lett volna már eleve halott, akkor már rég elhunyt volna alkoholmérgezésben, annyit ivott. Azt mondta az ízért teszi, amit nem értettem. Egyszer titokban beleittam, és amellett, hogy úgy marta végig a torkomat, hogy utána percekig köhögtem, pocsék íze volt. De tapasztalatom szerint akik betöltötték az ezret, azok mind kicsit megkattantak. Biztos a kor teszi velük, vagy nem tudom.

-Ennek ellenére tartozzunk neked. És én utálok tartozni- Sinéad úgy méregette Nathanielt, mintha azt fontolgatná, hogy belelöki a medencébe, de végül arra a következtésre jutott, hogy nem éri meg a fáradtságot. Helyette leakasztott a nyakából egy vékony ezüstláncon lógó medált. Nagy, súlyos darab volt, rajta két háromszöggel. Réginek tűnt, bár nem igazán értettem az ékszerekhez, de az ezüstöt jól ismertem. Nathaniel levegő után kapkodott, és olyan gyorsan tépte ki Sinéad kezéből, hogy nem is láttam a mozdulatot.

-Hogy a fenébe került ez hozzád?- hörögte.

-Tehát mégiscsak fontos- vonta le a következtetést Sinéad. Nathaniel felmordult:

-Vérszívó...

-A hulládról szedtem le- emelte fel békítően a kezét Sinéad.- Gondoltam, neked már úgysem lesz szükséged rá, és mindig magadnál hordtad, tehát biztos ért valamit. Megőriztem, de nem tudtam kinyitni, sem rájönni, hogy miért ilyen fontos.

Nathaniel habozás nélkül a nyakába akasztotta az ezüstláncot, de a medált nem engedte el, hanem folyamatosan szorongatta.

-Köszönöm- bökte ki végül. Sinéad újra töltötte a poharát, és egy hajtásra kiitta, mielőtt válaszolt volna:

-Csak nem szeretek tartozni. Ezzel, és azzal, hogy szabadon elengedlek, úgy vélem letudtuk a tartozásunk, amiért megmentetted Lilient.

Nathaniel egyetértően bólintott, és lágyan megsimogatta a medált. Ahogy közelről figyeltem az arcát, feltűnt, hogy a jobb szeme valahogy máshogy csillog, mint a bal, de lehet, hogy csak a fények játszottak velem. 

-Hihetetlen, hogy épségbe maradt- jegyezte meg, még mindig a medált babusgatva. Furcsa volt így látni. A vonásai teljesen ellágyultak, már-már kedvesnek tűnt. Az izmai ellazultak, és nyoma sem volt annak a férfinak, aki úgy vágta ki Baltazárt az ablakon mint egy játékbabát. - Féltem, hogy ez is megsemmisült a halálomkor. 

-Miért semmisült volna meg? - vonta fel a szemöldökét Sinéad, miközben újra töltötte a poharát. Diana diszkréten elvette az üveget, és az asztal alá dugta. Sinéad keserűen felsóhajtott, de nem tiltakozott. 

-Egy ágyú golyó elég komoly károkat tudd okozni - pillantott rá Nathaniel hanyatt dőlve. 

-De te nem ágyúgolyótól haltál meg. Csak összeestél a fedélzet közepén, és már halott voltál. Megvizsgáltunk, de nem jöttünk rá a halál okára. Tökéletes állapotban voltál, azt leszámítva, hogy halott voltál - Sinéad felhajtotta az italát, és elégedetten csettintett a nyelvével.

Nathaniel összes izma azonnal visszaállt a korábbi, örökösen ugrásra kész állapotba. 

-Hogy érted azt, hogy csak úgy összeestem? 

Sinéad kissé ingerülten megvonta a vállát, és dühösen az üres poharára meredt:

-Nem tudom, hogy máshogy lehetne érteni. Ott álltál, aztán a padlóval párhuzamos pozícióba kerültél, mindenfajta külső behatás nélkül. Aztán hirtelen Budapest utcáin kezdtél andalogni, és gondoltam, folytatjuk ott ahol abba hagytuk.  

-Ahol abbahagytátok? És egyáltalán miért akartad fogságba tartani?- kérdeztem.

-Személyes és kevésbé személyes ellentétek a múltban- felelte Sinéad.

-Megpróbált felakasztani. Kétszer is- magyarázta meg cinkos mosollyal Nathaniel, de a mosoly nem jutott el a szeméig, és továbbra is feszült illata volt.

-És?

-Nem sikerült neki. Aztán meghaltam, mielőtt harmadszor is megpróbálhatta volna.

-Nem az én hibám- jegyezte meg Sinéad.- És másodszorra nem felakasztani, hanem lefejeztetni akartalak. De ez az őrült meglépett közvetlenül a hóhér bárdja alól!

-Erre a történetre emlékszem. Apa mesélte, még amikor kicsik voltunk.

Nathaniel tréfásan összeborzolta a hajam:

-Imádom, hogy a gyerekmesék lemossák rólam az összes negatív dolgot, még akkor is, ha emiatt mindenki azt hiszi, hogy a hajóm neve az enyém.

-Ne is rontsd el az élményt- jegyezte meg Diana.- Nem akarom tudni, hogy pontosan miket tettél.

Nathaniel nem válaszolt, helyette engem bámult, és még mindig a fejemen tartotta a kezét.

-Jól vagy?- ráncoltam össze a homlokom. Nathaniel megrázta a fejét:

-Igen, csak... Csak nagyon halványan, de érzem rajta egy angyal nyomait. Már elégé elhalványult, de a mai napon nagyon sok ideig egymás közelébe kellett lennetek, ha így érzem.

Összenéztünk. Ma egész nap az iskolában voltam. Nem kellet Sherlocknak lenni ahhoz, hogy levonjuk a megfelelő következtetést.

-Mennyire biztos ez a módszer?- köszörülte meg a torkát Sinéad.

-Elégé- húzta el a száját Nathaniel.- És mielőtt meggyanúsítasz, semmi okom nincs hazudni nektek.

-De segíteni sincs- mutatott rá Diana. Nathaniel megvakarta az oldalát.

-Mi lenne, ha alkut kötnénk? Én most másztam elő a Pokolból, tehát sem pénzem, sem szállásom, sem egyebem nincsen. Ti megengeditek, hogy itt maradjak, cserébe én segítek elintézni az angyalkát, meg a kedvenc alfátokat.

Diana rám pillantott, majd Sinéadra, aki megvonta a vállát:

-Egy fő már nem oszt, nem szoroz itt, és amúgy is megfigyelés alatt akartam tartani. És így még bónuszt is kapunk, meg nem kell szenvednünk a bilincsel, amit a jelek szerint egyébként is le tudd szedni magáról.

-Rendben-bólintott Diana, pár pillanat tétovázás után.- De ha megpróbálsz átverni, akkor kibelezlek. Csak hogy tiszta legyen a viszonyunk.

-Persze, persze- legyintett Nathaniel, akinek láthatóan máshol járt már az esze.- Ma hol voltál?

-Iskolában, nyilván.

-Á, igen, hallottam róla, hogy minden gyereknek járnia kell ilyen helyekre.

-Tekintve, hogy te mit csináltál tizenhét évesen, azt hiszem boldog vagyok, hogy Lilien iskolába jár- jegyezte meg Sinéad.

-Én nem- vágtam rá.- De ettől függetlenül, most jól jön. Hogyan azonosítasz be egy angyalt?

-Szárnyak?- vetette fel Nathaniel faarccal.- De kezdek kételkedni abban, hogy egy igazival van dolgunk. Inkább egy erősebb félvér lehet. Egy igazi angyal túlságosan arrogáns lenne ahhoz, hogy egy iskolában, egy csapat gyerekkel töltse az idejét.

-A félangyaloknak is van szárnyuk?

-Az erősebbeknek. De ha az iskolában van, akkor biztosan elrejti, különben már feltűnt volna mindenkinek, vagy pedig egyáltalán nincs neki. De ha félangyal, akkor valószínűleg tartja magát a szabályokhoz, és tökéletes jó gyerek. Meg örökölte az angyali előnyöket, és úgy néz ki mint Appolón a huszonegyedik században.

-Mint Ádám?- csúszott ki a számon az első gondolatom.

-Ötletem sincs ki az, feltéve ha nem a bibliaira gondolsz, de biztos.

-Várj, mutattok róla képet- kotortam elő a telefonomat a zsebemből, és gyorsan megkerestem Instagramon. Hamar találtam egy olyat, ahol egyedül volt, és az arca is jól látszott. Nathaniel bizalmatlanul méregette a telefonom, de átvette, és rápillantott. Aztán prüszkölve kiköpte az italát, pont rá a telefonomra.

-Hé- kaptam ki a kezéből, és elkezdtem törülgetni.

-Sorry- Nathaniel már megint az oldalát masszírozta. Nem hittem, hogy fizikailag lehetséges, de még sápadtabbnak tűnt, mint korábban. Hallottam, hogy a szíve őrületes tempóban ver.- Csak meglepődtem. Tudod, ez az Ádám elképesztően hasonlít egy... félangyalra, akit régen ismertem. Távolról szerintem simán összekeverném őket. Valószínűleg az alkotó pocsék humora.

-Az, hogy hasonlítanak, még nem egyértelmű bizonyíték- vetette fel Diana.

-Egyetértek- bólintottam.- Ismeretlen terepen vagyunk, szóval egy ideig mindenképpen meg kell figyelnünk. És ha mondjuk kiderül, hogy két hatalmas szárnyat rejteget, akkor...

-Akkor majd kitaláljuk, mit tegyünk- jelentette ki Sinéad.- Ne felejtkezzünk el arról, hogy ha angyal is, nem biztos hogy gyilkos is egyben. Végülis csak egy gyerek.

-Sinéad- sóhajtott Nathaniel.- Én tizenhét évesen már a Tengeri farkas kapitánya voltam, két börtönből szöktem meg, és készültem kifosztani a Spanyol flottát.

Sinéad elhúzta a száját, és megértettem. Ádám bármennyire egy arrogáns seggfej, nem tűnt gyilkosnak, és egy idős volt velem. Én pedig, bármennyire is szerettem volna, nem vettem részt a falka ügyeiben. Ráadásul az ikertestvére, Ramóna, teljesen átlagosnak tűnt, sőt még kedves is volt velem. Feltéve, ha tényleg az ikertestvére volt, mert egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. A beálló csendben valami apró zajt hallottam. Dianára pillantottam, aki szintén felkapta a fejét. Aggódva fürkészte a kertet, aztán olyan váratlanul pattant fel, hogy felborította a székét. Elmosódott árnyként rohant át a fűvön, de még így sem sikerült utolérnie az alakot, aki átvetődött a kerítésünkön. Egy olyan káromkodással tért vissza hozzánk, amire szerintem még Nathaniel is elismerően bólintott, pedig kalózként biztos sok cifra dolgot hallott már.

-Átkozott rohadék, biztos hallgatózott.

-Láttad ki az?

-Igen- bólintott komoran Diana.- Baltazár falkájába tartozik. És hallotta amit Ádámról mondtunk.

-Ez nem biztos, hogy olyan nagy baj- jegyezte meg Nathaniel.- Amúgy is megfigyelés alatt tartanánk, így ha szükség van rá, akkor ki tudjuk rántani a bajból. De ha tényleg egy félangyal, akkor aligha lesz rá szüksége.

Ádám

2 nappal később

Lassan sétáltam hazafelé, szűk mellékutakon keresztül, amikor lépteket hallottam magam mögött. Az egyik halk volt, ha ember vagyok esélytelen, hogy észreveszem. Lassúak voltak, majd néha felgyorsultak. Az egyik ilyennél hátra pördültem, és pont láttam egy árnyat embertelen gyorsan bevetődni egy szemetes mögé. Visszafordultam menetirányba, és folytattam az utam, minden idegszálammal hátrafelé figyelve. Csupán ennek köszönhettem, hogy meghallottam egy harmadik ember lépéseit. Összhangban lépdelt a másikkal, de még nála is halkabban. Megborzongtam. Ember így nem lopódzott. Valami természetfeletti követett, úgy, hogy nem volt nálam semmilyen fegyver. Körbe pillantottam. Este volt, egy elhagyatott környéken, az erdő szélén. Menekülhettem volna, kockáztatva, hogy odavezettem a házunkhoz, vagy szembe szállhattam az ismeretlennel. Erre a döntésemre soha nem került, mivel a követőm talpa alatt megreccsent egy ág, jelezve, hogy mozgásba lendült. Villámgyorsan pördültem meg, ökleimet magam elé emelve, harcra készen. Szárnyaim kinyíltak, széthasítva a pólóm, fenségesen kitárulva. Így pont elkaptam, ahogy egy félig átalakult vérfarkas vetődik felém, de mielőtt a közelembe érhetett volna egy fekete-fehér alak elkapta ugrás közben, és a nyakánál fogva a földhöz szegezte. Amikor mozgott, csupán egy homályos folt látszott belőle, de amikor leszorította a támadómat, jobban meg tudtam nézni. Fekete pólót, nadrágot és bakancsot viselt, amik mellett világított egészségtelennül sápadt bőre, és hófehér haja. A karját egészen a csuklójáig sebek borították, egymást lefedve, egy furcsa, vérvörös pókhálót hozva létre a bőrén. A haja a válláig ért, egyenlőtlenül volt levágva, mintha valaki egy darab késsel intézte volna el, körülbelül öt másodperc alatt, és kócosan a szemébe hullót. A szemében, ami vörösen izzott, mint néhány démon szeme, mielőtt a Pokolra küldtem volna őket. Látszólag erőlködés nélkül lent tartott egy vérfarkast, sőt még arra is volt energiája, hogy rám mosolyogjon.

-Hello- köszönt. Leengedtem az ökleimet, és közelebb léptem:

-Hello. Démon?

-Vérfarkas, de apai ágon van némi rokonságom Lucival. Angyal?

-Csak félig. Apai ágon. Mióta becézed az Ördögöt?

-Amióta vagy ötven évet töltöttem a hálószobájának a plafonjában. Hosszú történet, és javarészt unalmas. Egyként örvendek, szólíts Nathanielnek! Most megkérnélek, hogy mutatkozz be, de tudom hogy Fekete Ádámnak hívnak.

-Te kémkedsz utánam?

-Nyilván. Nagyon komoly kémkedést végeztem ezzel a kis fekete dobozzal, amit mobilnak neveznek. Megnéztem a Facebook profilod.

-Oh. És miért követtél?- kicsit zavarban voltam. Nem mindennap mentenek meg vérfarkasok. Nathaniel felrántotta a másik vérfarkast a földről, de a kezeit hátra csavarva tartotta:

-Miatta. Egy angyal megölt vagy hat vérfarkast, és annak a falkának a kémje elkapta, hogy megjegyzem, hogy pontosan úgy nézel ki mint egy félangyal.

-Biztos sok félangyalt láttál már, hiszen olyan gyakoriak vagyunk. Főleg Lucifer hálószobájának plafonjában.

-Hidd el, felismerek egy félangyalt, mert láttam már eleget. Egyébként te is űződ ezt a démon-szörny gyilkolászós dolgot?

-Előfordulhat.

-Rohadt gyilkos- sziszegte a vérfarkas, és megpróbálta kitépni magát Nathaniel kezei közül. A volt a bajom, hogy ez ellen a vád ellen nem tiltakozhattam. A sok démont, akik ártatlanokat kínoztak, és öltek meg, mind meggyilkoltam. De legalább a világban jelentősen javítottam a gyilkosok statisztikáját...

-Keep calm, boys! Kétségtelenül az, a mi szemszögünkből, és mi vitathatatlanul azok vagyunk, mindenfajta szemszögből. Szóval kár is ezt feszegetni, mert mindenkinek van elszámolnia valója a legfentibb roha... Khm, szóval Istennel. Inkább maradj nyugiban, mielőtt megunom a vergődésed, és a gyors módszert választom az elhallgatásodra. Nem akarok sírt ásni.

-Úgyis megölsz!- köpött ki a vérfarkas. - Láttam ennek az átkozottnak a szárnyait, és nem hagyná, hogy kiderüljön a titka.

Nathaniel Ádámra nézett, és felvonta a szemöldökét.

-Nos ezt nyilván nem hagyhatja. Felteszem Baltazár szolgálatában állsz.

-Igen.

-Király. Legalább nem haragítok magamra még egy alfát. Minden rendben lesz. Ádám, mennyire bízol bennem?

-Egy kicsit sem.

-Nagyon helyes. Ettől függetlenül nem fogom hagyni, hogy most megöld, viszont kezd fáradni a kezem, szóval...

Nathaniel fejbe verte a vérfarkast, aki ájultan rogyott az aszfaltra.

-Figyelj, Ádám. Tartsd titokban a kilétedet. Ne bontogasd a csodás szárnyaidat, meg ehhez hasonlók. Ha rám hallgatsz örökre visszavonulsz ettől a hülyeségtől, de ezt úgyse fogod megtenni amíg ilyen fiatal vagy, mert ilyenkor még hajt a kalandvágy, meg az, hogy olyan legyél, mint az apád. De ettől függetlenül egy rakás vérfarkas kémkedik utánad...

-Például te.

-Például én, aki feltehetőleg az egyetlen, aki nem akar fogságban vagy holtan látni. Szóval húzd meg magad, legalább addig, amíg összeszedek egy tisztes méretű falkát.

-Meglátjuk- nem volt ínyemre, hogy ismeretlenül utasítgat, de a névtelenségem megőrzése fontosabb volt bárminél. Ha én lelepleződöm, a családom is veszélybe kerül.

-Lássuk, de legközelebb nem ígérem, hogy kihúzlak a pácból. Már így is jössz nekem egyel.

-Meg tudtam volna védeni magam.

-Persze, persze, de az mégiscsak elég jó bemutatkozó, ha megmentem az életed. 

-Lehet egy kérdésem?

-Nem. Határozottan nem. Menj haza, én majd gondoskodom a barátunkról- kicsit megbökdöste az ájult vérfarkast a lábával. Meglepő volt, hogy barátságosan viszonyult hozzám, így biztos voltam, hogy csak ki akar használni. Ennek azonban volt egy olyan előnye, hogy a remélt haszon miatt nem fogja hagyni, hogy felkoncoljanak. Remélhetőleg. Eltettem a szárnyaim, így megint embernek néztem ki. Indultam volna, amikor Nathaniel utánam szólt:

-Kölyök! Vigyázz magadra!

-Ne hívj kölyöknek! - kiabáltam vissza. Nathaniel felnevetett, majd lehajolt, lazán a vállára kapta az ájult vérfarkast, és elindult velem ellentétes irányba. Halkan énekelt valamit, amennyire kitudtam venni angolul. Mintha a love és a sea szavakat hallottam volna, de nem esküdtem volna meg rá. Olyan ismerősnek tűnt, de nem tudtam volna megmondani honnan. A nevetését is biztos hallottam már valahol, de sehogy nem jutott eszembe

Végül haza sétáltam, és miután bekaptam valamit vacsorára, és lezuhanyoztam, bevetődtem az ágyba, azonban képtelen voltam elaludni. Nathaniel járt a fejemben. Azt mondta vérfarkas, de azok nem mozogtak ilyen gyorsan, legalábbis én még nem találkoztam eggyel sem, ami képes lett volna rá. Lucifer vére tenné? Ha felerősíti a természetes képességeit, akkor elképzelhető, de akkor feltehetőleg nem csak a sebessége nagyobb a megszokottnál, hanem az érzékei is élesebbek, és erősebb is. Mindenesetre időre van szükségem, hogy felkészüljek ellene. Lucifer démonjai tehetek anyám haláláról, és bosszút akartam. Nehéz dolgom volt, de egy keresztes lovag megszentelt páncélja, és mágikus kardja sokat dobott rajtam. A démonok még csak most kezdték megtanulni ki is vagyok, de ez nem sokáig maradhatott így. Az összes átkozott pokoli lény fizetni fog azért, amit az anyámmal tettek, és gondoskodni fogok arról, hogy soha többé ne tehessenek ilyet. Ha Nathaniel velük volt, akkor egyszer vele is végeznem kellett, de ha tényleg magára haragított néhány démont, és tényleg egy félangyal volt a felesége... Akkor át kell gondolnom. Értékes szövetséges is lehetett. De végül az összes problémámat másnapra halasztottam, és álomba szenderültem. Nyugtalan álom volt. Ismét a barlangba jártam, de most tovább álmodtam. Az angyal ismét megszólalt, és megkérdezte, hogy hogyan öljenek meg, de most Ármin nem rázott fel, így tovább álmodtam. A megkínzott férfi összes izma megfeszült, és sikerült valami kicsavarodott módon felém fordulnia. A szemei vörösek voltak, de tompák. Ha a szem a lélek ablaka, akkor neki nem volt lelke. Amikor meglátott, akkor az arca eltorzult, és teljes erejével nekifeszült a bilincseknek. Azt hittem a láncokat nem tudja elszakítani, de szinte rögtön elpattantak. Felém lendült, így jól láttam az arcát. Az összes csontja élesen kiugrott, cserébe a szemgödre egészen mélynek tűnt, és az egész lényében volt valami farkasszerű. Az egyik démon félrerántott, vagy inkább dobott az útjából. Keményen a padlónak csapódtam, de nem csak az álomban. A földön fekve ébredtem, biztos leestem az ágyról. Lihegve szedtem a levegőt, és az ébresztő órámra pillantottam. Hajnali négy volt. Feltápászkodtam, és visszagondoltam az álmomra. Megdermedtem, ahogy belém hasított a felismerés, hogy honnan volt olyan ismerős Nathaniel. De mégis miért álmodnék én róla?