Másnap reggel nem csak én ültem a reggelizőasztalnál hatalmas karikákkal a szemem alatt, folyamatosan ásítozva. Valamiért Peg és Noah is fáradtan, szótlanul üldögélt és turkált a reggelijében.

Mindenki más boldogan falatozott, feldobódva a ténytől, hogy már nem vagyunk teljesen elveszve. Amint Liz visszakapja a képességeit mehetünk a Bizottsághoz, és onnantól minden rendben lehet.

Én két ásítás közben megnéztem magamnak Peg-et, és azon gondolkoztam, megbízhatok-e benne. Az álmaimmal kapcsolatos nyomás már mázsás súlyként nehezedett a vállamra, és valakinek muszáj volt beszélnem róla. Azt mondogattam magamnak, hogy azért vele akarok beszélni róla, mert valószínűleg tud valamit, amekkora koponya. Bár lehet ez csak a kifogás volt, és igazából azért választottam őt, mert egy idegennek egyszerűbb elmondani egy ilyen dolgot. Nem ismer, nem okozhatok csalódást.

Végül megállapodtam magammal, hogy elég megbízhatónak tűnik, így reggeli után elsőként pattantam, hogy segítsek mosogatni, ezzel meglepve azokat, akik szerint nem én vagyok társaságunk legszorgalmasabb tagja (szóval mindenkit).

Viszont így kettesben maradtam egy kis időre Peggel, aki minden második tányért majdnem kiejtett a kezéből miközben mosogatta őket.

- Khm. – Köszörültem meg a torkomat, miközben azon gondolkoztam, hogy vezethetném be a kérdésemet.

- Igen? – Mosolygott rám bíztatóan Peg, amitől rögtön kissé jobban éreztem magam.

- Csak gondolkodtam... Olyan sok mindent láttál már, és nagyon okos is vagy. – Kezdtem, miközben talán túlságosan odafigyelve törölgettem egy poharat. – Esetleg hallottál már másfajta különlegesekről, akik eltérnek valahogy a többiektől?

- Öhm. Persze. – Bólintott egyet, meglepődve a kérdésemtől, és közben majdnem beverte a fejét az egyik nyitott konyhaszekrényajtóba. – Nagyon is sokról. Miért kérdezed?

- Mostanában azon gondolkozom, hogy.... hogy talán én is eltérek valahogy. – Böktem ki nagy nehezen, és láttam, hogy Pegnek leesik, mire akarok kilyukadni.

- Óóó. Óóóóóóó. Óhóhhóhó! Értem. – Bólogatott hevesen, aztán odahúzva két széket leült az egyikre. Én elhelyezkedtem a másikon, letéve a már nagyon is száraz poharat, és a pulcsim ujjával kezdtem játszani. – Miből is gondolod ezt?

- Na jó. Szóval. – Vettem egy mély lélegzetet, és végre kiadtam magamból azt, ami már olyan régóta nyomja a lelkemet. – Nagyon furcsa álmaim vannak. Mármint nem furcsák, inkább ijesztőek. És nem is csak az, amiről szól, mármint az is, de nem csak az. Hanem hogy például van, hogy más is azt álmodja, amit én. Sőt, igazából szerintem rendszeresen. Szóval ezek eléggé parák, és nem tudtam mi van velem, szóval megpróbáltam egyedül utánanézni, és hát... Lehetséges lenne.... Lehet, hogy látó vagyok? – Tettem fel a kérdést, amire valójában nem szerettem volna választ kapni. Látónak lenni egyet jelentett volna azzal, hogy egy szörnyeteg vagyok. És bár azt sem tudtam, a látók miért is szörnyetegek, tudtam, hogy nem akarok az lenni.

- Hogy mi? – Lepődött meg teljesen Peg. Megrázta a fejét, és még egy kevés nevetést is hallatott. – Dehogy vagy látó.

- Nem vagyok? – Kérdeztem vissza hihetetlenkedve, miközben azt hittem helyben összeesek a megkönnyebüléstől.

- Nem. Bár azzal sem lenne baj, ha az lennél. – Tette hozzá, miközben rám mosolygott. – Miért gondolod, hogy olyan rossz lenne visuálnak... Vagyis látónak lenni?

- Visual?

- Igen, azt szeretik, ha így hívják őket. Elegánsabb. – Nevette el magát.

- Hát... Hát én azt olvastam, hogy utálták őket. Még a barátaik is ellenük fordultak.

- Jaj, ezt a butaságot! – Nevetett fel, majd közelebb hajolt, és megfogta az egyik kezemet. – A visuálok nem rosszak. Azért fordultak réges-régen ellenük, mert féltek tőlük. A visuálok képesek belelátni az emberek fejébe, és beszélgetni holt lelkekkel.

- Tessék? – Hőköltem hátra meglepődve.

- Nem kell ettől megrémülni Tara. Igen, tényleg kilógnak a sorból, és tényleg kissé hátborzongató a képességük, de ők is csak különlegesek. – Vonta meg a vállát, mint aki nem az előbb jelentette be, hogy „ja igen, a halottakkal lehet kommunikálni". – Nincs velük semmi baj. De te nem vagy visual.

- Akkor mi vagyok? – Kérdeztem teljesen összezavarodva.

- Abból, amit elmondtál, szerintem somnium vagy.

- Somnium? – Ismételtem, megízlelve a szót.

- Igen. Álom látó. Ez nagyon, nagyon érdekes.

- Igen?

- Igen. Ennyi különleges különlegest egyrakáson, el sem hiszem. – Kuncogott, én meg azt sem tudtam, mit gondoljak. – Te a jövőt álmodod meg Tara.

- A jövőt? – Kerekedett el a szemem, és már teljesen kétségbe voltam esve a sok új információtól.

- Igen, a jövőt. – Bólogatott egy fokkal lelkesebben, mint normális lett volna. – Nem volt még rá példa?

- Hát... Jobban belegondolva... Régen, amikor még az Intézetben voltam, néha megálmodtam, hogy Aaron elhív az év végi bálba, vagy hogy mikor írunk dogát, de azért az nem olyan...

- Milyen?

- Ijesztő. – Nyögtem ki. – De még mindig nem értem... És a többiek miért...?

- Igen. – Dőlt hátra, mint aki tudja, hogy most jön a bonyolult rész. Ettől én csak nagyon megijedtem, ugyanis nekem eddig is bonyolult volt. – Szóval meg tudod álmodni a saját jövődet, hogyha bekövetkezik hamarosan valamiféle fordulat az életedben.

- Az, hogy Aaron elhív a bálba? Az aztán a fordulat...

- Viszont ha váratlanul egy helyiségbe kerülsz valakivel éjszakára... vagy csak nagyon közel, akkor az a személy fogja megálmodni a hamarosan bekövetkező fordulatot az életében.

- Oké ez nekem túl bonyolult. – Ráztam fejem értetlenül.

- Szóval, ha közeledik egy esemény az életedben, ami hatással van a jövődre, azt meg tudod álmodni.

- Igen, idáig megvan. Mondjuk terjedhetett volna odáig a dolog, hogy a dogák kérdéseit is megálmodom. Akkor a jövőm fényesebben alakult volna.

- Viszont ha valaki van veled éjszaka...

- Például Lizzy?

- Igen, akár Lizzy. Szóval ha Lizzynek jönne egy sorsfordító esemény az életében, azt ő megálmodná. Te is látnál belőle homályosan egy-két részletet, de az Lizzy álma lenne, nem a tiéd.

- Úristen! Minden értelmet nyer! – Kiáltottam izgatottan. – Ezért álmodott Lizzy Tylerrel. Én meg azt hittem, az én Igaz Társamról álmodok. De akkor azok a rémes dolgok, amiket álmodok... Az mind meg fog történni?

- Tara, azért mert somnium vagy, még lehetnek rémálmaid. – Komolyodott el. – Nehéz megkülönböztetni őket a jövőképektől, de azok csak rémálmok.

- És mi van, ha én nem akarom ezeket az álmokat? És azt sem akarom, hogy más álmodjon.... általam.

- Hát... akkor nem fogsz álmodni. – Vont vállat, én meg kezdtem elveszíteni a fonalat.

- De... Nem értem.

- Ezek az álmok csak akkor jönnek, ha kíváncsi vagy a jövőre, vagy ha tudni akarod mik lesznek a tetteid következményei, amikben nem vagy biztos. Ha nem szeretnéd tudni a jövőt, akkor nem fogsz álmodni.

- Értem. Szóval csak ne legyek... kíváncsi?

- Igen. – Mosolyodott el kedvesen. – A rémálmok ellen pedig remek teát tudok készíteni. – Mondta lelkesen.

- Rendben.

- Amúgy.. – Hajolt közelebb, miközben az arcomat vizslatta összehúzott szemöldökkel. Már kezdtem megijedni, mi jöhet még, amikor oldalra döntött fejjel kibökte, ami a fejében járt. – Tudod, hogy felemás a frufrud?

Ideges sóhajtással legyintettem egyet. Mosolyogva egy utolsó pillantást vetett a frizurámra, majd amikor látta, hogy csak leamortizálódva ülök a széken és bámulok magam elé, lezártnak tekintette a beszélgetésünket. Felállt, és félretette a székét, majd folytatta a mosogatást. – Menj fel nyugodtan, beszélgess a barátaiddal. Én befejezem a mosogatást.

- Rendben, köszönöm. – Mondtam, majd gépies mozdulatokkal a helyére tettem a széket, és kimentem a konyhából. A túl sok új információtól szinte zsongott a fejem. Sietve mentem be a szobánkba, abban reménykedve, hogy Lizzy ott lesz, de a szoba üres volt. Valószínűleg Tylerrel volt.

Leültem az ágy szélére, és az arcomat a tenyerembe temetve próbáltam feldolgozni az imént hallottakat.

- Szóval ne legyek kíváncsi. – Suttogtam magamnak társaság hiányában. – Jól van. Menni fog az.

Kopogás hallatszott, majd nyitódott az ajtó, mire odakaptam a fejem. Lizzy helyett Mike dugta be a fejét, majd amikor észrevett rám mosolygott.

- Elmegyünk Ty-al pizsamát venni csapatunk férfi tagjainak, ugyanis úgy tűnik több ideig leszünk itt, mint gondoltuk. Jössz? – Kérdezte, mire feldobódva bólintottam egyet, mivel így kikerülhettem kicsit az új információk szőtte kusza hálóból, amit a gondolataim alkottak éppen.

Követtem Mike-ot a nappaliba, ahol Ty már várt ránk. Éppen Peg könyvei között kutatott, érdeklődve olvasgatva az összesnek a borítóját. Amikor beléptünk, mosolyogva odajött.

- Mr. Griff adott pénzt, hogy mindenkinek vegyünk pizsit. – Magyarázta Mike, miközben elindultunk kifelé. – Ő éppen Peg-nek segít kitalálni, mit kezdjenek Lizzy chipjével. Bár nem tudom mennyit ért abból a tudományos hablatyból. – Vonta meg a vállát mosolyogva. – Lizzy és Tyler meg éppen el vannak foglalva azzal, hogy nagyon szeressék egymást. – Forgatta a szemeit, miközben kiértünk a földútra.

- Úgy csinálsz, mintha az olyan rossz lenne. – Nevettem fel. – Bezzeg ha itt lenne Aaron...

- Igaz. – Vigyorodott el, Ty pedig értetlenül kapkodta a fejét közöttünk.

- Na mindegy. Noah meg nincs túl jól..

- Mi? – Torpantam meg.

- Semmi komoly! – Tette hozzá Mike gyorsan, mire újra elindultam a göröngyös úton. – Csak nincs a legjobb formájában. Nem aludt túl jól. Szóval Peg elmagyarázta hol a legközelebbi bolt, remélem nem tévedünk el.

- Értem. – Bólintottam elgondolkodva. Közben Ty és Mike élénk vitába keveredtek arról, hogy merre is kéne menni.

Végül megtaláltuk a boltot, ami nem volt túl nagy, de cserébe túl drága se. Izgatottan szabadultunk be a ruhákkal telepakolt részlegre, és kezdtünk válogatni. A sok ruha látványa kellőképpen kikapcsolta az agyamat, így el tudtam szabadulni kicsit a terhelő információktól.

Miután kiválasztottam Xandennek egy pizsamát, megpillantottam Mike-ot, aki egy női felsőt csodált éppen.

- Szerintem az nekem jobban állna. – Szóltam oda, mire kizökkenve a gondolataiból felém kapta a fejét, és elvigyorodott.

- Ezt nem állíthatod biztosan, amíg nem láttál benne. Biztos királyul kiemelné az alakomat. – Elnevettem magam, majd miután Mike máshol kezdett nézelődni, odamentem, és megnéztem magamnak azt a felsőt. Rögtön rájöttem, hogy Mike-ot nem a póló V kivágása bűvölte el, hanem az elején lévő skarabeusz mintát nézte. Lefagyott az arcomról a mosoly, és elgondolkoztam rajta, hogy vajon beszélt-e már Peggel a tetkójáról. Ő is megkerülte volna a többieket, mint én? Vagy még vár a kérdésével, nem bízik meg azonnal a nőben?

Elhatároztam, hogy később rákérdezek a dologra, majd számító mosollyal indultam meg a színes pizsamanadrágok felé.

Végül mindenkinek sikerült választanunk pizsit, így megelégedve indulhattunk vissza a többiekhez.

Miközben egy lejtősebb részen baktattunk felfelé, a gondolataimba újra beférkőzték magukat Peg szavai. Újra lepörgettem magamban az egész beszélgetést, minden szavát alaposan átgondolva, és szépen lassan egy gondolat túlnőtte a többit. Valami nem hagyott nyugodni, valami ott motoszkált a fejemben, egy ötlet, egy elmélet, amit mintha a tudatalattim próbált volna közölni velem. Még egyszer átgondoltam az egész jelenetet, és hirtelen eszembe jutott valami. A rádöbbenés olyan erővel tört rám, hogy megtorpantam az út közepén, lemaradva többiektől.

Aznap nem csak az derült ki, hogy én mi vagyok. Rájöttem valamire, ami túl régóta bökte a csőrömet, és végre megértettem.

Rájöttem, mi nem stimmelt eddig a kis csapatunkban.