Az ablakon beszűrődő hold fénye megvilágította Xanden békét sugárzó arcát. Már vagy fél órája csak csendben feküdtem, és figyeltem ahogy alszik. Igazságtalanul hosszú szempillái meg-megrebbentek, ahogy álmodott, a légzése egyenletes volt, és nagyon nyugtató.

Nem bírtam ellenállni a késztetésnek, és kinyújtva kissé a kezemet, odébb söpörjek egy szőke tincset a homlokából. Erre ismét megrebbent a szempillája, majd lassan kinyílt az egyik szeme.

- Bocsi. - Suttogtam. - Nem akartalak felébreszteni.

- Semmi baj. - Nyitotta ki teljesen a szemeit. - Mennyi az idő?

- Hajnali három körül.

- És te miért is vagy ébren?

- Néztelek, miközben alszol. - Mosolyogtam rá, kihagyva azt az apróságot, hogy féltem elaludni, ugyanis félek az álmaimtól.

- Szórakoztató lehetett.

- Jaja, tiszta kabaré. - Bólogattam. - Úgy horkolsz, mint Mr. Bart amikor elalszik tanítás közben.

- Ez nem igaz. - Nevette el magát, majd közelebb húzódva megcsókolt. - És semmi köze az álmatlanságodnak a titkolt problémáidhoz, gondolom.

- Eltaláltad. - Válaszoltam elkomorodva.

- Pedig az igazi tippem az, hogy igenis van köze hozzá.

- Miért nem tudsz leállni ezzel a témával? - Kérdeztem felháborodva, és mivel nem bírtam többet a szemébe nézni, inkább felültem.

- Mert a barátod vagyok. Velem kéne megosztanod a problémáidat. - Könyökölt föl az ágyon, mire én lerúgva magamról a takarót felálltam, és a ruháimat kezdtem el keresni.

- Azzal osztom meg a problémáimat, akivel akarom. - Vágtam a fejéhez idegesen, miközben magamra rágattam a gatyámat.

- És velem nem akarod?

- Nem ezt mondom.

- De igen, pontosan ezt mondod. - Jegyezte meg, miközben a hangja unottságot, már egyenesen nemtörődömséget sugárzott. Tudtam, hogy ez az én hibám, ugyanis már annyiszor futottuk ezeket a köröket, hogy valószínűleg megunta, de mégis nagyon felhúztam magam a hozzáállásán.

- Azt mondok, amit akarok! - Csattantam fel, miközben belegabalyodtam a pulóverembe, és idegesen rángattam, hogy megtaláljam az ujját.

- Tara, könyörgöm, beszéljük meg!

- Nincs kedvem beszélgetni. - Húztam végre fel a pulcsit, majd az ajtó felé fordultam, de Xanden közben felkelt az ágyból, és az utamba állt. - Menj előlem! - Szóltam rá, mire felhúzta a szemöldökét, és összefonta maga előtt a karjait.

- Nem szeretnék veszekedni. - Mondta megenyhült hangon, amitől rögtön szörnyen éreztem magam, amiért olyan hülyén viselkedek.

- Ez nem veszekedés. - Tártam szét a karomat egy nagy sóhaj kíséretében. - Te ész érveket hozol fel, én meg hülyeségeket válaszolok, és felhúzom magam, és szeretnék dühösen kiviharzani a szobából. Szóval, engedelmeddel... - Mutattam az ajtó felé, mire elmosolyodott.

- De mielőtt dühösen kiviharzol, meg kell csókolnod. - Jelentette be, továbbra is magabiztosan elállva az ajtó felé vezető utamat, mire én felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Azt mondod?

- Azt. - Bólintott elégedetten, mire egy teátrális sóhaj kíséretében odahajoltam, és nyomtam egy puszit a szájára. - Ezt nem gondoltad komolyan. - Röhögött rám, majd megragadva a derekamat magához húzott, és a száját a számra tapasztotta. Nem ellenkeztem, inkább mosolyogva hunytam be a szemem, és vesztem bele a csókjába, majd amikor engedte, hogy elhúzódjak, ártatlan arccal néztem a szemébe.

- Akkor rendben vagyunk?

- Rendben vagyunk. - Bólintott, majd félreállt, így végre kimehettem a szobájából. A folyosóra kiérve próbáltam olyan halkan elosonni a többiek szobái előtt, amennyire ember halkan osonni képes, majd óvatosan benyitottam a Lizzyvel közös szobámba.

Próbáltam nem felébreszteni a békésen alvó legjobb barátnőmet, miközben bebújtam mellé az ágyba, majd lehunytam a szemem, de rögtön ki is nyitottam.

Az utolsó, amire szükségem volt aznap, egy újabb lidérces álom.

Másnap egy nem túl laktató hoteles reggeli elfogyasztása után indultunk tovább az úticélunk felé. Hosszas veszekedés után úgy döntöttünk, Ty is velünk jöhet, ugyanis senki nem szeretett volna vele hazamenni, egyedül meg nem küldtük volna vissza.

A Ty téma mellett arról is volt megbeszélés, hogy hová is megyünk pontosan, és hogyan, de őszintén én nem nagyon figyeltem. Az, hogy napok óta nem aludtam, nem tett jót a koncentráló képességemnek, nem mintha az alapból olyan jó lett volna.

Szóval én csak követtem a többieket egy megállóhoz, majd föl egy buszra, és egy óra múlva pedig le a buszról. Aztán egy fél órás sétát követően már megint azon kaptam magam, hogy fák között caplatok.

Körülnézve megállapítottam, hogy igen, ismét egy erdős részen vár ránk a kis kaland, ami senkit sem töltött el megkönnyebbüléssel, bár ez alkalommal sűrűbben lakott részről volt szó. Szembe találtuk magunkat több családi házzal is, ami rikító színnel ütött el a sok barnától és zöldtől. Az út is jobban meg volt csinálva, bár földútról beszélünk, kevésbé volt göröngyös, mint az eddig tapasztaltak.

Végül a sort vezető Mr. Griff megállt egy aranyos kis ház előtt, mire mindenki köré gyűlt, és közösen bámultuk az előző házban talált képről már jól ismert épületet.

- Mozgás van bent. - Jegyezte meg halkan és reménykedően Lizzy, mire mindenki az ablakokat kezdte el figyelni. És valóban, határozottan volt valaki a házban. Mindenki izgatott lett, és egymásra nézegettünk sokat mondóan, de senki nem merte megtenni az első lépést.

Mindenki félt az esetleges újabb csalódástól, és a kudarctól, amit már olyan sokszor megéltünk.

Végül egy nagy levegővétel kíséretében Mr. Griff lépett az ajtó elé, és két határozott kopogással vetette el azt a bizonyos kockát.

Erre bentről csörömpölés hallatszott, majd egy női hang szitkozódása. Nem sokra rá lépteket hallottunk az ajtó mögött, majd az előbbi hangot hallottuk meg ismét, kissé erőteljesebben.

- Ki az? - Jött a kérdés, amire nem volt válaszunk. Kérdőn néztünk össze egy jó válasz után kutatva. Azt mégsem nyöghetjük be, hogy „A gyerekek vagyunk, akik ellen fegyvert adtál el. Lehetne pár kérdésünk? Kösz."

Természetesen nagy nehezen Mr. Griff adta meg a már egy ideje várt választ.

- Jónapot! A diákjaimmal kutatómunkát végzünk, és szeretnénk feltenni pár kérdést. Tudna nekünk segíteni esetleg? - Kérdezte a tanár, mire pár másodperc csönd után nyílt az ajtó.

- Jaj, hát lelkes iskolás diákoknak ki ne segítene szívese... - Akadt meg az ajtóban álló nő ahogy meglátta, kiknek is nyit éppen ajtót, majd azzal a lendülettel bevágta az orrunk előtt.

- Hé! Ne ijedjen meg, nem szeretnénk bántani! - Kiáltotta Mr. Griff meglepődve, de nem jött válasz az ajtón túlról. Ijedten néztem össze Lizzy-vel, majd Noah-ra tévedt a tekintetem, aki összeráncolt homlokkal bámult az ajtóra, és volt a szemében valami megmagyarázhatatlan feszengés. - Tényleg csak kérdéseket szeretnénk feltenni! - Próbálkozott tovább Mr. Griff, mire ismét felcsendült a hang, de sokkal vékonyabban, mint azelőtt.

- Tudom kik vagytok! Tudom, hogy rosszat tettem, de ne bántsatok! Jót akartam, esküszöm!

Értetlenül meredtem az ajtóra, miközben próbáltam elképzelni, ahogy ennek a rettegő hangnak a gazdája gonosz zsoldosokkal seftel.

- Esküszöm, hogy nem fogjuk bántani! - Próbálkozott tovább Mr. Griff. - Csak meg szeretnénk kérdezni valamit. Könyörgöm, nyissa ki az ajtót, hogy beszélhessünk.

Pár perc néma csend után ismét kinyílt az ajtó, és a nő félve dugta ki a fejét a résen.

- Nem haragszanak rám? - Kérdezte alig hallhatóan.

- Ha elárulja, hogy honnan kerültek önhöz a kesztyűk, amik lekorlátozzák a különlegesek képességeit, már itt sem vagyunk. - Magyarázta a tanár, mire a nő értelmetlenül nézett rá.

- Honnan kerültek hozzám?

- Igen. Ezt szeretnénk tudni.

- Nagyon. - Tette hozzá Lizzy, mire a nő ránézett, és elkerekedett a szeme.

- Lizzy? - Kérdezte végig mérve a barátnőmet.

- Honnan ismer? - Kérdezett vissza Lizzy, de mielőtt a nő válaszolhatott volna a barátnőm arcára kiült a felismerés, és a ledöbbenés. - Úristen! - Kiáltott fel a szája elé kapva a kezét. - Maga az! Magát hallom amikor használni próbálom a képességeimet!

A nő pár pillanatig összeszorított szájjal méregetett minket, majd végül hátralépett, és kitárva az ajtót odébb állt.

- Gyertek be!

Mindenki ezernyi kérdéssel a fejében lépett be a házba, ami pont úgy nézett ki, mint ahogy elképzeli az ember a külseje alapján. Először egy rövid folyosóra értünk, ahová normál esetben a ház gazdája megkérné a vendégeket, hogy rakják le a cipőiket. Na ez minden volt, csak normál eset nem, így cipőstül trappoltunk be a folyosóról balra nyíló ajtón, ami egy takaros kis nappaliba vezetett. Egy piros, virágmintás kanapé, és két hozzáillő fotel kapott helyet a szobában a piros kárpiton.

- Nyugodtan üljetek le, máris hozok még pár széket. - Hadarta a nő, majd eltűnt egy ajtó mögött. Én levágtam magam a kanapé egyik szélére, mellém pedig Lizzy és Tyler ült. Mike és Ty letelepedett egy-egy fotelbe, a többiek pedig állva várták a beígért székeket. Egy hangos csattanás hallatszott, majd egy sor szitkozódás, és a nő már meg is jelent mindkét kezében egy-egy széket cipelve. Mr. Griff rögtön odapattant, és átvette őket, így a nő egy második fordulóval már kihozott annyi széket, hogy mindenki leülhessen.

Jobban megnézve a nőt egyre kevésbé tudtam elképzelni, ahogy sötét ügyletekbe keveredik. Mr. Griffel egyidős lehetett, hosszú, sötétbarna haját copfba fogta, amit folyamatosan csapkodott, ahogy kapkodta a fejét. Nadrágkosztümöt viselt, ami egy ponton el volt szakadva, de nem úgy tűnt, mintha észrevette volna. Az arca kedves volt, bár éppen eltorzította a bizonytalanság, és még a hangja is szeretetet sugárzott.

Amikor elhelyezkedett előttünk, keresztbe tette a lábait, majd végignézett rajtunk.

- Szóval.. - Köszörülte meg a torkát, és idegesen nézett egyikünkről a másikunkra.

- Szóval, - Vette át a szót Mr. Griff. - azt szeretnénk tudni, honnan szerezte a kesztyűket. - A nő idegesen nézett a tanárra, majd beharapta a száját, és látszott rajta, hogy nagyon átgondolja a választ. Végül megrázta a fejét, és lehajtva a fejét válaszolt.

- Nem szereztem sehonnan. Én készítettem őket.