Arten megevett két hamburgert, míg én egy levessel megteltem. Megszoktam, hogy az étteremben sokszor eszek keveset, néha csak csipegetek, mert nem jut idő semmire a vacsorán kívül, ebből kifolyólag nem voltam túl éhes.

- Na, így nem csodálkozom, hogy lefogytál. – húzta fel szemöldökét enyhén dorgáló hangnemben.

- És újra itt tartunk. – hitetlenkedtem – Azért fogytam le, mert sportoltam. Kung-fu tanfolyamra jártam jó darabig. Vigyázz a szádra, mert egy-két alkoholistát már az étteremből is kidobtam, nem csökkent a tudásom.

- Próbálkozni lehet. – kacsintott rám – Egyezzünk ki abban, ha mégsem sikerül elfenekellek. – Önelégült vigyorral nyújtotta felém a kezét amit elütöttem.

- Álmodban, menjünk inkább vissza a vízbe.

Az időnk együtt vészesen fogyott, azonban megbeszéltük, hogy mielőtt útra kelünk ledőlünk még egy kicsit. Természetesen nem bántam, nehéz lenne Artennek lecsukódó szemekkel vezetni. Ezért később kifáradva az apartmanban az ágyra vetetettük magunk, s rögtön elaludtunk. A fürdő annyira leszívta az energiáinkat, hogy nem tudtunk volna egyből hazaindulni. Persze a közös ágyunkban kötöttünk ki. Mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy az a mi helyünk, nem akadtunk fenn, és kérdés sem merült fel ezt illetően. Ám azzal a gondolattal elaludni, hogy másnap újra állhatok munkába, és mindez csak egy szép emlék marad egész frusztráló volt.

Egy óra múltán az ébresztőre keltem, amit egyből lehalkítottam ezért a mellettem pihenő még csak meg sem moccant. Szembe fordulva velem pihentette oldalamon karját, s aranyosan szuszogott. Jóképű volt mégis védtelennek tűnt. Szememet gyönyörködtetve figyeltem őt. Homlokán hajtincsei rendezetlenül engedelmeskedtek a gravitációnak, pillái óriásinak tűntek, az orra pisze, mégis férfias, a szája pedig...csábító. A látványra fel-fel villant bennem a kép ahogy az utóbbi időben egyre többször megkóstolhattam. Annyira elfogott a vágy, hogy megcsókoljam, annyira... De akkor bizony átlépném a határokat.

A kisördög ennek ellenére ott ült a vállamon hajtogatva két mondatot. „Most alszik. Úgy sem derülne ki." Nagyon nehezemre esett elűzni az apró pokolfajzatot. Végül csupán sóvárogva végig húztam alsó ajkán az ujjam, mire kinyitotta szemét.

- Én csak..- hebegtem halkan lebukásom miatt, de semmi értelmes nem jutott eszembe – mennünk kellene. - Gyorsan kipattanva az ágyból a konyha felé siettem, hogy főzzek magunknak egy jó erős kávét, és elűzzem a gondolataim által kreált fejetlen zűrzavart . 

Azt mormoltam magamban, hogy biztos fel se fogta, félálomban volt. Vagy nem? Aztán újra meg újra ez ismételgettem, míg a körbezárult azzal, hogy Arten megitta a neki szánt italt, és megkérdezte – Indulhatunk?

Nem erőszakoskodott, nem fogdosott, nem kérdezősködött és nem csókolt meg. Ez szokatlan volt. Újra csend állt be közénk, még az autóban sem beszélgettünk. Így a káosz szépen lassan immár ténylegesen eluralkodhatott felettem. De miért nem? Mármint, miért nem akar közeledni felém? Ennyit jelentek?

A kocsi ablakán kifele bámulva tűnődtem saját érzéseimen. Hiányzik, hogy olyan édes és gondoskodó volt velem. Néha kihoz a sodromból, de ahogy kiáll mellettem, vagy amikor támogat már-már elveszi az eszem. Elképzelni se tudom, melyik okoz nagyobb problémát. A testiség, hogy vágyom rá, vagy az, hogy szép lassan megismertem és még mindig nem borzasztott el. Épp ellenkezőleg. Minden vele töltött perc csak úgy repül, sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb voltam mikor nem tiltakoztam ellene. És ha mégis akkor is az érintésére vágytam, hogy levegyen a lábamról, és folytassa. Óvatosan vezettem felé a tekintetem míg ő az utat figyelte. Mit nem adnék érte, ha most hozzábújhatnék, s az ölébe mászva cirógathatnám, bátorítóan vadító dolgokat a fülébe suttogva. Hiányzik a közelsége. Tényleg ez a vége? Mimi vajon mit szólna, ha Arten lenne a párom? Vajon én mit akarok?

Olyan hosszan elmélkedtem, már csak arra döbbentem rá, hogy elértük a várost. S mivel egész úton rajta töprengtem, és azon, hogy nem akarom elengedni, ráeszméltem az igazságra.

Beleszerettem.

Arten szemszöge

Kellemes dalra ébredtem, karommal Kuo derekán. Kedvem sem volt kikelni az ágyból. Talán nekem is változtatnom kellene az ébresztőmön. Lehunyt szemmel szívtam be a levegőt, mely illatával volt tele, s keserűen kavargó érzésekkel konstatáltam, mennyire sajnálom, hogy elmentek a szüleim. Na nem, nem vagyok egy anyámasszony katonája, csak hát azóta se ért úgy hozzám Kuo. Nem hogy könyörgött volna ahogy azt elterveztem, rákontrázva, inkább kikerülte azokat a helyzeteket, amik gondot okozhattak.

Pilláim meg sem rezzentek, nem akartam, hogy a nap fénye a szemeimbe férkőzzön. De hallottam, észleltem Kuo mozgolódását, s mikor számhoz ért valami, kénytelen voltam megnézni. Az ujja simított végig rajtam. Meghökkenve figyeltem mi történik, s duruzsolva az orra alatt pár szót kiment a szobából. Nem értettem mit mondott. El voltam foglalva azzal, hogy megfejtsem az események folyamát.

Miután odébb állt arcomat megdörzsölve vetődtem a fürdőbe, hisz nem tértem magamhoz. Mi volt ez? A konyhába érve ki akartam faggatni, de egy kávét nyomott a kezembe, s leült olvasgatni. Vártam mikor szólalhatok meg, bár egy kérdés sem tűnt elfogadhatónak ami fejembe ötlött, ezért nem tolakodtam. Ilyen is rég volt már, hogy nem találtam a szavakat, s csak ennyit jött ki belőlem – Indulhatunk?

A kocsiban erősen markoltam a kormányt, még a vér is kifutott kezemből mikor nem figyeltem oda erőszakosságomra. Próbáltam a vezetésre koncentrálni, de csak eltűnődtem néha. Gondolataim folytatólagosan követték egymást akkor is, ha egy lassabb tragacsot előztünk meg. Nem kalandozhattam el teljesen, nehogy balesetünk legyen. Különböző elméletek törtek utat maguknak melyeket eddig mélyen elnyomtam az agyam egyik kis részében. Viszont most előbukkant és kényszeresen meg akartam fejteni, hogy Kuo mit miért tesz, és én mit miért tettem.

Megfogott benne valami egy ideje, ami miatt visszautasítok másokat, amiért hagyom elúszni a felhőtlen kellemes éjszakákat, amitől képtelen vagyok elengedni őt. Mi vonz hozzá? Hát azt én sem tudom. A mosolya, ami után nekem is felfele kerekedik a szám? A hangja, mely az ágyban is visszhangzik fülemben? Vagy a törődése mellyel a szívemig férkőzik? Fogalmam sincs. Lopva nézek rá nehogy észrevegye, s már ennyitől is lázban ég a testem. Szeretném ha az enyém lenne, s ha miattam lenne boldog. Csalfa mosoly terül el az arcomon a felismeréstől, hogy a saját csapdámba estem bele.

Nem tudom melyik volt az a pillanat, de végérvényesen beleszerettem.

Ahogy elhagytuk a város jelző táblát rájöttem, hogy túl hamar búcsút kellene mondanom neki, mert egy szempillantás és már otthon is vagyunk. Ezért olyan irányt vettem az autóval ami jó messze van az étteremtől. Sejtelmem se volt merre lakik, talán ezt se ártott volna tisztázni mikor elindultunk, de nagy volt a gyanúm, hogy nem a város másik végéből jár be, tehát arra hajtottam az autóval. Észrevette.

- Hova mész?

- Haza! – Tetettem, hogy eltévedtem, kínos lenne bevallani, hogy ha csupán szótlanul ül itt mellettem az is több a semminél.

- Nem a legjobb a tájékozódási készséged! – forgatta meg gyönyörű szemeit, s én elvigyorodtam.

- Akkor mondd merre vigyelek! – Közben megálltam a piros lámpánál.

- Jó lesz ha hozzád megyünk! – kijelentésére szétnyílt ajkakkal csodálkoztam rá, aztán javított – Mármint az étterembe megyek, szóval parkolj le nyugodtan otthon. Onnan sétálok. – A lámpa zöldre váltott, s én óvatosan rányomtam a gázra még mindig rossz irányba hajtva. – Na jó, majd irányítalak! – ingatta meg fejét. Innentől nem tehettem mást, kelletlenül hallgattam az utasításaira mígnem elértük a végcélt. Kiszállva a kocsiból, kikaptam hátizsákját a csomagtartóból, majd mikor lezártam az autót hozzá léptem, hogy átadhassam neki.

- Eljött a búcsú ideje. – Hogy véletlenül se lássam csillogó szemeit elnéztem válla felett, mielőtt a frászt hozhattam volna rá azzal, hogy letámadom, s távolabb is húzódtam tőle. Azt hogy mi lesz ez után lehetetlen megjósolni. Hogy milyen nehezen fognak telni a hétköznapjaim nélküle elszomorít. De legalább egy pult lesz közöttünk ami meggátolhat tetteimben. Így talán kevésbé okozok majd csalódást számára. Kiengedtem a bennem ragadt levegőt oldalra bámulva az étterem irányába, mikor aggodalmasan érdeklődésem útjába állt.

- Nem érzed jól magad? - Beharapott ajkakkal nézett fel rám, s ez volt az a pillanat mikor már nem bírtam tovább magammal. Megragadva karját húztam közelebb testemhez, hátára vezetve kezem, hogy megöleljem. S mivel nem ellenkezett hosszú percekig kizárólag az illatára figyeltem. – Csodálatos ember vagy, köszönöm! – néztem szembe vele, s álmélkodva figyeltem, ahogy nagyot nyelve tekintetét a számra vezette. Még csak sejteni se sejtettem, hogy valóban ezt akarja-e, de gyengéden megszüntettem a köztünk lévő távolságot.

Az a kellemetlen kellemes érzés táncot járt mellkasomban. S mikor nyakam köré kulcsolta kezeit egy nagy sóhajjal mozdítottam meg ajkaimat. Kíméletesen ízleltem meg lágy párnácskáit nehogy összetörjön a pillanat, mígnem ráeszméltem, hogy ő dominált felettem. Nyelvét számba vezetve küzdött ellenem megvadítva minden porcikám. Mire elváltunk egymástól nem volt nyugvásom, s kezeinket összekulcsolva húztam lakásom felé. Makacsságának nyoma sem volt követte minden lépésem, s mikor bezártuk magunk mögött az ajtót nem volt megállás. Táskáját a földre dobva hajolt újra rám, s én ölbe kapva bújtam ki a cipőmből, míg harcoltunk az irányító szerepért. Erősen szorítva lábaival csimpaszkodott rajtam, ezért hátra nyúlva megszabadítottam őt is lábbelijétől, majd a szobám felé indultam a kis majommal. Az egész testem bizsergett, érte áhítozott mindenem.