Mindenki lefagyva figyelte a lányt. Első ránézésre egy aranyos, törékeny valakinek tűnt, viszont a szemében égett a tűz. Világosbarna haja copfba volt kötve, és egy elegáns, kék ruhát viselt, amiben látszott, hogy milyen vékony.

Mindannyian felhúzott szemöldökkel néztünk Stuart felé, aki viszont úgy nézett ki, mint aki szellemet látott. Fal fehér lett az arca, a szemét kidüllesztette, és úgy bámult az előtte álló lányra, mintha minimum két feje lenne.

- Szi... Szia Lolly. - Nyögte ki végül, mi pedig ismét a lány felé kaptuk a fejünket, figyelve, mit lép ő. Lolly először hihetetlenkedve megrázta a fejét, és idegesen horkantott egyet. Látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni, mit szeretne tenni, végül döntött, és elindult felénk. Olyan vehemenciával lépkedett egyre közelebb, hogy mindannyian egy lépést hátráltunk, így Stuart került legelőre, mi pedig biztos távolból figyelhettük az eseményeket. Stuart úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat, mégis egyhelyben várta, amíg a lány elé ér, a szemébe néz, majd nemes egyszerűséggel felpofozza.

A szám elé kaptam a kezem, ahogy meghallottam a hangos csattanást, csakúgy, mint Lizzy és Angel. Stuart fájdalmasan nézett ki oldalra, de nem szólt semmit. A fiúk nem tudták eldönteni, hogy erre mit reagáljanak, így nyilvánvalóan Ethan törte meg a beálló csendet.

- Tetszik a barátnőd, bemutatnál? - Vigyorodott el, mire Angel a vállára csapott.

- Bemutatom én magamat, nem kell ehhez Stuart. Lolly Robinson lennék. - Tette keresztbe maga előtt a kezeit a lány, miközben még mindig ideges tekintettel végig mért minket.

- Robinson? - Kérdeztem vissza rögtön. - Úgy, mint...

- Arthur Robinson. - Bólintott Lolly, és újra Stuart felé nézett, aki ekkor már lehajtott fejjel állt, és mindenhová nézett, csak az előtte álló lányra nem. - Az apám.

- A Bizottság elnöke az apád? - Kérdezte Aaron kikerekedett szemmel.

- Igen, nagyokos. Ahogy mondtam, ő az apám.

- Khm. Stuart, nem szeretnél elmesélni valamit? - Nézett Mike a még mindig megsemmisülve álldogáló férfira.

- Nem, köszi. - Jött a válasz, mire Lolly felnevetett.

- Szóval még mindig ilyen gyáva vagy. Nem lepődöm meg. - Rázta meg a fejét, majd se szó se beszéd, megfordult, és elviharzott. Mi még jó pár másodpercig néma csöndben álltunk, és a lány hűlt helyét néztük, amíg Stuart végre fel nem emelte a fejét.

- Akkor, indulhatunk haza?

- Viccelsz? - Nézett rá felhúzott szemöldökkel Ethan. - Ez alól biztosan nem bújsz ki.

- Jó, el fogom magyarázni, csak könyörgöm, menjünk ki ebből az épületből! - Tette fel a kezeit Stuart megadóan, miközben sietős léptekkel az ajtó felé indult.

Kiözönlöttünk a díszes ajtón, majd átszeltük a folyosót, miközben álltuk az ajtó mellett üldögélő férfi gúnyos tekintetét. Kimentünk az utcára, és követtük Stuartot egészen a vasútállomásig. Azt hiszem ez volt mindannyiunknak a leghosszabb tíz perc, amit sétálással, és emberek kerülgetésével kellett töltenünk, de mind beláttuk, hogy nem az utca közepén kellene elkezdeni Stuartot faggatni.

Amint viszonylag nyugodtabbak lettek a körülmények, újra elővettük azt a bizonyos tekintetet, amivel próbáltuk szóra bírni.

- Stuart, teljesen őszintén, szerintem jobban jársz, ha elmeséled, mi volt közted és a Bizottság elnökének lánya között. - Kezdte Ethan. - Ugyanis bizton állíthatom, hogy az elmúlt tíz percben mindenki vadabbnál vadabb elméletekkel állt elő, amik valószínűleg durvábbak, mint az eredeti sztori. Az enyémeim között például van egy, ami zebrákat is tartalmaz.

- Jó, elmondom. - Egyezett bele Stuart, mire mindenki izgatottan állta körbe. Úgy tűnt, csak én akadtam fent azon, hogy miért tartalmaznak Ethan elméletei zebrákat. - Az igazság az, hogy én nem mindig voltam a Vihar Közösség tagja. Fiatal koromban egy Intézetbe jártam. Mindig önérzetesen tanultam, és mindenben a legjobb akartam lenni, ami sikerült is. Kiemelkedő voltam az osztályomban, éppen ezért kaptam egy lehetőséget, hogy egy nyarat eltöltsek a Bizottság épületében egy mentor oldalán, aki megmutatja nekem a Bizottság működését. Kaptam volna egy helyet a Bizottságban, amint kikerültem az Intézetből.
El is jöttem, és megkaptam a mentoromat, aki nagyon jó tanár volt, imádtam vele dolgozni. Már pár éve nem tagja a Bizottságnak, viszont akkor még belsős embernek számított. Az első pár napon követtem mindenhova, és szívtam magamba a tudást. Csakhogy utána találkoztam Lollyval. Első látásra belé szerettem, és azt hiszem, az érzés kölcsönös volt. A következő egy hónapban minden szabad percemet vele töltöttem. Annyira szerelmesek voltunk, hogy azzal sem törődünk, hogy valahol vár ránk az Igaz Társunk. A probléma az volt, hogy Lolly el volt jegyezve.

- El volt jegyezve?! - Vágott közbe Lizzy elkerekedett szemekkel.

- Igen. Egy még ígéretesebb tanítvánnyal. Az apja mutatta be őket egymásnak, és megegyeztek, hogy ha harminc éves korukig nem lesz meg az Igaz Társuk, összeházasodnak. Lolly belement a dologba, ugyanis kötelességtudó volt, és belátta, hogy ezzel bebiztosítja a családja jövőjét a Bizottságnál. Csakhogy miután találkoztunk, fel akarta bontani az eljegyzést.

- Az apja megtudta? - Kérdeztem, előre sejtve, hogy milyen rossz lesz a történet befelyezése.

- Nem, semmit nem tudott rólam, még csak nem is találkozott velem soha. Viszont a vőlegény megtudta, mi van köztünk, és nem akarta elengedni Lollyt. Beleásta magát a múltamba, és megtalálta a szüleimet, akik... nem voltak jó emberek. Kiszivárogtatta az információt, így mindenki megtudta, engem pedig el akartak küldeni. Beláttam, hogy így Lollynak semmi esélye egy tiszta jövőre, így inkább magamtól eljöttem. Mivel a Bizottságnál a karrierem azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna, inkább más irányba mentem el, és felkerestem a legközelebbi közösséget, ahol szerencsémre befogadtak. A probléma ezzel az, hogy Lollyt ott hagytam a kavalkád kellős közepén, és egyedül kellett megoldania. Akkor ez nem tűnt fel, annyira bele voltam ragadva az önsajnálatba, de most már azt hiszem be kell látnom. - Rázta meg a fejét szomorúan. Mindannyian csendben dolgoztuk fel a hallottakat, és fogalmunk sem volt, mit kellene mondanunk.

- Visszavonom, az én elméleteim a valóságnak a közelében sem voltak. - Mondta végül Ethan. - Még a zebrás sem.

- De ma hogyhogy nem ismert fel Arhtur? - Kérdeztem.

- Mondom, vele nem találkoztam, és nem is volt annyira érintett. Annyi jutott el hozzá az egészből, hogy van egy rossz múltú gyakornoka.

- Azta. - Nyugtázta Lizzy.

- És hozzáment a másik taghoz? - Kérdezte Aaron csillogó szemekkel. Na igen, ő odavan az ilyen sztorikért.

- Nem tudom. - Rázta a fejét Stuart.

- És nincs kedved kideríteni? - Kérdeztem, megpróbálva a szemébe nézni.

- Nem! - Kapta el Stuart a tekintetét. - Csak menjünk vissza a közösségbe. És lehetőleg ezt felejtsétek el!

- Rendben. - Bólintott Lizzy csalódottan, majd szomorúan nézett össze Tyerrel.

- Biztos, hogy... - Kezdte Penny, de Stuart közbeszólt.

- Biztos! Ezzel ne foglalkozzatok, légy szíves! - Nézett végig rajtunk szigorúan. - Inkább gyertek! Jön a vonat. - Indult meg. Összenéztem Aaronnal, akiről ugyanúgy üvöltött a sajnálkozás, mint mindenkiről.

Egy nagyot sóhajtva indultam Stuart után.

Az utunk csendben telt, még Ethan sem próbálta meg beszólásokkal feldobni a hangulatot. Mindenki a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon. Stuart nem nézett senkire, egyenesen kifelé bámult végig, és nagyon letörtnek tűnt. Szerettem volna mondani neki valamit, de fogalmam sem volt, hogy mit. Tehetetlenségemben beharaptam a számat.

A mellettem ülő Aaron szokás szerint megérezte, hogy nem vagyok jól, így megfogta és megszorította a kezemet. Hálásan pillantottam rá, és a vállára hajtva a fejem, a gondolataimba merülve ültem végig az utat.

Amint beléptünk a régiségkereskedésbe, Stuart eltűnt a hátsó ajtón keresztül, és estig nem is látta semelyikünk.

- Ha ilyen komoly múltja van a Bizottsággal, miért vállalta el velünk ezt az utat? - Tette fel a kérdést Penny, miután Stuart beviharzott az ajtón, ott hagyva minket az üzlet közepén.

- Valószínűleg pont azért. - Válaszolt Mike.

- Fogadni mernék, hogy titokban reménykedett benne, hogy újra láthatja Lollyt. - Csóválta a fejét szomorúan Angel. Ekkor meghallottuk azt a kellemes hangot, ami a gyűlések kezdetére hívja fel a figyelmet.

- Ki hív össze gyűlést? - Nézett rám értetlenül Aaron.

- Biztosan Stuart. - Vontam vállat. - El kell mondanunk az embereknek, hogy mi történt a Bizottságnál. - Indultam az ajtó felé, mire mindenki követett.

- Azaz, hogy csúfos kudarcot vallottunk. - Nyugtázta Aaron.

Bementünk a gyülekezőbe, ahol Taráék ácsorogtak, és láthatóan minket vártak.

- Na, meséljetek már, mi történt? - Kérdezte Tara kikerekedett szemekkel. - Stuart az előbb rohant el mellettünk, és nem tűnt túl jó kedvűnek.

- A Bizottság nem hajlandó összefogni a közösségekkel Peb ellen. - Vallotta be Lizzy szomorúan.

- Hogy mi? - Döbbent le Tara, és a mellette álló Ty is értetlenül nézett ránk.

- Azt mondták, elbírnak Pebbel egyedül. - Mondta Tyler, mire Tara hihetetlenkedve csóválni kezdte a fejét.

- Ezeket az idiótákat. Nem fogják fel, hogy mind veszélyben vagyunk? Az a holdkóros nő bármikor ránk törheti az ajtót! - Háborgott.

- Hát igen. - Bólintott Xanden. - De szerintem Stuart mindent el fog mondani a gyűlésen, szóval ne késsük le. - Mutatott a tárgyaló irányába. Tara továbbra is a Bizottságot szidva indult meg a tárgyaló felé, ahova egyre többen érkeztek meg. Összefutottunk Zeph-el is, akinek egy fejcsóválással jeleztem, hogy nem jártunk sikerrel.

Amikor beléptünk a tárgyalóba Stuartot kezdtem el a keresni a tekintetemmel, de legnagyobb megdöbbenésemre nem ő állt a színpadon. Penny anyja mellett egyedül apám állt, és nézett le az egyre növekvő tömegre.

Ijedten néztem össsze Aaronnal, aki megfogta a kezemet, és leültetett, ugyanis én megdermedtem az ajtóban. Tisztában voltam vele, hogy apám több hete ki sem mozdult a szobájából, így fogalmam sem volt, mit akar elérni egy gyűlés összehívásával. Viszont az első sokk után jobban szemügyre vettem, és be kellett valljam, hogy összeszedte magát.

Ki volt öltözve, öltönyt viselt, akár a régi a közösségben. Fekete haja be volt fésülve, az arca megborotválva. Az ujjain ott csillogtak a kedvenc gyűrűi, zöld szemében pedig a régről oly jól ismert lelkesedés. Olyan volt, mint a régi önmaga, mielőtt Isaac elüldözött minket a Candela közösségből.

A teremre lassan csend ereszkedett, ahogy mindenki elfoglalta a helyét, és kérdőn nézett a színpad irányába. Apám egy mosolyt varázsolt az arcára, és előre lépett egyet. Még a kisugárzása is a régi volt: amint megmozdult mindenki rá figyelt, kétség nem fért hozzá, hogy övé szó.

Apám kiélvezve a helyzetet végig járatta a termen a tekintetét, mint ahogy régen minden tárgyalás előtt, ezzel is nyomatékosítva a szerepét. Megmozgatta az ujjait, amitől megcsillantak a gyűrűi, és feltűnt, hogy az egyik kezében lapokat tart.

- Kedves Vihar Közösség! - Szólalt meg végül erőteljes hangján. - Az utóbbi időben a munkámba feledkeztem. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy jelenleg mit tartok a munkámnak, a Candela közösség elhagyása óta. Habár a vezetői pozíciómat valóban elvesztettem, a feladatomnak továbbra is egy dolgot tekintek: a különlegesek védelmét. - Nézett végig a termen, miközben mindenki csillogó szemekkel hallgatta a beszédét. - Mind tudjátok, hogy sötét idők közelednek a világunkban, így nem ülhettem tétlenül. A küldötteink nem jártak sikerrel a Bizottságnál megtett útjuk során, a Bizottság nem segít nekünk. - Jelentette be, mire a tömegben többet felmordultak. Én kikerekedett szemekkel fordultam Aaron felé, aki hasonlóan értetlenül nézett vissza rám. Honnan tudta meg ilyen gyorsan, hogy elbuktunk? - Így magunkra maradtunk. Ez így nagyon szomorúan, hangzik, talán még pánikra is adhatna okot. Hiszen milyen kilátásaink vannak így? Nem bírunk el egy egész sereggel, nem igaz? - Kérdezte széttárt karokkal, mire mindenhonnan helyeslő tekinteteket kapott válaszul. - Csakhogy én számítottam erre a lehetőségre. - Tette fel az egyik kezét színpadiasan. Az egész közönségnek csodálat villant a szemében. Én beharaptam a számat, és aggódva néztem körül. Szokás szerint mindenki oda volt érte, amint kinyitotta a száját, csakhogy féltem, mit akar kihozni a kis beszédéből. - Hetek óta azon dolgozom, hogy egy jobb, egy fényesebb jövőt biztosíthassak ennek a remek közösségnek. Csakhogy ez nem fog menni úgy, hogy tétlenül ülünk, ugyanis akkor a baj megtalál minket. Tennünk kell valamit! - Emelte fel a hangját teátrálisan, mire sokan helyeslően bólogatni kezdtek. - Arra a megoldásra jutottam hosszas gondolkodás után, hogy tudunk is tenni valamit. A kezemben tartom a biztosítékot a sikerünkre, abban az esetben, ha ti is belátjátok, hogy ez az egyetlen lehetőségünk. - Emelte fel a papírokat, amikre ezúttal mindenki megbabonázva nézett. Apám elmosolyodott, és leeresztette a kezét. Imádta a helyzetet. Kihasználta a csodálattal átitatott csendet, és ismét végignézett a tömegen. Mindenki kikerekedett szemekkel várta a következő szavait. Érezthető volt, hogy onnantól kezdve bármit mondd, támogatókra lel a közönség sorai közt. Miközben a tömeget pásztázta, a szeme megakadt rajtam, és a következő mondatát egyenesen nekem intézte. - Visszafoglaljuk a Candela közösséget.