„Kellenek szabályok."

– Jézusom! – kiált fel Nikola egy apróbb sikkantás kíséretében.

Illés rögtön leteszi a kezében tartott dobozt a földre, és már rohan is a fürdőszobába. Az ajtó nyitva, Nikola a kezét a szája elé szorítva mered a kád irányába.

– Mi történt? – A feszültség összekarcolja Illés hangját, a szíve riadtan dobban. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy valakit védeni akar, és az ezzel járó heves érzésekhez sem. Különös, hogy ez a kislány milyen hamar a lelkébe fészkelte magát, és mi tagadás, ezért a bosszúság sötétje maszatolja össze a gondolatait.

Követi Nikola pillantását, arra számítva, hogy egy nagyobbacska pók, esetleg valamilyen bogár zavarta meg a lányt, de nem lát semmit.

– Sarokkádad van – suttogja a lány áhítatosan.

– Igen – reagál Illés, egyszerre megerősítéssel és noszogatással a hangjában.

– Ez egy... sarokkád – ismétli meg Nikola leengedve a kezét. Nem néz a férfira, tágra nyílt, rajongástól csillogó szemmel még mindig a kádat méregeti, és Illés arra gondol, hogy ha egyszer rá nézne így, bármilyen szánalmas is legyen, a világon bármit megtenne a kedvéért.

– Akik előttem laktak itt, szerették a luxust – vonja meg a vállát Illés közönyösen. A maga részéről jobb szereti a fürdőkád melletti zuhanyzókabint, gyorsabb letussolni, mint megvárni, hogy megteljen a kád.

– Istenem... – súgja elhalón Nikola. – Fürödhetek benne?

Illés majdnem felnevet, de nem akarja zavarba hozni a lányt. Nikola lelkesedése kedvesen megragadó – akár a könyvekért, akár a kilátásért az ablakból, akár most a kádért.

– Persze. Amikor csak akarsz.

Nikola végre elszakítja a tekintetét a kádról, és a szemébe néz.

– Ilyeneket ne mondj nekem, mert akkor egész nap a kádban fogok fetrengeni – villant rá egy mosolyt. Veszélyes mosoly ez, Illés ágyéka felé tereli a vért.

– Ha erre vágysz, felőlem bátran – közli olyan higgadtan, amennyire csak képes rá. – Akár már most megteheted, befejezhetem egyedül a pakolást – ajánlja fel. Bár még magának is nehezére esik bevallani, de nem bánná, ha legalább annyira nélkülözhetné Nikola társaságát, hogy kitisztuljon az agya. Muszáj rendeznie magában a gondolatait, és muszáj módot találnia arra, hogy ne epekedjen Nikola után, mert ez nem helyénvaló – bár az, hogy itt állnak egymás mellett, és Nikola úgy bámulja a kádat, mintha a világ egyik csodája lenne, jelentősen megnehezíti a dolgát.

– Nem, segítek, de utána, ha biztosan nem baj, fürödnék egyet. Utazás után mindig koszosnak érzem magam. – Nikola olyan vágyakozó pillantással mered a kádra, hogy attól Illés szűknek érzi a nadrágját. Ez a lány nem egyszerűen veszélyes, hanem végzetesen pusztító. Illés szerint a testében a józanság hősi halált halt a vággyal vívott csatában, és már egy árnyalatnyi értelem sem maradt benne. Ösztönlény lett, aki egyedül arra vágyik, hogy megszerezze, amit a magáénak akar.

Tényleg muszáj egy kicsit eltávolodnia Nikolától, ez nem mehet így tovább.

Nem bízva a hangjában, Illés csak biccent egyet, aztán visszamegy a dobozért, és minden további nélkül elindul lefelé. Az elmúlt körülbelül egy-másfél órában alig szóltak egymáshoz, és Illésnek ez tökéletesen megfelelt így. Ha a lány a nap további részében egyáltalán nem szólna hozzá, azt se bánná. Nikola hangjának van egy sejtelmes, füstös árnyalata, ami nem sok vért enged Illés agyába jutni, ezért az, hogy a férfi értelmes társalgást folytasson, folyamatos kihívás – és akkor arról még szó sincs, hogy mennyire nehéz nem bámulnia a lányt, ahogy lehajol egy dobozért vagy a szekrény felső polcai felé nyújtózkodik.

Illés nem gondolta, hogy az elmúlt évek alatt ennyi lomot felhalmozott. Mindig mindent, amit nem akart kidobni, mert talán valamikor jó lesz még valamire, ebbe a szobába rejtett, a legtöbbről idővel meg is feledkezett. Mivel nem akarta selejtezéssel húzni az időt, most csak annyit tettek, hogy mindent, aminek Nikola nem veheti hasznát, dobozokba pakoltak és levittek a pincébe. A doboz, ami Illés kezében van, az utolsó kör. Nikola áttörli a szekrényben és a komódban a polcokat, fiókokat, és ezzel gyakorlatilag rendbe is tették a szobát számára.

Visszafelé Illés felkapja Nikola hátizsákját. Mikor a szobához ér, a lány nyújtózkodva törli a szekrény felső polcát, a hasa finomfehér bőre kivillan a trikója alól, a combján feszülnek az izmok.

Ez a lány a sírba fogja tenni, ez már egészen biztos.

Illés nagyot nyel, leteszi a táskát, majd Nikolához lép.

– Add, majd én – morogja, és anélkül, hogy Nikola ujjaihoz érne, kiveszi a kezéből a benedvesített törlőruhát.

– Köszönöm.

– Felhoztam a táskád, nyugodtan kezdj el kipakolni.

Nikola bólint és ellép mellőle, ami máris megkönnyebbüléssel tölti el Illést – és persze zavaróan zsongó hiánnyal, de ezzel nem akar foglalkozni. Bár sóvárogva vágyik rá, nem néz a lány után, helyette már-már dühödt mozdulattal a polcot kezdi sikálni.

– Tényleg elfért volna a holmim a komódban – jegyzi meg csendesen Nikola.

Illés csak hümmög. Ezt a vitát már lejátszották egy órával ezelőtt, amikor Nikola tiltakozott, hogy a szekrényt is kiürítsék. Illés akkor elütötte azzal a kérdést, hogy már úgyis időszerű volt, hogy rendet tegyen itt, ami igaz is, de nem a teljes igazság.

– Most még igen – mondja, remélve, hogy ezzel elejét veheti Nikola további szabadkozásának.

– Ezt hogy érted?

– Ha pár nap után úgy döntesz, maradsz, nyilván több helyre lesz majd szükséged.

Illés háta mögött gyanús csend támad, mire a férfi kelletlenül megfordul. Nikola lehajtott fejjel, törökülésben ül a matracon, előtte a táskája, épp csak kicipzározta az egyik fakkot. A pakolás alatt a lány néhány hajtincse kiszabadult a hajgumi alól, most elrejtik Illés elől Nikola szemét.

– Nikola?

A lány felsóhajt, de nem néz rá.

– Amikor anyám a levélben azt írta, hogy senkim és semmim nincs, azt szó szerint értette. Ez mindenem.

Illéssel ritkán történik meg, hogy elveszítse az uralmat a vonásai felett, most azonban a meglepődés minden bizonnyal kiül az arcára.

– Tessék?

– Jól hallottad.

Illés fején legalább ezernyi kérdés cikázik át egyszerre. Lehet, hogy nagy az a táska és Nikola alaposan megtömte, de akkor is nehéz elhinnie, hogy a lánynak ez mindene. Mégis hogyan és hol élhetett eddig? Hol vannak az iskolai cuccai? Tankönyvek, füzetek? Téli ruhák? Cipők?

Nikola bátortalanul felpillant, de rögtön le is süti a szemét.

– Több cuccom volt, de ami már nagyon ócska volt vagy jelenleg nem volt rá szükség, azt kiselejteztem, ami még használható volt, azt pedig leadtam a Vöröskeresztnél – hadarja. – Nem akartam több táskával utazni, hogy ne hozzam rád a frászt, amikor először találkozunk, de nem lett volna hol hagyni a holmimat. De több ez, mint amennyinek látszik, megtanultam helytakarékosan csomagolni, szóval ez a táska akár Mary Poppinsé is lehetne. Vagy Hermionéé, de kétlem, hogy ezt a hasonlatot értenéd – pillant fel Nikola huncut tekintettel.

Illés igyekszik leplezni a megdöbbenését, de Nikola vallomása sokkolta és nem könnyű magához térnie. Leginkább talán az lepi meg, hogy Nikola úgy beszél arról, hogy semmije nincs, mintha ez egyáltalán nem számítana. Hogy engedhette Niki, hogy ez történjen a lányával? Illés nem érti. Az a Niki, akit ő ismert, küzdőszellem volt, tele szeretettel és törődéssel, mégis mi változtatta meg?

– Tényleg nem értem – vallja be Illés. – Mary Poppinst is csak azért, mert az volt Trix egyik kedvenc története, és kisebb korában még én is olvastam fel neki belőle.

– Trixnek remek gyerekkora lehetett.

– Legkisebb gyerek volt, agyonkényeztettük.

Nikola elmosolyodik, de a tekintete még mindig tartózkodástól halvány. Illés érzi, hogy a lány nem akar arról beszélni, hogyan élt, és ő nem is akarja kényelmetlen kérdésekkel bombázni – legalábbis egyelőre.

– Előbb-utóbb mesélned kell nekem a múltról.

– Miért? – Nikola egész tartása makacs elutasítást sugall.

– Meg akarjuk egymást ismerni, nem? Tudtommal ez úgy kezdődik, hogy beszélgetünk, többek között a múltunkról is. – Illés leengedi a karját, és a törlőruhával a kezében tétován Nikola felé lép. – Nézd, Nikola, megértem, hogy ez nem könnyű neked, ha megvigasztal, nekem se, de ha pár nap múlva dönteni akarsz arról, hogy velem maradsz-e, akkor muszáj, hogy őszinték legyünk.

Tessék, már megint az őszinteséggel jön. Álszent barom – ostorozza magát kíméletlenül.

– Akkor te is mesélsz majd arról, miért élsz egyedül? – szegezi neki Nikola a kérdést harciasan. Ahogy ott kuporog a matracon, Illést egy sarokba szorított, védtelen, de támadásra kész szabad és gyönyörű vadállatra emlékezteti. Hogy férkőzhetne közel hozzá anélkül, hogy megsebezné?

– Igen – bólint, mert ez jogos kérdés. Nemcsak neki kell megismernie Nikolát, hanem fordítva is. Illésbe feltartóztathatatlanul mar az érzés, hogy ez a kislány mindent meg fog változtatni. Körülötte, benne. Az élete fenekestül felfordul majd, semmi sem lesz olyan, mint eddig.

Nikola félrebillentett fejjel, töprengő arckifejezéssel néz a szemébe. Amikor a tekintete ellágyul, Illés szíve nagyot dobban.

– „Légy szíves, szelídíts meg!" – motyogja Nikola bátortalanul felfelé kunkorodó szájjal.

Illés rögtön megérti az utalást. A kis herceg élete egyik meghatározó könyve, ugyan évek óta nem volt már a kezében, de az öccsével számtalanszor olvasták a történetet gyerekkorukban. Annyiszor forgatták a kötetet, hogy végül már kijártak belőle a lapok. Vince jó eséllyel a történet miatt lett pilóta, Illés pedig nagyon sokáig azért készült grafikusnak, mert elbűvölték a szerző rajzai és a történet összefonódása – és most Nikola pont ebből idéz. Vajon ez véletlen?

– „Kész örömest"* – Illés szájára maguktól szöknek a szavak, nem is kell gondolkodnia, a történet beleégette magát a lelkébe.

A válaszra Nikola szeme felcsillan és bájosan elpirul. Illés biccent, pár másodpercig még fogva tartja Nikola tekintete, aztán viszont erőt vesz magán és visszafordul a szekrény felé. Gyorsan és felületesen áttörli azokat a polcokat, amelyeket Nikola nem érhetett el, közben hallgatja a lány motozását. Folyamatosan nagy a kísértés, hogy megforduljon, és csak bámulja Nikolát, de ellenáll neki.

Amikor végez, egyszerre megkönnyebbülten és vágyakozón a lány felé fordul.

– Készítek ki neked egy törölközőt. Ha végeztél a pakolással, fürödj nyugodtan, addig én főzök valami vacsorát.

– Rendben – ereszt meg egy újabb mosolyt a lány.

Illés kimenekül a szobából. Bízik benne, hogy sietős távozása Nikolának nem tűnt fel.

Amint leér a konyhába, a pultra támaszkodik, lehajtja a fejét, és mélyeket lélegzik. Kezdenie kell magával valamit, ez nem mehet így tovább. Nikola nem hülye, előbb-utóbb feltűnik neki, hogy vonzódik hozzá, és akkor jó eséllyel kereket old, márpedig Illés tényleg azt akarja, hogy maradjon, bár továbbra sem igazán érti, miért. Miért olyan fontos, hogy biztonságban tudja?

Zavarba ejti ez a lány, és ez számára merőben szokatlan érzés. Utoljára kamaszkorában jött zavarba a lányoktól, akkor is csak addig, míg fel nem fedezte és ki nem ismerte a női test titkait. Még Emese se ejtette zavarba soha, pedig vele majd' öt éven keresztül együtt élt. Miért pont Nikola mellett érez így? Bárki mással megtörténhetett volna, az elmúlt tíz évben elég sok nőt csábított el, de soha, egyikük sem került hozzá közel. Nikolának meg csupán pár óra kellett, hogy közel érezze őt magához. Nem csak fizikailag érinti meg ez a kislány – sokkal veszélyesebb, hogy az egész lényét közel érzi magához, és ebben a kérdésben nem számít, hogy alig ismeri.

Talán inkább erre kellene összpontosítania. Az nem baj, ha megismeri és megszereti, a lényeg, hogy a testéről feledkezzen meg. Tekinthet rá úgy, mint egy barátra, de másként nem. Ha barátok lennének, ha igazán megkedvelné, már úgyse akarna vele lefeküdni. A barátait nem használja ki az ember, és számára a szex már régóta csak a szükségletei kielégítéséről szól.

Ahogy mindezt elhatározza magában, valamennyire megnyugodva lát neki a vacsora elkészítésének. Egy-másfél órával később, amint leszűri a tésztát, elzárja a lángot mindkét serpenyő alatt. Kétféle ragut is csinált, mert mikor odatette a húst, rájött, fogalma sincs, hogy Nikola nem vegetáriánus-e, ezért aztán csinált egy zöldséges ragut is.

Felmehetett volna megkérdezni a lányt, hogy szereti-e a húst, el is indult, de aztán felmerült benne, hogy Nikola talán már a kádban ül, neki pedig esze ágában sem volt úgy beszélgetni a lánnyal, hogy a lány épp meztelen, még akkor sem, ha közben elválasztja őket egy ajtó. Minél kevesebb kísértésnek teszi ki magát, annál jobb – és remélhetőleg annál hamarabb túljut a vonzalmán.

Illés fülel az emelet felé, de nem hall semmit. Létezik, hogy Nikola ilyen sokáig fürdik? Ugye nem lehet, hogy elaludt a kádban? Közelebb merészkedik a lépcsőhöz – úgy settenkedik a saját házában, mintha betörő lenne, teljesen elment az esze.

Dühösen morran egyet, majd megindul felfelé. Reméli, hogy Nikolát alaposan elbágyasztja a víz, mert akkor talán hamar lefekszik aludni. Még ágyneműt is kell neki keresnie. Jól van, addig nem szól, hogy kész a vacsora, hadd áztassa magát a lány, ha már annyira odavan a sarokkádért.

Úgy halad el a fürdőszoba mellett, hogy egy pillantást sem vet az ajtóra. Mert ha odanézne, talán elképzelné a lányt, amint ellazulva fekszik a kádban, és nem akarja, hogy ez a kép az agyába égjen. A folyosó végén lévő tolóajtós beépített szekrényhez lép, előás egy lepedőt, egy paplanhuzatot és egy párnahuzatot, majd azzal a lendülettel benyit Nikola szobájába.

Egy röpke, ijedt sikkantás fogadja.

– Úristen, ne haragudj! – szakad ki Illésből, és rögtön el is fordul, de már így is késő. Hogy lehetett ekkora barom? Behunyja a szemét, de hiába, így is maga előtt látja Nikola harmatfehér, édesen gömbölyded fenekét, a háta vízcseppektől csillogó kecses ívét, a kusza hullámokban leomló sötét hajzuhatagot. Pokolra fog jutni, de akkor se bánja, hogy rányitott a lányra.

– Hogy ő haragszik-e, azt nem tudom – kuncog Nikola kicsit zavartan –, de én nem. Megfordulhatsz.

Illés mély levegőt vesz, és szembenéz Nikolával. A lány maga köré tekerte a törölközőt, és most a melle felett fogja. Ez nem sokat segít, hogy Illés képes legyen összekaparni a gondolatait. Ha a törölköző leesne...

– Kellenek szabályok – nyögi ki.

Nikola ajka megrándul.

– Mondjuk, ha zárva van egy ajtó, kopogunk?

– Igen, ez jó szabály – bólint Illés. – Nagyon jó szabály. Kész a vacsora – közli minden átmenet nélkül, majd kifordulva a szobából behúzza maga után az ajtót.

Miközben lefelé tart, azon töpreng, előfordult-e vele valaha is, hogy bolondot csinált magából egy lány előtt, de nem jut eszébe egyetlen alkalom sem. Egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz?

Csak mikor a konyhába lép, veszi észre, hogy az ágyneműt még mindig a karjában tartja. Leteszi az egyik konyhaszékre, ő maga pedig lerogy egy másikra. Sürgősen nőre van szüksége, ő ezt így képtelen elviselni.

Megrázza a fejét, és egy keserű sóhajtással feláll, hogy megterítse az asztalt. Nem akarja, hogy Nikola úgy találjon rá, hogy magába roskadva görnyed az asztal fölé. Amit érez, az ő baja, nem a lányé, és neki nem is szabad soha megtudnia.

Nikola alig pár perccel később tétován belép a konyhába. A fekete felsőt egy ugyanolyan szürkére cserélte – hál' a jó égnek vett alá melltartót –, és a farmer rövidnadrág sem maradt, helyette most egy fekete vászonnadrágot visel, ami sajnálatos módon pont ugyanannyit láttat a lábából, mint az előző.

– Bocsánat, amiért rád törtem, nem tudtam, hogy bent vagy.

– Ez elég egyértelmű volt, és tényleg semmi baj. Gondolom, elég sok nőt láttál már meztelenül – vonja meg a vállát félszegen Nikola –, kétlem, hogy az én fenekem túlzottan lázba hozna.

Illés ehhez inkább nem fűz semmit – aligha lenne jó válasz, hogy Nikola formás hátsója nagyon is lázba hozza.

– És hát legalább nem szemből láttál, azt hiszem, az kényelmetlenül érintene, mármint engem, bár lehet, téged is – fűzi hozzá Nikola elvörösödő arccal, akadozva.

Illés jobbnak látja, ha erre sem reagál, ki tudja, botor módon mi csúszna ki a száján – például, hogy igen, kényelmetlenül érintené, de csak azért, mert mehetne hideg zuhanyt venni. Talán így sem ártana.

– Kétféle ragut csináltam, nem tudtam, szereted-e a húst – jegyzi meg Illés, miközben az asztalra teszi a két serpenyőt.

– Nem vagyok válogatós, bármit megeszek. – Nikola borzongatóan édes tekintettel pillant rá. – De nagyon figyelmes tőled, hogy még erre is gondoltál. Köszönöm.

Illés válasz helyett csak int az asztal felé, mire Nikola bizonytalanul kihúzza magának az egyik széket, és leül, de egészen a peremére, mintha bármelyik pillanatban kész lenne felugrani és menekülni. Illés azon töpreng, vajon mennyire lehet furcsa ez a helyzet a lánynak, hogy vajon van-e benne félelem, vagy csupán zavarban van. Reméli, hogy csak az utóbbiról van szó.

– Szedj, amennyit csak jólesik – biztatja, miközben ő is leül.

– Biztos?

– Egészen, nem kell udvariaskodni – bólint Illés. Kétli, hogy a lányba túl sok étel beleférne, ő pedig elég bőven főzött, úgyhogy aligha fog bármelyikük is éhen maradni.

Nikola előbb vesz a tésztából, aztán megszemléli mindkét ragut, majd a tészta egyik felére a zöldségesből, a másik felére a húsosból szed. Illés magában megmosolyogja a diplomatikus megoldást, azt viszont már meglepetten konstatálja, hogy a lány becsületes adagot mért ki magának. Illés kíváncsi rá, hogy tényleg mindet meg bírja-e enni. Nikola megvárja, míg ő is szed magának, csak akkor lát hozzá. Illés egészen addig megállja, hogy ne nézzen rá, amíg a lány fel nem nyög.

Érzékien.

Vadítón.

Veszélyesen.

Mintha minimum élete legjobb orgazmusát élné át éppen. Vagy talán inkább többszörös orgazmusát.

Aztán megint, és közben lenyal egy csepp zaftot a felső ajkáról.

Ó, a francba! Hát nem fognak sűrűn együtt vacsorázni, az már biztos. Vagy ebédelni. Egyáltalán bármit enni.

– Ez mennyei – mormogja a lány, miután lenyeli a falatot. – Hol tanultál meg így főzni?

– Tíz éve élek egyedül, volt rá időm. – Túlságosan rekedt a hangja. Gyorsan enni kezd, hátha a rágás és nyelés vagy akár az étel íze eltereli a figyelmét Nikola érzékien telt és ingerlőn rózsaszín szájáról, valamint a belőle kicsusszanó sikamlós hangokról.

Nikola fürkészőn méregeti, miközben újabb falatot vesz a szájába. Illés bármibe fogadna, hogy a lány azon töpreng, hozza-e fel újra, miért él egyedül, és akár már most borítékolja, hogy nem fog újra rákérdezni, mert attól tart, akkor neki is beszélni kellene magáról. Pedig a beszélgetés most jól jönne figyelemelterelésnek.

– Honnan ismerted anyámat? – menti meg Nikola hirtelen érkező kérdése Illés pillanatnyilag még ép elméjét.

– Egy középiskolába jártunk, művészeti iskola. Én grafikus szakon voltam, ő a tánctagozaton.

– Anya táncot tanult? – szakítja félbe Nikola szaporán pislogva.

– Igen – vonja össze a szemöldökét Illés. – Nem is mesélt neked róla?

– Semmiről nem mesélt.

– Hogy érted, hogy semmiről?

– Szinte semmit nem tudok róla. Árva volt, nevelőszülőknél élt, érettségi után a fővárosba költözött, imádott táncolni, de ezt is csak azért tudom, mert sokszor ezzel szerzett nekünk pénzt. Azt viszont sose mondta, hogy tanulta is.

– Nagyon tehetséges volt, az évfolyama egyik legjobbja. – Mindenki úgy hitte, sokra fogja vinni, de ezt Illés inkább már nem teszi hozzá. Milyen érzés lehet Nikolának itt ülni vele szemben, és ráébredni arra, hogy nem ismerte a saját anyját? Hogy egy idegen, akivel ma találkozott először, többet tud róla, mint ő?

– A féléves és az év végi vizsgákhoz a tagozatoknak össze kellett dolgozni egymással – meséli tovább, hogy elterelje Nikola figyelmét –, és Niki volt az előadásuk egyik díszletfelelőse. Másodévesek voltunk, és akkoriban épp... nem álltam a helyzet magaslatán.

– Miért?

– Mert a lány, akibe úgy hittem, szerelmes vagyok, csupán tapasztalatot akart velem szerezni. Ha nincs Niki... – Illés megrázza a fejét. – Sokat segített nekem, Nikola, csupa tűz volt, erő és életszeretet. Nem értem, hogy lehet, hogy... – Illés elharapja a szavakat. Szeretné, ha a lány nem azért kezdene mesélni, mert ő faggatja, hanem azért, mert elérkezettnek látja rá az időt.

– Valami eltört benne – suttogja Nikola villájával az ételt turkálva. – Az elején azt hiszem, nem volt rossz anya. Csak aztán... valami eltört benne – ismétli meg a lány sután, mintha nem lenne több vagy épp jobb szava arra, ami az anyjával történt. – Mikor nagyobb lettem, próbáltam rávenni, hogy menjen el orvoshoz, de addigra az alkohol és a drogok már megtették a magukét. Szerintem beteg volt, csak a környezetében senki nem vette észre, aztán meg túl sokat költöztünk és már csak érdekbarátai voltak. – Nikola nagyot nyel, és nem néz fel a tányérról. – Sosem hallgatott rám, én meg egy idő után... feladtam. Haragudtam rá, és még most is... most is haragszom – suttogja a lány, a hangját a szégyen sötétje vérezi össze. – Pedig ha küzdök érte...

Illés kiveszi Nikola reszkető kezéből a villát, és a két tenyere közé zárja a lány törékeny, csöppnyi kezét.

– Nem a te hibád, Nikola.

– Tudom, csak...

– Nem a te hibád – ismétli meg Illés nyomatékosan.

Nikola felnéz rá, és Illésnek összeszorul a szíve. A lány szeme fátyolos, az ajka remeg, ahogy igyekszik nem sírni. Vajon mikor sírt utoljára? Pont úgy néz most, mint aki gyűlöli magát, amiért gyengének mutatkozik. Illés úgy véli, Nikola soha nem engedte meg magának, hogy gyenge legyen, hogy sebezhetőnek látszódjon. Mibe kerülhetett neki, hogy ennyire erős és független legyen?

– Nem a te hibád – szorítja meg a lány kezét Illés. – Gyerek voltál, Nikola.

Nikola szipogva bólint, elhúzza a kezét, és lehajtott fejjel kitörli a könnyeket a szeméből. Illés nem szólal meg újra, nem akarja most tovább feszegetni a múltat. Borzalmas látni Nikola fájdalmát, tudva, hogy nem védheti meg. Nem védheti meg, mert amitől meg kellene védenie, már megtörtént. A feszültség viharosan gomolyog benne, a tehetetlenség komorsággal festi tele a lelkét.

Csupán pár órája ismeri Nikolát, mégis olyan ösztönöket ébreszt benne, amelyeket Illés soha nem feltételezett volna magáról. Még nem tudja, mihez kezdjen ezzel a felfedezéssel, de jelenleg nem is akar rajta töprengeni.

Illés figyeli, ahogy Nikola lassan újra enni kezd. Egy darabig még nyugtalanul figyeli a lányt, de mikor Nikola felnéz rá és elmosolyodik, követi a példáját, és folytatja a vacsorát. Illés még nem végzett, amikor Nikola már vágyakozó pillantást lövell a maradék tészta felé. Elképesztő, de tényleg eltüntette, amit kiszedett magának.

– Repetázz bátran – biztatja Illés.

– Biztos?

– Egyébként nem mondanám.

Nikola úgy veti magát az ételre, mintha soha életében nem lett volna lehetősége jól lakni. Mi van, ha így volt?

– Miért voltál undok, amikor odamentem hozzád a kocsmában? – kérdi Nikola két falat között.

– Undok voltam? – húzza fel Illés a szemöldökét, mintha meglepné ez a vád.

– Tudod, hogy az voltál, szándékosan csináltad – pirít rá Nikola csipetnyi incselkedéssel.

Illés félig-meddig mosolyra húzza a száját.

– Ha megjelenek a kocsmában, a fiatalok előszeretettel szívatják egymást azzal, hogy melyikük mer velem szóba állni, néha fogadást kötnek, ki hány másodpercet bír kibekkelni velem, mire elküldöm a fenébe. Feltételeztem, hogy te is egy vagy közülük.

– Komolyan ezt csinálják?

– Mondtam, én vagyok a helyi remete – vonja meg a vállát Illés.

– Ez akkor sem szép tőlük.

– Nem zavar, inkább szórakoztat, és ezt valószínűleg ők is tudják. Nem vagyok én olyan félelmetes, mint amilyennek látszom.

– Igen, erre már rájöttem – mosolyodik el melegen Nikola.

Illés különösen érzi magát, egészen olyan, mintha lebegne.

– Mit szeretnél csinálni vacsora után? – tereli el a témát, és magában azért könyörög, hogy Nikola aludni akarjon. Távolság kell, és idő. Nikola túl mélyen összezavarja, muszáj felvérteznie magát ellene, és ezt csak úgy teheti meg, ha nincs állandóan a lány közelében.

– Nagy baj lenne, ha lefeküdnék aludni? Ez a nap nagyon hosszú volt.

– Dehogy, megértelek. – Illés bízik benne, hogy sikerül lepleznie a megkönnyebbülést.

– Ne segítsek elpakolni meg mosogatni?

– Nem, megcsinálom én.

– De...

– Nikola. – Illés szigorúan néz a lányra. Nem is csak azért, mert szeretne minél hamarabb egyedül lenni, hanem azért is, mert nem akarja, hogy Nikola úgy érezze, bármit is tennie kell azért, hogy maradhasson.

– Jól van, köszönöm. Ezt is, meg a vacsorát, és...

– Nincs mit.

Nikola komolyan néz rá, a tekintete egyszerre sugall megrovást és kérlelhetetlenséget.

– De, van – jelenti ki dacosan.

Illés nem ellenkezik. Tisztában van vele, hogy a helyében nem sokan fogadták volna be Nikolát ennyire egyszerűen, de ezen sem akar most gondolkodni. A feje lassan már hasogat attól, hogy mennyi mindenen nem akar gondolkodni.

Csendesen fejezik be a vacsorát – Nikola a második adagot is könnyedén eltünteti –, aztán a lány feláll, Illés a kezébe nyomja az ágyneműt, majd jó éjszakát kívánnak egymásnak, és Illés végre egyedül marad. Kapkodva elpakolja a maradékot, a mosogatást viszont későbbre halasztja. Órák óta várja, hogy végre elrejtőzhessen a műhelyében, most már nem bírja tovább.

Ahogy belép a tágas terembe és becsukja maga után az ajtót, fellélegzik. Ez itt az ő világa, itt van igazán otthon. Itt nincs valóság, nincs semmi, ami bántaná vagy zavarná, itt csak az alkotás öröme és a képzelet létezik.

Az évek alatt a faforgács illatának árnyalatai már beették magukat a falakba, átitatják a levegőt, és mindig elcsitítják Illés idegeit. A férfi villanyt kapcsol, majd végighordozza a tekintetét a gondosan elrendezett vésőkön, faragókéseken, aztán azokon az egyedi, különleges játékokon is, amelyeken most dolgozik. Megrendelésre készülnek egy nyár végi kézműves vásárra, jól áll velük, úgyhogy most akár foglalkozhat valami mással is.

Szüksége van rá, hogy most valami mással foglalkozzon.

Tétován a felhalmozott készlethez lép, kisebb-nagyobb rönkök, most még formátlan fadarabok akkurátusan csoportosítva. Hárs, tölgy, bükk, fenyő, cseresznye, dió, fűz és még sok más – mindenféle alapanyaga van és ő mindegyik fajta fával nagyon szeret dolgozni. Még nem tudja, mit akar most faragni, ezért aztán azt sem, melyik fa lesz hozzá az igazi. A tekintete komótosan ugrik egyik darabról a másikra.

„Légy szíves, szelídíts meg!" – ver benne visszhangot Nikola hangja, mikor egy kisebb fűzfa darabot méreget éppen. Kiemeli a többi közül, és amint megérinti, már nem egy formátlan fadarabot lát, hanem egy róka körvonalait.

______

* Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (Rónay György fordítása)

Ha esetleg akad, aki nem olvasta a könyvet, legálisan és ingyenesen olvasható, illetve akár le is tölthető a MEK-en.

mek.oszk.hu/00300/00384/