Megmozgatta a vállait, mint aki le akarja rázni magáról az ingerültséget.

A semmi végtelenségében teremtett egyetlen fényforrás ott volt egyszerre mellette, vele és benne is. Kitűnt a mindenségből, mint az utat mutató iránytű. Mint világítótorony a reménytelenség tengerén hánykolódó elveszett embernek.

Ez voltam most én is.

Reménytelen. Elveszett és kimondhatatlanul emberi.

Gyenge voltam. Legyűrt a gyászom, és a fájdalmam. Ott táncoltam a halál peremén. A végeláthatatlan sötétség küszöbén. Egy láthatatlan ajtó előtt, mely mögött biztosan csak Hel legrémisztőbb borzalmai várhatnak rám. Mindaz, amit érdemelhetek.

-Emlékszem még milyen volt.-hangja áthatolt az éteren és egy pillanatra kirángatott a fojtogató letargiából.Próbáltam az emlékezetembe vésni arcát. Tekintete tisztább és bátrabb volt, mint az elmúlt években bármikor és olyan rendíthetetlennek, őszintének tűnt, mint azok a márványszobrok a palota körül, melyeket annyira szeretett.-Emlékszem, milyen volt szenvedni. S bár már nem érezhetem, emlékszem arra is, mit mondtak mindig.

-Hogy fel kell állnom.-motyogtam halkan, s térdeim beleremegtek a gondolatba. Ha felállok, ha úgy döntök túl akarom élni mindazt, amit magam mögött hagytam, ha visszatérek, életem csupán az adott szavamnak szentelem. A kimondott és kimondatlan ígéretnek. A bosszúnak.-De én már nem biztos, hogy akarom ezt.-bizonytalanságom szorongató pántba fogta szívemet. Vagy a szemeiben megülő csalódottság volt okozója a bennem áradó fájdalomhullámnak?

Nem szólt, csak közelebb lépett hozzám. Tenyeremet két kezébe fogta s olyan bátorító tekintettel emelte rám arcát, mint azokon a régi szép napokon, mikor nehéz döntés előtt álltam. Nem manipulált s nem próbált saját véleményével hatni rám, csupán megadta a kezdőlökést ahhoz, hogy továbblépjek.

-De talán mégis kellene?-sóhajtottam halkan, mire apró mosoly bújt meg szája szélén. Lehunytam a szemem és bólintottam. Megszületett a döntésem, s ennek nyomán a minket körülölelő sötétség halványulni kezdett. Vele együtt. De ez láthatóan őt cseppet sem zavarta, sőt, mintha a boldogság csillant volna meg a tekintetében.

-Akkor nem maradt időnk, de talán nemsokára együtt lehetünk.-tenyeremet arcához emelte, s hozzásimult. Bőre selymes volt és hideg, s közben lelkem egy része visszahőkölt erre a gondolatra. Talán ez lesz az utolsó háborúm. S aztán végre elveszthetem önmagamat is.

Alakja lassanként áttetszett a mindenségen, de elszántságágának, kitartásának és erejének emléke engem is ugyanerre ösztönzött.

Ajkait újra szólásra nyitotta, s ezzel felszínre törtek azok a mélyre temetett érzelmek, miket évek hosszú sora óta igyekeztem magamban elnyomni.

-Amiket tegnap mondtál, komolyan gondoltad?

Tekintetének csillogásába szikrányi félelem vegyült, s én nagyot nyelve gondoltam vissza arra a napra évekkel korábbról. Az esküvőre és a fogadalomra. A nászra, s a közben elsuttogott fontos szavakra. Az ígért örökkévalóságra. Neki ennyi maradt csupán. Nekünk egy nap, egy utolsó boldog nap, neki pedig a végtelen élet hazug ígérete.

Már szinte láthatatlannak tetszett én pedig tudtam, hogy túl gyorsan haladtunk a rám váró gyötrelem és szenvedés felé. De azt is, hogy szüksége van a szavakra.

Az én szavaimra. A hazugságra.

-Soha el nem válunk!-suttogtam, ő pedig lehunyta a szemét.

Nem éreztem már a bőre hűvös érintését tenyerem alatt.

Nem volt többé ott a lány, aki a tegnapban élt. Nem volt többé ott az emlék, mert én úgy döntöttem, maradok. Nem volt többé semmi, csak a kimondott szavak a reménnyel. Hogy eljön majd a mi időnk is.

Ökölbe szorítottam a kezem. Elsuttogtam még keresetlen szavaim a végeláthatatlan sötétnek, mely a szívemben élt, aztán hallgattam a szóra, mely ébredni hívott.

Követtem az adott utat, de visszanéztem még egyszer a semmire.

-Te mindig is túl jó voltál ehhez a világhoz.