Hiába kaptam vissza a régi szobámat, az éjszakát álmatlanul töltöttem. Folyamatosan apám szavai jártak a fejemben arról, hogy Peb mindig előttünk jár egy lépéssel. Igaza volt, de nem tudtam, mit tehettünk volna. Talán az információval, amit Hullócsillagtól kaptunk, kezdhetünk valamit. Valami van azzal a régi házzal, és ki kellen deríteni, hogy mi.

Miközben a lehetőségeinken gondolkoztam, kikeltem az ágyból, és a bementem a fürdőszobámba arcot mosni. Miközben átszeltem a szobámat, elfogott egy jóleső érzés. Otthon voltam. Itt minden az enyém volt, és szerencsére senki sem járt a szobámban, amióta el kellett hagynom azon a szörnyű napon. Még mindig bent lógtak a ruháim, amiket nem vittem magammal, a barna színű ruhásszekrényemben. A sminkes kellékeim ugyanúgy voltak kiszórva a fürdőben egy kis asztalra. Az éjjeli szekrényemen pedig ott állt a kedvenc ékszeres dobozom, tele fekete, halálfejjel díszitett ékszerekkel.

Mosolyogva mostam fogat, majd belebújtam az egyik kedvenc sortomba, és egy sötét színű pólóba. Magamra aggattam pár nyakláncot, amik hűvösen érintették a bőrömet, majd elkészítettem egy egyszerű sminket, és elindultam reggelizni.

És bár a reggeli rutinom a boldog, egyszerű időket idézte, amikor még minden a megszokott kerékvágásba ment, ideje volt szembe nézni a valósággal. Amint kiléptem a szobámból, apámba és Aidenbe ütköztem. Apám éppen hevesen magyarázott valamit, Aiden pedig a megszokott nyugodtságával bólogatott válaszul.

Amikor apám megpillantott, magához intett, így hozzájuk léptem.

- Jó reggelt! – Álltam meg mellettük kissé idegesen. Hirtelen teljesen tudatába kerültem a ténynek, hogy semmi sem olyan, mint régen. Nem gondolkozhatok a múlton, amikor a jövővel kell foglalkoznom. Mostantól tervekkel és taktikákkal kell foglalkoznom, nem pedig az ékszereimmel, vagy hogy milyen sminket tegyek fel.

- Jó reggelt! – Biccentett apám. – Üzentem a Vihar közösségnek. Megírtam nekik a győzelmünket. Ma este eljönnek páran tőlük, és elkísérik azokat, akiket ott hagytunk. – Ismertette a legújabb fejleményeket. Bólintva vettem tudomásul. – Holnap pedig egy tárgyalást szervezünk a két közösség szövetségével kapcsolatban. Ma délután beszéljük meg a részleteket a szövetséggel kapcsolatban. Szeretnél csatlakozni? – Kérdezte, engem pedig elöntött a büszkeség. Apám legtöbbször beavatott a közösség ügyeibe, és meghallgatta a tanácsaimat, de sosem voltam teljes jogú tagja a megbeszéléseknek. Régen mindig Aiden és Isaac voltak, akik első kézből értesültek a fejleményekről, most pedig mintha Ethan került volna be apám legszűkebb körébe, aminek kifejezetten örültem, ugyanis bármennyire is nagy szája volt, nagyon tehetséges volt ezen a területen, és mindig is hűséges volt apámhoz. Csakhogy én is bizonyítottam az utóbbi napokban, és ezt apám nem hagyhatta figyelmen kívül. Én is a szívemen viseltem a közösségünk sorsát, és szerettem volna tisztában lenni vele, hogy hogyan állunk.

Már majdnem rá vágtam, hogy persze, részt akarok venni a megbeszélésen, de eszembe jutott egy ígéretem. Szomorúan csóváltam meg a fejemet.

- Ma délutánra már elígértem magam. – Mondtam, apám pedig bólintott egyet. Nem kifejezetten rázta meg a tény, hogy kihagyom a megbeszélést, bár tudtam, hogy szerette, amikor a közösség dolgaival foglalkozom. Mindig is örült, hogy érdeklődőm a téma után, és büszke volt rám, amikor előálltam egy-egy jó ötlettel.

Megfordultam, és az étkező felé vettem az irányt. Mosolyogva köszöntem a mellettem elhaladóknak. Tegnap óta mindenki máshogy nézett rám, mint azelőtt. Sosem volt sok barátom Candela közösségben, mivel a főnök furcsa lányának tartottak a legtöbben, így hozzá kellett szoknom, hogy mindenki hálásan tekint rám, és boldogan integet, ha meglát.

Megkönnyebbülten huppantam le Aaron mellé az étkezőbe.

- Megőrültek az emberek. – Panaszkodtam az Igaz Társamnak. – Úgy viselkednek, mintha olyan különlegesek lennék a tegnapi után. – Pillantottam körbe, és észrevettem, mennyien néznek minket mosolyogva.

- És te ezt nem élvezed? – Kérdezte Aaron, majd rávigyorgott egy lányra, aki őt bámulta. A lány kuncogva kapta el a tekintetét, én meg idegesen sóhajtottam egyet.

- Nem. – Bújtam közelebb az Igaz Társamhoz, hátha úgy elkerülhetem az érdeklődő tekinteteket.

- Mi van Rosalind, nem tetszik, hogy a középpontban vagy? – Kérdezte a velem szemben ülő Ethan. – Én már észre sem veszem, engem alapból is mindenki csodál. – Vigyorodott el, én pedig megforgattam a szememet, és megpróbáltam a reggelimre koncentrálni.

Ekkor tűnt fel a kissé odébb ülő Xanden és Hullócsillag. Érdeklődve figyeltem, ahogy mosolyogva beszélgetnek. Xanden szeme tele volt szeretettel, és szinte itta a lány szavait. Hullócsillag ezúttal sokkal összeszedettebben nézett ki. A koszos ruháit tiszta farmerre és pólóra cserélte. A haja szoros copfba volt fogva, ami ide-oda csapkodott, ahogy gesztikulált. Néha szeretetteljesen megérintette Xanden karját, miközben beszélt. Nem törődött a kérdő pillantásokkal, amiket a közösség tagjaitól kapott, egyedül Xandenre koncentrált.

A gondolataimból Lizzy és Tyler zökkentett ki, akik leültek mellém.

- Jó reggelt! – Mosolygott rám Lizzy szélesen.

- Jó reggelt! – Biccentettem. – Jó, hogy itt vagytok. Szerettem volna beszélni veletek.

- Miről? – Kérdezte Tyler, miközben leült Lizzy mellé.

- Ma délután megejthetjük a látogatást, amit ígértem. – Halkítottam le a hangomat. Pár másodpercig értetlenül bámultak rám, majd leesett nekik, mire akarok kilyukadni.

- Az jó lenne. – Bólintott Lizzy, és elhomályosult a tekintete, ahogy eszébe jutott a titokzatos levél, amit Mr. Griffnél talált. Bátorítóan rá mosolyogtam, majd visszafordultam a többiek felé. Elkaptam Ethan tekintetét, aki boldogan nézett körül a teremben.

- Jó újra itthon, igaz? – Kérdeztem mosolyogva, mire ellágyult az arca.

- Mindennél jobb. – Bólintott, majd kérdőn nézett Lizzyre. - Mi a baj Kiscsillag? – Húzta fel a szemöldökét. Én is Lizzyre néztem, aki valóban szomorúnak tűnt. Először azt hittem, Mr. Griff emléke szomorította el, de rájöttem, hogy valami másról van szó.

- Semmi. – Rázta meg a fejét, de nem volt túl meggyőző. – Csak... Csak eszembe jutott, hogy nekünk nincs otthonunk. – Bökte ki, mire mindenki elgondolkodva nézett rá. Rájöttem, hogy igaza van. Nekem és Ethannek a Candela közösség jelentette az otthont, hiszen itt nőttünk fel, de ez Lizzyékre nem volt igaz. Nekik ez csak egy hely volt, ahol bizonyos ideig elvannak. Ahol felnőttek, onnan menekülniük kellett, és azóta rövid ideig éltek a mi közösségünkben, hotelokban, Taráéknál, Pebnél, a Vihar közösségben, de semelyiket sem nevezhették az otthonuknak. Mindenki csendben fejezte be az evést.

Reggeli után Aaronnal tartottam, aki reggelit vitt az öccsére vigyázó Mike-nak.

Ahogy beléptünk, az ajtó mellett ülő Mike felénk kapta a tekintetét, és hálásan pillantott ránk. Aaron mellé lépett, és gyors csókot nyomott a szájára, amit az ágyán ülő Matt egy szemforgatással díjazott. Konkrétan egy másodperce léptünk be, de már kedvem lett volna felpofozni a srácot.

- Hogy bírod? – Néztem inkább Mike-ra, aki fárdatnak tűnt.

- Kimerülten. – Válaszolt, és ideges pillantást vetett az öccsére. Biztos voltam benne, hogy Matt nem kímélte Mike-ot. Aaron aggódva pillantott le a barátjára, aki gyorsan megette a neki hozott szendvicset.

- Neked is hoztunk reggelit, Matt. – Szólaltam meg, és a kezemben tartott tányérra pillantottam.

- Szóval a foglyoknak is jár az étel? – Kérdezte, miközben felém sem nézett.

- Nem kellene fogolynak lenned, ha együtt működnél. – Válaszoltam, mire idegesen fújtatott egyet.

- Mike, menj pihenj le egy kicsit, addig én figyelek rá. – Ajánlotta fel Aaron, mire Mike megrázta a fejét.

- Az én felelősségem.

- Kérlek! – Guggolt le mellé Aaron. – Pihenned kell. Csak egy kicsit. Addig tudok rá figyelni. – Győzködte Mike-ot, aki pár másodpercig vívódott magában, majd a fáradtság győzött, és bólintott egyet. Felállt, és nyújtózkodott egyet.

- Hamarosan visszajövök. – Biztosította Aaront, aki magabiztosan bólintott, majd lehuppant Mike helyére. – Matt... - Fordult az öccse felé, aki nem nézett rá. – Aaron marad itt veled, jó?

- Nekem mindegy, ki játsza a bébiszittert. – Vonta meg a vállát Matt, mire Mike csak sóhajtott egyet, és kiment.

Kínos csend ereszkedett hármunkra, így közelebb léptem Matt-hez, és az ágya mellett álló éjjeliszekrényre helyeztem a kezemben tartott tányért.

- Ha megeszed, megeszed, ha nem, nem. – Mondtam, miközben elléptem tőle. – Tőlem akár éhen is hallhatsz. – Tettem hozzá.

- Akkor minek foglalkozol velem? – Kérdezte Matt izzó tekintettel. – Az áruló bátyám talpnyalója lennél? – Húzta fel a szemöldökét. Ezen a ponton telt be nálam a pohár.

- Ezt most hagyd abba! – Szóltam rá, mire elmosolyodott.

- Ohhh, elnézést. A főnök lánya nem szereti, ha tiszteletlenül beszélnek vele? – Kérdezte, mire oda léptem hozzá, és felé hajoltam. Ettől meglepődve hőkölt hátra, és a tekintete, értetlenül járt ide-oda, de a szemembe nem nézett.

- Ide figyelj te kis szarházi. – Tettem keresztbe a kezeimet, miközben fenyegetően fölé tornyosultam. – Pont leszarom, hogy velem hogyan beszélsz, azt mondasz rólam, amit akarsz. De még egy rossz szót szólsz a bátyádra, és esküszöm, hogy megbánod. – Húztam össze a szememet idegesen. – Mike már nem egyszer mentett meg engem, és ami még fontosabb az Igaz Társamat. -Mutattam Aaron felé, aki megszeppenve figyelte a kirohanásomat. – Az egyik legbátrabb, és legodaadóbb ember, akit ismerek. Életeket mentett meg, és a lehető legjobb barát, akit az ember el tud képzelni. Többet tesz az emberekért egy hét alatt, mint amit te valaha tettél bárkiért. Csak menekülsz a problémáid elől, miközben a bátyját szembe néz mindannyiunk problémájával, és megoldja őket. Téged is folyamatosan véd, és felelősséget vállal érted, miközben te egész nap fekszel, és azon agyalsz, hogy mivel bánthatnád meg az embert, aki mindent megtesz érted. Szóval ha a fülembe jut, hogy még egyszer úgy beszélsz vele, ahogy eddig tetted, akkor beszélek apámmal a jövődet illetően, és biztosíthatlak róla, hogy nem lesz szép. Mert tudod, én vagyok a főnök lánya. – Egyenesedtem ki, és kihívóan a szemébe néztem. Azt hiszem, az itt tartózkodása alatt Mattnek először nem jutott eszébe semmi gonosz visszavágás, így összeszorított szájjal meredt rám, miközben izzott a tekintete. – Egyébként meg, - Tettem hozzá, miközben az ajtó felé kezdtem hátrálni. – hozzátenném, hogy Peb itt járt, és elvitte a többi katonát. – Mondtam, mire Mattnek elkerekedett a szeme, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de én még nem fejeztem be. – És nem tűnt fel neki, hogy téged nem adtuk át. Nem keresett. Pont ennyit jelentesz neki. – Mondtam ki, Mattnek pedig a torkán akadt a mondandója. Nyitott szájjal bámult rám, és csalódott tekintetéből kiolvastam, hogy betalált a mondandóm. Aaron felhúzott szemöldökkel figyelte a jelenetet, majd felém pillantott, és alig észrevehetően rám kacsintott. Matt idegesen elfordult tőlünk, én pedig Aaron felé fordultam. – Majd visszajövök, csak benézek a betegszobába. – Mondtam, mire Aaron bólintott, én pedig kivonultam a szobából.