Kinyitottam a szemem.

Az ablakon besütött a nap éles fénye, bevilágítva az egész szobát, a fehér falakat, és a franciaágyat, aminek az egyik felén feküdtem.

Pislogtam párat, hogy élesebben lássak, majd ülő helyzetbe húztam magam. A virágos takaró a derekam köré volt tekeredve.

Elaludtam, de nem álmodtam. Mindenesetre nem emlékeztem rá.

Lizzy összegömbölyödve szuszogott mellettem. Nem akartam felébreszteni, így amilyen halkan tudtam, kiosontam a szobából, és a konyha felé vettem az irányt. Ahogy haladtam, megcsapott a reggeli illata. Gyorsított léptekkel értem be az étkezőbe, ahol már Mike és Noah a reggelit készítette elő.

Beálltam az előkészületekbe, és tányérokat pakolásztam, miközben szépen lassan mindenki leszállingózott. Mindenki elfoglalta a szokásos helyét, és nekiálltunk anyám mennyei tojásrántottájának.

Mindenki boldogan lapátolta magába az ételt, csak a csámcsogás hallatszott. Ty mellettem iszogatta a kakaóját, a másik oldalamon Xanden boldogan mosolygott rám.

Tyler és Lizzy még reggelizés közben is megoldották valahogy, hogy egymás kezét fogját, velük szemben Noah és Mike halkan beszélgetett.

Anya és apa büszkén néztek végig a társaságon, majd amikor megakadt rajtam a szemük, elmosolyodtak.

Pár percig minden idilli volt. Akár el is lehetett volna képzelni, hogy nem szökevények vagyunk, akik próbálnak rájönni kik is valójában, és mit kellene tenniük. Szinte kezdtem is elhinni.

Aztán egy rezgés hallatszott, és Mike rögtön a zsebéhez kapott. Szinte remegő kézzel halászta elő a telefont, amit mindig magánál tartott, majd kikerekedett szemekkel olvasta el a bejövő üzenetet.

- Aaron írt. – Jelentette be, mire mindenkinek megállt a kezében a villa, és érdeklődve nézte a sebesen olvasó Mike-ot. – Azt írja, jól van. – Nézett végül fel, mire megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy visszatartottam.

- De jó! – Mosolyodott el Lizzy is boldogan, és összenézett Tyler-el.

- Mit írt még? – Kérdezte Noah letéve a villáját.

- Ginny apjának a titoknokával, Isaac-el volt valami galiba. Azt mondja, elég nagy felfordulás volt, és Ginnynek, az apjának, meg még pár különlegesnek menekülnie kellett. Nem részletezi mit jelent a felfordulás. – Ráncolta a szemöldökét Mike. – Viszont mind jól vannak, és épp bujdosnak valahol.

- Nem írja, hol?

- Nem. – Rázta a fejét Mike, és máris elkezdte bepötyögni Aaronnak a választ.

- A sok „szeretlek", és „nagyon hiányzol", „nem, te hiányzol jobban" üzi között kérdezd meg, hogy nem hallott-e valamit Mr. Griff-ről. – Vigyorogtam rá, mire válaszul egy rosszalló pillantást kaptam.

- Jó, de csak ha megbeszéltük, hogy omlunk egymás karjaiba amikor újra látjuk egymást. – Szólt vissza Mike, miközben le sem vette a szemét a telefonról.

- Ezért bírlak, fogolysrác. – Kacsintottam rá, aztán inkább befejeztem a reggelimet.

- Szóval a rossz tekintetű titoknok a hatalomért megy. Nem lepődöm meg. – Mondta Tyler két falat között, Lizzy pedig egyetértően bólogatott.

- Sosem tetszett az az ember. Olyan sunyinak nézett ki. – Osztottam az észt én is.

- Egyet értek. – Villantotta rám Noah a jégkék tekintetét a pohara fölött. Noah-val kapcsolatban mindig volt egy olyan érzésem, mintha ő mindent előre látna, csak van olyan önzetlen, hogy hagyja, az emberek maguktól jöjjenek rá a hibáikra. Volt valami az átható tekintetében, ami már az első pillanattól megfogott, és azóta sem hagyott nyugodni.

- Nem hallottak semmit Mr. Griff felől. – Szólt közbe Mike, mire mindenki kissé befeszült. Tyler és Lizzy sokatmondóan egymásra néztek, és beszéd nélkül lekommunikáltak valamit. Lizzy tekintetéből sütött az aggodalom. Legszívesebben megfogtam, és megszorítottam volna a kezét, de most már ott volt erre a feladatra Tyler, aki készséggel teljesítette is.

Mindenki befejezte a reggelit, és elkezdtek elpakolni az asztalról.

Ty mellettem kiitta az utolsó korty kakaóját is, és felállt. Megfogta a tányérját és a poharát, majd a konyha felé vette az irányt. Gyorsan megittam a maradék narancslevemet, és Ty után siettem az üres üvegpoharammal.

- Ty. – Szólítottam meg, amikor beléptem utána az ajtón, és csak ketten voltunk a helyiségben.

- Igen? – Kérdezte lerakva a tányérját. Nem nézett rám miközben beszélt, ahogy szinte sosem, bárhogy próbáltam elkapni a tekintetét.

- Hogy aludtál ma? – Próbáltam megütni egy laza hangnemet, de így is láttam Ty-on, hogy megfeszülnek a vállai, és összeszorítja a fogait. Nem válaszolt, csak megállt nekem háttal, és nem úgy tűnt, min aki szándékozik megszólalni. – Ha.... ha rémálmaid vannak, nekem beszélhetsz róluk. – Próbálkoztam, de úgy tűnt, ettől még inkább ideges lesz, és a kezét kezdte tördelni.

- Oké. – Mondta végül, és végre elfordult a tányérjától. Elviharzott mellettem, és kisietett a konyhából. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, behunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet.

Nem is tudtam, hogyan, de valahogy elrontottam a kapcsolatomat az öcsémmel, akit alig ismertem. A pultnak döntöttem a csípőmet, és megdörzsöltem a homlokomat.

- Kicsit nehéz vele. – Jött egy hang mögülem, mire olyan gyorsan fordultam meg, hogy bevertem a könyökömet. Anyám állt mögöttem egy adag tányérral a kezében. Nem tűnt fel, mikor jött be a konyhába, túlságosan el voltam foglalva az önsajnálattal. – Jól vagy? – Kérdezte a könyökömre szegezve a tekintetét, amit épp egy csábos grimasszal a fejemen dörzsöltem.

- Persze. – Bólintottam. – Majd szólok, amint újra érzem a karomat. – Mozgattam meg az alkaromat, ami zsibbadt szúrással jelezte, hogy ez nem tetszik neki.

- Rendben. – Mosolyodott el anya.

- Azt hiszem, Ty nem nagyon bír engem. – Böktem ki végül a sérelmemet anyám tekintetét látva, amivel mintha átlátott volna rajtam. Úgy éreztem nincs érteleme takargatni ezt a dolgot, mindenkinek baromi egyértelmű lehetett, hogy nem visel el a saját öcsém.

- Erről szó sincs. – Rázta a fejét anyám, és közelebb lépett kicsit. – Ty egyszerűen... más. Nem egyszerű eset. De nagyon jó gyerek. – Biztosított komoly tekintettel. – Csak nem könnyű neki feldolgozni ezt a sok és kicsinek nem nevezhető változást. Nem tudom feltűnt-e, hogy igencsak a szokások rabja.

- Aha. – Nyögtem ki. Igen, az tagadhatatlan volt, hogy Ty nagyon szeret a saját rendszerében élni.

- Még meg kell békélnie ezzel a sok teljesen új dologgal. Nem könnyű ez neki. Meg kell értened, mi évek óta úgy élünk, ahogy és most ez az egész felborult.

- Értem. – Motyogtam. Felborult az eddigi életük. Én borítottam fel.

- Nem mintha nem örülnénk ennek. – Biztosított gyorsan, és még közelebb lépve kinyújtotta a kezét. Megakadt a mozdulat közben, de végül bátorságot vett magán, és megsimította a hajamat, pont úgy, mint kiskoromban. – Nagyon jól áll így a hajad.

- Olyan, mint a tied. – Mondtam, szinte suttogva.

- Igen. – Válaszolt, majd magához húzott, és szorosan átölelt.

A nap hátralévő részét ismét kutakodással töltöttük. Már titkon kezdtem azt remélni, hogy anyáék kezdenek kifogyni a könyvekből, de kerültek elő az újabb és újabb olvasmányok.

Bár miután láttam a szobát, tele könyvekkel, annyira nem lepődtem meg ezen.

Mindenki csendben olvasgatott, és közben vagy teát iszogattunk, vagy az apám által kerített nasikból eszegettünk.

Tőle szokatlanul, Ty egyszercsak megjelent az étkezőben, és rövid gondolkodás után elfoglalta a mellettem lévő helyét.

Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, majd anyára csúszott a tekintetem, aki büszkén mosolygott a fiára.

Ty nem csinált semmit, csak csendben ült, és néha elvett egy falat kaját az asztalról. Közben mindenki ugyanúgy olvasott, így én is visszatértem a könyvhöz, ami a víz képességű különlegesekről írt.

Ahogy próbáltam koncentrálni a szavakra, és megpróbáltam fel is fogni, amit olvasok, egyre jobban elfáradtam. Úgy döntöttem, elolvasok még pár oldalt, aztán felmegyek ledőlni egy kicsit.

Melegséget éreztem a bőrömön, és fény szűrődött át a szempillám alatt.

A hasamra fordultam, és a párnámba temettem a fejemet, amitől ismét csak sötétség vett körül. Ez pár másodpercig tökéletes megoldásnak bizonyult, utána viszont kezdtem nem kapni levegőt, így kénytelen voltam újra az oldalamra fordulni.

Kénytelen-kelletlen kinyitottam a szemem, és magamban átkoztam a napot, amiért ilyen fényes.

Egy nyögéssel felültem, és mosolyogva lenéztem a mellettem békésen alvó Xandenre.

Kisimítottam egy tincset a szeméből, majd kimásztam az ágyból, és halkan kimentem a szobából.

A nappaliból hangok szűrődtek ki, így arra vettem az irányt, és belöktem a nehéz faajtót.

Amint átléptem a küszöböt egy furcsa érzés kerített a hatalmába, és egyszer csak elhomályosult előttem a világ. Egy pillanatra nem láttam semmit, és olyan érzésem támadt, mintha kiszorulnék a saját testemből. Levegő után kaptam.

Aztán ismét láttam, de nem rendesen. Csak foltokat, és körvonalakat bírtam kivenni, hiába meresztettem a szemem.

Még mindig a nappaliban lehettem, de most már egy ablakon néztem ki, és fák körvonalai rajzolódtak ki előttem.

Egy hangot hallottam, és oda fordultam, de nem olyan gyorsan, ahogy szerettem volna. Fájdalmasan lassan kezdtem el megfordulni, és a szemem sarkából megpillantottam egy szőke fiú körvonalát, akit bárhol megismertem volna. Xanden volt az.

Aztán ismét beszippantott a sötétség, és megint megéreztem a szorító érzést, mintha elhagynám a testemet, vagy inkább valaki rákényszerítene, hogy elhagyjam.

Amikor ismét láttam valamit, megint csak homályos alakokat tudtam kivenni, de abban biztos voltam, hogy Ty elmosódott alakját látom magam előtt.

Ty elmosódott, vörösben úszó alakját.