A Candela közösség tanácstermében félhomály uralkodott, csak a pódiumra kihelyezett gyertyák szolgáltak fényforrásként. Pontosan annyi égő gyertyát raktunk az emelvény szélére, ahányan elestek a csatában. Rövid, éjfekete ruhámat igazgatva nyeltem vissza a könnyeimet, miközben beálltam az ajtó mellé köszönteni a hozzánk látogatókat. Nem tudtam, hogy csak a helyzet miatt érezem magam kényelmetlenül a pántos ruhában, vagy alapvetően is úgy készítették, hogy olyan helyeken legyen szoros, ahol nem kellene annak lennie, de nem tudtam abba hagyni a szoknya szegélyének a birizgálását. Megéreztem valakinek az érintését a vállamon, mire felkaptam a fejemet. Aaron nézett le rám enyhe mosollyal a szája szélén.

- Jól nézel ki. – Biztosított, mire elmosolyodtam. Az Igaz Társam meglepően jól viselte a történteket, és ő volt az, aki mindenkibe erőt akart önteni. Az eltelt napokban valahogy egyszerre volt Mike támasza, Lizzyék örömforrása, és az én segítőm is. Ha Mike beborult, vagy eljött az ideje az ellenszer beadásának, Aaron rögtön mellette termett, mégis végig támogatta Tarát, akit a csata után pánikrohamok kezdtek gyötörni, és Lizzyt, akinek pedig szörnyű rémálmai voltak. Amikor pedig nekem volt szükségem segítségre például a tárgyaló feldíszítésével, kérdés nélkül ajánlkozott. Így Aiden és Ethan társaságában előkészítettük a helyszínt a gyászünnepségre, amit előző nap terveztünk meg.

- Te is. – Simítottam meg a karját, mire büszkén húzta ki magát. Előzőleg mindenkit megértünk, hogy az eseményen elegánsan jelenjen meg, amit Aaron kissé átértelmezett a glitteres öltönyével, de így is visszafogottabb volt, mint általában. A Candela közösség alapból is elegánsan öltöző tagjai ezen a napon ugyanolyan ruhákat húztak, mint amilyeneket apám viselt. Néhányukon még gyűrűket is láttam, amit a tiszteletére szereztek be. Miközben figyeltem, ahogyan megtelik a terem, egyre nagyobb lett a gombóc a torkomban. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy apám nélkül mi lesz velünk. Nagyon régóta volt ő az irányítója a közösségnek, és mindenki szerette és tisztelte őt. Beharaptam a számat, és Aaron keze után nyúltam. Az Igaz Társam megértően szorította meg a kezemet, majd mosolyt varázsolt az arcára, és köszöntötte az éppen belépő Lizzyéket. Tara még nálam is rövidebb ruhát húzott, és maga előtt összefont karral nézett körbe a teremben. Lizzy ezzel szemben egy térdig érő, régi stílusú szoknyába bújt, és az öltönyben feltűnően jól festő Tyler kezét markolászta idegesen. Noah fekete ingben és öltönyben volt, amitől feltűnően világosnak hatott a jégkék szeme, világos haja, és sápadt arca. Ő is Lizzyék társaságában érkezett, de valami furcsa volt a kis csapatukkal kapcsolatban, és amikor leültek az első sorba, rá is jöttem, hogy mi. Noah és Tara a lehető legnagyobb távolságot tartották egymás között, és kínosan kerülték egymás tekintetét. Összehúzott szemöldökkel vizslattam őket, ugyanis nem tudtam hová tenni a váltást kettőjük között. Megismerkedésük óta egyre több időt töltöttek együtt, és egy ideig meg mertem volna rá esküdni, hogy akár többek is lehetnének, mint barátok.

- Tarának bűntudata van. – Súgta Aaron a fülembe, amikor meglátta az értetlen arckifejezésemet. Pár másodpercig nem értettem, hogy mire akar ezzel utalni, majd leesett. Tara Xandennel volt együtt egy ideig, és bár sajnos nem működött kettejük kapcsolata, egyértelműen jóban maradtak, és továbbra is fontosak voltak egymás számára. Egy idő után viszont Tara sokkal gyakrabban volt Noah társaságában, mint Xandenében, és a csatatéren is Noah mellett harcolt. Ha Tara nem érezte magát már elég nyomorultul, amiért más iránt támadtak érzései a volt barátja orra előtt, a szóban forgó volt barát még életét is vesztette a háborúban. Szomorúan sütöttem le a szememet, majd inkább ismét az ajtó felé fordultam. Ekkor lépett be a fehér ingben és elegáns öltönyben lévő Mike, mire Aaronnak felszaladt a szemöldöke.

- Rá kell vennem, hogy gyakrabban öltözködjön így. – Mérte végig Aaron a barátját, aki valóban nagyon jól festett elegáns ruhákban. Mike enyhe mosollyal a szája szélén lépett hozzánk, és egy csókkal köszöntötte Aaront.

- Jól áll az öltöny, Mike. – Mosolyodtam el, miközben Mike beállt mellénk, és megfogta Aaron szabad kezét.

- Köszönöm.

- Bár nem ártana, ha lenne rajta egy-két flitter. – Vetette fel Aaron az ötletet csillogó szemmel.

- Majd felflitterezheted. – Hagyta rá Mike mosolyogva, mire Aaron lelkesen húzta ki magát. Mike sokkal jobban festett, mint pár napja. Bár továbbra is sütött belőle a szomorúság, a szeme alól eltűntek a karikák, és kisimult az arca. A szemében már nem volt benne az a zavarodottság és űzöttség, ami megjelent a szérum beadását követően. Az ellenszer egyszerre vette el a képességeit, a megállás nélküli feszültségét, és a félelmet, hogy elborul az agya és fájdalmat okoz egy szerettének.

Közben megérkezett Ty és Angel is, nem sokkal később pedig megjelentek a Vihar közösség tagjai. Szomorú mosollyal öleltem át Stuartot és Zephet, akik szintét kicsípték magukat. Egy biccentés kíséretében kezet fogtam Penny anyjával, majd belépett maga Penny, nekem pedig valamiért bukfencezett egyet a gyomrom. Egyszerűen igazságtalanul jól festett a tapadós ruhájában, amihez ízléses magassarkút vett fel. Haját kivételesen kiengedte, így lágyan hullott a vállára, és tökéletesen keretezte kerek arcát. Lila szemét rögtön rám szegezte, én pedig esetlenül intettem egyet. Aaron ekkor elengedte a kezemet és lehajolt hozzám.

- Neki is jól áll az elegáns ruha, nem? – Kérdezte vigyorogva, én pedig egy ideges pillantással válaszoltam.

- Fogd be. – Szűrtem a fogaim között, mire Aaron nevetve egyenesedett ki, majd Mike fülébe súgott valamit. – Ha rólam súgtál valamit, rátaposok a lábadra. – Fordultam felé fenyegetően.

- Oké, először is ez egy szép cipő, ne tedd tönkre. – Mutatott le Aaron, mire megcsodálhattam az ezüst kövekkel tarkított lakkcipőjét. – Másodszor pedig, megkérdezhetem, hogy miért viselsz ehhez a ruhához bakancsot? – Húzta fel a szemöldökét kérdőn, mire megvontam a vállamat.

- Ez a kedvenc cipőm. És apától kaptam. – Vallottam be, Aaron pedig megértően bólintott.

- Sziasztok! – Hallottunk meg ekkor egy ismerős hangot, mire mindhárman meglepődve kaptuk az ajtó felé a tekintetünket.

- Ti is látjátok, amit én? – Kérdezte Aaron összehúzott szemmel, mire bólintottam egyet. Hullócsillag mit sem törődve az értetlen tekintetünkkel, odajött hozzánk, és félve nézett végig rajtunk.

- Ugye nem baj, hogy én is eljöttem? – Kérdezte a kezét tördelve.

- Szeretném rávágni kapásból, hogy baj. – Húztam össze a szemöldökömet. – De inkább megkérdezem, hogy honnan tudsz erről az eseményről, és miért gondoltad, hogy jó ötlet lesz megjelenni, miután elárultad a jelenlévők körülbelül felét?

- A Vihar közösséghez mentem a csata után, és ők befogadtak.

- Nagyon homályosan adhattad elő a történeted, ha kimaradt az a jelentéktelen részecske, hogy egy áruló vagy. – Nézett rá értetlenül Aaron.

- Mindent elmondtam nekik. – Rázta meg a fejét Hullócsillag. – Azt is, hogy megbántam, amit tettem. Xanden halála felnyitotta a szememet. Nagyon rossz döntést hoztam, amikor Peb mellé álltam. – Hajtotta le kissé a fejét. – De most azért vagyok itt, hogy elköszönhessek Xandentől. Semmi mást nem szeretnék, csak meggyászolni őt. – Nézett végig rajtunk szomorú szemmel, mi pedig tanácstalanul néztünk össze.

- Nicsak! – Lépett ekkor hozzánk Ethan. – A lány, aki miatt leszúrtak. Jó újra látni! Ma is tartogatsz számunkra valamilyen meglepetést? – Vigyorgott rá a meglepődött Hullócsillagra.

- Nem... - Válaszolt a lány megszeppenve.

- Még szerencse. – Bólintott Ethan. – Ma éppen nincs hangulatom egy késhez a bordáim közé, a múltkori sem esett olyan jól.

- Ez meglepő. – Mosolyodtam el. – Egyébként Hullócsillag csatlakozni szeretne az ünnepséghez. – Avattam be Ethant, aki erre elgondolkodva mérte végig a lányt.

- Van még hely. – Nézett végül rám, mire bólintottam egyet. Hullócsillag megkönnyebbülve ment beljebb, és ült le a Lizzyék mögötti sorba.

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet volt. – Haraptam be a számat Hullócsillag után nézve.

- Veszélytelen. – Legyintett Ethan.

- Elárult minket a legnagyobb ellenségünknek. – Fordultam felé értetlenül.

- Biztos vagyok benne, hogy egyszeri eset volt. – Vigyorgott rám Ethan, mire megvontam a vállamat.

- Szerintem már mindenki itt van. – Nézett végig Aaron a termen. Én is körülnéztem, majd bólintottam. Elfoglaltuk a helyeinket Tylerék mellett, és hangosan dobogó szívvel fogtam meg Aaron kezét. Amint mindenki elcsendesedett, Aiden fellépett a pódiumra, és elmondta, hogy miért is gyűltünk össze. Az egész terem figyelemmel kísérte a szavait, és voltak, akik már ezen a ponton elkezdtek könnyezni. Ezután Aiden lelépett az emelvényről, Lizzy pedig felállt a helyéről. Ideges tekintettel állt fel a pódiumra, miközben Tylert kereste a tekintetével. Őt kértük meg, hogy mondjon egy rövid beszédet az elhunytakról, ő pedig örömmel vállalta el. Ahogy a gyertyák halvány fénnyel körülvették, megvillant a csuklóján az újdonsült tetoválása. Amikor a csatát követően visszatértünk a közösségbe, Lizzyéket hivatalosan is a Candela közösség tagjaivá avattuk, ugyanis nem állt szándékukban máshová menni, így szükség volt rá, hogy mindenki elismerje a hozzánk tartozásukat. Ethannel elmondtuk nekik a tetoválásaink eredetét, és mind szerettek volna csináltatni egyet, kivéve Ty, akinek Tara nem engedte (azt mondta, hogy nem fogja Ty-t úgy visszaadni a szüleiknek, hogy nemcsak traumákkal de egy tetoválással is gazdagabb lett). Így mindannyian felvarratták magukra a képességük szimbólumait, ahogy mi tettük anno. Lizzy és Tyler esetében kicsit bonyolult volt kitalálni, mi kerüljön a csuklójukra, de végül találtak maguknak egy jelképet, amivel meg voltak elégedve. Szerintem leginkább egy furcsa csillagra hasonlított, ami két helyen át volt húzva, de azt állították, hogy ez a négy elemet képviseli. Mike esete is egyedinek számított, ugyanis ő nem volt különleges, mégis mindenki elfogadta, amikor egy kis pisztoly került a csuklójára.

Lizzy összekulcsolta maga előtt a kezeit, majd vett egy mély lélegzetet, amitől visszazökkentem a jelenbe.

- Eddig összesen egyszer álltam ezen a pódiumon. – Kezdett beszélni kissé rekedt hangon. – Nem szeretek sok ember előtt beszélni, aznap mégis erre került a sor, és én gondolkodás nélkül álltam fel ide. Amikor végeztem, Elijah rám mosolygott, és azt mondta, hogy jól tudok beszélni, és hogy jó vezető válna belőlem. – Nézett végig a termen, nekem pedig összeszorult a torkom. – Őszintén, ezt szerintem benézte, borzalmas vezető lennék. – Jelentette be, mire páran halkan felnevettek, és én is elmosolyodtam. – Viszont ezen az egy eseten kívül Elijahnak mindig igaza volt. Nem is értettem soha, hogyan csinálja. – Tárta szét a kezeit, én pedig mosolyogva bólintottam. – Néha olyan érzésem volt, mintha tökéletesen átlátna mindenkin. Biztos vagyok benne, hogy néha nagyon jól szórakozott rajta, ahogy mindenki tippelget a jövővel kapcsolatban, miközben ő tökéletesen tudta, mi fog történni. Ez nem is csoda, hiszen ő irányította valójában a jövőnket, úgy, hogy néha észre sem vettük. És ettől volt ő olyan tökéletes vezér, amilyen én sose lehetnék. – Vallotta be enyhén mosolyogva, miközben sokan bólogatva értettek egyet a mondandójával. - Sose felejtem el, hogy amikor legelőször sétáltunk be ezen az ajtón, ő azonnal el akart minket küldeni. És milyen igaza volt! – Csóválta meg a fejét, mire ismét többen felnevettek. – Sok fejtörést okoztunk neki, ez biztos. - Mosolyodott el, majd tartott pár másodpercnyi szünetet, és újra mély lélegzetet vett. – Talán a legtöbb ideges pillanatot Mattnak köszönhette, aki az idekerülése első napjától kezdve személyes küldetésének tekintette, hogy átlépje mindenkinek a tűrésküszöbét. – Pillantott felénk, miközben Mike enyhe mosollyal a szája szélén, Aaron kezét fogja hallgatta a szavait. – Én még a lélegzetvételemre is odafigyeltem a tekintélyt parancsoló Elijah jelenlétében, Matt ezzel szemben többször húzta fel az agyát szándékosan, mint ahányszor az olasz étterem kinyitott idén. – Mutatott Lizzy az étterem ajtaja felé, mire sokan egyetértően bólogatni kezdtek. – Őszintén csodáltam a bátorságát. De amit sokan nem tudnak róla az az, hogy a pimasz álarca alatt nagyon sok szeretet lakozott benne. A család volt számára a legfontosabb, és bármit megtett volna a szerettei biztonságának érdekében. – Nézett körül a teremben szomorúan, miközben Mike lehajtotta a fejét. Lizzy ismét tartott pár másodperc szünetet, majd folytatta. – Nála talán egyedül Lucasban lakozott több bátorság, aki fiatal kora ellenére minden csatára önként jelentkezett. Rendszeresen mentette meg az életemet azzal, hogy hátulról ráakaszkodva elterelte az ellenfelem figyelmét. – Mosolyodott el, mire nekem is bevillant az emlék, ahogyan Lucas megmenti az életemet ezzel a módszerrel. – Az egyedi harcstílusával együtt ő volt az az ember, aki bármikor készen állt megküzdeni az ellenséggel, és akinek sosem szállt el a lelkesedése. Ugyanez mondható el Sophie-ról, akinek sokan az életüket köszönhetik. Gyógyító létére szörnyű dolgokat láthatott, mégis mindig kedves volt és nyíltszívű. Az ő jelenléte tette a betegszobát egy meleg hellyé, ahová az ember szívesen teszi be a lábát. Mármint, ha éppen nem őt kell ellátni, természetesen. – Húzta el a száját, a hallgatósága pedig félig sírva, félig nevetve várta a folytatást. Ekkor Lizzy egy hosszabb szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait. – Xanden úgy lett számomra bemutatva, mint az Igaz Társam. – Szólalt meg végül, és nem bírta visszafojtani a mosolyát az emlékre. – Ebbe vicces belegondolni, ugyanis azóta megismerkedtem a valódival. – Nézett össze Tylerrel, aki büszke mosollyal hallgatta. – Éppen ezért értem, hogy mennyi fájdalommal járhat elveszíteni az Igaz Társadat. Nem biztos, hogy túl élném. – Csóválta meg a fejét őszinte tekintettel. – Xandennel pontosan ez történt. Meghalt az Igaz Társa, még mielőtt megismerhette volna. Szörnyű állapotba került ettől, és mégis talpra állt. És hiába élte át a legnagyobb fájdalmat, amit el lehet képzelni, ő mégis utána arra tette fel az életét, hogy másoknak segítsen. Képes volt eldobni mindenét, csakhogy segíthessen egy ismeretlen lánynak, akinek problémái voltak. – Mutatott magára, miközben megcsillant a szemében egy könnycsepp, de visszapislogta. – Mindig és mindenkin segített, és egyszerűen egy csepp önzés sem volt benne. Bármilyen problémával fordulhattam hozzá, biztosan meghallgatott, és megpróbált tenni értem valamit. Már sosem fogom tudni megköszönni neki, amiért mindig kiállt mellettem, és mindent megtett értem. Egy lányért, akit alig ismert, mégis megtervezett vele egy szökést az Intézetéből. Mivel rólunk van szó, természetesen a tervünk szétesett, és a helyszínen kellett improvizálnunk, de a szándék a lényeg. – Mosolyodott el szomorúan, mire Aaron mellettem felnevetett a könnyein keresztül. – Többé nem beszélhetünk velünk, nem kérhetünk tőlük tanácsot, és nem ölelhetjük át őket. De biztos vagyok benne, hogy a szívünkben tovább fognak élni, és nem fognak soha elfelejtődni. – Hajtotta le kissé Lizzy a fejét. – Én ezentúl is úgy fogom meghozni minden döntésemet, mintha Xanden is köztünk lenne. Mindig el fogok gondolkodni rajta, hogy ő mit mondana, vagy mit tenne és azalapján fogok cselekedni. Nem hagyom, hogy kikopjon a neve tudatunkból. – Fejezte be a beszédet, mire mindenki tapsolni kezdett. Gyors léptekkel vonult le a pódiumról, és átadta a helyét a Vihar közösség egy tagjának. Én megtöröltem a szememet, majd mosolyogva dicsértem meg Lizzyt a többiekkel egyetemben. Közben a Vihar közösség tagja elkezdett beszélni az ő halottaikról, így elcsendesedtünk. Az orromat törölgetve hallgattam a második beszédet, mire Aaron felém nyújtott valamit.

- Hát persze, hogy van nálad egy szivárványszínű díszzsebkendő. – Mosolyodtam el, mire Aaron büszkén vigyorgott rám.

A gyönyörűre sikerült ünnepség végén én ott maradtam, hogy segítsek takarítani, de Aiden megkért, hogy beszéljünk. Érdeklődve követtem a terem másik végébe, ahol Ethan és Angel voltak. Ethan az érkezésünkre felkapta a tekintetét, és kérdőn nézett ránk.

- Ethan, beszélnünk kell. – Szólt neki Aiden, én pedig felhúzott szemöldökkel vártam, hogy mi fog történni.

- Oké, persze. – Bólintott Ethan, mire Angel magunkra hagyott minket. – Történt valami?

- Semmi olyasmi, amire gondoltok. – Rázta meg a fejét Aiden, mire mi kérdőn néztünk össze Ethannel. – Az ünnepség előtt nem szerettem volna veletek beszélni, hogy elköszönhessetek az elesettektől mielőtt rátok zúdítok egy adag felelősséget.

- Miről van szó? – Kérdeztem kissé idegesen.

- Mit gondoltok, mi lesz ezután a Candela közösség sorsa? – Tette fel a kérdést Aiden az arcunkat vizslatva. – Most, hogy Elijah nincs többé.

- Én úgy gondoltam, hogy te fogod átvenni apám helyét. – Vallottam be, mire Aiden elmosolyodott.

- Én ezt sosem gondoltam. Nem lennék jó vezető, és nem is szeretnék az lenni. És ezt apád is tudta, így nem engem jelölt meg utódjának.

- Akkor kit? – Kérdezte Ethan rosszat sejtve.

- Titeket.