Teljesen bepánikolva fordultam az ajtó felé, de a két férfi az utamat állta.

- Istenem te naiv teremtés. – Szólalt meg mögöttem az igazgató szánakozó hangon. – Komolyan azt gondoltátok, hogy besasszéztok ide, az én területemre, és megkapjátok, amit akartok? Olyan képességekkel rendelkeztek, amikkel senkinek sem lenne szabad! Félresikerült egyedek vagytok a különlegesek evolúciójában, el kéne titeket tüntetni, hogy ne legyetek veszéllyel mindenkire! Csak egy ilyen elrontott ember még kordában tartható, de ha ti ketten egyesítenétek az erőtöket, mindenkinél nagyobb erő lenne a hatalmatokban, és ezt sajnos nem engedhetem meg. Tudom milyen célra használnátok fel a hatalmatokat, a Feltaláló elmondta. Fogjátok el!

A két férfi rögtön mozdult, és felém nyúltak, de én hátrálni kezdtem, neki a hatalmas faasztalnak.

- Segítség! – Kiáltottam elkeseredésemben, mire a kinti hangok erősödni kezdtek, és most már fel is ismertem őket. Dulakodás hangjai voltak, és a barátaim kiáltásai.

Az egyik férfi vészesen közel ért hozzám, így egy gyors mozdulattal átbújtam a keze alatt, és az ajtó felé vetettem magam. Megrántottam a kilincset, de az ajtó nem mozdult, be volt zárva. A másik ajtó felé néztem, és már mozdultam volna felé, de az egyik támadóm elém lépett, és megragadta a felkaromat. Az ujjai a húsomba vájtak, nekem pedig könny szökött a szemembe, de nem hagytam magam, és a szabad kezemmel az arca felé kaptam.

Kiáltás hallatszott, és a szorítása engedett, így kitéptem magam, és hátrálni kezdtem, de egyenesen egy mellkasnak ütköztem. Két izmos kéz ragadta meg a vállamat, mire felsikítottam, és próbáltam előhívni a képességemet. Egy kis vízlabdát sikerült is alkotnom, amit a velem szemben lévő férfi arcába küldtem, aki épp megindult volna felém, de most eszméletét vesztve terült el a szőnyegen. A vállamat tartó egyik kéz lejjebb csúszott és megragadta az egyik, majd a másik csuklómat, majd egy fájdalmas mozdulat kíséretében hátra rántotta a kezeimet.

Fesikoltottam, majd meghallottam, hogy kintről erősödnek a kiabálások, és valaki dörömbölni kezd az ajtón, amin előzőleg bejöttem.

- Hozd! – Kiáltott rá az engem tartó férfire az igazgató, majd megindult a másik ajtó felé. Megpróbáltam ellenállni, de túl erős volt a pasi, így szinte gond nélkül taszigált a nő után, aki kinyitotta nekünk az ajtót és türelmetlenül intett.

Rángattam magam, és megpróbáltam rátaposni a fogvatartóm lábára, de mintha meg sem érezte volna.

A dörömbölés abbamaradt, így az utolsó reményem is elszállt. Könnyek égették a szememet, de nem akartam elsírni magam, inkább még erőssebben rángatni kezdtem a karomat, de már csak pár lépésre voltunk az ajtótól. Ahogy a nő mellé értünk diadalittasan rám mosolygott, mire összeszorítottam a számat, és magamban sok szép helyre elküldtem. Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, csakhogy a következő pillanatban egy hangos csattanás hallatszott, és odakapva a fejét eltátotta a száját. Egy kicsavart mozdulattal én is oda néztem, és elöntött a megkönnyebbülés. Az ajtó tárva nyitva állt, és Tyler állt előtte ziháltan, elkerekedett szemekkel.

Egy másodperc alatt mérte fel a szobában lévő helyzetet, és egy pillanatot sem habozva kinyújtotta a kezét, és egy hatalmas széllökéssel a falhoz vágta az igazgatóját. A nő hangos puffanással ért földet, én pedig kihasználva az engem tartó férfi pillanatnyi döbbenetét, hátra rúgtam egyet, olyan erősen, ahogyan csak tudtam. A férfi meglepődve kiáltott fel, és engedett a szorításán, így kitéptem magam a kezei közül, és elhátráltam tőle. Erre Tyler rögtön ott termett mellettem, és egy újabb széllökéssel leterítette a támadómat.

Megragadta a kezemet, és szitkozódva az ajtó felé húzott. A többiek kint voltak, és körülbelül négy eszméletlenül fekvő embert vizsgáltak éppen. Amikor kiléptünk a folyosóra felénk kapták a fejüket, majd futva indultunk mindannyian vissza arra, ahonnan jöttünk.

- Mi történt? – Kérdeztem hisztérikus hangon.

- Egyszer csak megjelent itt négy őr, és el akartak minket vinni. – Magyarázta Tyler. Nagyon idegesnek nézett ki, a szeme szikrázott a dühtől, az állkapcsa megfeszült. – Nem hagytuk magunkat, és szerencsére nem számítottak rá, hogy ennyien leszünk. – Lenézett rám, és megtorpant. A kezemet nézte, pontosabban azt a pontot, ahol az egyik férfi megszorított, és most egy sötétvörös folt mutatta a keze helyét. – Lizzy, jól vagy?

- Persze. – Nyugtattam meg, miközben a többiek előre mentek, és körbe néztek a folyosókon.

- Sajnálom, az én hibám, hogy ez történt.

- Dehogyis!

- De igen. Nem szabadott volna bíznom az igazgatónkban. Nem, azok után, amit mondtatok a tietekről. Rá kellett volna jönnöm, hogy összejátszanak.

- Nem tudhattad. – Próbálkoztam, de ekkor újabb kiáltást hallottunk, így mindketten a többiek után rohantunk.

- Nyugi már! Csak mi vagyunk azok! – Hallottuk meg Noah hangját. – Csak kíváncsiak voltunk, mi történik. Hallgatózni jöttünk!

Noah és Zoe felemelt kézzel állt a folyosó végén, mivel Mike éppen pisztolyt fogott rájuk, de amint felismerte őket, leeresztette a kezét.

- Mi a franc történt? – Tette fel a kérdést Zoe végig nézve rajtunk.

- Kicsit máshogy alakult a beszélgetés, mint gondoltunk. – Válaszolta Tyler. – El kell mennünk.

- A ti igazgatótok is szét akar minket választani. – Mondtam, mire a lány meglepődve nézett rám.

- Basszus.

- Menekülnünk kell. – Lépett eléjük Tyler. – A faházba viszem őket.

- Megyek veletek. – Bólintott Noah pár másodpercnyi gondolkodás után, majd Zoe-ra emelte a tekintetét.

- Nem hagyhatom itt Gabe-et. – Rázta a fejét a lány kétségbeesetten.

- Megértjük. – Bólintott Tyler. Ekkor egy kiáltást hallottunk meg az igazgató irodája felől, majd lépéseket.

- Feltartom őket, menjetek! – Szólt ránk Zoe, majd gyorsan megölelte Noah-t és Tylert, majd futva indult el arra, ahonnan mi jöttünk. – Vigyázzatok magatokra! – Kiáltott még hátra, majd eltűnt a kanyarban.

Mi futva haladtunk végig a folyosón, majd a székekkel teli szobába értünk. Én és Tyler futottunk elöl, de ekkor Noah beért minket, és megragadva Tyler vállát maga felé fordította.

- Haver, szét kéne válnunk. – Mondta, majd gyors magyarázatba fogott. – Nem akarok bunkó lenni, de ők titeket, kettőtöket akarnak, nem pedig minket. Sokkal könnyebben el tudnak benneteket érni, ha ilyen nagy csoportban mozgunk. Én el tudnám őket vezetni a déli kapun keresztül a faházhoz, ti pedig menjetek a keletin. Valószínűleg titeket fognak követni, de ha kevesebben vagytok, gyorsabban, és észrevétlenebbül tudtok mozogni.

Kiáltások hallatszottak mögülünk. Tyler megdörzsölte a homlokát, majd bólintott, és megragadta a kezemet.

- Én veletek megyek. – Lépett mellém Tara. – A három még nem olyan sok, viszont jól jön a plusz ember, ha utol érnek.

- Rendben. – Mondta Tyler.

- Mennyi az esélye, hogy ezt mind épp bőrrel megússzuk? – Nézett Tara végig rajtunk aggodalommal a szemében.

- Körülbelül semmi. – Mondta halkan Noah. A barátnőmre néztem, és láttam rajta, hogy átgondolja a lehetőségeit, majd döntésre jut. Ellépett mellőlem, egyenesen Xanden elé, majd habozás nélkül felé hajolt, és megcsókolta.

Xanden meglepődött, de nem húzódott el, hanem Tara derekára csúsztatva a kezét visszacsókolta. Elkerekedett szemmel figyeltem a jelenetet.

Az egész csak egy másodpercig tartott, ugyanis újabb kiáltás hangzott fel mögülünk, és a barátnőm elhúzódott Xandentől, majd anélkül, hogy akár egy pillantást vetett volna rá, elindult a vajszínű ajtó felé. Tylerrel mi is megfordultunk, és futólépésben követtük, miközben hallottuk, hogy mögöttünk a többiek egy másik ajtó felé veszik az irányt.

Amikor beértem a barátnőmet rögtön kérdések ezreit akartam rázúdítani, de ahogy az arcára néztem rájöttem, hogy nincs itt az ideje a kérdezősködésnek. Egyenesen előre nézett, a száját vékony vonallá szorította össze. Nem azért tette, amit tett, mert beszélni szeretett volna róla, azért tette, mert nem tudta, viszont látja-e még egyáltalán Xandent.
Már régóta észrevettem, hogy hogyan néz rá Tara, így annyira nem lepett meg ez a lépése.

Egy újabb kiáltás hallatszott, ekkor már egész közelről, így még gyorsabbra vettük a tempót, és kirontottunk az ajtón keresztül az udvarra.

Tyler ment elöl, és elvezetett minket a zöld kapuhoz, ami továbbra is nyitva állt, majd belevetettük magunkat az erdőbe üldözőink lépéseinek hangjával kísérve.

Vagy fél óráig futhattunk lélekszakadva, amikor már nem hallottuk többet magunk körül a lépéseket és kiáltásokat. Úgy tűnt, Tyler teljesen kiismeri magát az erdőben, ügyesen találta meg a kerülő utakat, amikor előttünk termett egy-egy őr vagy tanár az Intézetükből.

Tara kiadhatta magából a dühöt, amit azóta láttam a szemében, hogy elhagytuk a csapatunk másik felét, ugyanis többször is mellénk került pár őr, akik mindent beleadtak az utolérésünkbe.

Tara minden alkalommal elsőként mozdult és küldött az üldözőink képébe pár tűzcsóvát.

Tyler végig figyelt, nem csak rám, de a legjobb barátnőmre is. Mindig meggyőződött róla, hogy ott jövünk mögötte, mielőtt irányt váltott volna, és szólt a húzósabb terepek előtt. Amikor csak tudta, fogta a kezemet, de amikor gyorsítanunk kellett a tempón, nem volt éppen előnyös ez a felállás, és el kellett engednünk egymás kezét.

Amikor meggyőződtünk róla, hogy mindenkit leráztunk, Tyler irányt váltott.

- Van a közelben egy faház, amit még évekkel ezelőtt fedeztünk fel Noah-val. Teljesen elhagyatott volt, így az vált a törzshelyünkké, azokon a napokon, amikor kijöttünk az Intézetből. Szerintem senki nem tud róla rajtunk kívül. – Magyarázta. Elmosolyodtam, ahogy belegondoltam, hogy ugyanilyen hely volt nekünk Tarával a játszótér. Olyan távolinak tűnt, ahogy a hintáinkban ülünk, és beszélgetünk, mintha évekkel azelőtt történt volna.

Gyors tempóban nem kellett sokat sétálni, de így nagyon fáradt voltam, mire Tyler megszólalt.

- Itt is volnánk.

Oda néztem, amerre mutatott, és belém hasított a felismerés. Ismertem a kis faházat a két nagy fa mögött. Biztos voltam benne, hogy láttam már, és abban is biztos voltam, hogy álmomban találkoztam vele.

Ami annál is jobban meglepett, hogy én felismertem a házat, az az volt, hogy Tara is úgy állt mellettem, és bámulta az építményt, mint aki nem először látja.

Nem volt időm rá kérdezni, ugyanis Tyler már megindult felé, engem is magam után húzva.

A kunyhóban sötét volt, és az egészet belengte a fa illata. Az ablakokon beáramló holdfény világította csak be a teret. Egész tágas volt, ahhoz képest, ahogy kívülről kinézett. Egy pult választotta el a konyha részt a nappalitól, ami egy kopott, viharvert kanapéból, és egy molyrágta szőnyegből állt. Két ajtó nyílt a nappaliból, egy a fürdőszobába, és egy a hálóba, ahol egy hatalmas franciaágy kapott helyet, és egy régies, két ajtós ruhásszekrény.

- A többiek nincsenek itt. – Suttogta Tara.