Árnyék, hallasz?– zökkent ki egy hang, és felnézek, az irodában voltam, és a főnök üvöltött rám.
Teljesen lesokkolt, hogy miért vagyok itt, és mi is van most. – Hogy mi?
– Hallasz te engem egyáltalán, mi van veled… itt a többi pénz. Jól csináltad. Remélem, a lányom is jobban lesz már.
Megrázom a fejemet, és körülnézek, tényleg az irodában vagyok. – „Basszus… szedd már össze magadat.”
Elvettem a pénz, és állnék is fel, mikor a főnök leint. – És mi van Varjúval?
Erre hirtelen hátraestem a széken. – Tessék?
– Úristen, jól vagy? Mi van veled, teljesen olyan, mintha szét lennél esve.
– Hogy mi van?
– Pont ezt kérdezem.
– Áá, ja... nem találtam még meg.
– És ez ennyire idegesít?
– Idegesít? 
– Hát, hogy eddig mindig mindenkit megtaláltál egykettőre… most meg nem haladsz semmire.
– Áá, igen... ez van – sóhajtok.
– Nyugalom, te vagy a legjobb, meglesz.
– Hát... aha.
Ezzel felálltam és eltűntem.
Mióta 3 napja visszajöttem Japánba, teljesen kivagyok. Napok telnek el, hogy csak az utcán vánszorgok, és nem megy semmi. Nem tudok koncentrálni semmire. Azóta naphosszat ugyanaz a jelenet játszódik le az agyamban. Ahogy nézett, ahogy kimondta, hogy ő Varjú… minden egyszerre csap fejbe, és reggeltől estig csak erre gondolok. Már rég túl kéne lennem rajta, megkeresni, és végezni vele… de én csak itt marcangolom magamat. Közben ő biztosan jót röhög rajtam, hogy átvert. Biztosan tudta, hogy én vagyok Árnyék, és csak kihasznált, mégis – mégis… nem tudom elfelejteni. Nem tudom, mi van velem. Azóta még otthon se jártam, egy hotelben szálltam meg, nem volt erőm hazamenni, mert a csodás, mámorító, bűnös képek egyből az eszembe ötlöttek volna, nem mintha nem azon járna az agyam folyton… Hogyan is mozgott alattam, a hangja, a teste és minden egyes szexi kép. Vágytam rá, hogy újra megérintsem, hogy újra a karjaimban tartsam… ez már szerintem megszállottságnak is mondható, mert ha ez nem megszállottság, akkor mégis mi?
Visszamentem a hotelbe és befeküdtem az ágyba, csak a plafont bámultam. Mégis, hogy jutottam el idáig? 
Emlékszem a találkozásunkra... már akkor furcsának találtam, mégis valami megbabonázott benne, azóta meg olyan, mintha a rabjává váltam volna. Akarom őt, nem csak a testét, nem csak érinteni… akkor mégis mit akarok, ha nem csak szex kell. Mert ő más, akarom birtokolni, azt akarom, hogy tőlem függjön, de mégis miért?
A nagy gondolatmenetemet a telefon csörgése törte meg, legelsőnek fel se fogtam, hogy a ház csendjét az én telefonom csengőhangja törte meg... de aztán kapcsoltam. Lassan, darabozva álltam fel, minta ez is nehezemre esne, aztán az asztalhoz léptem, ahol a telefonom rezgett… felvettem, és a kijelzőn a főnök neve díszelgett, sóhajtva vettem fel.
– Új munka? 
– Árnyék – hallok meg egy ismerős hangot.
– Sofia? Mi az?
– Találkozhatnánk?
– Minek?
– Beszélni akarok veled. Jól vagy? Apa mondta, hogy furcsán viselkedsz mostanság.
– Jól vagyok.
– Hazudsz. Rei?
– Fogd be! – üvöltöm a telefonba, és le is csaptam. – Elegem van!!– üvöltöm, és az egész szoba az én hangomtól visszhangzott.
Aznap az estét egy bárban töltöttem, csak felejteni akartam. A pultoslány egyhamar észrevette a rossz hangulatomat, és ott illegette magát nekem, de kicsit se érdekelt, egyhamar el is küldtem a francba.
Aznap este, míg magamnál voltam, és amire még emlékszem, jól összeverekedtem néhány idiótával, és még az utcán is egy bandával… aztán azt hiszem, a parkban dőlhettem ki, de ebben már nem vagyok biztos. Reggel sajgott a fejem, és egy ismeretlen helyen találtam magamat, csak remélni tudtam, hogy nem feküdtem le valakivel megint hótt részegen. Mert akkor ez nálam lehet, hogy valami betegség.
Mikor egy vékony, barna hajú lány lép be.
– Sofia? Mégis, hogyan?– nézek rá ledöbbenve, és megdörzsöltem a szemeimet, hogy ez most tényleg a valóság?
– Az utcán találtam rád, és idehoztalak.
– Hol vagyok?
– A lakásomon. Csináltam reggelit, de neked inkább egy kávé kell, ugye?
– Kösz, azt elfogadom, és bocs, mindenért.
– Ne kérj bocsánatot. Mindent megtettél, hogy megtaláld a férjem gyilkosát, és aztán végeztél is vele… legalább hadd háláljam meg.
– Nem kell, ez a munkám.
Ezzel felállok, és kimegyek a szobából, megkeresem a konyhát, és két csésze kávé után jobban is érzem magam.
– Jobban vagy?
– Persze, ez csak egy kis másnaposság.
– Nem erről beszélek.
– Tudom, de nem izgat.
– De…
– Sofia – morgok rá
– Ne morogj itt nekem, rá fogsz jönni…– kuncogja.
– Mire?
– Idő kérdése… nemsokára – nevet fel.
– He? Mégis mire?
– Majd meglátod – mosolyog titokzatosan, és eszik pár falatot.
– Hülye... – mondom halkan, és megvonnom a vállamat.
– A szerelem szép dolog és kiszámíthatatlan – suttogja, és csak mosolyog lágyan.
Igazából ezt az utóbbit nem tudom, mire értette, de ráhagytam. 
Miután megittam a kávét, el is jöttem onnan… nem akartam maradni, se beszélni. Visszamentem a hotelbe, és egy adag altató bevétele után aludtam is, mostanában csak ezzel tudtam elaludni. 
Mikor következő nap felkeltem, fájt a fejem, fáradt voltam, pedig végigaludtam az egész napot… de most még annál is jobban fáradt voltam, mint mikor az egyik munka kapcsán legalább 1 hétig nem aludtam. Gondterhelten felsóhajtok, és nehézkesen felültem, de még nem keltem fel, ahhoz se volt kedvem. Mikor idegesítő telefoncsörgésre lettem figyelmes, egy darabig fel se akartam venni, de aztán meguntam, vagyis inkább nagyon is idegesített a folytonos zaj, így idegbetegen vettem fel. – Halló!
– Azt hittem, már soha nem veszed fel.
Nem is reagáltam. – Munka?
– Talált.
– Küldje… – Ezzel leraktam.
Pár másodperc múlva már sípolt is a telefonom, és elolvastam az új célpontom adatait. Nem nagy meló, hamar meglesz, így azon nyomban elindultam, miután felöltöztem. 
Órák múlva…
Egy raktár közepén állok, hullák vesznek körül… tényleg nem volt nehéz, de rengeteg nem oda illő hibát vétettem, ami nagyon idegesített. 
És tudom is, mi, vagyis ki miatt… – Nem bírom tovább… Elég volt! – ordítom egyszeriben. 
Aztán hirtelen csapott fejbe valami, ami még a hawaii úton történt… emlékek hada jött elő az elmúlt hetekben, aztán ez a pár mondat. – Tudom már… „El fogom intézni.” – vigyorodok el őrülten.

Rei – Varjú

Megérinti ajkamat, megcsókol szenvedélyesen, érint, és csak engem akar… Sai mozog felettem, minden tökéletes testrészére jó kilátásom van. Mindenét érinteni akarom, és megőrjíteni őt, bűnös élvezetbe hajszolni… harcolni azért, hogy ki kerüljön felülre. 
Hirtelen kipattannak szemeim, az ágyamban találom magamat, és a vekkerem őrülten csörög… hirtelen lecsapom, és felmordulok. – Ne már… mi volt már ez az álom? – morgok.
Ránézek a telefonomra, és rájöttem, hogy ma suliba kéne menni, de nincs kedvem hozzá, jó, igaz, mostanában semmihez sincs kedvem… nincs semmihez hangulatom, mióta leszálltam a gépről, nem csinálok mást, mint hogy otthon vagyok egész nap, vagy nagyon talán, este kimegyek lófrálni, de az is csak nagyon ritkán. Tényleg nem tudom, mi van velem, de tényleg nincs kedvem semmihez. A kínzókamrámban se voltam azóta, és csakis ő jár a fejemben.
Mikor két nappal ezelőtt hazajöttem, azzal kezdtem, hogy elmentem az én kis kínzókamrámba, de ahogy a kés a kezemhez simult, és ahogy megéreztem az élő húst, még az se tudta kiverni a fejemből Sait. Egyáltalán nem élveztem a nő vészsikolyát, ahogy megremeg a rideg tárgytól... egyszerűen fogtam, és ott hagytam, ezek után nem is mentem arra. Pedig imádok ott lenni, de most még ez se tudott segíteni. Nem is értem, miért…
Felálltam, felkaptam magamra néhány göncöt, és elindultam a suliba, úgy gondoltam, legalább az eltereli a gondolataimat, de nem lett igazam. Beléptem, és leültem a szokott helyemre, a legijesztőbb aurámat és legridegebb arckifejezésemet magamra öltve ültem ott, mintha csak egy lelketlen bábu lennék… senkinek se jusson eszébe hozzám szólni, ez volt a célom, és be is vált. Nagyon is elkerültek, szerencsémre, de sajnos, hogy ne Saira, vagyis Árnyékra gondoljak, az egyáltalán nem jött össze.
Végig ő járt a fejemben, ahogy meghallom, hogy Árnyék, és ahogy megpillantom. Ledermedtem, és magamtól mozdultam, pedig ha magamnál vagyok… elhúzok onnan, és egy adott pillanatban megölöm, mielőtt ő tenné. Erre meg csak rá tudok gondolni, és nem arra, hogy elintézem, hanem hogy akarom őt. Ó, istenem...
Hirtelen felállok, mire mindenki rám kapja a fejét, nem foglalkozok a bámészkodókkal, egyszerűen kisétálok a teremből. Még a tanár se szólt rám, de nem is csodálom, miután meglátta azt a pusztító energiámat és tekintetemet… nem is merte volna.
Felsóhajtok, aztán a tetőn telepszek le, és az eget kezdem kémlelni. A felhők lassan tovaúsznak az égen, én meg csak azon merengek, hogy miért nem tudom kiverni őt a fejemből. Miért jár minden másodpercben-percben és órában, napokban csakis ő. 
– Miért van ez? – üvöltöm a semmibe, és hangom visszhangzik.
Kicsivel később a fiúk jelennek meg a tetőn. – Rei…helló! – néznek kicsit félve rám.
Sóhajtok. – Császtok! – mondom monoton hangon.
– Jól vagy?
– Persze – hazudom szemrebbenés nélkül.
– Tényleg?
– Akartok valamit? – vált hangom fagyossá.
– Hát csak rosszul nézel ki, és mostanában alig jársz be.
– És?
– Hát csak aggódunk.
– Nem kell, jól vagyok.
– Hát… jó – mondják, és egymásra néznek, aztán már mennének, mikor egyszeriben megszólalok:
– Nem megyünk el valahová?
Erre rám kapják a fejüket, és elvigyorodnak. – Menjünk.
Egy kocsmában lyukadtunk ki, miután az utcán lófráltunk, és most először magamtól kezdtem inni, a fiúk meg is lepődtek, de nem szóltak… Egy ideig még el is voltunk, csak aztán kezdtem túlzásokba esni. A fiúk próbáltak leállítani, de én csak leordítottam a fejüket. Hirtelen felálltam, és kibotorkáltam az utcára. Hazafele vettem az irányt, még annyira magamnál voltam, hogy hazajussak, de lehet, hogy a srácok vittek haza, nem is tudom, de nem is ez volt a legnagyobb gondom, hanem hogy eszembe jutott, mikor legelsőnek találkoztunk Saival. A kocsma, az iszogatás, aztán ami azon az éjjelen történt, már azután abba kellett volna hagyni, nemhogy találkozni, aztán megint, józanul lefeküdni... aztán már csak sodródtam az árral. Igen, én, aki mindig a maga feje után megy, aki mindig az árral szemben úszik... most meg a vágyak, a bűnös élvezet teljesen elvette az eszemet. Ráadásul a legnagyobb ellenségemmel, aki meg akar ölni. És nem is ez a legelszomorítóbb, hanem hogy vágyok a férfi érintésére, közelségére, vagyis mindenére. Hülyén felsóhajtok, aztán a szobám sötétjében beájultam.
Következő nap pocsékul éreztem magamat, és nemcsak a pia miatt, hanem eszembe jutott, min is gondolkodtam hótt részegen. A konyhába mentem gyógyszerért és egy kis vízért, aztán leültem a nappaliban. – Elegem van…– sóhajtok nehézkesen.
Mindenhol csak az emlékek kísértenek. 
Bezárkóztam, nem mentem sehová, nem mutatkoztam, nem mentem suliba, csak a szobám sötétjében ücsörögtem, és próbáltam nem Saira gondolni. Ez szánalmas még számomra is, de nem volt erőm semmi máshoz… akartam valamit, vágytam valamire, de nem tudom, mégis mi a fenére. 

Hetek múlva…
Azóta nem is láttam őt, nem mintha akarnám vagy ilyesmi… Istenem, mit hazudok, igenis akarom látni, érinteni, kisajátítani, magamhoz ölelni… Komolyan a gondolataim már szó szerint az őrületbe kergetnek…
Égek a vágytól, hogy újra láthassam, hogy újra magamévá tegyem… Istenem, össze tudnék rogyni a vágytól. Bármilyen ostobaság ez, és bármilyen hülyén hangzik, tényleg ezt érzem.
Mikor egyszeriben csengetnek, hirtelen felugrok, hálát adok az égnek, hogy valaki megzavarta ezeket a zagyva gondolataimat…
Reméltem, hogy egyik osztálytársam akar kizökkenteni.
Kinyitom az ajtót…