Kuo szemszöge

Ahogy az ajtón lévő csengettyű jelezte Arten érkezését szívem heves kalimpálásba kezdett. Olyan keveset kommunikáltunk a héten, hogy még az a bugyuta pajkossága sem érdekelt, amit szerdán előszeretettel csempészett beszélgetéseinkbe. Minden bizonnyal ki volt éhezve azért jöhetett ez neki, ez által nem fordítottam erre különösebb figyelmet. Hiba volt. Van rá esély, hogy most sem tudatosan csinálta, de őrült módon fantáziálva léptem be a konyhába, alaposan felizgatott. Le kell nyugodnom, véletlenül sem gondolkodhatok ilyeneken, hisz nem akarok tőle semmit, veszélyes rám nézve.

Esélyeimet latolgatva, s a történteken tűnődve tettem egy nagy adag datolyás brownie-t a tányérra, hogy visszatérjek hozzá, mikor főnököm lépett be a hátsó személyzeti bejárón. – Megjöttem Kuo!

- Szia Tom, sokan vannak, de gyere ki hozzám beszélgetni kicsit. – löktem egyet a csapóajtón, s kiperdültem rajta.

Arten fásultan meredt előre, telefonját a füléhez tartva, s egyszavas válaszai hallatán - igen, nem, oké – állapítottam meg, hogy le akarja koptatni a vonal másik végén lévőt. Elé tettem a süteményt megszórva némi porcukorral, s a villát a tányér szélének támasztottam. Nagy sóhajjal emelte égnek a fejét, mikor végre letették. – Ez az enyém lenne?

- Aham- bólogattam hevesen. Az egyik kedvenc édességem receptjét próbáltam ki rajta amit életemben először én készítettem. – Remélem túléled.

A konyha ajtaja újra kitárult, s Tom figyelmen kívül hagyva beszélgetésünket magyarázott. – Haza jövök majdnem két hét után, és köszönni sem tudsz rendesen? – csúsztatta kezét derekamra, hogy megölelve köszöntsön.

Mivel gyerekkorunk óta ismerjük egymást, hisz szüleink is barátok voltak, köztünk már ez a szokás, ám Arten nagy szemekkel figyelte a jelenetet, s a sütemény is majdnem leesett a villájáról, mire észbe kapva megette. Ezen elmosolyodtam, de időm sem volt őt lesni, mert Tom eltolva magától nézett végig rajtam.

- Pfú, végre itthon. Nem változtál. – Ütögette meg gyengéden arcomat.

- Még jó. Pár nap alatt? – nevettem el magam – Mesélj milyen volt a húgod esküvője?

- Inkább ne is beszéljünk róla. – ingatta meg fejét, azért csak folytatta – Aori egész addig az idegeimen táncolt míg az oltár elé nem állt. Ahogy megérkeztem kaptam a feladatokat, egy hét után az sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány. De a ceremónián már pihenhettem. Kár, hogy az étterem miatt nem jöhettél el.

- Én nem sajnálom, legalább nem ugráltattak annyit. – incselkedtem, s feltettem a nagy kérdést – Na, és felszedtél valakit?

- Ja, de csak egy estére, mert a távolsági kapcsolatok nem jönnek be. – szorította össze száját keserűen – És még az sem volt az igazi. A gumi amit vettem teljesen elszorított. De kezdek beletörődni, soha nem jók rám.

Reagálni sem volt időm, a pultnál ülő sütifaló már fújtatott – Ha gondolod hozhatok neked zoknit helyette, azt rá tudod húzni.

Nem tudom mi üthetett bele, hogy ilyen ellenszenvesen viselkedik, ám nem volt szimpatikus, ezért gyerekkori barátom mögé bújva tátogtam neki, hogy duguljon el. Tom szemügyre véve őt érdeklődött – Ki ez?

Elég csúnyán nézhettem, mert Arten szerencsére nem reagált, bár nem is tőle kérdeztek. - Csak részeg, ne foglalkozz vele. – Feleltem Tomnak legyintve a másik felé. Jobbnak láttam hazudni, nehogy összezördüljenek.

- Délután 4-kor? Korán kezdi. – vakargatta meg tarkóját, s vállamra tette kezét. – Csak beköszönni jöttem. Ki kell még pakolnom, és mosni is jó lenne, viszont holnaptól már itt vagyok, szóval jöhetsz később. – Ezzel visszakullogott a konyhába.

Arten jóformán vicsorogva nézett utána, én pedig nem titkoltam meglepettségem. – Mi bajod van?

- Semmi, anyám feldühített.

- Ezek szerint ő hívott? – tudakoltam óvatosan, hátha nem undokoskodik.

- Igen, korábban jön. Apám meg majd szombaton csatlakozik.

- Sajnállak – Tetetett szomorúságomhoz elhúztam a szám, s váratlanul összeborzoltam haját. – Ők a szüleid. Nem lesz baj.

Arten a csuklómra markolva tudatta, hogy nem díjazza tettem, s enyhített szorításán mégse engedte el kezem – Komolyan mondtad, hogy legyünk barátok?

Bíztatóan válaszoltam – Igen, barátok vagyunk. – Finoman elhúztam kezem tőle, s az üres tányért eltakarítottam előle.

- Akkor jó. Szóval számíthatok rád?

Ötletem sem volt miért kérdezi, de mintha aggodalmat láttam volna tekintetében, s meg akartam nyugtatni ezért elé lépve arcára simítottam. – Ettél a sütimből, hagytad, hogy te legyél a kísérleti alany. Én is számíthattam rád, ez kölcsönös.

Ekkor gátat szabva a köztünk kialakult kellemes légkörnek, harsogott az egyik asztalnál lévő vendég - Pincér, fizetnénk!

- Megyek! – Kiáltottam vissza.

Arten felállt, némi összeget a pultra rakva tudatosította, hogy ő is hazaindul – Holnap este elhozom anyát, bemutatom neked.

Kedvesen biccentettem felé, bár valahol elszomorított, hogy csakennyi ideje jutott rám. Ám ezt nem akartam mutatni, ezért az asztalhoz indultam a számlával, s közben azon gondolkodtam, hogy milyen aranyos. Szinte gyermeteg módon várja, hogy támogassa valaki a szüleivel szemben. Mitől tarthat?

Arten szemszöge

Lassan félórája hallgatom ahogy anyám beszél, és csak beszél a munkájáról, Kuo pedig több időt tölt a konyhában azzal a Tom gyerekkel mint kint a vendégtérben, miközben velem...vagyis velünk kellene foglalkoznia. Lehetséges, hogy mégsem vagyok akkora hatással rá?

Életem legfontosabb nőjével az egyik méretes ablak előtti asztalnál ültünk le, mivel tőle nem tartottam annyira. Ha már nagy nehezen megszült, csak nem fog ma megölni bármi történjen. Ettől eltekintve kicsit szorongtam a szituáció miatt, mert amíg ideértünk már párszor rákérdezett, hogy mikor mutatom be a kedvesem. Többször éreztem, hogy szorul a nyakam körül az a bizonyos hurok, de egy darabig még nem akartam erre reagálni. Mondhatni bizonytalan voltam döntésemben, így inkább kitértem egy-egy érdeklődő kérdéssel a válasz elől. Nem mintha az izgalomtól remegtek volna végtagjaim, csak egyszerűen haboztam. Hála az égnek, mivel szeret fecsegni mindig hagyta elterelni a témát.

- Hogy vagy? – kérdezte anyám, amivel sikerült kizökkentenie gondolataimból, hisz azt hittem még mindig a főnöke ajnározásánál van leragadva.

- Jól. – dünnyögtem az előttem lévő főételben kotorászva villámmal, s tekintetem a főzőhelyiség fele vándorolt, ahogy az este alatt számtalanszor.

- Kérnél még valamit? – Faggatózott a velem szemben ülő tudtomra adva, hogy feltűnően viselkedek.

Kedves volt tőle, hogy ilyen figyelmes velem, s kicsit el is fogott a bűntudat, hogy én meg elég ritkán keresem. Sőt most is ahelyett, hogy rá összpontosítanék Kuot lesem. Az emlegetett szamár ekkor lépett ki a csapóajtón felénk nézve, s egy boros üveget tartott kezében. Óriási mosollyal az arcán libbent elénk sebesen, hogy az asztalra tegye szerzeményét.

- A ház ajándéka. – nézett rám, majd anyámra, aki most elég morcosnak tűnt.

- Fiatalember, maga valóban itt dolgozik? – Hőbörgött támadóan, amit egyikőnk sem értett.

- Anya..

- Maradj csöndben. – intett le, újra Kuo felé intézve szavait – A fiam rendelni szeretett volna. - Mondata után ahogy levegőt vett közbeszóltam.

- Anya.. – Persze nem tudom mit hittem, mert régóta ismerem, hogy kiáll magáért, nem hagyta abba, mit a felszolgáló szótlanul tűrt.

- Úgy látom itt nem törődnek a vendégekkel. Remélem van panaszkönyvük mert..- nem engedhettem, hogy tovább hepciáskodjon, ezért felállva erőteljesebben szóltam rá miközben Kuot a derekánál fogva húztam közelebb magamhoz védelmezően.

- Anya, nebeszélj így a párommal.