Rögtön feléjük léptem, és csak akkor fordult meg a fejemben, hogy valószínűleg nem rám tartozik a problémájuk, amikor már az asztaluknál álltam.

- Öhm.. Minden oké? – Szólaltam meg esetlenül, mire rám emelték a tekintetüket. Lizzy a világosrózsaszín pulcsijának ujjával megtörölte a szemét.

- Nem egészen. – Szólalt meg helyette Tyler. – Apád meglepett minket a kijelentésével. – Lizzy hevesen bólogatva értett egyet Igaz Társával. – Igazából a történtek után nem szerettünk volna egy ideig újabb... kalandba keveredni.

- Megértem. – Bólintottam, miközben újra felébredt bennem a düh apám iránt. Lizzy egyértelműen össze volt törve Mr. Griff elvesztése óta, és ezt ő egyáltalán nem vette figyelembe.

- Nem vagyok kész harcolni. – Rázta a lány a fejét kétségbeesve. Közben a csuklóján lévő karkötőt csavargatta görcsösen. – És apád biztosan azt szeretné, ha az összes képességünket használnánk. – Magyarázta vékony hangon. – De abból múltkor is mi lett... - Csuklott el a hangja, miközben vetett egy pillantást a kezeire. – Megsebesítettem Aaront. – Rázta a fejét csalódottan.

Eszembe jutott az az este, a faházban, amikor elmentünk segíteni nekik. Visszaemlékeztem a döbbenetemre és az ijedtségemre, amikor megláttam, mire képes Lizzy, és minden bizonnyal Tyler. Egy másodperc alatt iktatta ki az összes minket támadó katonát. Mindegyik semmivé lett, mintha soha nem is léteztek volna.

Megijedtem. És megértettem, miért félt tőlük mindenki.

És valóban, Aaron meg is sérült. Eszembe jutott a jeges rémület, amit akkor éreztem, amikor megláttam, hogy összeesik. Megéreztem a fájdalmát, de éreztem azt is, hogy él. Tudtam, hogy fel fog épülni, és ez meg is történt. Akkor már csak egy heg emlékeztetett mindenkit az aznapi eseményekre. Meg talán egy-két kósza rémálom.

- Sajnálom. – Mondtam végül halkan, nem tudva, mit kéne tennem.

- Egyébként is.... Más terveink voltak a következő napokra. – Nézett össze Lizzy Tylerrel sokatmondóan. Összehúzott szemöldökkel vártam a folytatást. Látszott Lizzyn, hogy nem tudja eldönteni, beavasson-e engem a dologba, de Tyler egy bólintással jelezte neki, hogy próbálja meg. Lizzy ekkor belenyúlt a pulcsija zsebébe, és egy papírt vett elő. Rám emelte a tekintetét, majd rövid töprengés után a kezembe nyomta. – Amikor Peb... lelőtte Mr. Griffet, és én odakúsztam hozzá, ez volt a zsebében. Nem tudtam, mi az, de elhoztam, és később elolvastam. – Lepillantottam a kezemre, és rájöttem, hogy egy levelet nyomott Lizzy a kezembe. Koszos volt, és néhány helyen kissé megégett, de kivehető volt rajta minden. A címzett Bradford Emmanuel Griff volt, és a levél az Ashlake-i Intézetbe volt címezve, ahonnan Lizzyék anno megszöktek. A feladó neve Talia Griff volt.
Kikerekedett szemekkel néztem vissza Lizzyre, akinek ismét könnyek gyűltek a szemében. A kezem automatikusan a levél nyílásához csúszott, de mielőtt kivettem volna azt, ami benne volt, vártam pár pillanatot. Lizzy egy bólintással jelezte, hogy tegyem meg, így kihúztam a benne lévő lapot. A levelet felnőttesen kusza betűkkel írták. Néhány szó el volt mosódva, feltételeztem, hogy Lizzy könnyeitől. Beharaptam a számat, miközben olvasni kezdtem a sorokat.

Kedves Brad! Köszönöm, hogy szóltál, ezekszerint egy ideig nem számíthatok újabb levélre. Ezt sajnálom, viszont sok sikert kívánok, bármi is az, amiről ilyen titokzatosan írtál az előző leveledben. Biztos vagyok benne, hogy megint segíteni próbálsz valakinek, és büszke vagyok rád! Tudom, hogy rád mindig számíthatnak a diákjaid.

Én mostanában Elzásszal töltöm a legtöbb időmet, és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy összeköltözünk. Én nagyon örülnék neki, bár nem szeretném elsietni a dolgokat. Ha megtörténne a dolog, hozzám költöznénk, így lehet, hogy amikor legközelebb meglátogatsz, már ketten fogadunk téged!

Remélem erre a látogatásra hamar sor kerül!

Puszi, Talia

Remegő gyomorral fejeztem be a levél olvasását. Tudtam, mit jelent ez, és szörnyű volt belegondolni.

- Van valakije... - Mondtam ki, miközben ismét Lizzyre emeltem a tekintetem. - ... aki nem tudja, hogy meghalt.

Lizzy bólintott, miközben a könnyei ismét utat találtak maguknak.

- El kell mennem hozzá. – Suttogta.

- El kell mennünk hozzá. – Javította ki Tyler, megszorítva a kezét.

- És el kell mondanom neki, hogy Mr. Griff miattam halt meg.

- Liz, ne mondj ilyet! – Szólt rá Tyler, majd az egyik ujját Lizzy álla alá helyezve maga felé fordította a lány fejét. – Nem gondolkozhatsz így, érted? Egyáltalán nem a te hibád volt. Peb ölte meg. Ő húzta meg a ravaszt. – Lizzy bólintott, bár egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki meg van győzve.

- Sajnálom, hogy apám keresztbe tett a terveiteknek. – Mondtam, visszacsúsztatva a lapot, és újra megnézve a feladó nevét, és címét. – Viszont ismerem ezt a környéket. – Nyújtottam vissza a kezemet. Liz meglepődve vette el, és rakta vissza a pulcsi zsebébe. – A régi közösségtől nem messze van. Pár utcányira. Ha sikerül apám terve, és visszaszerezzük a Candela közösséget, elvihetlek titeket oda. – Ajánlottam fel, mire Lizzy szeme felcsillant. – Mehetnénk többen, úgy talán könnyebb lenne.

- Ne! – Rázta meg a fejét Lizzy, és ismét a csuklóján lévő karkötőt kezdte forgatni. – Köszönöm, de ezt nekem kell elintéznem. Csak mutasd majd meg, hol van.

- Rendben. – Bólintottam. – Akkor én most visszamegyek, mielőtt apámnak újabb remek ötletei támadnának. – Hátráltam el egy intés kíséretében, majd besiettem a folyosóra, ugyanis kezdtem fázni. A karomat dörzsölgetve vágtam át a gyülekezőn a vendégszobák felé.

Kopogás nélkül rontottam be apám szobájába, ahol egy kisebb társaságot találtam az asztala fölé görnyedve.

- Bármit is találtál ki, jobb ötletem van. – Jelentettem be mindenféle bevezetés nélkül. Apám döbbentem emelte rám a tekintetét, ahogy a mellette álló Aiden is. Ethan mosolyogva vette tudomásul a megjelenésemet, és már odébb is állt kissé, hogy helyet adjon nekem.

- Halljuk, Rosalind!

- Adjatok egy alaprajzot! – Szóltam rájuk, mire apám megilletődve mutatott maga elé, ahol a Candela közösség épületének alaprajza volt kiterítve. Oda léptem, mire mindenki közelebb lépett, én pedig felmértem, mit találtak ki eddig. Egy pillanatra ismét megcsapott a jóleső izgatottság, ahogy megpillantottam az otthonomat ábrázoló rajzot.

A fejemet csóválva vettem tudomásul az eddigi terveiket, majd a kezembe vettem egy filctollat az asztalról.

- Nem támadhatunk az étterem felől. Rögtön észrevesznek, és mire eljutunk a tárgyaló bejáratáig, lezárják azt. Onnantól pedig nem jutunk be.

- De nincs más bejárat. – Rázta meg a fejét Ethan.

- De van. – Mosolyodtam el egy pillanatra, mire mindannyian értetlenül néztek rám. – Itt... – Karikáztam be a lakosztályok legvégén egy pontot. – ...van egy ajtó. Még kiskoromban fedeztem fel, amikor elcsatangoltam arra a részre, ahol nem lakik senki. Rendszeresen kiszöktem rajta. Senkinek nem szóltam róla, és szerintem senkinek nem is tűnt fel.

- Azta! – Húzta fel a szemöldökét Ethan. – És meg sem hívtál a kis kiruccanásaidra? Még megsértődök!

- A probléma az, - Folytattam, tudomást sem véve Ethan-ről. – hogy csak belülről nyílik.

- Akkor erről ennyit. – Rázta a fejét apám. – Ha a héten támadni akarunk, nem tudok szólni időben a belsős embereimnek, hogy nyissák ki nekünk. Komoly munka, mire úgy juttatom el hozzájuk a levelemet, hogy Isaac ne tudja meg.

- Nincs szükség a belsőseidre. – Mondtam, az alaprajzot pásztázva a szememmel. – Van itt egy ablak. – Karikáztam be egy pontot, amit egy folyosó választott el az ominózus ajtótól. – Ahol valaki be tud mászni, és be tudja engedni a többieket. – Mondtam, majd Ethanre emeltem a tekintetem. Ő először értetlenül nézett rám, majd amikor leesett neki, mit akarok, mosolyogva húzta fel a szemöldökét.

- Én lennék a szerencsés? – Kérdezte, hanyagul előre hajolva. – És megkérdezhetném, hogy miért is? Az elragadó természetemen kívül, természetesen.

- Mert elég erős vagy hozzá, hogy felhúzd magad, és elég ügyes, hogy észrevétlenül juss el az ajtóhoz. Plusz egy földképességűre van szükség, ugyanis az ajtót jó ideje nem használta senki, így nem lesz egyszerű kinyitni. – Vigyorogtam rá.

- Jól van, kihívás elfogadva. – Csillant meg a szeme. Muszáj volt elmosolyodnom, miközben Ethan-t figyeltem. Végre visszatért belé az élet. A régi közösségben rendszeresen a bajt kereste, amit itt nem tehetett meg, miután befogadtak minket. Most újra tehetett valamit, és ez újra energiával töltötte meg. Nem volt az az egyhelyben ülő típus.

- Rendben, akkor hátulról támadunk. – Nyugtázta apám.

- Nem teljesen. – Ráztam meg a fejem, ismét a lapra szegezve a tekintetem. – Onnan indítjuk a támadást, de ha már elszabadult a pokol, az étterem felől is megjelenünk. – Magyaráztam, miközben a többiek átgondolták az ötletemet. – Akkora lesz a felfordulás, hogy fel sem fogják, hogy ott vagyunk, már vissza is foglaltuk a helyet.

- Jó tervnek tűnik. – Bólintott Aiden pár perc csend után.

- Ez az én lányom. – Húzott magához apám fél karral, engem pedig elöntött egy pillanatnyi boldogság.

- A részleteket megbeszélhetnénk emberibb időpontban. – Mutatott Ethan a falon lógó órára. Apám bólintott, és elengedett, így az ajtó felé indultam Aidennel, és Ethannel.

Amikor kiértünk a folyosóra, Aiden jó éjszakát kívánt, és bement az apámé melletti szobába. Amikor becsukódott az ajtó, Ethan fél karral átölelte a vállamat, és a fülemhez hajolt.

- Megnyered ezt nekünk, Rosalind.

Mosolyogva taszítottam rajta egyet, majd bementem a szobámba. Amint becsukódott mögöttem az ajtó eluralkodott rajtam a fáradság. Ekkor éreztem csak meg, milyen hosszú is volt az a nap. Egy hatalmas sóhaj kíséretében dőltem az ágyamba, és az arcomat a párnámba temettem.

Bármennyire is kimerült voltam, izgatottsággal töltött el a gondolat, hogy valóban meg fog történni: harcolni fogunk a közösségért. Isaac megkapja, ami kijár neki, amiért Pebbel szövetkezett a hátunk mögött.

Van remény.

Sikerülni fog a terv. Sikerülnie kell.