- Lizzy! – Tara hangja nehezen jutott el a tudatomig.

Nyöszörgő hangot kiadva próbáltam meg kinyitni a szemem, de ahogy a fény átszűrődött a szemhájaim között, éles fejfájás hasított belém.

- Lizzy! – Hallottam meg most Xanden hangját, majd egy tenyér érintését éreztem az arcomon. – Hívjuk ide Mr. Griffet.

- Ne. – Nyögtem ki nagy nehezen a szót, majd kényszerítettem magam, hogy nyissam ki a szemem. – Ne hívjátok!

- Basszus Liz! – Sóhajtott fel Tara megkönnyebülve. – Még egy ilyen, és nem tudom mit csinálok veled! – Szidott le, miközben megtámasztva a hátamat segített felülni. – Mire volt ez jó?

- Sok mindenre. – Válaszoltam, de a torkomat száraznak éreztem. – Víz. – Nyögtem ki végül, mire Xanden felpattant mellőlem, és a fürdőszobabába sietett egy pohár vízért. Miközben visszajött, azon gondolkodtam, miért vagyok sokkal rosszabbul, mint az első alkalommal. – Köszönöm. – Vettem át az italt. Pár korty után már jobban is éreztem magam.

- Na mi az a sok minden amire ez jó volt?

- Szerintem – Kezdtem bele a mondandómba. – ugyanaz gátol engem a képességeim használatában, ami akkor gátol mindannyiunkat, amikor rajtunk van a kesztyű. Ugyanazt éreztem a kesztyű felhúzásakor, és a levegőképességem használatakor. Egy enyhe csípést, aztán mintha kiszakadna belőlem a képesség.

- Értem. – Bólintott Tara elgondolkodva. – Ezen tényleg el tudunk indulni. De most nem ez a fő dolgunk. Ezzel rá érünk azután foglalkozni, hogy megtaláltuk az Igaz Társadat. Légy szíves, addig ne csinálj ilyet még egyszer!

- Rendben. – Bólintottam kelletlenül. A következő pillanatban kivágódott az ajtó, és Aaron lépett be, sugárzóan új formájában, Mike-kal a nyomában.

- Megjöttünk! – Jelentette be a nyilvánvalót. A nevetésünket elfojtva bámultunk rá. A koszos ünneplőjét egy tapadós, ezüst nadrágra cserélte, színben hozzáillő zakóval. A zakó alól kilátszott egy fehér póló, amiről egy rajzolt nyuszi nézett vissza ránk. A haja ismét a régi volt, valahonnan szerezhetett zselét, így precízen oldalra volt rendezgetve.

Mike-kal bevonultak a szoba közepére, mindkettejüknél egy-egy papírszatyor volt. Mike is lecserélte a kezes-lábasát, de ő sokkal ízlésesebb darabokra: egyszerű farmer, fehér póló.

- Na most – Folytatta Aaron. – választhatjátok az én szatyromban lévő király cuccokat, vagy a Mike szatyrában lévő unalmasakat. – Nézett ránk kihivóan, mire egyemberként léptünk oda Mike-hoz. Aaron sértődötten szegte fel a fejét. – Hát jó. Megjegyeztem!

- Aaron. – Sóhajtott Tara. – Mi már rég elfogadtuk, hogy úgy öltözködsz, mint akit leköpött egy rosszabb fajta turkáló, de arra sosem fogsz rávenni minket, hogy ezt a példát mi is kövessük. – Mike felnevetett, aztán szétosztotta a nála lévő ruhákat. Tarával visszavonultunk a szobánkba átöltözni.

Nagyon jó érzés volt ismét gatyában lenni. Mike-nak sikerült eltalálnia a méreteinket, így tökéletesen passzolt rám a vékony, kék farmer és a fehér trikó. Kaptam egy fehér sportcipőt is, amibe megkönnyebbülve csúsztattam bele az ünneplőtől feltört lábfejemet. Közben Tara is felvette a fekete cicanadrágot, és a bő fehér, óceán mintás pólót. Kifésülte a haját, majd megragadott egy ollót, és tíz perc alatt megigazította a frufruját.

Hamarosan kopogás hallottunk.

- Gyere, ha mersz! – Kiáltott ki Tara, mire Mike feje jelent meg az ajtónkban vigyorogva.

- Elkészültetek lányok?

- Persze, hogy elkészültünk fél óra alatt, nem Aaron vagyunk. – Forgatta a szemét Tara.

- Akkor elmehetnénk kajálni. Aaronnal láttunk nem messze egy olasz éttermet, és arra gondoltunk beülhetnénk oda.

- Spagetti!! – Sóhajtott a barátnőm. – Menjünk!

- Akkor tíz perc múlva a mi szobánk előtt! – Ezzel kiment, és becsukta az ajtónkat. 

Tíz percre rá Mike-ék ajtaja előtt álldogáltunk. Nem sokra rá Xanden is megjelent, majd Mike is kijött.

- Mr. Griff? – Kérdeztem, mivel Mike bezárta maga mögött az ajtót.

- Elment Aaronnal intézni valamit. – Mondta Mike miközben elindultunk. – Azt mondták, rendeljünk nekik, majd jönnek.

- Oké.

Az étterem egyutcányira volt a hoteltől. Jól esett sétálni egy kicsit a szikrázó napsütésben. Az étteremnek régies kisugárzása volt a nagy faajtóval, és a fölé helyezett cégérrel, amin az étterem neve (candela), és emblémájával, azaz egy szépen megrajzolt gyertyával.

Amint Mike benyitott megcsapott minket a sajt és a paradicsom illata, nekem pedig megkordult a gyomrom. Beültünk egy boxba az ajtóhoz közel. A helyiség tele volt faasztalokkal és székekkel, a falaknál pedig zöld színű boxokkal. Mégis alig voltak, rajtunk kívül csak egy férfi ült a bárpultnál és iszogatott valamit.

A falakon fakeretes képek sorakoztak. Az egyik egy tűzvészt, egy másik egy hajó elsüllyedését ábrázolta. A felettünk lógó egy tomboló hurrikánt ábrázolt, a mellette lévő pedig egy földrengést illusztrált ijesztően élethűen. Megborzongva fordultam el a képtől, és inkább az étlapomat vettem a kezembe. Ezen is rajta volt az embléma. Jobban megnézve megláttam, hogy a rajzolt gyertyán még díszítés is volt: négy bolygó. Érdekesnek találtam, úgy éreztem, mintha nem is képet néznék, hanem szavakat, csak nem tudom őket kiolvasni. Mellettem Tara is összehúzott szemöldökkel vizsgálta a rajzot, majd megrántotta a vállát, és felnyitotta az étlapot.

Így hát én sem fektettem rá különösebb hangsúlyt, inkább az ételekkel foglalkoztam.

- Mit kértek? – Állt meg mellettünk a pincérnő. Felnéztem rá, és elkapott egy furcsa érzés, mintha ismerném valahonnan a lányt. De nem bírtam megmondani miért olyan ismerős.

Szinte rikítószőke hajába rózsaszín csíkok vegyültek. Velünk egyidős lehetett, mégis kerek, gyermeki arca volt, amin világoskék szempár ült. Szépen ki volt sminkelve, a körmei rózsaszínre és feketére voltak festve. A ruhái mind feketék voltak, és bakancsot viselt hozzájuk. Először egyértelműen unottan bámult ránk, de miután egytől egyig végigmért minket, mintha megcsillant volna a szeme. Miközben elmondtuk a rendelést a nyakláncaival babrált, amiből vagy öt lógott a nyakán. Különösen az egyiket birizgálta, ami egy kör alakú medál volt, amibe egy madár volt vésve. Talán héja. Közben végig Tarát figyelte.

Miután elment, feszengve néztem körbe.

- Nincs valamilyen furcsa érzésetek? – Kérdeztem végül.

- Nincs. – Válaszolt Mike, aki közben a képeket vizslatta a falakon, és láthatólag tényleg nem volt frusztrált. Viszont ahogy Tarára és Xandenre néztem nem nyugodtam meg. Ők is kissé idegesen fészkelődtek, és nézelődtek, mint én.

Magamba temettem az érzést, és próbáltam feloldódni, amíg vártuk a kajákat. Mike-kal beszélgettem, és egész jól megnyugodtam, mire megjöttek az ételek. A lány ugyanazzal a titokzatos tekintettel nézett végig rajtunk miközben lerakta elénk az ételeket. Ahogy lerakta elém a spagettimet, felcsúszott egy kicsit a hosszúujjú felsője ujja, és megláttam a csuklóján egy tetoválást. Egy madártollat ábrázolt.

- Ha kell még valami szóljatok. – Szólalt meg végül, majd mielőtt elment volna az asztalunktól, fogta magát, és Tarára kacsintott.

Döbbentem néztem utána, majd Tarára, aki viszont nemes egyszerűséggel elnevette magát, és nekiesett a kajájának. Nem úgy, mint Xanden, aki lesokkolva bámult rá, mint aki nem hiszi el, amit látott.

Ezt a pillanatot választották Aaronék, hogy betoppanjanak.

- Mi ilyen vicces? – Nézett Aaron a még mindig röhögő Tarára.

- Semmi. – Intettem. – Merre voltatok?

- Kutakodtunk. – Ült be Aaron Mike mellé. Közben Mr. Griff mellém csusszant be, és nekiállt a pizzájának.

- Könyvtárba mentünk. – Mondta két harapás között. – Utána néztem, hogy ebben a városban voltak-e valaha különlegesek.

- És? Voltak? – Kérdezte Xanden.

- Voltak és vannak. Valószínűleg. Meg szeretném találni őket.

- Miért?

- Kapcsolatok. Azelőtt kell meggyőznünk annyi különlegest amennyit lehet a mi igazunkról, minthogy az igazgató rájön, hogy mi történik, és elkezdi terjeszteni, hogy közveszélyesek vagyunk. Szövetségesek kellenek nekünk, akik tudják az igazat, és mellénk állnak.

- Azta. Ez komoly. – Motyogta csámcsogva Tara.

- Nincs valami furcsa érzésetek? – Kérdezte hirtelen Aaron. Ránéztem, és észrevettem, hogy a szokásosnál is sápadtabb. Jobb kezével a mellkasát markolászta, és közben nagyon szerencsétlen fejet vágott.

- Jól vagy? – Kérdeztem tőle.

- Persze. Azt hiszem. – Válaszolt halkan, még mindig a mellkasán tartva a kezét, és afelé az ajtó felé nézve, ahol a pincérnőnk eltűnt.

- Egyél! – Szólt rá Mike szeretetteljesen, majd elvette a kezét a mellkasától. Neki is feltűnhetett Aaron sápadtsága, ugyanis aggódó pillantásokat vetett felé.

Végül Aaron lenyugodott valamennyire, és megette a sonkás pizzáját, de végig a mellkasát markolászta, és arról beszélt, hogy valami nem stimmel. 

Megkönnyebülve léptünk ki arról a helyről, és bármennyire is finom volt az étel, semelyikünk se szeretett volna visszatérni.

Visszamentünk a hotelbe, és mind bevonultunk a szobáinkba, kivéve Mike-ot, aki átment Aaronékhez. Miközben próbáltam elaludni, végig a pincér járt a fejemben, akit nem tudtam hová tenni.