- Tessék? - Kérdezte Lizzy meglepődve.

- Én készítettem a kesztyűket.

- Maga... készítette.... azokat a tárgyakat, amik elveszik a képességeinket? - Kérdeztem hihetetlenkedve, mire a nőnek pánik költözött a szemébe, és idegesen kezdte rázni a fejét.

- Nem... Én nem akartam rosszat.

- És mit tud arról, hogy nekem nincsenek meg a képességeim? - Szegezte neki a kérdést Liz, mire az előttünk ülő nő egyre nagyobb pánikba esett.

- Nem... Én nem... Nem akartam.. Hinned kell nekem Lizzy!

- Álljunk meg egy pillanatra! - Emelte meg a hangját Mr. Griff, majd felállt, és a nőhöz lépett, aki félve nézett fel a tanárra. - Ne letámadjuk egymást, hanem beszélgessünk! Előszöris szeretnénk tudni a nevét.

- Peg Bloom. - Nyögte ki rövid hallgatás után.

- Szóval Peg, - Folytatta a tanár, úgy mondva ki a nevet, mint akinek nagyon tetszik a hangzása. - szeretnénk egy magyarázatot arra, hogy honnan ismer minket, és miért készítette el a kesztyűket.

- Rendben. - Köszörülte meg a torkát Peg. - Szóval én igazából csak Lizzyt ismerem közületek személyesen. Az egész akkor kezdődött, amikor még az Ashlake-i Intézetben dolgoztam, mint fizika-kémia tanár.

- Nálunk dolgoztál? - Kotyogtam közbe, mire Peg felém kapta a fejét, és hozzám intézte a következő szavait.

- Igen. - Bólintott lassan, megfontoltan. - Én is különleges vagyok. Tűz képességgel rendelkezem. De nem bánok jól a képességemmel, nem is amiatt vagyok értékes az embereknek. Az agyam átlagon felüli, mármint ami a tudományt illeti. - Kopogtatta meg a homlokát, mintha ettől belelátnánk a tudománnyal teli gondolataiba. - Az Intézet igazgatójának feltűnt, hogy szeretek kísérletezgetni, és új dolgokat feltalálni, bár ezt néha a szemöldököm bánta. - Kuncogott fel, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. - Amikor Lizzy bekerült az Intézetbe, nem sokan tudtak arról, hogy mit is tud valójában, de én azok között voltam, akik igen. Az igazgató nagyon sokáig mérlegelte a lehetőségeit, majd végül elhatározásra jutott, és hozzám fordult segítségért. Megkért, hogy csináljak egy olyan chippet, ami legátolja három képességedet. Természetesen nemet mondtam. - Magyarázta megrázva fejét, miközben sütött a szeméből az elfojtott indulat. - De nem állt le. Napokig kérlelt, és amikor rájött, hogy hajthatatlan vagyok, más módszerhez folyamodott. - Szégyenteljesen lehajtotta a fejét, és a következő sorait a piros kárpitnak címezte. - Időközben az iskola megtalálta az Igaz Társamat. Az Igaz Társam... El sem hittem, hogy meglett. Csakhogy az igazgató azt mondta... azt mondta, hogy csak akkor találkozhatok vele, ha elkészítem a chippet. Különben elégeti a papírjait, és sohasem tudom meg, hogy ki ő. - Az utolsó szavakat szinte suttogva mondta. Mindenki feszülten, és néma csendben hallgatta a történetet. Éreztem, ahogy Lizzy megfeszül mellettem, és tudtam, hogy a könnyeivel küszködik. - Sajnálom. - Emelte fel a tekintetét, és egyenesen Liz szemébe nézett. - Nem szabadott volna megtennem, tudom, de úgy éreztem, nincs más választásom. Nincs mentség arra, amit tettem. Csak mindennél jobban szerettem volna találkozni vele. Az Igaz Társammal. - Nyelt egy hatalmasat, majd a mögöttünk lévő ablakon keresztül kinézve folytatta. - Szóval elkészítettem, amit kért, és beléd is raktam. Így megkaptam az Igaz Társam papírjait. Még aznap elmentem onnan, felkerestem az Igaz Társamat, és reméltem, hogy örökre elfelejthetem, mit tettem. - A hangja megbicsaklott, amiből tudtuk, hogy még nincs vége a történetnek. - Bárcsak így lett volna. Pár hónapja megkeresett az igazgató, és egy csapat zsoldos, azzal, hogy ismét szükség van rám. Kérték, hogy csináljak egy tárgyat, ami könnyen rárakható egy különlegesre, és elveszi a képességét. Addig kínoztak, amíg el nem készítettem a kesztyűket. - Mondta, miközben a szemébe könnyek gyűltek, és egy ösztönös mozdulattal keresztbe tette a karjait. - Amint elmentek a házamból összepakoltam, és átjöttem ide. Ez a ház a nagymamámé volt, aztán megörököltem tőle. Sok időt töltöttem itt régen. Tudom, hogy ha nagyon akarnak itt is megtalálnak, de ha ezek nagyon akarnak, bárhol megtalálnak. - Mosolygott ránk szomorúan. Mi mind némán, az elhangzottakat emésztgetve ültünk vele szemben. Súlyos csend telepedett ránk, amit végül Lizzy tört meg.

- Mi lett vele? - Szólalt meg rekedten, miközben Tyler kezét szorongatta. - Az Igaz Társaddal?

- Megölték. - Bökte ki Peg, és láthatóan nehezére esett kimondani ezt a szót. Liz levegőért kapott, de nem szólt. Én kikerekedett szemekkel bámultam magam elé.

- Nem haragszunk rád. Az igazgatónkra haragszunk. - Szóltam, megtörve az újabb csendet.

- Köszönöm. - Suttogta Peg hálásan, és letörölt egy könnycseppet az arcáról.

- Viszont bajban vagyunk. - Jegyezte meg Tyler. - A kesztyűket ellenünk használják, viszont Liz képességei nélkül nem fordulhatunk a bizottsághoz. Van rá bármi esély, hogy vissza tudja kapni őket? - Kérdezte reménnyel teli a hangon. Peg hosszasan meredt Lizzyre, miközben látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik.

- Van. - Szólalt meg végül, mire mindannyian megkönnyebbülve lélegeztünk fel. - De nem lesz egyszerű folyamat. Szükségem van gondolkozási időre.

- Persze! - Kiáltottam fel izgatottan. - Amennyire csak szükség van! Csak Liz kapja vissza a képességeit.

- Viszont addig mi hová menjünk? - Tette fel a kérdést Mike. Mr. Griff már nyitotta volna a száját, de Peg mosolyogva közbeszólt.

- Maradhattok itt. Nagyon nagy a ház, és van benne pár vendégszoba. Mind elfértek. Amíg én kitalálom mit tehetünk Lizzyért, addig ti kitalálhatjátok a következő lépéseteket.

- Jól hangzik. - Mosolyodott el Xanden, mire mindenki helyeslően bólogatott, kivéve Noah-t, aki valamiért összehúzott szemöldökkel meredt maga elé, és úgy nézett ki, mint aki nincs jelen a beszélgetésben.

- Akkor megyek megágyazok. - Pattant fel Peg izgatottan, mire felborult a szék, amin addig ült. - Jaj, de ügyetlen vagyok. - Motyogta, miközben visszaállította a széket, de olyan rosszul tette vissza, hogy amint kiment a szobából, ismét felborult. Mosolyogva néztem össze Lizzyvel, aztán mentünk segíteni a kissé szeleburdi vendéglátónknak.

Miután megágyaztunk a vendégszobákban, és beosztottuk, ki hol alszik (Mi a Peg hálószobája melletti szobát kaptuk Lizzyvel), Peg nekiállt vacsorát készíteni. Már mindannyian nagyon éhesek voltunk, mivel az ebédelés elmaradt aznap, így izgatottan özönlöttünk be a nappaliból nyíló étkezőbe amikor meghallottuk az edények csörömpölését. Egy hosszú, zöld színű asztal fogadott minket, ami körül annyi szék volt, hogy pont mind elférhettünk.
Segítettünk teríteni, miközben Peg nekiállt palacsintákat készíteni, és miután hármat feketévé égetett, átadta a helyet Mike-nak, akiről kiderült, hogy tud főzni.

- Hat kistestvér mellett meg kell tanulnia az embernek palacsintát készíteni. - Magyarázta, miközben profin a levegőbe dobva forgatta meg az egyiket.

- Azta! Valaki profi. - Jegyeztem meg, miközben a pulton ültem, és az eddig elkészítettekből falatoztam.

- Ha szeretnéd egyszer bemutatom a virsli főzési technikámat. El fogsz ájulni. - Viccelődött, miközben az utolsó palacsinta is a tányérra került, én pedig megfogtam a tálat, és az étkezőbe mentem vele.

- Csak amióta elszöktünk az intézetből, tudatosult bennem, hogy milyen sokat veszítettünk a menzás kajával. - Raktam le az asztal közepére a friss palacsintákat, majd elfoglaltam a helyem, és mindenki enni kezdett.

- Az biztos, hogy ez jobb, mint a spenót. - Mosolygott Lizzy.

- Szerintem az nem is spenót volt. - Magyaráztam a lekvárért nyúlva. - Csak az egész heti maradékot összeturmixolták, és azt adták oda.

- Tara, fúj! - Nevetett Liz, rácsapva a vállamra.

Mivel mind nagyon fáradtak voltunk, vacsora után mindenki elfoglalta a szobáját. Én és Liz kaptunk pizsamát Peg-től, a fiúk viszont ezt az ajánlatot kedvesen elutasították.
Miközben a virágmintás takaró alatt forgolódtam, próbáltam nyitva tartani a szemem, de elértem a kimerültség határát, és egy idő után nem bírtam ébren maradni. A szemem lecsukódott, és azon kaptam magam, hogy egy újabb lidérces álomba csöppenek.

Megint minden homályos volt, de nem csak ez volt a baj. A szememet kaparta valami, amitől könnyezni kezdtem.

Próbáltam megszólalni, de nem én irányítottam az álmot, sem a testet, amiben álmomban voltam.

Viszont a fájdalmát éreztem, ahogy valami perzseli a bőrét, és égeti a torkát.

Körülöttem minden vörös volt, és narancssárga, mintha égett volna a világ, de nem bírtam kivenni semmit a könnyeken keresztül.

Levegőért kapva ébredtem fel, miközben patagzottak a könnyeim.