BUÉK

Kuo szemszöge

A legrosszabbkor jelentek meg Arten szülei, hisz úgy éreztem kezd megnyílni. Elérhetem valaha, hogy folytassuk? Annyira más, ha leveszi az álarcát olyan kellemes személyiség, hogy az fáj. Megértő, van sebezhető oldala és sokkal gyerekesebb mint azt mutatja. Bár a gyermeteg énjét néha-néha ugyan felfedeztem, ám ez ritkán látatja a külvilág felé, s épp ezért szokatlan. Igen, tetszik a határozott, férfias személyisége a komorságával, ám a gyengeségei teszik emberibbé. Egyelőre feladom, az előttem lévő nőre kellene inkább koncentrálnom.

- No, azért rángattunk ki titeket, mert nekünk lassan búcsúzni kell. – hadarta el Rose épp hogy leültünk az asztalhoz.

- Hogy hogy ilyen korán? – lombozódott le Arten - Fogalmam sincs hogy jutnánk haza, szóval gondolom mi is szedhetjük a sátorfánk.

- Dehogy, fiam! – ütögette meg a nő barátom kezét az asztalon, hogy fellélegezhessen. - A kocsim mától a tiéd, úgy se tudnám elvinni.

- Sajnáljuk, hogy így alakult, de elszabadult egy vírus a laborból, és kell a szaktudásunk, hogy megfékezzük. – reagálta le Thomo a kérdést is, s folytatta – Jó volt megismerni Kuo, kérlek vigyázzatok egymásra. Néha nehéz vele – célzott a mellettem lévőre – de volt kire ütnie. Látogassatok meg majd minket ha lesz időtök. Amennyiben minden jól megy mi egy hónapon belül már nem leszünk az országban, szóval majd telefonáljatok. - Érdekes volt, hogy nekem címezte a szavait, mintha az én szüleim lennének. Tényleg csak így elfogadták a kapcsolatunk? Semmi hű meg ha vagy viszolygás, egyből lepacsizunk? Azért én biztos nem leszek ennyire könnyelmű Mimit illetően akárhány éves is legyen. Laza szülőnek tartom magam, de a kapcsolatok terén szeretném megóvni.

Ezt követően Artenhez fordult – Egy nagyobb összeget utalok majd a számládra, hogy ha bármi történik legyen mihez nyúlnod, ne költsd el egyszerre! Megpróbálom havonta utalni az albérleted és a kocsival járó költségeket is, de nem tudom hogy milyen körülmények várnak minket ott, ezért lehet néha-néha megcsúszok majd. Szóval óvatosan a pénzzel.

- Apa, ne aggódj felnőttem, bármikor találok munkát.

Rose szélesen mosolygott – Amellett, ha összeköltöztök, osztozhattok a terheken, ha minden kötél szakad.

- Anya, korai lenne ez nekünk. – ingatta meg fejét Arten – Erről még nem beszéltünk, ne kotnyeleskedj!

Rose épphogy nyitotta volna a száját, de Thomo megfékezte. – Igaza van, hagyd őket.

„Párom" megértve édesanyja nyugtalanságát egy gyors puszit nyomott ajkaimra, s tetteivel sikeresen kiakasztott. – Egyszer mindennek eljön az ideje, mert egyre jobban szeretem, és ezt nem egy futó kalandnak szánom.

Nem világos miért nyomul még mindig ennyire. Jó, oké csinálni akart valamit azért, hogy szülei bizakodva léphessenek le, hogy talán valóban felnőtt a fiuk. De egyre dühítőbb, hogy így játszik velem, és kihasználva a helyzetet össze-vissza beszél. Legalább itt a fináléban viselkedne férfiasan, aztán persze eshetne szó arról is, hogy mi folyik köztünk. Ideges vagyok? Igen, már hogyne lennék ideges, mikor egyre fontosabbá válik, és közben mégis csak egy színdarabban éljük meg mindezt. Tehetetlennek érzem magam...

Csillapodj Kuo, ne akarj mindent egyszerre, csak szépen lassan, élj a pillanatnak! Vállára dőltem, mit sem sejtetve abból, hogy fejemben épp most szabadult el a pokol körülfontam kezem karján. – Segíteni fogom mindenben. – Mikor egy pillanatra nem figyeltek ránk, azért belecsíptem a kezébe, hogy ne érezze túl kellemesen magát. Ha már én sem vagyok a helyzet magaslatán..

Thomo órájáról mosolyogva felém vezette tekintetét - Reméltem, hogy így lesz. Ideje indulnunk. Itt vannak a kulcsok a házhoz, és sms-ben megírom a tulaj számát, hogy leadhassátok. – nyújtotta Artennek a szóban forgó tárgyat - A többi rendezve van.

Nagy hévvel megölelték Artent, s engem is hasonló búcsúban részesítettek, míg végül eltűntek szemünk elől. A gyümölcslevet csendben fogyasztottuk el, csakhogy utána is fenn maradt ez az állapot köztünk. Nem tudtam mi jár a fejében, talán sajnálta, hogy kissé elszeparálódtunk tőlük. Mert be kell vallani egész keveset voltunk velük. Mindegy, ezen már javítani se tudunk. Felnéztem rá válaszra várva, mire csak ennyit kérdezett – Maradsz még velem egy kicsit?

Megszántam, talán tényleg magányos. Lehet, hogy ebben a momentumban esett le neki, hogy eddig bármikor meglátogathatta a szüleit, de ez után nehezebb dolga lesz. Ezért abba a gondolatba kapaszkodva, hogy engem se várnak jelenleg beleegyeztem. Először a szaunát vettük célba, ahol jó pár ember fogadott minket, és a megszokott párás kellemetlen szagú levegő helyet levendula illat áradt. A szárazság érzete amit a tüdőnkben hagyott a régi volt ugyan, viszont mégis kellemesebben hatott, a virág jótékony hatásáról pedig ódákat lehetne zengeni. Aztán csobbantunk egyet a jéghideg medence vizében, ami állítólag jót tesz a bőrnek és a szívnek, ameddig szívrohamot nem kapok..

Tudom nyavalygok egyfolytában, de a hideg érzet az amit a legjobban utálok. Rettenetes dolog fázni. Régen mikor elmentünk a barátaimmal síelni, akkor is az volt a fő programom, hogy a melegház ablakából bámultam ki a hófödte hegycsúcsra teával a kezemben, s csodáltam a szállingózó havat. A fűtésnek hála vidámsággal töltött meg. Ez nem csak nekem volt jó, mert a többieket vacsorával vártam mire visszaérkeztek, aztán volt kinek elmesélni a történteket. Egy szó mint száz a fagyos víz úszásra késztetett, hátha felmelegszem újra, bár ez nem történt meg. Arten lila szájjal húzott ki egy magasabb hőmérsékletű medencébe, ahol végre újra beszélgetésbe kezdtünk.

- Nem láttam még embert ennyire vacogni. Hálás lehetsz amiért áthoztalak, a végén még darabokra hullottak volna a fogaid. – poénkodott.

- He he he.. – „nevettem" egyhangúan – Jöttem én magamtól.

- Akkor is járna nekem valami, hogy megmentettelek, biztos vagyok benne, hogy azért fáztál mert olyan kis kákabélű vagy!

Talán valahol reménykedett benne, hogy tényleg vicces, de nem volt az. - Egyre otromba a humorod. – vágtam rá egy grimaszt – Maximum egy verés járna. Inkább szálkásnak mondanám a testem. De ne aggódj nem fogom mutogatni magam, most hogy tudom mi a véleményed. – Ezzel lejjebb merültem a kellemes klímájú termálban.

Arten láthatóan jó kedvében volt még így is miután sértegetett, de próbált csillapítani kijelenése élén – Ne vegyél komolyan. Elégedett lehetsz a kinézeteddel, nem egy embert láttam ahogy méregetve megfordulnak utánad. Nők és pasik egyaránt. – megköszörülte a torkát, miközben megnyalta száját - Nincs rajtad felesleg, de nem vagy csontos, és pont elég izomzat van rajtad. Szóval..- sóhajtott egyet – ah, hihetetlen hogy ebbe belementem..jól nézel ki!

Az óriási büszkesége miatt tisztában voltam vele, hogy nehezére esett kimondani, s zavarba is ejtett, hogy megtette. – Ó, hát köszönöm. – motyogtam remélve, hogy igazat beszél. Azonban én nem voltam megelégedve a kinézetemmel, még akkor sem amikor testesebb voltam. Bár életemnek azt a periódusát jobb lenne elfelejteni, és a miértjét is, ám van egy olyan érzésem, hogy ez soha sem fog megtörténni.

A szüleim halála után igen csak elhíztam. Míg más fogyott a stressztől, én folyamatosan éhes voltam. Talán a sok sírástól, de lehet, hogy a lelki trauma miatt. Egész nap ettem, bőgtem és aludtam. A házból hetekig ki sem tettem a lábam. A mozgás hiánya tehát jobban hozzásegített a növekedéshez. Az iskolában elnézték a hiányzásom, de be kellett látnom, hogy ha nem akarok évet ismételni elő kell vennem a könyveimet. Így a három fő tevékenységem mellé társult egy negyedik is. Aztán a sírás abbamaradt. Zombi módban görnyedtem reggeltől estig a könyveim felett, mert elterelték a figyelmem. Az, hogy ehettem pedig némi boldogságot adott. Következésképp csak híztam és híztam. Nehéz időszak volt, de nagyi nem hagyott sokáig gyászolni. Először házkörüli teendőkkel látott el, hogy ne a szobámban kuksoljak, hanem együtt munkálkodva töltsünk el egy kis időt. Majd egyre többször csatlakozott hozzánk Tom. Míg egy nap kirugdosott minket a szabadba, azzal a jelmondattal, hogy a fiataloknak szüksége van a friss levegőre.

Nagyon hiányzik a nagymamám. Neki köszönhetem, hogy most boldogan élek. Oké, Tomnak is. Mindent összevetve körülbelül két évig én voltam a duci gyerek a suliban. Pont abban az időszakban amikor a legélesebb a nyelve a fiataloknak, és nem keveset csúfolódtak rajtam sértve bőven az önképemen. Ezért esett most rosszul Arten kijelentése.

- Ne haragudj már! – kérlelt a szörnyű emlékeket elő hozó személy, s megborzolta vizes tincseimet.

- Probléma egy szál se, csak elkalandoztam – vallottam be – Ha vaskosabbnak szeretnél látni tudok mutatni pár képet. Mondjuk azon elég fiatal voltam.

- Mindenképpen! – csapott le a lehetőségre egyből – Hidd el eszméletlenül tetszel, de kíváncsi vagyok.

Úgy hadarta el szavait, hogy csöppet sem agyalt, s mikor rájött mit közölt könnyedebb témába kezdett, hogy ne lehessen újra kényelmetlen a köztünk lévő helyzet.

Legjobb barátjáról regélt, és azokról a kalandokról amiket még nem hallhattam. Nagyokat nevettem amikor Shin sünt keresett, és bevitték őket egy napra a fogdába. Elmondása szerint egy buliból tartottak haza, ahol nem hogy kaland nem jött össze, de még csúnyán le is itták magukat. Ennek ellenére az útra ugyancsak kellett egy-egy sör a kezükbe. Pár méterrel később Shin úgy döntött pisilnie kell, ezért a főút mentén egy bokorhoz ténfergett, hogy elvégezze a dolgát. Mire megállt mellettük egy rendőrautó, és először még csak Shint találták meg, hogy ez közszeméremsértés, s ő eltéve amit kellett, annyit felelt, hogy sünök után kutatott.  Aztán Artent is felfedezték, mivel közterületen nem szabad inni. Neki dettó vágott az esze, mert azzal védte magát, hogy energiaital van nála. A tények viszont mást igazoltak, ezért töltöttek egy kis időt a biztosurak vendégszeretetében. Az a fránya alkohol..

Én pedig meséltem Mimiről és a Tommal eltöltöttidőkről kihagyva gyermekkoromból a depressziót. Innentől semmi komoly témát nem érintettünk. Mosolygott, mialatt azt ecseteltem, hogy lányom annyira szeretett csecsemőként, hogy akárhányszor ölbe vettem mindig engem hányt, vagy pisilt le. Vagy amikor Tommal meg a húgával elmentünk cseresznyét lopni. Meglátott agazda, és ők elmenekültek, míg én hajnalig azt vártam a fa tetején, hogy mikor alszik el a tulajdonos, hogy settenkedve hazamehessek. Ilyen és ehhez hasonló történetekkel leptük meg egymást, s ez ebéd közben is kitartott. Ugyan is délutánra eszünkbe jutott, hogy enni kéne.