Bármilyen szörnyűek is voltak az elmúlt napok, nem tudtam nem nevetni azon, ahogy a barátaim egy mókust kergetnek a fák között, hogy rárakják a követőt, ezzel igencsak eltérítve a követőinket.

- Ez megharapott! – Kiáltott fel Xanden egy fa tetejéről, ahová Tara küldte fel.

- Mit gondoltál, hogy majd engedi, hogy megfogd? – Kiáltott vissza Tara. A fa tövében álltunk mi ketten, és felemelt fejjel figyeltük, ahogy Xanden szerencsétlenkedik. Aaron, és Mr. Griff Mike mellett maradtak, aki még mindig nem ébredt fel.

- Okoskodni azt tudsz, de véletlenül sem segítenél! – Jött föntről Xanden sértődött hangja. Felnevettem, majd figyeltem, ahogy a fán kapaszkodó fiú közelebb húzza magát a vörös folthoz, és újra kinyújta a kezét. – Gyere! Nem bántalak. Csak nyomkövetőt akarok rád tenni.

- Ezzel nem hinném, hogy megnyugtatod. – Kiáltottam fel.

- Aaront kellett volna hívnom. – Mondta magának Xanden, majd még közelebb húzódott az állathoz, aki erre egy ugrással a fa törzsén termett, és elkezdett lefelé mászni. – Lányok most legyen nagy a szátok! Ti jöttök!

A mókus egyre közelebb ért, mire Tara oda pattant, és nyúlt érte, de az állat egy kecses ugrással a vállán termett, majd onnan a fejére ugrott, és Tara másik oldalán landolt. Ekkor én vetődtem mit sem törődve a rövid szoknyámmal, de semmit nem értem el az akciómmal, ugyanis kibújt a kezeim közül, és futott is volna tovább.

Csakhogy a következő pillanatban egy buborék formálódott az állat körül, mintha egy gömb alakú falat húznának köré. A mókus hiába kapkodta a kis lábait, már nem jutott sehova.

- Minek van nektek erőtök, ha nem használjátok? – Jött a kérdés a hátunk mögött Mr. Grifftől.

- Én maximum megsüthettem volna az erőmmel. – Fordult felé Tara sértődötten. A ruhámat leporolva feltápászkodtam.

- Köszönjük!

- Xanden, mit keresel a fán? – Nézett föl a vezetőnk összehúzott szemöldökkel.

- A tájat csodálom. – Morogta a fiú, majd egy ugrással mellettünk termett.

- Ha kicsodálkoztad magad visszamehetnénk. Aaron nem volt hajlandó eljönni Mike mellől, így én jöttem megnézni mit műveltek, de nem szívesen hagyom őket magukra sokáig.

- Mehetünk. – Mosolyodtam el. 

- Mikinek fogom hívni. – Figyelte az ideges mókust Xanden miután visszaértünk a kis tisztásra, és mindent rendben találtunk. – Miki a mókus.

- Kreatív. – Jött egy rekedt, gyenge hang a hátunk mögül.

- Mike! – Kiáltottam fel, oda kapva fejem. A fiú ugyanúgy feküdt, szeme továbbra is csukva volt. Odaguggoltam a fejéhez Aaron mellé, aki csak ült visszafojtott lélegzettel, és meg sem mert szólalni. Odébb söpörtem Mike szeméből a belelógó fekete tincseit, mire lassan kinyitotta a szemét. Mogyoróbarna szeme először rám szegeződött, majd Aaronra csúszott. – Jól vagy?

- Megvagyok. – Csukódott vissza a szeme kimerülésében. – Csak fáradt vagyok.

- Persze. Aludj csak. – Figyeltem, ahogy ismét egyenletessé válik a légzése, majd megsimítottam Aaron karját, és visszaültem Tara mellé. – Szóval Miki a mókus. – Folytattam a beszélgetést, mire Xanden rám vigyorgott.

- Ezt most Mike elrontotta.

- Az első szavával már be is oltott. -Nézett Tara Xandenre. – Nem véletlenül bírom.

- Egymásnak teremtettek titeket.

Furcsállva figyeltem, hogy Xanden újabban milyen könnyedén beszél Mike-ról, mintha sosem lett volna vele ellenszenves.

- Na, Miki, most kapsz egy követőt.

Hosszas szenvedés után sikerült az állatra erősítenünk a követőt, majd szabadjára engedtük. Miki boldog ugrásokkal hagyott minket el, és berohant a sűrű erdőbe.

Miután elengedtük a mókust mindenkiről lerítt a megkönnyebbülés. Mike is jól volt, és már nem is tudták merre vagyunk. Minden jól alakult.

Miután Mike felébredt, és evett meg ivott, muszály volt elindulnunk. Szerencsére nem okozott gondot az ő lassú tempójában menni, ugyanis már nem volt akkora a fenyegetés.

Én Xandennel gyalogoltam elöl Mr. Griff társaságában, mögöttünk pedig Tara és Aaron segítette Mike-ot két oldalról.

Boldogság töltött el, ahogy megnéztem őket. Tara folyamatosan viccelődött, a fiúk pedig vigyorogva hallgatták. Ahogy sétáltak az egyik fiú mindig a másikon tartotta a szemét, néha pedig sokatmondóan összenéztek.

Magam mellé néztem Xandenre. A lemenő nap aranysárgára festette szőke haját. Hátrapillantott Tarára, majd vissza rám, és egy pillanatra mintha elpirult volna. Nem kérdeztem rá a dologra, csak csöndben sétáltam tovább.

Amikor lement a nap letelepedtünk, és legtöbbünket rögtön elnyomta az álom. Aaron vállalta az őrködést, mellette Mike ült, és nagyon úgy tűnt, hogy fáradsága ellenére nem akar elaludni.

Már mindenki más az álmok világában járt, és már nekem is lecsukódott a szemem. Félálomban hallgattam a fiúk beszélgetését.

- Most jó ideig nem lesznek a nyomunkban. – Mosolygott Aaron. – Miki elintézi. – Mike visszamosolygott rá, aztán lehalkította a hangját.

- Köszönöm, hogy mellettem voltál, amíg eszméletlen voltam.

- Ne köszönd. Csak örülök, hogy jól vagy. – Rövid szünet.

- Neked köszönhetem.

- Hogy mi?

- Éreztem, hogy mellettem vagy, hallottam, hogy beszélsz hozzám. Innen tudtam, hogy még van visszaút, nem haltam meg.

- Azt hitted meghaltál?

- Hát... Nem volt ott más, csak sötétség és csend. Egy idő után már a fájdalmat sem éreztem, csak sodródtam a tudatlanságban. Elengedhettem volna magam, és talán ott ragadtam volna. De meghallottalak. – Ezután csend következett. Érdekelt volna a beszélgetés további része, de nem szerettem volna hallgatózni, így engedtem, hogy elnyomjon az álom.

Elfojtott hangokra ébredtem.

Kinyitottam a szemem, és körülnézve megállapítottam, hogy még éjszaka van, és mindenki alszik körülöttem. Kivéve Aaron és Mike, akik ezúttal pár méterre tőlünk álltak, és korántsem tűnt olyan nyugodtnak a hangulatuk, mint amikor elaludtam.

- Mike, ez nem ilyen egyszerű! – Hallottam meg Aaron ideges hangját.

- Miért nem?

- Mert nem... - Aaron megakadt. – Mi... Mi nagyon különbözünk...

- Én nem így látom.

- Pedig így van. Figyelj... - Kihallottam Aaron hangjából a keserűséget. Kedvem lett volna odamenni hozzá, és megölelni, de nem akartam tudtukra adni, hogy ébren vagyok, és hallottam, amit beszélnek. – Nekem van valahol egy igaz társam, valaki, akit meg kell várnom, akivel együtt kell lennem. Meg kell őt találnom

- Igaz társ?

- Igen. Te ezt nem érted.

- Persze. Mert én csak egy sima ember vagyok. – Mike hangja sértődötten csengett.

- Igen.. Vagyis nem...

- Megértettem.

- Mike! Hova mész?

- Sétálok egyet.

- De...

- Ne aggódj, visszajövök. Nem mintha érdekelne.

Mike lépéseinek hangjai elhaltak, én pedig meg sem mertem mozdulni. A lélegzetemet visszatartva feküdtem, és gyorsan becsuktam a szemem, ahogy Aaron visszatért, és leült velem szemben.

Elszámoltam magamban pár másodpercig, aztán mocorogni kezdtem, majd nyújtózkodva egyet felültem.

Aaron az arcát a tenyerébe temetve ült, és rám sem nézett.

- Aaron. – Szóltam halkan, hogy nem ébresszem fel a többieket. A fiú rám emelte a tekintetét, de nem szólt. – Minden rendben?

- Igen. – Mondta, de elcsuklott a hangja. Mellé ültem, és átkaroltam. A vállamra hajtotta a fejét.

- Mi történt? – Tudakoltam. – Nem kell elmondanod, csak ha szeretnéd. – Biztosítottam. Pár másodpercig csendben ültünk egymás mellett, aztán Aaron olyan halkan szólalt meg, hogy alig hallottam meg.

- Azt akarta, hogy menjek vele miután kijutunk az erdőből.

Nem szóltam semmit, csak magamhoz szorítottam.

Mike pont akkor került elő, amikor mindenki ébredezni kezdett, ezzel kikerülve, hogy Aaron kettesben beszélgethessen vele.
Amíg nem tudtuk, hogy merre ment, és egyáltalán visszajön-e Aaron teljesen be volt feszülve. Folyamatosan a szemét meresztgette, és minden kis zajra felkapta a fejét. Próbáltam mellette lenni és nyugtatni, de nem jártam nagy sikerrel.

A nap további része kifejezetten kínosan telt. A két veszekedő látványosan kerülte egymást(bár inkább Mike Aaront). Mindeközben valamiért Xanden és Tara is úgy viselkedett, mintha történt volna kettejük között valami, amiről én nem tudtam. Azok után, hogy végig Tara ápolta Xanden karját, most, hogy már egész jól volt, mintha kerülnék a másik társaságát.

Így végül én Aaronnal kötöttem ki legelöl, mögöttünk jött Xanden Mr. Griffel, a sort pedig Mike és Tara zárta, akik próbáltak úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne, de azért nem volt olyan felhőtlen a beszélgetésük, mint szerették volna.

Már úgy gondoltam, az egész napunk ilyen rossz lesz, amikor megpillantottam valamit a fákon túl.

Egy apró sikolyt hallattam, majd futottam is előre, nem törődve Aaron kiáltásával. Kikerültem pár utamat akadályozó fát, majd zakatoló szívvel torpantam meg az elém táruló betonút előtt. A többiek lihegve értek be.

- Úristen! – Sikkantott Tara. – Elértük az utat! Most már közel vagyunk, ugye? – Nézett csillogó szemmel Mr. Griffre.

- Nagyon közel. – Mosolyodott el a tanár, majd lépett egyet előre, a betonra téve a lábát. A példáját követve mind kiléptünk. Mérhetetlen örömmel töltött el ahogy szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Nem bírtam visszafogni magam, és egy örömkiáltás kíséretében Tara nyakába vettetem magam, majd Xandenhez ugráltam, és őt is átkaroltam.

- Nem is hittem ennek az útnak a létezésében! – Táncikált idétlenül Tara.

- Azt hittem az erdőben fogunk meghalni! – Csatlakozott hozzá Aaron. – Nem mintha kételkednék a tanárúr tájékozódási készségeiben. – Tette hozzá ártatlanul pislogva a mosolygó Mr. Griffre. – De azért felmerült bennem, hogy valójában nincs is hová mennünk, csak szebb halál, ha azt hisszük, tettünk valamit a szabadságunkért. – Felnevettem, majd Aaront is magamhoz szorítottam.

- Jól van gyerekek, azért ne tekintsétek ezt rögtön győzelemnek. – Lombozott le minket Mr. Griff. – Azért még mennünk kell egy kicsit, és azután is kérdéses, bejönnek-e a számításaim.

- Én hiszek magában tanárúr! – Vigyorgott Aaron.

- Köszönöm Aaron.

- És innen merre tovább? – Tette fel a kérdést Mike, aki nagyon haladni szeretett volna.

- Most ezt az utat követjük. – Válaszolt Mr. Griff.

- Stoppolhatnánk. – Mosolygott ránk Mike úgy, mintha valami vicceset mondott volna, de csak értetlen tekinteteket kapott.

- Hogy mit csinálhatnánk? – Ráncolta Xanden a szemöldökét.

- Stoppolás. – Nézett rá az exőr értetlenül. -Ne már! Nem tudjátok mi a stoppolás?

- Hát. Nem. – Mosolyogtam rá.

- Menthetetlenek vagytok. – Sóhajtott a fiú.

- Ezt később is meg tudjátok beszélni, - Szólt közbe Mr. Griff. – viszont most le kéne jönni az útról, és kicsit beljebb húzódni. Azért még nem biztonságos az út közepén haladnunk.