„Valóra vált egy kívánságot?"

Nikola óvatosan lenyomja a kilincset, és lábujjhegyen settenkedve kilép a szobából. Még nagyon korán van, nem akarja felébreszteni Illést. A férfi ajtaja előtt megtorpan, de nem hall bentről semmilyen zajt, ezért feltételezi, hogy Illés még nyugodtan alszik.

Nikola nem aludt nyugodtan. Sose hitte volna, hogy egyszer majd hiányolni fogja a város mindig lüktető, eleven hangjait vagy épp a fénnyel hígított éjszakákat, de akármilyen fáradt volt, az átható csend és sötét nyugtalanította, amikor azonban résnyire nyitotta az ablakot, számára szokatlan neszek nehezítették meg az alvást. Idegen volt a szél finom susogása a falevelek között, a kutyák távolból morajló ugatása, a tücsökciripelés, és az sem csitította el az idegeit, amikor egy bagoly öblös, mély hangon huhogni kezdett.

Mikor végre mégis elaludt, csupa katyvaszos butaságot álmodott, ezért annyira nem is bánja, hogy hajnalban egy kakas harsány kukorékolása felriasztotta. Reméli, pár nap alatt hozzá tud szokni ezekhez az új zajokhoz, mert ráférne már egy kiadós alvás.

Nikola általában pozitívan tekint a jövőbe, nem szeret a múlton rágódni és az önsajnálatnak sem látja értelmét, mert szerinte sehová sem vezet. Minden egyes nap új esély arra, hogy az élet szebb és jobb legyen, és ő igyekszik is megragadni minden kínálkozó lehetőséget.

Ma reggel azonban az optimizmusa még nem ébredt fel, így aztán ásítozva, mogorván battyog le a földszintre, magában hevesen szidva a kutyákat, tücsköket, baglyokat és kakasokat, de még a szelet is.

Tizenöt perccel és egy bögre kávéval később már nem pislog olyan laposakat és a testét sem érzi elgyötörtnek. Miután nyugtázza, hogy végre az életkedve sem szunnyad tovább, tettre készen felpattan a konyhaszékről, és halkan dudorászva hozzálát a mosogatáshoz.

Kíváncsi rá, Illés végül miért nem mosogatott el tegnap, és arra is, hogy mit csinált, miután ő lefeküdt aludni. Vajon filmet nézett? Vagy ő is korán lefeküdt? Lehetséges, hogy ma reggel majd más színben látja azt, hogy befogadta? Mi van, ha rájön, hogy óriásit hibázott, és valójában nem is akarja itt látni?

Nikola szívébe éles fájdalom nyilall. Ha Illés elküldené, természetesen zokszó nélkül megköszönné az eddigieket és úgy eltűnne, hogy soha többet ne találkozhasson a férfival, de ez nem jelenti azt, hogy nem érezné úgy, valami nagyon különlegeset veszített el.

Tegnap vacsoránál olyasmit vallott be Illésnek, amit még soha senkinek – Illés pedig nem ítélkezett, csak megfogta a kezét, és mellette volt. Nikola mellett soha nem volt senki, soha nem fordult elő, hogy valaki meg akarta vigasztalni. Nem tudta, hogy ilyen érzés, hogy ennyire megnyugtató, és azt sem, hogy az ember utána könnyebbnek érzi magát. Mikor beszélni kezdett, még félt, hogy esetleg Illés majd többet akar hallani, mint amennyit ő mondana, de a férfi nem faggatózott és nem sürgette, és Nikola megértette, hogy Illés soha nem kér majd többet, mint amennyit ő adni kész.

Talán ezért lehet, hogy Nikola biztonságban érzi magát mellette. Sőt, még az se zavarja, hogy Illés rányitott, pedig ő az első férfi, aki látta a pucér hátsóját. Ettől zavarban kellene lennie, de furamód mégsem zavarja – talán azért, mert Illés helyette is épp eléggé zavarban volt. Nikola elmosolyodik, ahogy felidézi, milyen megilletődött képet vágott a férfi, ki se nézte belőle, hogy tud ennyire aranyosan tétova is lenni.

Ó, és azt sem szabad elfelednie, hogy Illés rögtön tudta, melyik könyvből idézett, sőt, a folytatással válaszolt – Nikola úgy érzi, ez jobban összeköti kettejüket, mint bármi más, ami tegnap történt.

Mindez nagyon új a számára – és egy kicsit zavaros is. A benne keringő érzések felkavarják, ismeretlenek és nehezek, gyorsabb dobogásra késztetik a szívét, de ez jófajta dobogás, egyáltalán nem félelmetes. Inkább szédítő. Varázslatos.

Este, mikor zaklatottan forgolódott, volt ideje gondolkodni, és rájött, hogy szeretne maradni. Már nem fél Illéstől, és attól sem, hogy együtt éljenek. Össze kell szokniuk, mert most néha még olyan, mintha kifeszített drótkötélen egyensúlyoznának védőháló nélkül, de Nikola bízik benne, hogy csak jobban meg kell ismerniük egymást, és könnyebb lesz. Illés nem egyszerű ember, de Nikola úgy véli, ő maga sem az. Viszont mivel ő a vendég, neki kell alkalmazkodnia, és feltett szándéka mindent elkövetni azért, hogy ne legyen Illés terhére, sőt, hogy a férfi örüljön a jelenlétének.

Elsőként munkát kell találnia, mert azt semmiképp sem engedheti, hogy a férfi eltartsa, nem azért van itt, és ha tetszik Illésnek, ha nem, ettől az állásponttól nem hajlandó eltérni. Osztozniuk kell a kiadásokon, beleértve a számlákat, a vásárlást, és Nikola azt sem bánná, ha sikerülne kicsikarnia Illésből, hogy hadd fizessen azért is, hogy egyáltalán nála lakhat. Végül is akármennyire fog igyekezni, mindenképpen felborítja a férfi megszokott rutinját, már pusztán azzal is, hogy Illés nem lesz egyedül és tekintettel kell lennie rá is.

Emiatt Nikolának még mindig lelkiismeret-furdalása van, a szíve mélyén még küzd az érzéssel, hogy nem helyes itt lennie, hogy bármit is tesz, mindenképpen kihasználja Illést. De önző, szörnyen önző, mert még így is maradni akar. Tegnap, mikor a kocsmában voltak, még nem hitte volna, hogy egy nap se kell, és idáig jut majd.

Vajon csak azért van ez így, mert Illés törődik vele és odafigyel rá?

Nikola bágyadtan, elmélázva figyeli a csapból ömlő vizet, és a forróság ellenére is hagyja az ujjaira zubogni. Meg kellene nyitni a hideg csapot, hogy ne perzselje ennyire a bőrét a víz, mégsem rezdül.

Ha csak azért van itt, mert Illés gondoskodni akar róla, akkor neki nincs joga ezzel visszaélni.

Mindig arra vágyott, hogy valaki önmagáért szeresse, épp ezért most csak akkor maradhat, ha ő is képes önmagáért szeretni Illést, különben tényleg kihasználná őt, és ezt nem teheti. Ha viszont barátok lesznek, ha őszintén megkedvelik egymást, ha megszelídítik egymást, akkor a kapcsolatuk nem egyoldalú lesz, akkor nemcsak Illés ad majd neki, hanem ő is Illésnek.

Mert Illésnek szüksége van rá.

Nikola egész életében csak figyelte, hogyan élnek mások, figyelte az emberek viselkedését, és úgy húzódott meg közöttük, mintha láthatatlan lenne. Szerette, hogy így van, akarta is, mert amíg nem tűnt fel senkinek, nem kellett attól tartania, hogy elveszik az anyjától. Minden lépésére, szavára ügyelnie kellett, nehogy gyanút keltsen a körülményeiket illetően. Nem tudta, hogy segítsen az anyján, de azzal képtelen lett volna megbirkózni, ha még magára is hagyja.

Lehet, hogy sok tekintetben nagyon tapasztalatlan, de talán épp azért, mert eddig nem élt, csak figyelt, felismeri a magányt, ha látja – és Illés magányos. Talán nem veszi tudomásul, nem ismeri be, még az is lehet, azzal áltatja magát, hogy jó neki így, de Nikola tudja, hogy nem jó. Neki se jó. De ha sikerül észrevétlen a férfi életébe simulnia, nem lesz a terhére és még a magányát is enyhítheti. A barátja lehet.

Tehát az igazi kérdés az, hogy amit érez, az puszta rajongás az első ember iránt, akit érdekel a sorsa, vagy őszinte vágy arra, hogy megismerje a keresztapját – mert a barátsághoz nem vezetheti érdek, őszintének kell lennie, különben semmit sem ér.

Nikola elkapja a kezét a vízsugár alól, és elzárja a csapot, de egyébként még mindig nem mozdul, csak kábán maga elé mered. Ezt a kérdést nem veheti félvállról, nem söpörheti félre, különben nem lenne képes a tükörben a saját szemébe nézni.

– Jól vagy?

Nikola összerezzen, ahogy szelíden végigsöpör rajta Illés érdes hangja. Hevesen dobogó szívvel, bűntudatosan pillant fel. Illés a boltív alatt a falnak támaszkodik, a tegnapi farmer és póló van rajta, az arcáról üvölt a fáradtság, a szeme üvegesen álmos. Létezik, hogy nem aludt semmit? De akkor mégis mit csinált egész éjszaka?

– Igen – húzza ki magát Nikola, de nem tudja állni Illés kutató tekintetét, inkább felkap a pultról egy konyharuhát, és szórakozottan megtörli a kezét.

A szeme sarkából látja, hogy Illés közelebb lép hozzá, és válaszul még gyorsabban kezd verni a szíve. Illés felemeli a karját, Nikola lopva figyeli őt, figyeli, ahogy a bőrén játszik a besurranó reggeli fény, ahogy a sötét szőrszálak aranyos fénnyel megcsillannak. A tekintete Illés hosszú ujjaira siklik, és mikor a férfi visszaengedi maga mellé a karját, Nikola élesen szívja be a levegőt.

A pultról egy gyönyörűen faragott, alig tenyérnyi nagyságú róka néz rá okos tekintettel. Fából van, látszik a fa finom erezete, de mégis annyira aprólékosan kidolgozott, mintha a következő pillanatban életre kelni készülne.

– A tiéd. – Illés hangja tartózkodó, óvatos.

Nikola nem tudja elvenni a tekintetét a rókáról. Remegő ujjakkal érinti meg a faragást, a róka bundájának finom barázdáit, a füle hegyét, az orra csalafinta ívét. A fa testmeleg, mintha magába szívta volna Illés kezének melegét és most magában tartaná, hátha ennyi elég, hogy tényleg életre keljen.

Nikola torka összeszorul, a szája kiszárad.

Itt a válasz. Ő Illést kedveli. Igen, kedveli benne a férfit is, aki vigyázni akar rá, jó érzés, hogy valaki törődik vele, ezt nem tudja különválasztani, de nem ezért akar maradni. Meg akarja ismerni Illést. Tudni szeretné, mi rejtőzik a mogorva zárkózottság mögött, tudni szeretné, hányszor olvasta a férfi A kis herceget, hogy ugyanolyan pontosan idéz belőle, mint ő, tudni szeretné, mi a történetben a kedvenc pillanata, érteni szeretné a tekintetét, érteni a csendjeit – és megérteni, miért érzi azt, hogy olyan egyformák ők ketten.

– Lelakkozhatom, ha szeretnéd, csak idő kell a száradásra, és szerettem volna most odaadni.

– Egész éjszaka ezzel foglalkoztál? – súgja Nikola még mindig a rókát bámulva.

– Igen.

– De... miért?

– Mert nem vagyok a szavak embere.

Nikola nagyot nyel, hátha ezzel sikerül feloldani a gombócot a torkában, a gombóc azonban makacsul kitartó. A kezébe veszi a rókát, forgatja, érzi, a formáját, a finom íveket, az erősebb és finomabb barázdákat, éleket. Illés ezt neki csinálta. Minden halvány mélyedés, minden hajlat az ő keze munkája, ott van benne az idő és a törődés, amit rááldozott – miatta, neki. Hogy elmondja, akarja, hogy megszelídítsék egymást.

Soha senkitől nem kapott még ennyire értékes ajándékot.

– Tökéletes. Köszönöm. – Végre képes elszakítani a tekintetét a rókáról, de ahogy Illés szemébe néz, úgy érzi, a szavak nem elegek. Át se gondolja, mire készül, ösztönösen lép Illéshez, a dereka köré fonja a karját és a mellkasára hajtja a fejét. Illés teste megfeszül.

Nikola idiótának érzi magát – mégis mi ütött belé? Nem is ölelkezős típus, most meg rávetette magát egy majdnem-idegen férfira.

Már húzódna el, amikor Illés felenged, és bizonytalanul ugyan, de mégis viszonozza az ölelést. Nikola teste felbolydul. A gyomra mintha egyetlen remegő csomóba csavarodna, a szíve őrült ritmust dobol, és az egész lénye zsibong valami bódító melegtől, aminek nem tud nevet adni. A lábából kifut az erő, gyengének és esetlennek érzi magát, és már nem is igazán öleli Illést, hanem inkább kapaszkodik belé.

Félelmetes ez az érzés, Nikola megriad tőle, mert nem érti.

Zavartan elhúzódik, majd anélkül, hogy Illés szemébe nézne, a bejárati ajtó felé oldalaz, pedig minden porcikája követeli vissza a férfi ölelését, a karja erejét, a kőkemény mellkas finom emelkedését és süllyedését, azt a bénító közelséget, a biztonságot.

– Én most... sétálnék egyet, ugye nem baj? – motyogja Nikola, és a cipőtartó tetejére tett faragott hamutál felé nyúl. Kiemel belőle egy zsinegre felfűzött nagyobbacska vaskulcsot, és még mindig nem néz Illés szemébe, ahogy feltartja. – Ez a hátsó kapu kulcsa, igaz? Elviszem, jó? Én majd... szóval jövök. – Nem is vár választ, kiiszkol a verandára.

Csak akkor veszi észre, hogy elfelejtett cipőt húzni, mikor megérzi a reggel elpilledt csókjaitól nedves macskakövek érintését a talpán. Megtorpan, de nincs mersze most visszamenni. Így is épp eléggé hülyét csinált magából, nem akarja ezt még fokozni is.

Annyira sok érzés kavarog benne, nem bírja el a súlyukat, valamit tenni kell, akármit, hogy maga mögött hagyja őket, hogy legalább egy picit könnyebb legyen. Futásnak ered. A szíve veszettül dobog, a testében feldúlt színek lüktetnek, mintha valami szétrobbant volna benne – mintha minden érzés, amit élete során elnyomott, most egyszerre támadna fel.

Csak egy kis kedvesség kellett, számára ismeretlen gyengédség, közelség, amit sosem tapasztalt meg, és most a világa összedőlni készül. Ez vajon mindig ilyen? Az emberek általában ilyen sokat éreznek? De hogy lehet ezt túlélni?

Nikola sokszor úgy viselkedett, mintha robot lenne. Egyik nap a másik után, csak a túlélésre koncentrálva. Tisztában van vele, hogy emberi kapcsolatok terén sok hiányossága és tanulnivalója akad, de azért azt nem sejtette, hogy ennyire összezavarodhat egyetlen kedves gesztustól vagy épp egy ártatlan öleléstől.

Remegő kézzel nyitja ki kaput, behúzza maga után, de ahogy megfordul, hogy újra futásnak eredjen, az érzékeit megrohanja a világ.

Zöld, dús illatok tapadnak a bőrére, soha nem érzett, felkavaróan tiszta illatok. A talpa alatt nedves a föld, fűszálak csiklandozzák a lábfejét, a bokáját, és annyira tele van minden színekkel, kék és zöld és barna, végtelen sok árnyalat. És a szél finom érintése felhevült bőrén, a falevelek árnyas suttogása, a víz puha moraja, nádsuhogás, és madarak mindenhol, lelkes csivitelés, és a világ él és lélegzik, lüktet körülötte.

Megbűvölten áll, mozdulatlanul. Ez a világ más, mint amit eddig ismert, itt még a levegőnek is íze van, lágy, színekkel teli íze, és a harmat csillog a fűszálakon, a napfény kacagva játszik a tó kék fodraival, és minden olyan húsba vágóan eleven. A hangok mögött nincs ott a város mindig koszos és zsúfolt zaja, az illatokat nem nyomja el a betontömbök közé szorult nyomor savanyú szaga, a színeket pedig nem fakítja ki unott és megkeseredett szürke.

Nikola alig hiszi el, hogy ez itt a valóság, hogy a világ ilyen is lehet.

– Minden rendben?

Nikola lassan mozdítja a fejét a hang irányába. A szőke fiú a kocsmából – hogy is hívják? Gyötri az agyát, de hiába.

– Ne haragudj, de elfelejtettem a neved – csúszik ki a száján, de már szidja is magát, amiért ennyire udvariatlan.

A fiú nem úgy néz ki, mint aki megsértődött, elmosolyodik, közelebb lép és kinyújtja a kezét.

– Balogh Dávid. Te pedig Hollósy Nikola vagy.

Nikola csak akkor veszi észre, hogy még mindig szorongatja Illés rókáját, amikor át kell tennie a baljába, hogy megrázhassa Dávid kezét. Ahogy egymáshoz ér a tenyerük, azon töpreng, hogy ez az érintés miért nincs rá semmilyen hatással. Talán azért, mert máskor is fogott már kezet? Ez nem olyan, mint egy ölelés, nem annyira közeli.

Elengedi Dávid kezét, és egy lépésnyit hátrál.

– Rendben vagy? – A fiú aggódó tekintettel méregeti.

– Igen, csak... hirtelen ért, hogy mennyire szép a világ.

Nikola ugyanolyan meglepetten pislog, mint Dávid. Tényleg azt mondta, amit hallani vélt? Egek, ő nem szokott ennyire nyílt lenni, nem mondja ki minden kósza gondolatát – mégis mi a jó ég ütött belé?

Dávid szája megrándul, de akárhogy igyekszik, nem tudja visszatartani, és kirobban belőle a nevetés. Nikola is felnevet, önfeledten, szabadon. Nincs mese, megkattant.

– Általában normális vagyok – jegyzi meg vidámságtól elcsukló hangon.

– A normális nem túl érdekes – vet rá egy szívdöglesztő mosolyt Dávid, pont, mint a kocsmában.

Más lányoknál vajon ez beválik? Nikola nem érti, nála miért nem, és ettől kényelmetlenül érzi magát. Itt áll előtte egy helyes fiú, úgy tűnik, érdeklődik iránta, és ezt még csak leplezni sem igyekszik, ő pedig nem érez semmit. Nincs bizsergés, nincsenek pillangók, semmi, amit a könyvek említeni szoktak. Lehet, hogy a könyvek túloznak?

Nikola csak kíváncsiságból olvasott romantikus történeteket. Tizenöt éves korában úgy figyelte az osztálytársait, mintha kívülálló lenne és róluk készülne tanulmányt írni. Tesi órák előtt hallgatta a lányok csacsogását az öltözőben, hogy hogyan áradoznak sztárokról, idősebb fiúkról a suliban, de még az osztálytársaikról is. Nem értette, miért helyes ez vagy az a fiú, nem értette, mit látnak bennük a többiek. Őt soha nem hatotta meg senki, a korabeli fiúkat éretlennek és gyerekesnek látta, a vonásaikat, a testüket félig késznek és esetlennek, és nem tudta elképzelni, mit tenne, ha kettesben maradna bármelyikükkel is.

Mivel a lehetőségei korlátozottak voltak, a romantikus könyvekhez fordult. Tudni akarta, baj van-e vele, és azt remélte, a könyvek majd segítenek kisilabizálni ezt a problémakört. Így fedezte fel, hogy nem érzéketlen.

Az olvasottak olykor szaporább dobogásra késztették a szívét, néha lüktető bizsergést érzett a gyomrában, és a hatásukra kíváncsi lett a saját testére. Kísérletezve ért magához, eleinte szégyenlősen és zavartan, majd az első felfedezések után egyre merészebben és szabadabban.

Hazudna, ha azt állítaná, nem gondolt arra, milyen lehet, ha egy férfi érinti és csókolja meg, de sose érezte rá magát késznek. Nem fél a testiségtől, de nem fogja pusztán a kíváncsiság miatt belehajszolni magát egy olyan élménybe, ami bizalom és vonzalom híján úgyis csak feszengéshez és csalódáshoz vezetne. Lehet, szánalmas, hogy tizenkilenc éves, és még csak a kezét se fogta meg soha senki, nem beszélve csókról vagy egyebekről, de nem érdekli. Nem volt ideje ismerkedni vagy egyáltalán megtanulni, hogyan is kell ismerkedni, lekötötte, hogy dolgozzon és tanuljon, ezért félresöpörte a vágyait és a természetes kíváncsiságát.

De ha mindig tüskés és zárkózott marad, akkor soha nem fogja megtudni, milyen átélni mindazt, amiről eddig csak olvasott. Illés mellett talán otthonra talál, talán most már nem kell folyton félnie, nem kell aggódnia a holnapok miatt, talán most már megengedheti magának, hogy egy kicsit fiatal legyen.

– Kérdezhetek valamit? – akasztja meg kavargó gondolatait Dávid.

– Már meg is tetted – bukik ki Nikolából szúrósan. Mindig így riaszt el maga mellől mindenkit, közönyös és nyers. Változtatnia kell ezen. – Persze – helyesbít gyorsan. Illéssel tudott közvetlen és kedves is lenni, vele könnyen ment, talán mással is menni fog.

– Illésnél laksz?

– Igen.

Dávid tekintetébe bizonytalanság szökik.

– Akkor ti együtt... szóval a barátnője vagy?

Nikola szeme elkerekedik, és hirtelen nem is tudja, mit mondhatna. Vajon Dávid ezt komolyan gondolja?

– Ő a keresztapám – közli Nikola értetlenül. Hiszen Illés sokkal idősebb nála, a szemében ő aligha lehet több egy kislánynál. Hogy juthatott eszébe Dávidnak ez az abszurd feltételezés?

– Tényleg?

– Igen – vágja rá Nikola.

– Ez esetben van kedved velem sétálni egyet? – vigyorodik el Dávid megkönnyebbülten.

– Most? – hökken meg Nikola. Ez olyan, mintha randiznának, nem? Vagy egy séta az csak egy séta? Létezik egyáltalán reggeli randi?

– Miért ne? Épp kutyát sétáltatok, velem tarthatsz.

Nikola összevonja a szemöldökét.

– És hol a kutya?

Dávid megfordul, és szétnéz.

– Hank! – kiáltja, mire tőlük nem messze egy nagydarab kutya csörtet elő a nádasból. Amint a partra ér, megáll, és vadul megrázza magát. Világosbarna, hosszabb szőrű bundájáról vízcseppek repülnek szerteszét. – Hank! – kiáltja el magát újra Dávid. A kutya felnéz, vakkant egyet, majd lendületesen feléjük iramodik. Dávid leguggol hozzá, és megvakarja a füle tövét. – Imádja a vizet, lehetetlen visszatartani a tótól.

Nikola szeme felcsillan.

– Mesélsz nekem a tóról? Tudod, a helyi őrült legendákat – bizonytalanodik el. Talán Dávid most butának tartja, amiért komolyan vette a szavait.

Dávid ravaszul csillanó szemmel felnéz rá.

– Egy legenda a mai sétáért, és ha velem tartasz holnap reggel is, mesélek egy újabbat. Mit szólsz?

– Simán meg is kérhetnél, hogy sétáljak veled reggelenként.

– Igent mondanál?

Nikola első gondolata a nem, de szívtelennek érezné magát, ha megbántaná a fiút, mikor Dávid csak kedves akar lenni hozzá – és végül is mi rossz származhatna néhány sétából? Mégis tétovázik, mert Dávid talán abban reménykedik, hogy ezek a séták más tekintetben is vezetnek majd valamerre, de Nikola ezt nem érzi lehetségesnek. Ha egyszer vonzódna valakihez, vagy legalább elképzelhetőnek tartaná, hogy idővel majd vonzódni fog, azt csak érezné, nem? Lehet, hogy a testét ismeri, de az érzésekről bosszantó módon nincs fogalma.

– Nem tudom – motyogja végül, mert az igent és a nemet is hazugságnak érezné.

Dávidnak nem szegi kedvét a válasz, töretlenül mosolyog.

– Amíg eldöntöd, olyan lesz ez, mint egy fordított ezeregyéjszaka.

Nikolából önkéntelen tör fel a nevetés. Tetszik neki a hasonlat, nagyon találó, és elismerésre méltónak tartja, hogy Dávidnak ennyire vág az agya.

– Ez esetben te vagy Seherezádé – jegyzi meg gúnyosan.

– Hangsúlyozom: fordított, amúgy is reggel van, szóval ez lesz az ezeregyreggel meséi.

– Ennyi legenda van a tóról?

– Költök néhányat, ha kell.

Nikola elpirul. Különös érzés, hogy valaki ennyire kendőzetlenül érdeklődik iránta, és nem tudja, tisztességes-e, ha nem világosítja fel Dávidot, hogy felesleges érte tepernie. De illendő lenne ilyesmit felhozni? És ha Dávid csak barátkozni akar? Amennyire Nikola ért a fiúkhoz, akár rosszak is lehetnek a feltételezései. Az is lehet, hogy Dávid mindenkivel ennyire kedves és közvetlen. Közel sem biztos, hogy komolyak a szándékai – végül is hogy lehetnének azok, mikor nem ismerik egymást?

Nikola úgy dönt, hogy amíg nem tud biztosat, nincs értelme feszegetni ezt a témát, ezért beleegyezően bólint. Dávid megpaskolja Hank oldalát, feláll és meghajolva színpadiasan maga elé int.

– Felség, csak ön után!

Nikola bizonytalan mosollyal az ajkán elindul, de nem mond semmit. Aranyosnak találja Dávid játékosságát, de ő nem tudna így viselkedni. Ha megpróbálná, esetlennek és bénának érezné magát, ami azt jelenti, hogy jó eséllyel az is lenne. Sokáig tanulta, hogy megközelíthetetlennek tűnjön, a merev viselkedés a része lett, nem hiszi, hogy valaha is tudna annyira laza lenni, mint Dávid.

Ahogy Dávid a lány mellé szegődik, Hank eléjük szalad, de Dávid nem szól rá, hagyja, hadd kószáljon. Nikola kíváncsian Dávidra pillant.

– Nos?

– Hogy biztosan felcsigázzalak a folytatásra, először a kedvencemet mondom el – vág bele Dávid. – A legenda szerint a tó közepén van egy mélyedés, ami tele van kövekkel. Csillogó, színes kövek. Rejtély, hogy kerültek oda, mert a tó medre mindenhol iszapos vagy homokos. Van, aki úgy tartja, azok tündérkövek, és a tündérek egyszerűen itt felejtették őket. Mások szerint direkt hagyták hátra, hogy megtréfáljanak minket, embereket. Meg persze vannak olyanok, akik szerint egyáltalán nincsenek is ott kövek.

Nikola elhiszi, hogy a tó mélyén kövek lapulnak, sőt, ahogy a csillogó vízfelszínt figyeli, hívogató csiklandozást érez a bőrén, mintha a tó máris arra csábítaná, hogy merüljön bele és keresse meg ezt a mélyedést. Nikola pislog, és elkapja a tekintetét a tóról.

Szereti a meséket, szereti elengedni a fantáziáját, szereti elképzelni, hogy a világban több rejtőzik, mint ami látható, de ez nem jelenti azt, hogy elhiszi, tényleg így van. Számára a fantázia mindig menekülés volt a valóság elől, de sosem mosta össze a kettőt. Miért érzi úgy, hogy Dávid meséje mégsem egészen mese?

– A hitetleneket most hagyjuk, ha rajtuk múlna, a tó csak egy tó lenne, varázslat nélkül.

– Van varázslat is?

– Tündérkövek – hangsúlyozza Dávid. – Bár senkiről nem tudok, aki talált volna követ a tó mélyén, szóval fogalmam sincs, honnan eredhet ez a legenda, de a mese szerint, ha valakinek sikerül megkaparintania egy követ, a tó valóra váltja egy kívánságát.

– Valóra vált egy kívánságot? Komolyan? – Nikola tekintete a tóra siklik, és a köldökétől kiindulva erős húzást érez. Biztosan csak a képzelete játszik vele.

– Komolyan.

– Akkor miért nem úszik be mindenki a tó közepére, aki hisz ebben a legendában?

Dávid megáll és a tó felé fordul. Nikola ugyanígy tesz, bár ahányszor a tóra pillant, picit meglódul a szíve.

– Mert a kívánságért meg kell küzdeni, vannak feltételek. Először is éjfél és egy óra között kell alámerülni, mert az a varázslatok ideje, másodszor, mivel a tó nem szabályos kör alakú, senki sem tudja, hol van pontosan a közepe, harmadszor, ez a mélyedés állítólag sokkal mélyebben van, mint a tó átlagmélysége. – Dávid Nikolára pillant, a barna szempár mélyén huncutság csillog. – És a ráadás: meztelenül kell beúszni.

– Értem már, miért ez a kedvenced – jelenti ki fanyarul Nikola. – Ezt a történetet biztosan egy pasi találta ki, hogy titkon megleshesse a lányokat.

– Lehet – adja meg magát Dávid –, de lehet, hogy nem – fűzi hozzá titokzatosan. – Mindenesetre, ha kedvet kapnál kutatni, szólj, melyik éjszaka tennéd.

Nikola lesújtó pillantással jutalmazza a szemtelen megjegyzést, mert ötlete sincs, hogyan máshogy reagálhatna. Ha több tapasztalata lenne, frappánsan visszavághatna, de a flörtölés számára olyan, mintha mondjuk, kínaiul kellene megszólalnia.

Hogy elkerülje a kínos pillanatot, újra a tó felé fordítja a fejét. A Nap reggeli, selymes fényében olyan szertelenül szikrázik a fodrozódó vízfelszín, mintha ezernyi kacér kis tündér lejtene rajta táncot – és mintha ezek a tündérek a szélbe súgnák: kívánj!

– Ugye nem kamuzol? – kapaszkodik elő Nikola gyanakvó természete.

– Nem – rázza meg a fejét Dávid –, a legenda tényleg létezik, nem én találtam ki, de nem fogok hazudni, fogalmam sincs, igaz-e.

– Te elhiszed?

Dávid merengve figyeli a tavat, a szeméből kikopik a játékosság.

– Jó lenne hinni benne, nem?

– De, jó lenne. – Nikola hangjába édes árnyalatokat csal a vágyakozás. – Ismersz olyat, aki megpróbálta megtalálni azt a mélyedést?

Dávid arcára sóhajtásnyi pír rebben.

– Te megpróbáltad – esik le Nikolának.

– Tizenhat évesen, többször is – vonja meg a vállát félszegen Dávid. – Nem sikerült. Oma szerint nem bíztam a tóban.

– Ki az az Oma?

Dávid arcára rajongó mosoly szökik, ami eltünteti a férfit sejtető karakán vonásokat, és felidézi a kisfiút, aki valaha lehetett.

– Oma kicsit olyan itt, mintha mindenki nagymamája lenne. Óvónő volt, szerencsére még dolgozott, amikor én voltam gyerek, de már jó pár éve nyugdíjas. A legtöbb mesét a tóról tőle hallottam.

Nikola a rókát szorongatva a tóra mered. Illésre gondol, családra, otthonra – aztán arra, hogy tud úszni. Mikor kirakták őket az egyik albérletből és nem volt pénzük másikra, egy ideig egy ócska, lepukkant autóban „éltek", Nikola pedig egy közeli uszodába járt mosakodni. Diákkedvezménnyel olcsóbban jutott bérlethez, és ha már ott volt, szeretett elevickélni az egyik medencében. Egy idősebb néni, aki minden kora reggel felbukkant, kiszúrta, hogy nem tud úszni, és felajánlotta, hogy megtanítja. Nikola kapva kapott a lehetőségen, és most nagyon hálás ezért, mert már tudja, hogy valamelyik éjszaka kiszökik majd, és azért a kívánságért – ha babona, ha nem – be fog úszni meztelenül a tó közepére.