Berontottam az ajtón és Lizzybe ütköztem, aki kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Ty.... Ty..... - Nyögdécseltem lihegve. - Hol van Peg?

Lizzy az alagsor felé mutatott, így rögtön robogtam tovább. Lefutottam a lépcsőn, és benyitottam Peg laborjának a szürke ajtaján. Még sosem jártam ott azelőtt, de nem is érdekelt, hogy hol vagyok. A helyiségben lévő Peg és Mr. Griff értetlenül nézett rám.

- Peg! - Léptem hozzá, és megragadtam a karját. - Ty megsebesült. - Nyögtem ki, a könnyeimmel küszködve.

- Hogy...?

- Eltalálta egy tűzladba. Segítened kell rajta! Kérlek segíts rajta! - Könyörögtem a karját rángatva, ő pedig kikerekedett, ijedt szemekkel nézett rám.

- Megsebesült?

- Igen. Súlyosan. Mike hozza, mindjárt itt vannak. Ugye tudsz rajta segíteni? - Kérdeztem elcsukló hangon, mire Peg szeméből eltűnt a kétely, és határozottan bólintott.

- Persze, hogy tudok. - Kihúzta a karját a szorításomból, majd a szoba közepén lévő fémasztalhoz lépett, és sietve elkezdte lepakolni róla a sok rádobott kacatot. Mr. Griff rögtön beszállt a pakolásba, és én is nekiálltam remegő kézzel odébb tenni pár tárgyat. Pont amikor végeztünk, Mike megérkezett Ty-al a kezében, és letette az asztalra.

- Jól van, nincs semmi baj. Rosszabbul néz ki, mint amilyen súlyos. - Motyogta Peg, de úgy hangzott, mintha csak magát akarná nyugtatni. Odaléptem Ty-hoz, és megfogtam a kezét. Szinte teljesen eszméletét vesztette, de mintha éreztem volna egy enyhe szorítást, ahogy a tenyeremet az ő tenyerébe csúsztattam.

- Mindenki menjen ki! - Szólt ránk Peg, miközben szinte teljesen eltűnt az ügyetlen, aranyos önmaga, és egy magabiztos személy lépett a helyébe.

- Én itt akarok maradni! - Tiltakoztam.

- Mozgástérre van szükségem, és csak útban lennél.

- De... Nem akarom itt hagyni.

- Tara, menj ki, és ülj le kicsit. - Tette a vállamra a kezét Mr. Griff. - Én bent maradok segíteni Pegnek. Te ilyen állapotban nem lennél segítség, csak hátráltatnád a dolgot. Minden rendben lesz Ty-al, esküszöm. Peg érti a dolgát.

Továbbra sem mozdultam, így Mike odajött hozzám, és megfogva a kezemet, kivezetett a szobából. Engedtem, hogy elirányítson a lépcsőig, ahol fogtam magam, és a legalsó lépcsőfokra rogytam. Az arcomat a tenyerembe temettem, és éreztem, ahogy erőt vesz rajtam a gyengeség és a félelem. Szinte egész testemben remegni kezdtem. Mike átölelt, és szorosan magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejem, és próbáltam uralkodni magamon.

- Nem lesz semmi baj. - Próbált nyugtatni, de a remegésem nem csillapodott.

Semmi mást nem akartam, csak visszaforgatni az időt, hogy én vethessem magam a tűzlabda elé, és hogy utána szétrúgjam az ismeretlen srác seggét.

- Mi lett azzal a fiúval aki megtámadott minket? - Kérdeztem elcsukló hangon.

- Elmenekült. - Mondta Mike, majd lépéseket hallottam meg mögülünk, de nem fordultam oda. Nem akartam a többiek szemébe nézni, miközben rájönnek, hogy megint mennyire elcsesztem mindent.

- Mi történt? - Hallottam meg Liz hangját.

- Megtámadtak minket. - Válaszolt Mike, miközben én próbáltam eltűnni az ölelésében.

- Ty megsebesült?

Éreztem, ahogy Mike bólint, Lizzy pedig leül mögém, és simogatni kezdi a hátamat.

- Biztos minden rendben lesz. Nagyon talpraesett gyerek. Pont mint a nővére.

- Remélem nem olyan, mint én. - Suttogtam Mike nyakába.

Órák múlva még mindig ugyanott ültem. Közben az emberek váltakoztak körülöttem, egyedül Lizzy maradt végig a mögöttem lévő lépcsőfokon. Amíg Mike elment lemosni magáról Ty vérét, addig Xanden vette át a vigasztaló szerepet, majd Tyler is lejött hozzánk egy ideig, és még Noah is leült mellém kicsit, pedig szörnyen kialvatlannak nézett ki. Aztán visszatért Mike egy pohár teát nyomva a kezembe, én pedig a vállára döntve a fejem engedtem, hogy elöntsön a teából áradó melegség.

Ekkor nyílt az ajtó, és Mr. Griff lépett ki rajta fáradtan, kimerülten, de mosolyogva. Mindannyian rögtön felegyenesedtünk, és hallottam, ahogy a hátam roppan egy hatalmasat.

- Peg profin lekezelte Ty-t. Minden rendben van, bemehettek hozzá.

Rögtön felpattantam, és berohantam a laborba. Peg éppen kezet mosott, és amikor beléptem, bíztatóan rám mosolygott. Ty még mindig a helyiség közepén lévő asztalon feküdt eszméletlenül, a mellkasa be volt kötve.

Letettem a bögrét egy kisasztalra, odaléptem hozzá, és megfogtam a kezét. A többiek is odajöttek megnézni, hogy minden rendben van-e, így az asztalt körbeállva figyeltük a szuszogó öcsémet.

- Mikor fog felébredni? - Kérdezte Lizzy, megsimogatva Ty haját.

- Még pár óráig biztos aludni fog. - Mondta Peg, megtörölve a kezét. - Nyugodtan menjetek vacsorázni, én vigyázok rá.

- Nem. Majd én itt maradok. - Vetettem ellen, még mindig Ty kezét fogva, le sem véve az arcáról a tekintetem.

- Rendben. - Bólintott Peg, belátva, hogy nincs értelme ellenkezni.

A többiek kimentek a laborból, Mike pedig odatett mellém egy széket, amire le tudtam ülni.

Hosszú ideig csak ültem, és figyeltem ahogy Ty békés arccal alszik. Újra és újra lejátszódott előttem a jelenet, ahogy elém veti magát, és magamat átkoztam, amiért nem tudtam megállítani. Mardosott a bűntudat, és nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy az én hibám volt. Hiszen tudtam, hogy ez fog történni. Megálmodtam.

Ha nem intézem el magamban a dolgot annyival, hogy biztos csak egy rémálom volt, ami nem fog megtörténni, akkor tehettem volna valamit. Csak annyira féltem az álmoktól, hogy nem mertem belegondolni se, hogy mi van, ha Ty tényleg veszélyben van.

Tudtam, hogy nem bújhatok el többet a kéretlen képességem elől, hanem meg kell tanulnom használni.

Kinyílt a labor ajtaja, és Noah lépett be rajta egy tányérral a kezében.

- Nem vagyok éhes. - Fordultam el tőle.

- Rendben. - Lépett mellém, és lerakta egy kisasztalra az ételt. - Akkor iderakom, te pedig hagyhatod, hogy megegyék a hangyák, ha úgy tartja kedved.

- Úgy tartja kedvem. - Mondtam, továbbra sem nézve rá.

- A hangyák hálásak lesznek.

Pár másodpercig csak állt mellettem, és engem fürkészett azzal az átható tekintetével. Nem tudtam eldönteni, hogy azt akarom, hogy elmenjen, vagy hogy maradjon.

Végül fogott egy széket, és mellém húzta. Egy ideges sóhajjal nyugtáztam a döntését, miközben belül egy enyhe boldogságszikrát éreztem.

- Nem a te hibád volt.

- Ne turkálj a fejemben. - Csattantam fel, pedig nem gondoltam komolyan, hogy olvasott a gondolataimban.

- Nem turkáltam. Még mindig nem működik a képességgem. De egyébként sem tenném. - Dőlt hátra. - De nem nehéz kitalálni, mi bánt.

- Igenis az én hibám volt.

- Nem tehettél volna semmit.

- Ezt te nem érted. - Néztem végül rá, és ahogy belenéztem a kék szemeibe, éreztem, hogy nem bírom tovább magamban tartani a kétségeimet. - Én egy somnium vagyok Noah. Megálmodtam, hogy ez lesz.

- Ohh. - Mondta, és egyáltalán nem tűnt meglepettnek. - Szóval tudtad, hogy Ty meg fog sérülni, azt is, hogy mikor, és hogyan, de nem tettél semmit?

- Igen. Mármint, nem teljesen. - Ráztam a fejem, és nem értettem, mit akar elérni. - Csak azt láttam, hogy vérzik. Vagy hát... Olyasmit. Kicsit homályos volt a dolog.

- Szóval láttál egy homályos képet, amin az sem biztos, hogy ki volt, és abban sem voltál biztos, hogy a jövőt látod, és te erre nem zártad be Ty-t a szobájába, és kötözted le, hogy ne eshessen baja? Szörnyű ember vagy Tara. - Csóválta a fejét.

- Nem! Ez nem ilyen egyszerű. Ha foglalkoztam volna azzal az álommal, tehettem volna valamit.

- Tara, egy hibát követtél el az álmaiddal kapcsolatban, és az az, hogy nem szóltál róla a barátaidnak. De ezt akár most is jóvá teheted.

- Te sem szóltál arról, hogy vizuál vagy!

- Az más.

- Miért lenne más?

- Először is, a te képességeidet nem ítélik el rögtön, ha meghallják, mire tudod használni őket. Másodszor, én nem titkolom, ha bárki rákérdezne, elmondanám. Harmadszor, én használom arra, hogy segítsek, nem nyomom el a képességemet.

- Jó, így lefestve van benne valami. - Forgattam a szememet idegesen. - Jó, lehet, hogy beavatom a többieket a dologba. - Adtam be nagy kegyesen a derekamat, mire egy apró mosoly jelent meg Noah szája sarkában.

- Oké. - Bólintott, majd felállt, és a helyére tolta a székét. - Akkor hagylak tovább őrlődni magadban.

- Kösz.

- És javaslom a vacsora megkóstolását, mielőtt ráteszik a kezüket azok a hangyák.

Kiment a laborból, én pedig ismét egyedül maradtam a gondolataimmal.

Ránéztem az asztalon heverő tányérra, és be kellett vallanom, hogy elég jól nézett ki a rajta lévő szendvics. A hasam egy hangos korgással jelezte, hogy egyet ért, így sóhajtva vettem a kezembe az ételt, és haraptam bele.

Elmondani mindenkinek, ki is vagyok igazából. Nehéz menet lesz.