- Mike? - Kérdezte Aaron kikerekedett szemekkel, mint aki maga sem hiszi el, hogy mi történik. Pár másodpercig néma csönd volt a szobában, mindenki feszülten figyelte, mi fog történni. Aaron tágra nyílt szemekkel várta a választ, majd a keze felé kapta a tekintetét, amit Mike megszorított.

- Meg vagyok. - Szólalt meg újra, és ezúttal a szemét is kinyitotta. Mindannyian kissé előre dőlve próbáltuk megállapítani, hogy van Mike. - Csak kicsit fáj a fejem. Mi történt? Hol vagyok? - Nézett körül értetlenül.

- Nem emlékszel rá, hogy... hogy mi történt? - Kérdezte Tara idegesen.

- De. De igen, valami rémlik. - Dörzsölte meg Mike a szemét, és egyre zavarodottabban nézett végig rajtunk. - De most komolyan, mi ez a hely? És hogy kerültem ide?

- Egy közösség, ahol biztonságban vagyunk. - Válaszoltam, majd rá haraptam az alsó ajkamra. - Ez a betegszoba.

- Betegszoba? Minek vagyok betegszobában? - Kapkodta a tekintetét idegesen.

- Mike... - Próbálkozott újra Tara. - Nem emlékszel... Hol voltunk?

- De igen. - Bólintott, miközben kissé felemelkedett. - Peg.... Azaz Peb bázisán. Oda vitt minket, és előadta élete történetét, bár senki sem kérdezte. - Kutatott az emlékeiben, és látszott, hogy mennyire megeröltető visszaemlékeznie. - Aztán lelőtte Mr. Griffet. - Jutott eszébe, mire gyorsabban kezdte venni a levegőt.

- Mike.... - Szólt ra Aaron, de Mike nem figyelt rá.

- És engem pedig átvittek egy másik szobába. - Folytatta egyre zaklatottabban. - Végig rángattak a folyosókon, és bevittek valami laborba. És.... és... - Próbálta felidézni összehúzott szemöldökkel. Mindenki aggódva figyelte a jelenetet.

- Mike, nem kell... - Próbálkozott Aaron újra.

- És megfenyegettek. Aztán berontottatok Ginnyvel. Peb pedig.... Peb beinjekciózott..... - Jutott hirtelen eszébe minden. Zaklatott tekintettel nézett végig rajtunk, majd látszott az a pillanat, amikor rájött, mire volt az az injekció. Tágra nyílt a szeme, és kikapta a kezét Aaronéból. Felült, és olyan hátra csúszott az ágyon, amennyire csak tudott, mintha tőlünk akarna elmenekülni.

- Mike... - Kezdte Aaron, de Mike rá sem nézett.

- Olyan vagyok, mint ők. Egy katona vagyok. - Suttogta maga elé.

- Ez nem jelent semmit. - Mozdult felé Aaron, mire Mike összerezzent.

- Ne érj hozzám! - Kiáltott fel, mire mindenki megrendülve nézett rá.

- Mike... - Suttogta Aaron elkeseredetten.

- Khm... - Köszörülte meg a torkát Ethan pár ággyal arrébb. - Bármennyire is végig nézném ennek a jelenetnek a befejezését, a jómodorom azt diktálja, hogy most akik nem voltak jelen az ominózus beinjekciózásnál, azok elhagyják a dráma helyszínét. - Állt fel Angellel, és Lucas-al együtt. - Úgyhogy mi most magatokra hagyunk, és a továbbiakban fogadásokat kötünk, hogy mi lesz a kimenetele ennek a kis szituációnak.

- Ethan! - Szólt rá Angel, és az ajtó felé taszigálta.

- Csak őszinte vagyok. - Hagyta el a helyiséget Ethan. Angel bocsánatkérő tekintettel követte, majd Lucas is kiment, és becsukta maga után az ajtót.

Mindenki ismét Mike-ra nézett, aki idegesen kapkodta köztünk a tekintetét.

- Mike, mi a baj? - Törte meg a csendet Tara.

- Valami nem jó. - Rázta a fejét Mike. - Érzem.

- Nem csak amiatt vagy rosszul, mert eszedbe jutott az egész? - Kérdezte Xanden. - Nagyon sokkoló, ami veled történt.

- Lehet. - Bólintott Mike. Ekkor nyílt az ajtó, és Lindsy lépett be rajta.

- Hallottam, hogy valaki felébredt. - Mosolygott rá Mike-ra. - Gondoltam megvizsgállak, a biztonság kedvéért.

- Addig kimennétek? - Nézett végig rajtunk Mike.

- Mindannyian? - Kérdezte Aaron, mire Mike magabiztosan bólintott.

Idegesen néztünk össze a többiekkel, de eleget tettünk Mike kérésének, és elhagytuk a szobát.

- Addig is én felveszek valamit, aminek nincs füstszaga. - Nézett végig magán Tara.

- Én pedig visszamegyek Lizhez. - Indult meg Tyler, Xanden pedig követte. Én Aaront fürkésztem a tekintetemmel. Ha nem látszódott volna rajta, akkor is tisztában lettem volna vele, hogy mennyire össze van törve. A fájdalmát szinte sajátomnak éreztem, és tudtam, hogy szinte összenyomja éppen a bizonytalanság.

- Minden rendben lesz. - Simítottam meg a karját, mire hálásan pillantott rám.

- Remélem. Mindenesetre nekem is jó ötlet lenne átöltözni. - Pillantott le a véres, könnyes, megégett melegítőjére. - Szörnyű ez a megjelenés.

- Igen, tényleg nem ártana egy tiszta ruha. - Bólintottam.

- Lehet felveszem a csillogós zakómat. - Gondolkozott el, mire elmosolyodtam.

- Jó ötlet. - Hagytam rá, majd figyeltem, ahogy a szobája felé indul.

Ismét magamra maradtam, így úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt. Átvágtam a gyülekezőn, és egyenesen mentem tovább, egy vörös téglákkal szegélyezett folyosóra.

A közösség szabadidő helyiségébe tartottam, ami teljesen más volt, mint a miénk anno.

Végig mentem a folyosón, és kilöktem a duplaszárnyú faajtót. A nagy, kör alakú helyiséget szürke falak vették körül, a plafon helyett viszont a csillagos ég terült el az ember felett.

Amint kiléptem az ajtón megéreztem a friss levegőt az arcomon.

Mélyen beszívtam a virágillatot, miközben körbe néztem, hogy felmérjem a terepet.

A falakat futónövények nőtték be, és több magas fa keretezte a helyiséget, amik napközben árnyékot adnak. A fák köré virágokat ültettek, otthonossá téve a helyet. Elszórva mindenfelé asztalok, székek, és kényelmes fotelek voltak, amiket úgy mozgatott az ember, ahogy kedve tartotta. A hely legvégében egy régimódi csúszda kapott helyet, eredetileg a közösség fiatalabb tagjainak, de személy szerint gyakrabban láttam lecsúszni rajta Aaront és Zephet, mint fatalokat.

Rajtam kívül csak páran voltak kint, de nem lepődtem meg, hogy Ethant is kint találtam. Éppen a helyiség végében ácsorgott egy cigivel a kezében. Rögtön felé indultam. Fehér ingjével kitűnt a többi kint tartózkodó közül. Sötétzöld szemével az eget kémlelte, majd amikor észrevette, hogy felé közeledek, rám villantottam a fogpasztareklámba illő mosolyát.

- Rosalind! - Köszöntött az eredeti nevemet, mire idegesen forgattam meg a szemeimet.

- Ne hívj így! - Szóltam rá.

- Na, hogy alakultak az események a betegszobában?

- Megjelent Lindsy.

- És?

- Mike kiküldött minket. - Vallottam be.

- Jön nekem Lucas egy ezressel. - Szívott bele a cigijébe, mire felháborodva néztem fel rá. - Nyugi, annyira azért nem élvezem a helyzetet, mint amennyire kinéz. - Nézett el mellettem, miközben kifújta a füstöt. - Mit gondolsz, ki küldte rátok Lindsyt?

- Ohhh. Értem. - Mondtam, felnézve a csillagos égre. - Mert nem túl fényes a helyzet. Aaron nagyon kész van.

- Látom rajtad. - Szívott egy újabb slukkot, majd ismét rám szegezte a tekintetét. - Csak hogy emeljem az estéd fényét, van itt valami, amiről hallanod kéne.

- Micsoda? - Kérdeztem összeszorult gyomorral.

- Az apád. Elég elvetemülten tervezget.

- Mit?

- Vissza akarja szerezni a trónját.

- Vissza akar menni a régi közösségbe?

- Igen. - Bólintott Ethan. - Le akarja győzni Isaac-et.

- Szuper. - Motyogtam. - De hát hogyan? Alig páran vagyunk. Isaac-nek meg talán már tíz katonája van.

- Azt mondja, tervei vannak.

- Remek. - Sóhajtottam, majd idegesen néztem Ethenre, aki zavaróan nyugodt volt. - Téged ez látom nem nagyon izgat.

- Nem vagyok az a könnyen ijedős típus. - Vont vállat hanyagul.

- Ha ennél is lazább lennél, szét esnél. - Forgattam a szemeimet, majd úgy döntöttem elértem a napi Ethan tűrési limitemet. - Akkor magadra is hagylak a kedvenc személyeddel: magaddal.

- Már kérni akartam. - Biccentett, miközben nevetőráncok jelentek meg a szeménél.

- Bele ne fulladj az önimádatba! - Szóltam oda elköszönés képpen, mire rám nevetett, és visszafordult tovább kémlelni az eget.

Én is egy utolsó pillantást vetettem a csillagokra, majd beléptem a sötét folyosóra. A karomat összefonva magam előtt lépkedtem, amikor észrevettem valamit nem messze tőlem.

Egy alak rajzolódott ki a folyosó közepén. Az ismerős fiú a falnak vetett háttal ült, és a fejét a térdén pihenő karjára hajtotta. Lelassítottam a lépteimet, majd meglepődve ismertem fel Ty-t.

Amikor elértem hozzá, nem tudtam mit kellene tennem, így pár másodpercig csak szerencsétlenül álldogáltam, majd összeszedtem magam.

- Ty? - Szólaltam meg, mire a fiú felemelte a fejét, és rám nézett. Az arca szomorú grimaszba torzult, a szemében pedig könnyek csillogtak.

Ijedten guggoltam le elé, és a kezére tettem a tenyeremet.

- Mi a baj? - Kérdeztem, de nem kaptam választ. Már feltűnt, hogy Ty nem a szavak embere, így nem tudtam, mit kellene csinálnom, hogy szóra bírjam. - Hát jó. - Bólintottam végül, majd egyszerűen mellé telepedtem. - Én is el vagyok keseredve. Akkor legyünk elkeseredve együtt. - Mondtam.

Én is a falnak vetettem a hátamat, és a karjaimmal átfogtam a térdemet. A fejemet hátra billentettem, és csak bámultam magam előtt a vörös téglákat. Perceken keresztül ültünk egymás mellett teljes csendben, és be kell hogy valljam, jó érzés volt.

A folyosón kellemes sötétség uralkodott, és teljes csend volt. Megnyugtató volt egy kicsit elvonulni a világ elől. Páran eljöttek ugyan előttünk a folyosón, de egy fejrázással jeleztem mindenkinek, hogy nem kérünk a társaságukból.

Nem tudom pontosan, meddig üldögélhettünk ott, de már kezdett elzsibbadni a lábam, amikor Ty megszólalt.

- Minden szar. - Jelentette ki, mire elmosolyodtam, de nem néztem rá, hiszen tudtam, hogy úgysem viszonozná a pillantásomat. Jobban szeretett úgy beszélni, hogy nem néz arra, akihez beszél, ez már korábban feltűnt.

- Ezzel a kijelentéssel csak egyetérteni tudok. - Mondtam, miközben továbbra is egy téglát bámultam magam előtt.

- Mike már sosem lesz olyan, mint régen. - Folytatta, én pedig magamban büszke voltam, hogy egyike vagyok azon embereknek, akiknek Ty két szónál többet mond.

- Ezt nem tudhatjuk. - Próbáltam vigasztalani.

- Nem szeretem a változásokat.

- Akkor rossz emberek között vagy. - Mosolyodtam el. - Akinek bármi köze van Lizzyékhez, annak az élete tele van meglepetésekkel, Ty. - Ráztam meg a fejem. - És ezek nem mindig jó meglepetések. Az élet mellettük veszélyes, és fájdalommal teli, és ez az olyanoknak, mint te meg én, hatalmas változás, amivel meg kell birkóznunk. De megtesszük, nem igaz? Megbirkózunk a változásokkal. Mert szeretjük őket. És mert erősek vagyunk. - Fordultam kissé felé, hogy a szemem sarkából lássam a reakcióját. Láttam, ahogy elgondolkozik, majd magabiztosan bólint.

- Megbirkózunk velük. - Jelentette be, mire ismét elmosolyodtam.

- Gyere, mutatok valamit! - Álltam fel, mire jó pár csontom roppant egyet. Ty először kérdőn nézett fel rám, de végül ő is feltápászkodott, és elindult utánam.

Kivezettem őt a gyülekezőbe, majd át a betegszoba folyosójára. De ahelyett, hogy benyitottam volna a zöld ajtón, tovább mentem a következő, duplaszárnyú, nehéz faajtóig. Megvártam, hogy Ty beérjen, majd ünnepélyesen löktem be az ajtót, és engedtem be Ty-t.

- Isten hozott.. - Léptem be a helyiségbe, mire elénk tárult egy hatalmas szoba, rengetek polccal, amiken megszámlálhatatlan mennyiségű könyv sorakozott. - a közösség könyvtárában! - Mutattam körbe, majd Ty felé fordultam, aki csillogó szemekkel nézett végig a helyiségen.

- Azta! - Nyögte ki, majd izgatottan nézett rám. - Olvashatok?

- Amit csak akarsz. - Bólintottam, majd mosolyogva figyeltem, ahogy Ty nekiáll a címeket böngészni. Rajtunk kívül nem volt senki a könyvtárban, így teljes csend uralkodott.

Ty boldogan emelgette ki, és nézegette meg a könyveket, majd kivett egyet, és ott ahol volt levágta magát a földre, és olvasni kezdett.

Úgy éreztem, itt már nincs mit tennem, így elindultam visszafelé, amikor kinyílt a könyvtár ajtaja, és Xanden dugta be a fejét rajta.

- Na végre, megtaláltalak titeket! Csak szólni akartam, hogy Noah felébredt.