Yoora szemszöge

A fehér matracon feküdtem, és azon agyaltam, hogy vajon hány napja lehetek ide bezárva.

Az elején még éreztem az idő múlását, volt még időérzékem, de most? Fogalmam sincs, hány napja lehetek itt. Egy hét már biztos, hogy eltelt.

A plafont bámultam, miközben lehunyt szemmel pörgettem végig a boldog élményeimet, hogy elterelődjenek a gondolataim erről a helyzetről.

Mikor hóembert építettünk Jae-Hwa-val és Sehun-nal. Mikor anyuékkal egész éjjel társasoztunk és beszélgettünk. Mikor Hyejin először aludt nálunk. Mikor Yoongi megvédett az általánosban, és azután jóba lettünk. Mikor találkoztam Taehyung-gal. Az összes pillanat, amit vele átéltem eddig: például mikor megkérte a kezem, vagy amikor elmentünk a tengerhez. A vidámpark. Az első randink. Az első találkozás.

Ezek az emlékek akkora erőt adtak, hogy azt éreztem, valahogy ki kell innen jutnom. Ösztönzött minden egyes pillanatban, hogy kitaláljak valamit, hiába voltam itt konkrétan halálra ítélve.

És azon az egy napon elhatároztam, hogy megpróbálok valamit, amin már egy ideje gondolkoztam. Mivel Min-Kyung úgymond rajong értem vagy nem is tudom, így arra gondoltam, hogy ezt használom arra, hogy valahogy kijussak.

Mikor hallottam a zár kattanását, gyorsan felültem, és igyekeztem úgy ülni, hogy ne legyen feltűnő az, hogy ennyire kitolom magam – ami mellesleg rohadt távol áll tőlem.

- Szióka, bogaram. Így vársz rám? Kis aranyos – nézett rám eszelős fejjel, miközben a kezében a szokásos tálcát tartotta.

- Szia, Min-Kyung – mondtam lágy hangon, de őt mintha kiütötték volna, észre se vette, hogy mennyire más vagyok. Szinte elcsábítottam.

- Meghoztam a vacsorád és egy kis apróságot – tette le arra a kis asztalkára a tálcát, melyet nemrég hozott le ide. Majd a zsebéből előhúzott egy apró dobozt, amit felém nyújtott. kinyitottam, mire egy vékony gyűrűvel találtam magam szemben.

Elszörnyedve tekintettem rá. Nem a gyűrű nem tetszett, hanem az, akitől kaptam.

De hiába, szerepben kellett maradnom, így nagy nehezen kivettem az ékszert, majd felnéztem az őrült fogvatartómra, aki mosolyogva nézett engem, várva a reakciómra.

- Tetszik? – kérdezte csillogó szemekkel.

Ha nem tudnám, hogy egy pszichopata őrült, még el is hinném ezt a helyzetet, ha nem én lennék vele szemben. Bár úgy látszik, ő teljesen komolyan veszi magát, és elhiszi, hogy én is őt.

- Igen, nagyon szép. Köszi – néztem rá mosolyt varázsolva az arcomra. Vagyis hát, igyekeztem, mert nem nagyon ment, de ez se tűnt fel neki, szerencsére.

Közelebb ült hozzám, s az egyik tenyerét a combomra helyezte, ezzel kellemetlen érzést kiváltva belőlem, de nem húzódhattam el, most nem.

- Olyan szép vagy, bogaram – suttogta nyomott hangon, majd a szabad kezét az arcomra vezette és cirógatni kezdett. Hagytam, bár rohadt szar érzés, hogy másnak a keze van rajtam a vőlegényemé helyett. Nem készültem semmi olyanra, de így is undorodtan kicsit magamtól, ám kénytelen vagyok megtenni ezt, ha kiakarok szabadulni, és Min-Kyung-ot máshogy nem nagyon lehet lekenyerezni vagy ha jobban tetszik, elvarázsolni.

Egyre közelebb hajolt, míg végül meg nem éreztem a leheletét közel az ajkaimhoz. Észrevétlenül vettem egy nagy levegőt, majd hozzányomtam ajkaimat az övéihez.

Mohón csókolt, s mivel nem csókoltam vissza egyből, a tarkómra fogott és közelebb vont magához. Közben a combomon lévő keze is markolászta a felületet, illetve elindult a nadrágom gombja felé. Kissé megijedve a hajához kaptam és hátrébb húztam volna a fejét, de nem nagyon bírtam, így csak némán és reszketve, sőt szenvedve tűrtem a fogdosást. Hiába volt egy ötletem – mellesleg egy kibaszott idióta, de hatásos ötlet –, nem bírtam olyan könnyen megtenni. Minél inkább visszakoztam, ő annál többet és mélyebbet akart. Őrjítő volt, és nem az izgató értelemben.

- Olyan finomak az ajkaid – vált el egy pillanatra, de aztán egyből áttért a nyakamra. A keze a combomról a mellemre csusszant, amitől én megugrottam, de próbáltam nyugton maradni.

Hevesen szívta, nyalogatta a nyakamat – aminek éreztem, hogy nyoma lesz –, közben a bal mellemet markolászta. Rohadtul szörnyű volt az egész, de igyekeztem szerepben maradni még egy kicsit.

A válla felett az ajtóra pillantottam, s magamban eldöntöttem, hogy amikor teljesen belefelejtkezik a helyzetbe, akkor fogok cselekedni.

Még pár percig így voltunk, majd megelégelve az ülést, ledöntött az ágyra, és fölém hajolt. Csillogtak a szemei, de nem úgy, ahogy a legtöbb, normális embernek. Úgy csillogtak, mintha a világ legnagyobb tervét készülne megtenni. Büszke volt magára azért, mert itt voltam, és hogy főleg így, alatta.

- Készülj, bogaram, mert életed legjobb szeretkezésében lesz részed – mondta magabiztosan, majd újra az ajkaimra hajolt és hevesen kezdett el újra csókolni.

Az egyik lábát átlendítette rajtam, így végül rajtam feküdt, és hozzám dörgölte magát. Éreztem az erekcióját, s ahogy a nadrágon keresztül hozzám feszül, nekem nyomódik. Majdnem elhánytam magam az érzésre, de sajnálatos módon még várnom kell egy-két pillanatot.

Még mindig nehézkesen csókoltam vissza, hogy ne legyen ennél durvább. A nadrágom gombjához nyúlva kezdte volna el kibontani. Kinyitottam a szememet, és éreztem, hogy most jött el az idő. Most vagy soha.

A lába közé térdeltem olyan erősen, ahogy csak bírtam, majd egy erőteljes taszítással lelöktem magamról az ágy mellé le a földre. Óriási löketet éreztem, hogy elinduljak, amit meg is tettem. Szinte vigyorogva szeltem át az ágy és az ajtó közötti távolságot, majd megint csak mosollyal az arcomon vettem tudomásul, hogy nyitva van.

Nem néztem hátra, nem volt rá időm, mert tudtam, hogy nem fogja egykönnyen hagyni, hogy ilyen egyszerűen meglógjak. Tudtam azt is, hogy roppant gyorsnak kell lennem, így nem tétováztam semmit, csak sietve szélesebbre tártam az ajtót, és elindulva kettesével szedtem a lépcsőfokokat, magam mögött hagyva a görnyedt – és remélem, nagy fájdalmakkal küzdő – őrültet.

Már az utolsó fokoknál jártam, mikor megpillantottam egy nyitott ajtót a lépcsősor tetején, ami kissé tárva volt annyira, hogy láthassam a bejárati ajtót. Könnyezni kezdtem örömömben. Már szinte éreztem a kinti levegő hűvös szellőjét vagy épp a melegítő napsugarakat. Magam előtt láttam a lemenő napot, azaz a naplementét.

Még inkább könnyeztem, amikor a kilincset megmarkolva kitártam a faajtót és kiléptem az ismeretlen házba, ami eléggé barátságosan nézett ki, ellentmondva annak, aki lakik benne. Körbe néztem és nem is tudom mit, de valamit kerestem a szemeimmel – vagy inkább valakit. Még egy személyt, hiszen majdnem mindennap hallottam, hogy beszélget valakivel.

- Nem menekülsz innen egykönnyen – hallottam egész közelről az átkozott sorsom hangját, mire egy pillanatra hátra fordultam, de hallottam egy áldott hangot magam előtt.

Visszafordultam előre, s a bejárati ajtó nyitódott ki, aminek ajtajában egy húsz év körüli srác állt, kezében pár szatyorral. Farkasszemet néztünk, míg ő meglepődve és lesokkoltan nézett engem, addig én ijedt, kétségbeesett és reményteli szemekkel pillantottam rá. Egy égi jelnek adtam be, hogy ő megjelent, de nem mozdult egy tapodtat sem. Csak állt ott, mintha lecövekelt volna. És a szemei mintha sajnálatot tükröztek volna egy kis tehetetlenséggel.

Ahogy nézett rám, elkönyveltem magamban 2 másodperc alatt, hogy ez hiábavaló volt. Őt először megpillantva elöntött egyfajta nyugalom, de most minden reményt elvesztettem, amilyen mozdulatlanul, egy szót sem szólva álldogált.

- Hova-hova, bogaram? – markolta meg hátulról a hajamat Min-Kyung, s hátrarántott a karjaiba.

Az egyik kezével még mindig erősen a hajamba kapaszkodott, míg a másikkal a nyakamat fogta körbe elölről, mintha fojtogatna.

- Gyere csak szépen vissza, vagy húzzalak én? – húzott tényleg maga után a hajamnál fogva még mindig. Sírni kezdtem, nem csak a fájdalom miatt, hanem azért is, mert nem sikerült a tervem második része. Hirtelen megállt, s visszafordult a(z) – még mindig – ajtóban állóhoz. – Hoseok, kezdj el kipakolni, mindjárt jövök én is. – Mondta, majd újra vonszolni kezdett.

A srác – akit ezek szerint Hoseok-nak hívnak – egy kis ideig még nem mozdult, minket nézett bűnbánó arccal. Igazából nem nagyon tudtam sajnálni, hiszen meg se próbált segíteni nekem. Bár lehet, hogy Min-Kyung fenyegeti őt vagy valami ilyesmi. Vagy tényleg csak egy bunkó, puhány csávó.

Leértünk a kis helyiségbe, ahol Min-Kyung az ágyhoz húzott, amire végül fel is tett. A pólójából ki bújt, majd ismét fölém tornyosult.

- Most megkapod a magadét azért, amit tettél, főleg azzal, ami mindjárt benned lesz – mondta fojtott hangon, majd erősen, sőt masszívan csókolni kezdett – persze én nem csókoltam vissza, s ez nem is tetszett neki. Szájával marta az enyémet, ami nem volt kellemes, de az még inkább nem, hogy a kezeivel hol a melleimet, hol a combjaimat markolászta elég erősen, nem érdekelte, hogy nekem esetleg fájhat.

A felsőmet könnyen lerángatta rólam, hiába ellenkeztem tiszta erőmből, teljesen fölül kerekedett rajtam. Amint éreztem, hogy a nadrágommal is babrál, igyekeztem megint megrúgni vagy kalimpálni a lábaimmal, igazából csak minél távolabb akartam tőle kerülni, de nem nagyon tudtam. Ha rúgtam egyet, lefogta a lábam. Ha a kezemmel akartam megcsapni vagy megütni, akkor azt fogta le, illetve a matracra szorította a sajátjával.

- Nem tudod, mióta vártam erre – suttogta megint, majd a szájával a mellemet kezdte el csókokkal behinteni.

Nagyon rosszul éreztem magam. Nem tudtam ellenkezni egyáltalán, ki voltam szolgáltatva neki, azt csinált velem, amit akart, mert már semmi erőm nem volt. Olyan szinten kifáradtam, amit még nem éreztem. Így nem éreztem még magamat. Fura volt minden, és nem azért éreztem ezt, mert Min-Kyung épp most akar megerőszakolni. Vagyis ez miatt is, de ez más. Nagyon, nagyon más.

Ahogy hozzám ért ez a pszichopata, szinte undorodtam tőle és magamtól is. Igaz, nem nagyon tudtam egyebet tenni, de akkor is kicsit mérges voltam, hogy tehetetlenül fekszem alatta. Szörnyű, marcangoló és szívszorító érzés volt.

Mikor már a nadrágom se volt rajtam, tudtam, hogy ennyi volt. Eddig bírtam, eddig bírtam tartani magam és őt is.

Elvesztettem minden reményforrást, ami még volt bennem. Minden csepp lefolyt, és már nem volt más út előttem. Talán még Istenhez intéztem pár szót, nem tudom, mert nem emlékszem. Nem voltam már ott se fejben, se testben, azt se éreztem, hogy Min-Kyung hol fogdos. Csak azt bántam, hogy feladtam. Hogy nem próbáltam még ki valamit, de közben meg is értettem magamat. Tényleg csak Taehyung miatt voltam a legrosszabbul. És azok miatt, akik talán aggódhatnak még. A szüleim, a testvéreim, a barátaim. Mind hiányoztak, el se tudtam mondani mennyire. És talán már nem is fogom tudni, mert kénytelen leszek megtartani magamnak a hely miatt, ahol még mindig szenvedek – most épp rohadt módon.

Gondolatban Tae-hez fordultam ismét, hogy valahogy segítsen rajtam. Bárhogy, csak szabadítson ki valaki. Az se érdekelt volna, hogy ki. Tőlem aztán a pápa is jöhetett volna, még neki is a nyakába ugrottam volna, sőt még a láncfűrészesnek is.

A végét járta az eszméletem. Homályosan láttam, szédült minden körülöttem, és erős hányinger kerülgetett. Már foltokat is láttam és tompán hallottam, de az erőteljes lábdobogásokat kiszűrtem a sűrű levegőből. Mintha én víz alatt lettem volna, és mindenki fentről szólna.

Aztán minden olyan gyorsan történt. Az ajtó kicsapódott, és Taehyung... Taehyung? Taehyung! Igen, ő jelent meg az ajtóban teljes valójában. Semmit se érzékeltem rajta kívül, csak is őt.

Megpillantva minket elködösült a tekintete, és rohamosan szelte át a kevés kis távolságot. Lerántotta – lelökte – rólam Min-Kyung-ot, aki hitetlenül és meglepődve nézett a felette tornyosulóra, akinek vérben úsztak a szemei, ahogy a földön fekvőt figyelte.

- Kiverem belőled a szart is te rohadt pszichopata – azzal a lendülettel behúzott neki egy jókorát, majd addig püfölte, amíg annak már eltorzult az arca. – Mit képzelsz magadról, hahh? Ezt kibaszottul nem úszod meg élve, amíg engem látsz – húzott be neki még egyet, míg el nem vesztette az eszméletét.

- Tae... hagyd inkább, kérlek – mondtam halkan, erőtlenül. Alig bírtam ezt is kimondani, annyira rosszul voltam.

Taehyung felém fordult, abbahagyta az ütlegelést, majd seperc alatt mellettem termett és olyan szorosan ölelt át, hogy szinte már nem kaptam levegőt – ám ezt egyáltalán nem bántam, hiszen itt volt velem végre, és csak ez számított.

Bőgve szorítottam a nyakát és a vállába temettem az arcomat. Zokogtam attól, hogy rám talált. Csak úgy folytak a könnyeim attól, hogy itt van velem.

- Végre meg vagy, Pillangóm – suttogta ő is zokogva, miközben a fejemet simogatta. Megint rám tört egy erős könnyhullám a becenév hallatán. Olyan rég hallottam már, hogy nem bírtam ki, muszáj voltam viszonozni.

- Végre meg találtál, Tigrisem – nevettem halkan, rekedten. Teljesen berekedtem a sírástól, de nem számított most. Semmi se számított, csak is ő. Csak mi.

Kinyitottam a szemeimet, és észre se vettem, hogy van vagy 6 rendőr a szobában, akik Min Kyung-ot fogták meg és vitték ki. Valahogy mindenkinek hálás voltam ebben a pillanatban, de legfőképpen annak, aki a karjaiban tartott most.

- Nem lesz már semmi baj, itt vagyunk, itt vagyok – mondta Tae, s lassan elhúzódott, hogy a szemeimbe tudjon nézni. A szemei azt sugallták, hogy megnyugodott végre, de még mindig láttam rajta, hogy aggódik és fél.

- Tudom. Örülök, hogy itt vagy – vettem egy nagy levegőt, s éreztem, hogy valami jön. A gyomrom mintha felfordult volna, kiküldte azt, ami benne volt, sugárban hánytam az ágy mellé. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy ne Tae ölébe hányjak, így az ágyról lehajolva a padlón hagytam a gyomrom tartalmát.

Taehyung a hajamat közre fogta és a hátamat cirógatta, amíg még úgy voltam. Némán megköszöntem neki a támogatást, majd lenéztem magamra. Fehérneműben vagyok.

- Nyugi, mindjárt hoz az egyik rendőr ruhát, de addig takarlak – szólt aranyosan, mire az arcára helyeztem tenyeremet. Készségesen bújt bele, amit én könnyezve figyeltem. Még mindig nem hiszem el, hogy itt van, ezért meg is csíptem a pofiját, mire ő feljajdult.

- Ezt miért kaptam? – kérdezte, miközben az arcát dörgölte a csípés helyén.

- Mert még mindig nem hiszem el, hogy tényleg itt vagy. – Feleltem, majd újra megöleltem. Sietve bújtam az erős és biztonságot adó karjaiba, melyek szorosan körém fonódtak ismét.

Felemelő érzés volt azok után az ő ölelésében nyugalmat találni. Hiába ültem majdnem teljesen meztelenül, több másik férfival egy szobában, abban a szobában, ahol konkrétan raboskodtam. Nem érdekelt, mert csak ő volt nekem. Csak őt láttam, hallottam és éreztem.

- Pedig itt vagyok. Tessék – csinálta meg ugyanazt a kézmozdulatot az arcomon, mint én neki, mire én is felszisszentem. Hát tényleg nem álom. – Mondd kérlek, hogy nem tett semmi olyat – hallottam megtört hangját. Szomorúan beszélt, mintha már előre tudná, hogy mi történt. Hál' istennek, nem történt komolyabb, bár bizonyos szinten ezek is komolyak voltak, elég rendesen.

- Nem, nem történt – feleltem, a többit elsunnyogva. Igazából nem akartam elmondani neki, pont azért, mert tudtam, hogy nagyon rosszul érintené, így jobbnak láttam elhallgatni ezt. Annyira nem viselt meg, inkább csak szó nélkül elfelejteném. Na meg, ha tudná, hogy a melleimet is letaperolta, akkor tuti, hogy még inkább péppé verné, ami meg nem kell. Elég volt ennyi is, nem akarom, hogy börtönbe kerüljön Tae azért, mert egy pszichopata kiprovokálta. Bár az igaz, hogy ráfért egy jó verés, sőt. De nem vagyok annyira verekedős típus, így ennyi pont jó elég volt.

- Rendben. Itt van a ruha – adta a kezembe, majd a vállaival jobban eltakart – mintha nem látott volna egyik se, pedig egy-két percig mindegyik rajtam legeltette a szemét, láttam. – Ez itt mind kanos állat, lehet nekik is adok egy két öklöst – fortyogott motyogva, mire a kezeit a sajátjaimba vettem, és simogatni kezdtem őket.

- Nyugi Tae, azért még inkább börtönbe kerülnél – nevettem, majd belebújtam a túlméretezett pólóba. Nem volt óriási, de azért eléggé bő volt rajtam. Na mindegy, a lényeg, hogy van rajtam valami.

A nadrágot is felhúztam, majd körbe néztem. A ruháim az egyik sarokba dobva, összemarcangolva. Az asztalkán még mindig ott volt a vacsora, de már teljesen kihűlt gondolom. Kár érte, tényleg jó volt, és egyszer sem volt benne drog vagy nyugtató, ami kiütött volna huzamosabb ideig.

Miután láttam Hoseok-ot, meggyőződésem, hogy ő készítette mindig a fenséges ételeket. Nem tudom, Min-Kyung-ból nem tudtam annyira kinézni ezeket az ételeket, sőt, szerintem még főzni se tud. Talán testvérek lehetnek vagy barátok? Mindegy is már.

- Nagyon elgondolkoztál – szorította meg a kezeimet Taehyung.

- Csak egy srácon gondolkodtam, akit ma láttam itt. Szerintem ő készítette nekem mindig a kaját – mutattam a tálcára. Azon még ott pihentek a megkezdetlen ételek. Taehyung is odanézett, majd vissza rám.

- Hát, vékonyabb nem lettél, sőt mintha nagyobb lenne a pocakod. Ilyen jó volt a kaja? Remélem, nem tettek bele semmi mérget vagy drogot vagy ilyesmit, de azért egy vizsgálaton mindenképp túl kell esned, rendben? – kérdezte aggódó arccal.

- Persze. Megyünk? Már eléggé elkívánkozok innen – mondtam elszörnyedve még most is visszagondolva az elmúlt napokban történtekre.

- Jaj, persze. Teljesen belefelejtkeztem abba, hogy megtaláltalak és, hogy itt vagy – nézett engem csillogó szemekkel.

- Te találtál meg? Nem a rendőrök? – néztem rá kérdő tekintettel, hiszen azt hittem, hogy őt csak értesítették, miután megtudták, hogy hol is vagyok.

- Én szóltam nekik, hogy hol lehetsz – felelte, miközben a lépcsőn igyekeztünk felfelé.

- De hát honnan tudtad?

- Az álmomból. Nem tudom, hogy és miért, de mióta veled találkoztam – újra –, azóta nekem is vannak ilyen álomszerű jóslataim. Az egyik ilyen álmomon keresztül, vagy inkább annak köszönve jöttem rá a pontos helyszínre. – Fejezte be pont, mire kiértünk a szabadba.

A napfény simogatta már a fakó bőrömet, ezzel felmelegítve reszkető testemet. A fák lassan ide-oda billegtek a lenge szél miatt, sőt egy-egy gyümölcs is megmutatkozott már rajtuk.

Taehyung-ra pillantottam – aki még mindig a kezemet fogta közre saját nagy mancsaival –, aki a napfényben szinte tündökölt. Aranybarna bőre már-már visszaverte a nap sugarait, az arcán apró ráncok látszódtak és a szemei alatt nagy, sötét karikák értetlenkedtek. Nem tetszettek ezek a kis gesztusok, szépséghibák, de tudtam, hogy az eltűnésem okozta őket. A szemei viszont arról árulkodtak, hogy máskor nem volt boldogabb, mint most. Gondoskodóan és szerelemmel nézett engem.

Az arcára vezettem az egyik tenyeremet, majd a másikat is és közelebb hajoltam az ajkaihoz, de még nem érintettem össze őket.

- Nagyon, de nagyon szeretlek és köszönöm – suttogtam az ajkaira, és megszakíthatatlanul bámultam mogyoró barna szemeibe.

- Én is szeretlek – ezzel hozzápréseltem a számat az övéhez és lassan mozgatni kezdtem ajkaimat.

Elváltunk egymástól, mire én a ház előtt álló rendőrautókat és a rendőröket kezdtem pásztázni. Láttam, ahogy betuszkolják az egyik autóba Min-Kyung-ot és Hoseok-ot. Az utóbbit sajnálva néztem, hiszen tényleg jól főzött és nem tűnt rossz embernek, szerintem Min-Kyung tartotta valamivel a markában.

Kettő rendőrt pillantottam meg, akik épp felénk tartottak. Nem néztek ki annyira szigorúnak, sőt barátságos mosollyal köszöntek nekünk.

- Mr. Kim, köszönjük a hívását még egyszer – nézett először Taehyung-ra a picivel magasabbik.

- Ugyan már Namjoon, unokatestvérek vagyunk, hagyjuk ezt a magázást ilyenkor is – mosolygott rá, és szorosabban fogta a derekamat.

- Rendben, Tae. Sajnálom, hogy nem mi kerítettünk téged először elő, de ő valami mágus vagy nem tudom, hogy honnan jött rá erre – fordult felém Namjoon, miközben a fejét csóválta. A házra mutatott, miszerint ezt nem tudja elképzelni, hogy Taehyung tudta, hol is vagyok. – Egyébként be sem mutatkoztam, elnézést. Kim Namjoon, Taehyung unokabátyja vagyok, ő pedig Kim Seokjin, szintén unokatestvér – mutatta be magukat, amit én bólogatva hallgattam.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket! Illetve nem ilyen körülmények között, de értitek – nevettem halkan, kissé felszabadultabban már.

- Na hát, igen. De lesz még alkalom, hogy beszélgessünk más körülmények között, remélem – mosolygott óvatosan, majd sietve odébb álltak.

- Szóval ők az unokatesóid? – kérdeztem Tae felé fordulva.

- Igen. Hát, megszerették a rendőr szakmát mindketten – nevetett, majd apró puszit adott az ajkaimra.

- Várom, hogy végre csak ketten lehessünk – ölelt át teljes felsőtestével, a karjait a hátam közepénél keresztezte, s így szorított egyre jobban magához. Én a derekánál karoltam át, és akárcsak ő engem, én ugyanolyan szorosan öleltem át.

- Én is várom – válaszoltam, majd minden elsötétült, s végül elaludtam.