Ty-al lementünk az étkezőbe, ami az utóbbi napokban inkább szolgált megbeszélésekre, mint valódi étkezésre. Már mindenki ott volt, és aggodalmasan kérdezgette a mellette ülőt, hogy mi történt. Én hatalmas görccsel a hasamban léptem az asztalhoz, és a körmeimet a tenyerembe vájva próbáltam csillapítani a kezem a remegését. Úgy öntött el a félelem a hírt hallva, hogy Noah eltűnt, ahogy eddig nagyon ritkán, ami engem is meglepett, bár mindenki szemében hasonló riadtság villant. Miután leültünk egymás mellé Ty-al, Tyler megállt az asztal egyik végén, és minden szem rá szegeződött.

- Tegnap este Noah azt mondta nekem, hogy beszélnie kell Peggel, és lejött. Én nyugodtan mentem aludni, de ma reggel nem volt sehol. Körül néztem, de sehol nincs a házban.

- Basszus. – Csúszott ki Mike száján.

- Le is jött hozzám. – Bólogatott Peg, majd lehajtott fejjel folytatta a beszámolóját. – Megkérdeztem, hogy mi a baja, ugyanis nagyon rosszul nézett ki.

- Igen. – Erősítettem meg Peget. – Én pont akkor mentem fel a szobámba, amikor Noah lejött, és elég ramatyul festett.

- Ahogy az utóbbi időben... - Tette hozzá Lizzy, aki Tyler mellett állt, és a hátára tette a kezét.

- Azt mondta, valami nincs rendben körülöttünk, és lehet, rájött, hogy mi. – Folytatta Peg. – Azt nem mondta, mire gondol, de nagyon komolynak nézett ki. Azt mondta, utána kell néznie. Elmegy, de reggelre bőven visszaér.

- És te engedted, hogy elmenjen? – Kérdezte Tyler, kissé megemelt hangon.

- Dehogy! – Rázta Peg a fejét rémülten. – Azt mondtam, hogy beszéljen előbb veletek, és hogy valakit vigyen majd magával, mert egyedül veszélyes lenne most, hogy valaki meg akar titeket ölni.

- Erre ő?

- Azt mondta, így fog tenni. Kiment, és hallottam, hogy felindul a lépcsőn.

- Aztán mégis elment. – Vontam le az egyértelmű következtetést.

- Azt mondta, reggelre bőven visszaér. – Rázta a fejét Tyler, Lizre nézve. – Már vissza kellett volna jönnie.

- Lehet bajba került. – Mondta Xanden.

- De lehet, hogy nincs semmi, baja, csak belemerült a kutatásába. – Jegyezte meg Aaron.

- Ezt nem értem. – Szólalt meg Tyler maga elé bámulva. – Ez nem rá vall. Mindig megfontolt, és elővigyázatos. Nem a feje után szokott menni.

- Megkeressük. – Döntötte el Lizzy.

- Hogyan? – Kérdezte Aaron. – Fogalmunk sincs, hogy hova ment. Nem tudjuk, milyen elmélet után akar kutatni, nem tudjuk, merre induljunk. – Tárta szét a karját, én pedig elgondolkoztam, hogy mikor vált Aaron a racionális gondolkodóvá a csapatunkban.

- Ez igaz. – Hajtotta le Lizzy a fejét. – De csak tehetünk valamit.

- Nem hinném. – Rázta a fejét Mr. Griff. – Nem indulhatunk el irány nélkül, semmire nem mennénk vele. Egy dolgot tehetünk, várhatunk, hátha felbukkan. – Mondta ki a tanárunk, mire Tyler az asztalra csapott az öklével. Lizzy hozzásimult, és megfogta a kezét.

- Nem ülhetünk ölbe tett kézzel! – Bukott ki belőlem, ugyanis máris láttam magam előtt, ahogy mindannyian beleőrülünk a várakozásba.

- Nem fogunk. – Állt fel Mr. Griff. – Én most elmegyek Tylerrel, Xandennel, és Aaronnal a műszaki boltba. Beszerezzük, amire Pegnek szüksége van, és visszaadjuk Lizzy képességeit.

- Miért nem mentek többen? – Kérdezte Ginny, aggódva nézve Aaronra.

- Ide is kellenek emberek, akik meg tudják védeni a házat.

- Rendben. – Állt fel Xanden indulásra készen.

Lizzy megcsókolta Tylert, majd szorosan megölelte, miközben Aaron és Ginny is átölelték egymást. Peg és Mr. Griff váltottak még pár szót indulás előtt, én pedig az ajtóból figyeltem az egészet, és amikor Xanden rám nézett, elfordultam, majd inkább bementem a nappaliba.

Arra gondoltam, hogy talán ha elaludnék, megálmodhatnám Noah tartózkodási helyét, de tudtam, hogy úgysem lennék képes álomba merülni. Így egy egyszerűbb megoldást választottam, és bementem Noah és Tyler szobájába.

Olyan volt, mint az összes többi szoba, két ággyal és egy ruhásszekrénnyel. Nem voltak szétdobálva a fiúk cuccai, igazából még arra sem jöttem rá, melyik ágy, melyiküké.

Remek nyomozói képességeim nem létezésébe beletörődve hagytam el a szobát, hogy aktív föl-le mászkálásba kezdjek a szobám előtt.

A többiek sem nagyon tudtak mit kezdeni magukkal. Lizzy a szobájába vonult, Ginny Peg könyveit nézegetve ütötte el az időt, miközben a könyvek tulajdonosa a konyhában égetett éppen oda valamit ebéd főzés címen, amíg Mike meg nem szánta, és be nem szállt a kotyvasztásba. Ty az ágyán ülve olvasgatott, és néha felnézve elmerengett valamin.

Mindannyian teljesen kész voltunk. Egyrészt aggódtunk a többiek miatt, akiket lehet, hogy éppen abban a pillanatban ér támadás, másrészt Noah hollétén kattogott az agyunk.

A tehetetlenség nem a mi asztalunk volt.

- Tara. – Hallottam meg a nevem, így a hang irányába fordultam. Lizzy nézett rám a szobánk ajtajában állva. – Beszélhetünk?

- Aha. – Mentem oda hozzá, ő pedig odébb állva beengedett a szobába. – Igen?

- Ülj le! – Mutatott az ágyra, mire engedelmesen lehuppantam.

- Huha. Bajban vagyok? – Mosolyogtam rá.

- Fogjuk rá. – Ült le mellém, majd felém fordulva a szemembe nézett. – Mivel nem mondasz el nekem semmit.

- Ez nem igaz. – Csóváltam a fejem. – Inkább nem mondok el mindent. – Helyesbítettem.

- Hallgatlak.

Tudtam, hogy itt az ideje elmondani az igazságot. A lehetőség tálcán kínálta magát, és már sehogy sem kerülhettem ki az igazság feltárását.

- Van valami.... – Próbáltam meg belekezdeni, de megakadtam. Lizzy nagy, kék szemeibe nézve nem bírtam kinyögni azt, amit túl régóta titkolok mindenki elől.

- Tara. – Fogta meg a kezemet bíztatóan. – Én vagyok az. Nekem bármit elmondhatsz.

- Tudom. – Sóhajtottam. – Szóval az utóbbi időben történt velem pár furcsa dolog, így megpróbáltam kideríteni, hogy mi folyik a hátterében. – Hadartam le a történetet.

- Igen?

- Így derült ki, hogy nekem is van egy különlegességem.

- Komolyan? – Csillant fel a barátnőm szeme, mire bólintottam egyet.

- Emlékszel, hogy megálmodtad azt, hogy együtt leszel Tylerrel?

- Igen, persze.

- Azt miattam álmodtad meg.

- Hogy mi? – Kérdezte Liz egyértelműen megzavarodva.

- Én képes vagyok megálmodni a jövőt. – Nyögtem ki. – És ha valaki mellettem van éjszaka, az is képes megálmodni a saját jövőjét.

- Úristen. – Kerekedett el Lizzy szeme. – Tara! Ez nagyon durva.

- Tudom.

- Mióta tudod?

- Nemrég beszéltem Peggel. Ő mondta el, mi történik velem. Addig csak találgathattam.

- Ezért voltál olyan rossz hangulatban mindig? Mert nem tudtad mi történik veled?

- Igen. – Bólintottam elhúzott szájjal. – Nem vagyok rá büszke.

- De miért nem mondtad el a többieknek?

- Még nem volt rá alkalmam.

- Aha. – Mondta Liz úgy, mint aki nem nagyon hisz ebben a kifogásban. – És ezért vagytok rosszban Xandennel? Elmondtad neki, és kiakadt?

- Nem. – Ráztam a fejem. – Pont hogy azért, mert nem mondom el neki.

- Ohh. – Esett le Liznek. – És miért nem mondod el neki?

- Mert nem akarom.

- De... Miért nem?

- Nem akarom, hogy tudja. Nem akarom az orrára kötni. Nem kell mindenről rögtön tudnia, ami történik velem. – Köptem a szavakat felháborodva, majd Lizzyre nézve elfogott egy rossz érzés. Szomorúan, szinte sajnálkozva nézett rám. – Mi van?

- Én mindent megbeszélek Tylerrel. – Nyögte ki halkan.

- Oké.... De ti ti vagytok, mi meg mi vagyunk. Nem kell mindenkinek mindent megbeszélni. Van amit nem akarok elmondani neki. Biztos neki is van olyan, amit nem mond el, és az engem nem érdekel.

- Tara! – Szakított félbe Liz. – Nem szereted Xandent, ugye? Úgy, mint én Tylert. – Tette fel a kérdést, amit nem akartam hallani, mire bennem eltört valami. A kezeim az ölembe estek, leeresztettem a vállamat, és lehajtottam a fejemet. Nem tudtam tovább megjátszani magam.

- Nem. Nem szeretem Xandent. Szerelemmel nem.

Ekkor kinyílt az ajtó, és Peg dugta be a fejét izgatottan. Felé kaptuk a fejünket, és kérdőn bámultunk rá.

- Megjöttek a többiek! – Jelentette be izgatottan.

- Megyünk. – Mosolygott rá Lizzy.

- Rendben. – Peg feje eltűnt az ajtóban, a barátnőm pedig ismét felém fordult.

- Beszélned kell vele.

- Tudom. De ezt most hagyjuk. – Álltam fel. – Menjünk le a többiekhez.

Meg sem várva Liz válaszát kimentem a szobából, és lementem a lépcsőn.

Mr. Griff épp belépett az ajtón, nyomában Xandennel. A tanár kezében egy szatyor volt, amit rögtön át is adott Pegnek, aki mosolyogva köszönte meg, majd eltűnt a laborba vezető lépcsőn.

A többiek közben a nappaliba özönlöttek, és akik éppen megérkeztek, biztosították az itt maradottakat az épségükről. Megnyugodva vettem észre, hogy tényleg hajuk szála sem görbült, bár semelyikünk sem tudta hová tenni a tényt, hogy elmaradt az újabb támadás.

- Noah visszatért amíg elvoltunk? – Kérdezte Tyler Lizzyt nézve, mire ismét görcsbe rándult a gyomrom.

- Nem. – Rázta meg a fejét a barátnőm szomorúan, mire Tylernek elborult a tekintete.

Én ekkor a lépcső aljában álltam, és ahogy összeakadt a tekintetem Xandenével, elkaptam a fejem, majd inkább megfordultam, és visszamentem az emeletre. A hátamat a falnak támasztottam, és hirtelen megéreztem a rám nehezedő súlyt.

Ahogy megjelent előttem Xanden ítélkező tekintete, majd Noah arca, ahogy az arcomat fürkészi, kiolvasva belőle mindent, a mellkasom mintha elnehezült volna, és hirtelen alig kaptam levegőt.

A karjaimmal átöleltem magam, a lábaim megremegtek, és lecsúsztam a földre, miközben engedtem, hogy a fejem előre essen, és a hajam az arcomba hulljon.

Felidéztem magamban a Lizzyvel folytatott beszélgetést, mire a szemem szúrni kezdett, a kezem pedig kontrolállatlanul remegni. Felhúztam a térdeimet, és rájuk helyeztem az egyre csak remegő kezeimet, majd a levegőt kapkodva hajtottam a térdemre a fejemet.

Úgy éreztem, nem bírok megbirkózni a rám nehezedő súlyokkal, és csak véget akarok vetni az egésznek. Annak, hogy megállás nélkül hazudok és csalódást okozok, és hogy még csak azt sem tudom ki vagyok igazán.

Csak annyit tudtam, hogy egy rossz ember vagyok, aki megbántja a körülötte lévőket.

Csak véget akartam vetni az egésznek.