Kuo szemszöge

- Te tényleg fáradt lehetsz! Eddig ha kértem se engedted, hogy segítsek az esti előkészületekben. – törtem meg a hallgatag főzőcskézést a konyhán, mert idegesített, hogy csak az én kezem jár míg Tom egyfolytában a telefonját nézegeti és meg sem szólal. Az elmúlt napokban egyedül ő adott nekem egy kis megnyugvást. Mellette egy időre elfelejthettem amin rágódtam. De most olyan csendes.

- Aham – reflektált volna, de megvillant a készülék – Kimegyek cigizni, addig összeírod a zöldségrendelést holnapra? – És már ott sem volt.

Hát persze...összeírom, majd én fenntartom az éttermet, amíg te isten tudja miért mellőzöl, és még a munkához is úgy állsz hozzá, hogy más is odaférjen. De jó nekem! Elkeserítő, hogy már ő is kezdi. Ezek szerint nélkülözhető vagyok. Arten nem jelentkezett három napja, ha a mait is beleveszem. És miért ne venném? Kilenc óra elmúlt, az esélytelenek nyugalmával megtehetem. Hiába kerestem többször semmi, vissza se hív. Tudom, tudom elcsesztem. Nem kicsit hanem nagyon. Jó kérdés hogy csak büntet vagy végleg vége mindennek. A második lehetőségbe bele se akarok gondolni. Titkolóztam és nem álltam ki mellette habár engem védett. Igaza van ha haragszik rám, pláne, hogy nem mentem utána. Nagyon hiányzik közben meg Tom valószínűleg randizgat valakivel. Különben miért lenne így ráfüggve arra a mobilra? De még csak nem is mesél. Irigylem.

Arra vágyom, hogy Arten velem legyen, hogy beletúrhassak a hajába, elbódítson az illatával és törődjön velem. Olyan nagy kérés lenne, hogy felvegye a telefont és legalább bocsánatot tudjak kérni? Szörnyen érzem magam. Az álmatlan estéken rajta gondolkodom, nappal pedig az ajtót figyelem, hátha ő lép be rajta. Szükségem lenne valami altatóra, mert egyre frusztráltabb vagyok és így nem fogom sokáig bírni. Mélyen belül meg akarok halni, vagyis ott talán már sikerült, de fizikailag könnyebb lenne ha nem kellene ezzel vesződni. Olyan nyugalmas lenne, csakhogy van egy lányom akinek szüksége van rám. Legalább miatta ki kell tartanom. Tisztában vagyok a határokkal mindig is tisztában voltam velük. Pusztán most nem találom a helyem a világban. Arten elérte, hogy a gondosan felépített életem egyik percről a másikra összeomoljon.

Kétségbe ejtettek a saját érzéseim és tudtam, hogy rendeznem kell őket. Ettől függetlenül nehezen vettem rá magam bármire. A megszokott napi rutinomat is nyögve nyelősen végeztem, és a folytonos aggodalmak miatt most még a zöldséges kamrába se jutottam el, hogy összeírjam amit kell. Az előkészítőben ácsorogtam gondolataimba burkolózva mikor Tom mellém állt.

- Megvagy?

- Nem. – rántottam meg a vállamat stílusosan nem törődve semmivel.

Miután leengedtem Tom lemondóan veregette meg hátam, kezét rajta felejtve – Menj haza, jót fog tenni egy kis pihenés.

- Nem akarok. – motyogtam halkan. Otthon nehezebb, kevésbé viselem el a rám törő gondolatokat.

- Menj! – parancsolta meg türelmetlenül, s kénytelen voltam elindulni. 

Vissza kellett kullognom a konyhába, majd az étterembe, hiszen muszáj voltam átvenni az utcai ruhám, és az öltöző onnan nyílt. A tűzhelyen komótosan főtt a leves, mellette a pörkölt. Az apró lángok alig érintették az edények alját, s a pára kereste a kiutat a helyiségből. Egyáltalán nem tudtam együtt érezni vele, én maradni akartam. Sanszos, hogy az újonnan szerzett depressziómnak van némi köze ahhoz, hogy már a megrekedt gőzzel is vitatkozni tudtam volna, de ezt hozta ki belőlem a helyzet. Főleg, ha arra gondolok, hogy nem látom többé Artent. Talán tényleg aludnom kellene egy kiadósat, mert az ébrenlét szívszorongató.

Kénytelenül benyomtam a lengőajtót, hogy a vendégtérbe lépjek, ahol teljes sötétség fogadott. Lehajtott fejem miatt, ezt is csak onnan vettem észre, hogy nem láttam a cipőm orrát ahogy az ajtó becsapódott mögöttem. Bár nem volt megszokott, hogy leoltsuk a lámpákat, most mégis barátságosan ölelt át a szürkület, s az utolsó apró halvány mosoly lomhán tűnt el az arcomról egy sóhaj kíséretében. A szemeim nehezen szokták meg a hirtelen jött homályt, ám az ablakon beszűrődő hold fénye a segítségemre sietett mikor óvatosan felemeltem a fejem a padlóról, hogy körbenézhessek merre induljak.

Hirtelen megállt az idő. Alig fogtam fel amit láttam. A pillanatok ólomsúlyokkal a hátukon teltek. Ingatag módon tettem egy lépést előre, de nem illant el a délibáb. Megbabonázott az előttem lévő asztal. Hanyagul körbe volt hintve rózsaszirmokkal, melyeken megcsillant a felület közepén helyezkedő gyertya fénye. A két hozzá tartozó szék enyhén kijjebb volt húzva. Hívogatóan várták, hogy helyet foglaljon rajtuk az ember. Figyelmemet az sem kerülhette el, hogy az asztalon lévő tányérokon ínycsiklandó sütemények voltak elhelyezve, szépen feldíszítve. Teljesen feltüzelt a kíváncsiság. Nem értettem az egészet. Talán Tom idehívta a partnerét randizni csak nem szólt? Minden jel erre mutatott.

Mintha meghallotta volna gondolataimat, egy alak lépett ki a pult takarásából az asztal elé. Izgatottan néztem, mert a bejárati ajtó kulcsra volt zárva és a kevés fény miatt csupán a körvonalát láttam először, s mikor realizáltam ki az, mozdulni se mertem. Fogalmam sincs most hányadán állunk. Haragszik rám? Vagy nekem kellene? Nem is veszekedtünk. Mit tegyek? Mit mondjak?

Hiába a sok aggodalom ami felütötte fejét, vannak dolgok amik nem változnak ha ránézek. Annyira hiányzott és olyan jól néz ki, hogy nem tudom mit tervezett, de én itt helyben le tudnám teperni. A kényelmes mégis elegáns ruha kiemelte domborulatait, a haját figyelmesen beállította, és az elbűvölő pofija arra késztetett, hogy szájtátva figyeljem.

Gondolatmenetem az szakította meg mikor enyhén széttárta karjait, s várakozóan rám emelte gyönyörű szemeit. Nem tudtam elvonni róla a tekintetem. Egyértelműen láttam a félelmet az arcán, ezért nem hagytam, hogy tovább álldogáljon tanácstalanul, gyorsan a nyakába vetettem magam.

Arten szemszöge

Nyikorogva nyílt a konyhaajtó mire inamba szállt a bátorság és a pult takarásába léptem. Tökéletesen megszerveztem mindent, de közben mégis gyötört a bűntudat, és ez napról napra erősödött. Először nem akartam elrontani a meglepetést azért nem jelentkeztem. Mostanra viszont rájöttem, hogy legalább életjelet adhattam volna. Néha abszolút logikátlanul viselkedek. Igen..bár talán jobb lesz személyesen rendezni.

Férfi vagyok, úgy is kellene viselkednem! Végül is mi baj lehet?

Ujjaimat tördelve néztem a nagy gonddal összeállított művemre, hogy legalább abból bátorságot meríthessek miközben kiléptem a biztonságot adó rejtekhelyemről. Ám a második lépésnél szembesülnöm kellett a legnagyobb hibámmal amit életemben másodjára követtem el. Basszus, a székek nem rögzítettek!!!

Kikerekedett szemekkel néztem felé azon agyalva, hogy ebből hogy mászok ki, mert mi van ha haragszik és nekem ront, de már nem volt vissza út. Ő is engem nézett. Rejtélyes reakciója adott némi reményt, mert hát úgy állt ott mintha azon agyalna, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek. Nagyon bizonytalannak látszott, pont mint én. Féltünk.

Megemberelve magam, hogy ne a keserves jövőt vetítsem előre, tétován széttártam karjaim, s ő sietve belevetette magát. A hihetetlen energia elsöpört amivel rám ugrott. Felkészülni se volt időm, így a lendületnek köszönhetően vele együtt léptem hátrébb párat, meglökve az asztalt. Hátát simogatva pillantottam a gyertyára, hogy nem dőlt-e el, s megnyugodva csókoltam halántékára, hogy maximum csupán a vágyaink miatt fogunk fellángolni.

Elképesztően nyugtató illata és bíztató fellépése miatt egyre szorosabban vontam magamra meleg, ölelő testét. Ő pedig szeretetteljesen szorította a nyakam, követelve a közelségem, és engem. A bőröm lángolt érintése alatt, s most ébredtem csak rá, hogy milyen hosszú is volt ez a kis idő nélküle. Milyen balga vagyok, hogy ahelyett, hogy csak rá figyelnék hagyom a külvilágnak, hogy befolyásoljon. Lehet, hogy a Markkal való találkozás rövidtávon kizökkent a mindennapjaimból, de ha a bolond viselkedésem miatt elhagyna, az veszettül fájna. Kuo a legelbűvölőbb ember akivel valaha találkoztam. Kedves, intelligens, lehet rá számítani, nem drámázik, maximum akkor veszekszik ha nyomós oka van rá, na meg ha felhúzom. Vele minden olyan más. Crystal után nem álmodoztam komoly kapcsolatról, sőt kerültem és most mégis szó szerint az ölembe pottyan. Erre a képzetre elmosolyodtam, s mivel eszem ágában sem volt elengedni derekánál fogva a combomra ültettem ahogy az egyik széken elhelyezkedtem.

Az álla alá nyúlva benedvesítettem az ajkam és épp hogy csak az övéhez érintettem. Nem csókoltam meg vadul, mint ahogy azt a szívem diktálta volna. Hagytam, hogy most ő döntsön. Meg akartam mutatni mi lakozik a szívemben. Lágyan húztam végig a számat az övén, s a szája szélére nyomtam egy puszit. A bőre forró volt, mint ahogy a levegő is köztünk. A gyomrom görcsbe állt, mikor végre megmozdította buksiját, s megcsókolt. Az endorfin szétáradt lüktető ereimben, hogy hatása alá vonjon. Lassan nyalt az ajkaimra mézédes nyelvével, s a türelmetlenségemnek hála mégis én voltam az, aki elmélyítette csókunk. Mindenem bizsergett. Puha párnácskái lágyan simogatták a bőröm ahogy felfedeztük egymást. Kellemesen szikrázott a levegő köztünk. Testünk teljes összhangban forrt össze az ölelésben.

Nem akartam tőle elszakadni, hiszen órákon keresztül képes lettem volna hajszolni ajkait, viszont egy étteremben voltunk, s nem teljesedhettek ki vágyaink, ezért a szolidabb utat választotta. Karjaim közé bújt, s orrát nyakhajlatomon végig húzva többször hintett egy puszit a felületre. Nagy sóhaj hagyta el a számat, mire halhatóan mosolyogva csak vállamra tette a fejét. Valami ellenállhatatlan elemi erővel húzott magához, s ebben a szerelmes pillanatban meg akartam állítani az időt.

- Nem maradhatunk így örökre? – suttogta halkan a fülembe tarkómat cirógatva nehogy feloldozzon a varázs alól.

Kénytelen voltam szememet behunyva a hajába puszilni erre a csábító elképzelésre. Levegővétele csiklandozta a nyakam és csupán már az az érzés emelte az est fényét, hogy milyen szerencsés vagyok. Valahogy mindig tudja mit kell mondania, hogy levegyen a lábamról. Óvatosan fogtam vállaira, hogy kicsit eltoljam magamtól, s ő megszeppenve nézett rám szerteálló kócos haja alól. Szemeim itták magukba a látványt, s gyomrom megremegett ártatlan pofija láttán. Annyira édes volt. Gyors mozdulattal nyúltam zsebembe, hogy kivegyem az ajándékát, melyet a koncert napja óta őrizgettem.

Bizony, aznap az egyetemről hazafele menet mikor rohantam a találkozóra, az egyik ékszerüzlet kirakatában megláttam egy nyakláncot amiről egyből ő ugrott be, s öt perc leforgása alatt vásároltam meg gondolkodás nélkül. Tehát kiakasztottam nyakamból egyik kezét, hogy markomból az övbe csúsztathassam. Kuo tenyerét kémlelve fürkészte a kis tárgyat, majd újra rám pillantott indoklást várva.

- A medál végett kapod. Az a pici ezüst csillag téged jelképez. Mielőtt tudtam volna, hogy szülinapod van megvettem. Nem kellenek okok, hogy meglepjelek. Szeretlek azért teszem. Csak amiatt nem adtam oda eddig, mert láttam rajtad, hogy kellemetlenül érint az egész ajándékozási mizéria. Aztán én tettem rosszabbá, szóval végül esélyem se volt. Sajnálom. – engedtem le fejemet, hogy kiszakadva tekintetéből elrejtsem bűntudatom.

Válaszként arcomra puszilt. – Ha velem maradsz, biztos lesznek még összetűzéseink, minden kapcsolatban vannak. A legfontosabb viszont, hogy itt vagy és ki tudjuk javítani a hibáinkat.