- Szia! – Köszöntem kedvesen a matek feladatát író gyermekre. Ő erre felnézett rám, majd vissza a könyvébe. Milyen szimpatikus! Egyből helyet foglaltam mellette, s talán kicsit arrébb is húzódott, de a rögzített szék, illetve annak magassága miatt nem sok esélye volt.

Kuo a konyhából jött elő egy nagy adag palacsintát tartott kezében, amit a gyermek elé rakott, s ő széles mosollyal díjazva mancsába kapta az egyiket. A felszolgáló rémülten vette el könyvét, nehogy leegye, s egy kupac hasonló kötet tetejére rakta. Hina ekkor foglalt helyet mellettem, és üdvözlés nélkül adta le rendelését. – Egy pohár ásványvizet kérnék!

Kuonak ebből kifolyólag esett le, hogy ott vagyunk. Hinára nézett majd rám, s a hűtőből kivette a kért italt. Na, őt értettem miért is nem gyakorolja a társadalmi szokásokat, mint például a köszönést, de a lányt talán erre is meg kellene tanítanom.. Kuo érzelem mentes kifejezéssel végezte munkáját.

- Hali, nekem is jó lesz ugyan az! – Ez lazán hangzott, gondolatban meg is veregettem érte vállamat.

Különös volt a szituáció, főleg azért mert arra még nem volt példa, hogy tőlem meneküljenek. Ráadásul mindezek után úgy tegyen mintha semmi sem történt volna. Fogalmam se volt, hogy most örüljek vagy sem. De bizonytalanságomat betudtam annak, hogy én tegnap nem kaptam meg ami nekem járt volna, reggel is csak ígéretet rá. S lassan egyre biztosabb voltam benne, hogy nem kéne örülnöm. Sóhajtva fordultam mellettem lévő tanítványomhoz, aki már nagyban bajlódott az egyik feladattal. – Itt az a megoldás, hogy hozzáadjuk a sósavat az oxidálódott mangánhoz hevítve. – árultam el neki.

- És hogy oxidálódik? – szólt hozzá, mintha valóban érdekelné.

- Vannak úgynevezett oxidálószerek. – magyaráztam – Olvasd el a könyvben a 86. oldaltól a 90.-ig, mert ez biztos lesz a vizsgán!

- Rendben. – ezzel vissza is fordult tanulmányához.

A kislány ekkor megkocogtatta vállamat – Te egy tanár bácsi vagy? Segítenél nekem is? – törölgette palacsintás kezét pólójába amivel az imént még engem tapogatott. Benyúltam a pult mögé, hogy elvegyek egy szalvétát, lögyböltem rá vizemből, majd mancsára fogtam. – Először is, nem a ruhánkba töröljük a kezünk. Ennek anyukád nem fog örülni! Egyébként, mutasd, mit szeretnél megtudni.

Nem vagyok egy gyerek párti ember, bár nem is játszani hívott, szóval gondoltam adok neki egy esélyt.

Mosolyogva távolabb tolta üres tányérját immár tiszta kezével, s visszavéve munkafüzetét a kupacról, elém rakta az osztásokkal tarkított jegyzetet. Érdeklődő tekintetét pedig rám szegezte. Kuo ekkor tért vissza a mögöttünk ülő vendégektől, és kikerekedett szemekkel figyelmezette a kislányt. – Nem beszélgetünk idegenekkel Mimi!

- Miért apa, te nem ismered ezt a tanár bácsit? – kíváncsiskodott a lány jogosan, csakhogy egy szón én is megakadtam, ledermedve nézegettem hol az egyik felet, hol a másikat. Apa?

- Azt nem mondanám. – tűnődött el, hogy hogy adjon magyarázatot.

- Tudod a nevét? – puhatolózott Mimi.

- I-igen! – hebegte a pultos, mert megfogták. S így már én is szélesebben mosolyogtam. Főleg, hogy a dadogása teljesen jó emlékeket ébresztett bennem.

- Látod, apukád ismer, már beszélgettünk többször is! – aztán kezet nyújtva bemutatkoztam Miminek – Üdvözöllek kishölgy, Arten vagyok. Ne hívj tanár bácsinak, jó? – kezet rázva velem, együtt néztünk fel apukájára, várva a következő reakciót.

Elpirulva leste kezünket, hogy kijátszottuk, s felém fordult. – Jövök eggyel, ha tényleg tudsz vele foglalkozni. – Tűnődött el, ahogy az előttünk lévő könyvre nézett. – Megoldható?

- Igen, Hinát – mutattam a jobb oldalamra - és a másikat akit láttál velem, azt a cicomázott műlányt, Mayát is a vizsgáira készítem fel.

- Én azt hittem azért csinálod, hogy csaphasd nekik a szelet! – csúszott ki a száján. Ledermedtem, bár sejthettem, hogy ezt nézi ki még mindig belőlem. Pedig egyszer már elmondtam, hogy nincs közöm hozzájuk. Ne vicceljünk, a harcos hercegnő egy dolog, mert ő legalább nem ribanckodik, de a másik? Bottal se nyúlnék hozzá, csak meg lettem fenyegetve, hogy segítsek nekik! Persze, persze, ribinek hívom, közben én sem vetem meg az egy éjszakásokat, de hát egy férfi mégis csak hamarabb lesz kanos. Sajnos több bennünk a potenciál, a tesztoszteron! Nem a mi hibánk. Egyébként sem hitegetek senkit!

Mondatára nem túl nőiesen Hina nagyot horkant, míg én csak elméletben osztottam az észt. – Ezzel a bunkóval ki nem kezdenék!

- Te csak olvass, mert látom az is nehezen megy. – morogtam rá – És fogd vissza magad harcos hercegnő, mert nem magamtól vállaltalak, és gyerekek is vannak itt.

Szemet forgatva adott igazat – Jó, egyébként elolvastam, és kiemeltem a lényeget. – grimaszolt vissza rám.

Félszemmel néztem Kuot, ahogy halkan kuncogott vitánkon. Megnyugvással töltött el, hogy visszatért a régi boldog, kellemes énjéhez. Ezért sem reflektálva az elhangzottakra kislánya felé fordultam, hogy megkérjem ismételje át párszor a 8-as és a 9-es szorzó táblát, mert úgy fog tudni boldogulni a füzetében lévő osztásokkal. Aztán Hinának magyaráztam tovább az anyagot.

Érdekes volt két emberhez igazodni tanításban ráadásul két külön tárgyból. Hiába volt az egyik könnyebb a másiknál, itt nem ez számított. Csak az, hogy mennyire tudom az ő szemszögükből nézni. Vegyük példának iskolatársamat. Pár nap alatt kiderült számomra, hogy otthon max a házikat csinálja meg, de nem olvas bele a könyvekbe ezért nehezebben megy neki. Tehát itt többször csak olvastatom, míg otthonra adok neki kis feladatokat. Amit viszont nem tud megoldani elmagyarázom neki. Aztán itt van Mimi, őt annyira nem ismertem még ki, de szófogadóbb és szorgalmasabb a lánynál. Ezt alátámasztva vele több tantárgyat néztünk át, s már csak azt vettem észre, hogy kezd lemenni a nap.

Éppen Hinának magyaráztam az utolsó tételeket, mikor Mimi hangos puffanással csukta be könyvét, és az ajtóhoz rohant. – Anya! – karolta át a nő derekát magához szorítva, akit nekem is szemügyre kellett vennem.. Jó bőr meg kell hagyni!

Eközben Kuo egy táskát szorongatva kezében pakolta össze a gyermek holmiját, majd a nő kezébe adta. – Gyors voltál, még csak most lesz hét óra.

- A főnök megkegyelmezett nekünk. – térdelt le a csöppséghez, hogy ráadja tavaszi kabátkáját – De útközben találkoztam Sara anyukájával, szóval átugrunk hozzájuk. Ma otthon alszol? – érdeklődött, mire önkéntelenül elvigyorodtam előző esténkre gondolva.

Kuo bólogatott, s egy puszit nyomva Mimi arcára búcsút intett nekik. Még nyitva volt az ajtó, mikor feléjük nézve intettem én is a kislánynak, s már a következő vendég lépett be rajta, aki legjobb barátom, Shin volt.

- Csáo!- közeledett felém.

- Te honnan tudtad, hogy itt vagyok? – ráncoltam össze homlokom meglepettségemet el sem rejtve.

- Így kell üdvözölni? – ingatta meg fejét, ám a lényegre tért. - Anyukád hívott.

- Mi a szösz, nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagytok. – ütögettem meg karját.

- Mert nem vagyunk, ez a lényeg – foglalta el a széket amin nem rég még Mimi ült – Azt mondta, hogy beugranak hozzád holnap, hogy együtt vacsorázzatok, és ha ez nem lenne elég arról érdeklődött milyen lányok jönnek be neked.

- Tessék? – kérdeztem vissza meglepetten.

- Ah, ne már miért nekem kell kimondani? Tudnod kellene mit jelent ez! – S hagyott némi hatás szünetet, hogy magamhoz térjek amíg ő rendelt Kuotól – Egy kólát légy szíves. – Sandított felé mire hirtelen feleszmélt kivel áll szemben. – Te vagy a tegnapi srác a buliból!

A pultos meghökkenve figyelte barátomat, talán latolgatva, hogy mennyit tudhat az esténkről, ezért segítségére siettem – Szóval anyám vak randit akar nekem szervezni?

Barátom felém fordult, úgy helyeselt .- Igen, akart. – jelentette ki tenyerét összecsapva, mintha az élet értelmére adtam volna megoldást.

- Miért csak múlt időben? Shin mit tettél? – féltem, hogy ebből nagyobb baj lesz.

- Hát, – gondolkodott el láthatóan, hisz ő se tudta hogy reagálok válaszára – azt mondtam van valakid.

- Nee. – A pultra könyökölve nyújtottam el halkan válaszom, s a homlokomra fogtam. Így érzékelhette, mennyire nem esett jól, hogy beleavatkozott. A szüleim mindig reménykedtek, hogy tudnak majd irányítani, s ezzel Shin fegyvert adott kezükbe. Soha sem mutattam be nekik senkit, az egyik afféromat leszámítva, mert egyszerűbb volt lerázni őket, és tudatni velük, hogy az életemet kézben tartom. Ráadásul az én döntésem, hogy egyedül halok-e meg vagy ötven kutyával. A macskákkal nem vagyok jóban, míg egy párkapcsolat szóba sem jöhet. Főleg nem úgy, hogy házasságot és kölyköket remélnek. Púp lenne a hátamon, ezért maradnak a kutyák.

Hina meglökött oldalról, hogy rá figyeljek, mire kicsúszott könyököm, mellyel fejemet tartottam, s esetlenül húztam össze szemöldököm. – Majd én eljátszom a barátnőd szerepét! – derült fel fantasztikus ötletén. – Fizetség képen a tanításért.

- Ne – jött ki belőlem ugyan az a szó, csak határozottabban – A végén összeadnak veled.

- Szerintem megoldásnak jó, max egy hét múlva „szakítotok". – hadonászott kezeivel Shin, hogy az utolsó szót idézőjelbe tegye.

- Minek ellenség, ha az embernek vannak barátai. – motyogott orra alatt Kuo, miközben az újonnan beérkező vendégek asztalához vette útját kis füzetével a kezében.

Teljesen egyet tudtam érteni a véleményével. – Barátom, neked annyi eszed van mint egy marék döglött csirkének! – sóhajtottam fel, bár érzésem szerint így is túl kedvesen fogalmaztam - Elintézem! – S egyből tárcsázva édesanyám számát hazaindultam.