Egy köteg papírral rohangáltam mindenfelé Tarát keresve. Elmentem a szobájához, körülnéztem az étteremben, de végül a szabadidőszobában leltem rá. Ahogy beléptem a helyiségbe, megcsapott a cigifüst, mivel nem messze tőlem cigizett egy srác különösen odafigyelve rá, hogy egy kosztümös film főszereplőjének nézzen ki közben. A szememet forgatva néztem körül. Átsiklott a tekintetem a kanapén iszogató társaságon, akik whiskyt kortyolgatva beszélgettek, majd mepillantottam a terem végében lévő fekete székek egyikén Tarát. Meglepetésemre egyedül üldögélt, a kezében egy poharat tartva. Az előtte lévő kis asztalon könyökölt, és maga elé meredve iszogatott.

Fekete ruhájában szinte beleolvadt a sötét falakba, főleg a helyiségben uralkodó homály miatt.

Amikor hozzáléptem, felém emelte a tekintetét és kérdőn felvonta a szemöldökét.

- A segítségedet szeretném kérni. – Ültem le vele szemben, mire Tara kissé hátradőlt a székén.

- Érdeklődve hallgatlak.

- Pontosabban a szüleid segítségét. – Húztam el kissé a számat, Tarának pedig még feljebb szaladt a szemöldöke.

- Értékelném, ha legalább őket ki lehetne hagyni ebből a kis háborúcskából. – Csóválta a fejét idegesen. – Így is van egy olyan érzésem, hogy mindenki annyira el van foglalva a dolog szervezésével, hogy bele sem gondol mivel jár ez az egész. Értem én hogy izgatottak vagyunk, de akkor is azok leszünk, amikor a fele társaság a csatatéren marad?

- Tisztában vagyunk a következményekkel. – Húztam össze a szemöldökömet, mire Tara mosolyogva rázta meg a fejét.

- Valóban? – Hajolt kissé előre, miközben letette maga elé a poharát. – Tényleg tisztában vagy vele, hogy hamarosan elveszted a barátaidat? Akár az Igaz Társadat, vagy egy családtagodat is? Az isten szerelmére, csak tizenévesek vagyunk! Nem ezzel kellene foglalkoznunk. A családunkkal kellene lennünk, és filmezni meg hülye társasokat játszani.

- Ez sajnos nekünk nem adatott meg. – Nyeltem egy hatalmasat. Látva Tara bizonytalanságát én is kezdtem elveszteni a hitemet. Én már kiskoromtól kezdve részt vette kiképzéseken, és évek óta kísértem a többieket küldetésekre, így nem állt tőlem távol a harc kérdése. Csak hogy a mostani teljesen más volt. Eddig nem voltak nagy tétjei a megbízásaimnak, így eltemettem magamban a gondolatot, hogy ezúttal életekkel játszunk. Bárki meghalhat egy háborúban, akár a hozzám legközelebb állók is.

Ezzel együtt is tisztában voltam vele, hogy ezt a lépést muszáj megtennünk, de úgy, hogy nem foglalkoztam ezzel a ténnyel, sokkal könnyebb volt a lelkem a terv kieszelésénél.

- Értem, hogy ez elkerülhetetlen. – Folytatta Tara rám emelve a szemeit, amikben már most fájdalmat fedeztem fel. – De mindenki azzal van elfoglalva, hogy minél előbb megtörténjen, és az emberek elfelejtik hogy mi forog valójában kockán. Nem az kéne hogy legyen az egyetlen téma, hogy mikor mehetünk már, hanem hogy mi lesz, ha elvesztjük egymást.

- Igazad van. – Bólintottam lesütve a szememet. Aznap konkrétan levegőt venni sem álltam meg a tervezgetés közben, nemhogy átgondolni, hogy mi fog valójában történni a csatatéren. Eszembe se jutott, hogy Aaron akár meg is sérülhet, vagy hogy apámnak szembe kell néznie Pebbel a köztük történtek után. Ethanhez sem néztem be hosszú ideje, és ettől elöntött a lelkiismeretfurdalás.

Ismét Tarára emeltem a tekintetemet, aki meghúzta az italát, majd hátradőlt a székében. Teljesen egyetértettem vele, mégis úgy éreztem több van a kitörése mögött, mint az én kérésem.

- Tara, történt valami? – Húztam össze a szemöldökömet kérdőn, miközben az arcát fürkésztem. Az arca túlságosan szomorú volt, még az agyában cikázó gondolatokhoz képest is.

- Ty jelentkezett harcolni. – Vallotta be a fejét csóválva, mire ráharaptam a számra. – Nem tudom, mit tegyek. Eddig megtiltottam neki, hogy részt vegyen előre megtervezett küldetéseken, de most nem hallgatott rám.

- Ohh. – Nyögtem ki az egyetlen dolgot, ami hirtelen eszembe jutott. – De eddig is keveredett bele húzós szituációkba, és remekül helyt állt. – Próbálkoztam, de Tara továbbra is idegesen bámult maga elé.

- Egyszer már majdnem meghalt egy ilyen húzós szituációban. Méghozzá miattam. Megálmodtam, hogy mi fog történni, de nem vettem róla tudomást.

- Az nem a te hibád volt, Tara. Még nem tudtad, mit kezdj az álmokkal. – Ráztam meg a fejemet, mire Tara rám emelte a tekintetét, és pár pillanatig csak bámult rám.

- Megint álmodtam. – Jelentette be, mire kikerekedett a szemem. – De nem tudtam kivenni semmi hasznosat. – Nézett le a poharára, mire elöntött a csalódottság. – Csak kiáltásokat. És vért. Sok vért.

- Sajnálom. – Nyeltem egyet, és egyre rosszabbul éreztem magamat.

- Nem kell sajnálni, nem miattad álmodok. – Vonta meg a vállát. – Sőt, te időt és energiát nem sajnálva próbálsz minket megszabadítani az évszázad őrültjétől, én meg kedvesen rád zúdítom a saját bajaimat. Bocsika.

- Nem baj. – Mosolyodtam el halványan.

- Szóval, miért kellenek a szüleim?

- Nincs rájuk szükség a csatatéren, ha ez megnyugtat. – Terítettem ki a köztünk lévő asztalra a magamnál tartott papírokat. Tara érdeklődve hajolt előre, és tanulmányozni kezdte a lapokat. Amilyen gyorsan csak tudtam, lehadartam neki a tervet, miközben ő bólogatva hallgatott. Amikor végeztem, még olvasgatta egy ideig az előtte heverő rajzokat, majd egy óráknak tűnő másodperc után bólintott egyet, és biztosított róla, hogy azonnal hívja a szüleit.

Normális esetben ettől úgy éreztem volna, hogy egy újabb lépéssel kerültünk közelebb a célhoz, de ezúttal úgy éreztem, a cél nem is lehetne kevésbé hívogató.

Miközben összerendeztem a lapjaimat, úgy döntöttem beiktatok egy megállót, mielőtt apámhoz rohanok a hírrel.

Amint kiléptem a szabadidőszoba ajtaján, a betegszoba felé vettem az irányt. Miközben átvágtam az előszobán, megütötték a fülemet beszélgetésfoszlányok, és szomorúan haraptam be a számat. Természetesen mindenhol a háború volt a téma. Minden különleges izgatottan várta, és már a helyszínen akart lenni, hogy ő lehessen az, aki megmenti a közösséget az őrült nőtől.

Mire elértem a betegszobához, elhatároztam, hogy tennem kell valamit ezügyben.

- Rosalind! – Kiáltott fel Ethan, amikor beléptem a helyiségbe. Amikor meghallottam ezt a nevet először megtorpantam egy pillanatra, ugyanis Peb feje ugrott be. Viszont amikor már szóltam volna, hogy ne hívjon így többet, valahogy nem jöttek a szavak a számra. Hiába tudtam meg a szomorú igazságot a nevem eredetével kapcsolatban, mégsem szomorodtam el a hallatán. Sohase tudtam, hogy miért utálom ezt a nevet, csak egyszerűen volt benne valami, ami miatt nem bírtam. Csakhogy amikor Ethan elkezdte használni, elkezdtem hozzászokni, egy idő után pedig egyenesen furcsa volt, ha nem így szólított meg. Most, hogy értelmet kapott az ellenszenvem a nevemmel kapcsolatban, szinte el is tűnt a rossz érzés. Nem akartam leállítani Ethant, mert már hiányzott volna, ha nem hallom a szájából az eredeti nevemet, és azt sem szerettem volna, ha Peb manipulációja miatt szólom le az egyik legjobb barátomat. Így egy egyszerű szemforgatás kíséretében léptem Ethan ágyához, aki hatalmas vigyorral fogadott.

- Rosszul nézel ki. – Mosolyogtam rá egyértelművé téve, hogy csak hülyülök. – Szerintem lassan készíthetjük neked a koporsót.

- Igen, én is érzem, hogy lassan itt a vég. – Bólogatott komoly arccal. – Az utolsó kívánságom az, hogy Aaron tervezze mindenkinek a ruháját a temetésemre.

- Szerintem ezt ne mondd ilyen hangosan. Ha meghallja, ragaszkodni fog a dologhoz. – Nevettem el magam.

- Igazad van. – Mosolyodott el Ethan. – Mik vannak nálad? – Bökött a fejével a kezemben tartott papírokra.

- A tervek. – Húztam el a számat idegesen.

- Megnézhetem őket? – Nyújtotta felém a kezét, mire automatikusan elkezdtem odaadni neki, de megálltam a mozdulat közepén. Összehúzott szemöldökkel néztem rá Ethanre, majd lassan visszahúztam a kezemet.

- Miért akarod látni? Ismered a tervet.

- Csak rá akarok pillantani. – Vont vállat hanyagul, de én jobban ismertem annál, minthogy bedőljek neki.

- Rá pillantani? – Kérdeztem vissza. – Tök véletlenül nem az indulás pontos időpontjára és módjára szeretnél egy ártatlan pillantást vetni? – Húztam fel a szemöldökömet kérdőn.

- Túl jól ismersz. – Dőlt hátra Ethan ideges arccal. – Ez nem tetszik, azt hittem titokzatos vagyok.

- Francokat vagy titokzatos. – Mosolyodtam el. – Annál inkább sérült. Így nem jöhetsz háborúba.

- Ha azt mondanám, hogy apád beleegyezett a részvételembe, elhinnéd?

- Kizárt. – Ráztam meg a fejemet.

- Na jó, Ginny viccet félre téve, ott a helyem.

- Szerintem is. Ezért vagyok szomorú, hogy nem tudsz jönni. – Néztem rá bocsánatkérően. – Ethan, nem száradhat az én lelkemen a halálod. Nem mehetsz ilyen komoly sérülésekkel harcolni, tudod hogy nem lenne jó vége.

- Tökéletesen tisztában vagy a képességeimmel. Voltam már küldetésen rosszabb állapotban is.

- A részegséget nem lehet egy halálos sebesüléshez hasonlítani. – Húztam fel a szemöldökömet kételkedve.

- Ginny, Angel jelentkezett. – Jelentette be ezúttal őszintén komoly arccal. – Már egy ideje részt vesz edzéseken, így engedélyezték, hogy menjen. Ott van mellette a helyem. – Rázta meg a fejét tehetetlenül, mire összeszorult a szívem. El sem tudtam képzelni, mennyire ki lennék akadva, ha Aaron nélkülem menne harcolni. Beharapott szájjal gondolkoztam Ethan szavain, miközben megjelent előttem Tara aggódó arca. – Ginny, kérlek! – Folytatta Ethan. – Téged visszafogott volna, ha nemet mondok? – Kérdezte, a legutóbbi kis akciómra utalva, amikor elszöktem a küldetésre apám tudta nélkül.

- Nem. – Vallottam be, majd behunytam a szemem egy pillanatra. – Hát jó. – Mondtam végül, és Ethan kezébe nyomtam a számára hasznos lapot. – De ha kérdezik, semmi sem tudok!

- Örök hálám! – Kapta ki a kezemből a papírt, majd gyors átfutotta a sorokat. – Egy istennő vagy. – Adta vissza, miután megtalálta, amit keresett. Én a szememet forgatva fogadtam a bókot, majd elköszöntem a betegtől, és elindultam apám szobájába. Gyors léptekkel szeltem át a folyosót, amikor valaki utánam kiáltott. Megálltam, és a hang irányába fordultam, majd érdeklődve vártam be Tarát.

- Beszéltem a szüleimmel. – Mondta, nekem pedig összeugrott a gyomrom, és kikerekedett szemekkel vártam a folytatást. – Minden elintézve. – Bólintott, nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről. Tara elmosolyodott a megkönnyebbülésemet látva, majd egy további szó nélkül a kezembe csúsztatott valamit, és ott hagyott a folyosón. Én is tovább indultam apám felé, és közben belepillantottam a cetlibe, amit Tara adott. Elöntött a magabiztosság, ahogy megpillantottam a telefonszámot.

Közben megérkeztem apám szobájához, és egy rövid kopogást követően benyitottam. Apám hatalmas mosollyal az arcán fogadott.

- A Vihar közösség tagjai írtak. – Emelt fel diadalittasan egy papírt az asztaláról. – Holnap reggel érkeznek a jelentkezők. Többen vannak, mint amire számítottunk. – Nyomta a kezembe a lapot, én pedig dübörgő szívvel futottam át a sorokat. Egy izgatott vigyorral adtam vissza apámnak a levelet. Tökéletesen haladtak a dolgok.

- Tara szülei is megtették, amit tudtak. – Adtam ezúttal én apámnak a kezemben szorongatott cetlit.

- Remek! Ezesetben minden készen áll. Holnap végrehajtjuk a tervet. – Jelentette be, mire hirtelen a magabiztosságot felváltotta a félelem. Ez volt az a pont, ahol tudatosult bennem a helyzet súlyossága. Egyszerre jelentek meg előttem a szeretteim arcai, és hangzottak fel a fülemben Tara szavai. Holnap. Egyetlen nap múlva minden megvalósul, amiről eddig csak beszéltünk, és elméleteket gyártottunk. Egyetlen nap.

- Még valamit szeretnék tenni. – Szólaltam meg rezignáltan, mire apám kérdőn nézett rám.

Az étkezőben sötétség uralkodott. Egy falra erősített fáklya sem égett, egyedül az ablakon beszűrődő holdfény adott némi világosságot. A duplaszárnyú ajtón folyamatosan öznlöttek be az értetlen emberek, köztük a barátaim is.

Amikor már szinte megtelt a terem, az ajtók becsukódtak én pedig vettem egy mély lélegzetet, és felléptem egy padra, onnan pedig az előtte lévő asztal tetejére.

Minden szem rögtön rám szegeződött. Izgatott, érdeklődő szempárokkal találtam szembe magamat. Idegesen köszörültem meg a torkomat, majd megkerestem a tekintettemmel Aaront, hogy erőt nyerjek a pillantásából.

- Mindannyian azon gondolkoztok, hogy mikor fog sor kerülni a háborúra, amiről nemrég hoztunk döntést. – Mondtam körbe nézve a teremben. – Eljött az idő, hogy megkapjátok a választ: holnap. – Jelentettem be, mire többen levegő után kaptak, és mosolyogva kezdtek a melletük lévővel beszélni. – Ez egyrészt egy nagyon pozitív dolog. – Emeltem fel a hangomat, jelezve, hogy még nem fejeztem be. Erre mindenki újra elcsendesült, és rám emelte a tekintetét. – Másrészt viszont fontos megértenünk, hogy ez a háború áldozatokkal fog járni. Elveszthetjük a szeretteinket, vagy akár mi magunk is súlyosan mesérülhetünk. Ezzel mindannyian tisztában voltatok, amikor jelentkeztetek, így nem félek beszélni róla. Viszont szeretnék esélyt adni arra, hogy ne anélkül ugorjunk bele ebbe a háborúba, hogy megállnánk egy pillanatra, és átgondolnánk, mit is veszíthetünk. – Mondtam, miközben a mosolyok halványulni kezdtek. – Az asztalokra gyertyákat tettünk, amiket hamarosan meggyújtunk, és szeretném, ha ma ezek adnának fényt a vacsorához. – Mutattam le a lábam előtt lévő mécsesre. – Ma felejtsétek el a nézeteltéréseket, és nyugodtan töltsetek el egy estét a szeretteitekkel. – Tártam szét a karomat, mire többen elmosolyodtak, és elkezdték meggyújtani a gyertyákat. Én lepattantam az asztalról, és rögtön Aaron mellé léptem.

- Ez nagyon jó ötlet volt. – Ölelt át szorosan.

- Tara nélkül nem jutott volna eszembe. – Néztem rá a melletünk álló lányra, mire egy őszinte mosolyt kaptam válaszul. Mindannyian odamentünk a szokásos padunkhoz, és szorosan egymás mellé ülve elkezdtünk vacsorázni. A termet betöltötte a halk beszélgetések zaja. Mindenki arra a személyre koncentrált, aki neki sokat jelentett, és talán utoljára lehet vele. Egyszerre éreztem mérhetetlen szomorúságot, és túlcsordult örömöt, ahogy végignéztem a társaságunkon. Eszméletlen büszke voltam magunkra, amiért idáig eljutottunk együtt, és ennyire megszerettük egymást. Mindannyiukért képes lettem volna megtenni bármit.

Ahogy hallgattam a beszélgetést, hirtelen megcsapott egyfajta hiányérzet, amit nem tudtam hová tenni. Összehúzott szemöldökkel néztem körül, de nem értettem, mit hiányolok, amíg meg nem jelent előttem egy bizonyos lila szempár.

Idegesen ráztam meg a fejemet, és űztem el a gondolatot a fejemből. Nem akartam, hogy bármi elszakítsa a figyelmemet a barátaimról, akikkel talán utoljára vagyok így együtt.