Egy évvel később

Nikola vigyorogva vágja ki az iskola ajtaját, már látja Illést, és mást se akar, csak a karjába vetni magát. Egy pillanatra elvakítja a napfény, de aztán lendületes léptekkel megindul. Minden méterrel, amit maga mögött hagy, lefoszlik róla az elmúlt napok egyre nyomasztóbb feszültsége. Illés ellöki magát az autótól, és halvány mosollyal az ajkán figyeli, ahogy felé lépdel. Az utolsó pár métert Nikola már futva teszi meg, és boldogan fonja a karját Illés nyaka köré. Mikor Illés szorosan átöleli, nagyot sóhajt.

– Istenem, végre vége!

– Mutasd – húzódik el Illés.

Nikola büszkén nyomja Illés kezébe az érettségi bizonyítványát. Nem lett kitűnő, de azok a tárgyak, amelyekre szüksége van a felvételihez, jól sikerültek, és ez a lényeg. Kizárt dolog, hogy ne vegyék fel, és ettől máris úgy érzi magát, mintha lebegne.

Illés tekintete végigfut a sorokon, a szeme sarkába finom ráncok gyűlnek, ahogy elmosolyodik. Mikor leereszti a bizonyítványt, nem mond semmit, csak fél karjával átölelve magához rántja Nikolát, és olyan forrón csókolja meg, hogy attól Nikola testében csupa édes bizsergés árad szét.

– Menjünk haza – pihegi Nikola szinte Illés szájába.

Illés dörmögősen felnevet.

– Anya megkért, hogy hazafelé ugorjunk be hozzájuk, hadd gratuláljanak neked.

Nikola elhúzza a száját.

– Örülök, ha átmegyünk hozzájuk, de nem szabadulhatnék meg előbb ettől a gönctől? – pillant végig magán. Utálja az iskolai egyenruhát, a szoknyában mindig feszeng, a blúznak meg olyan rossz anyaga van, hogy egyszerűen kényelmetlen viselni.

Illés a füléhez hajol, a lehelete csiklandozza Nikola bőrét.

– Ha hazamegyünk, hogy ezt levedd magadról, nem fogom hagyni, hogy mást vegyél fel helyette, és akkor anyáék akár estig is várhatnak ránk – morogja Illés. A szája Nikola fülét súrolja, amitől Nikola térde megremeg, és kénytelen Illés mellkasának támaszkodni, hogy megtartsa magát.

Egy éve élnek együtt, de Illés bárhol és bármikor, akár egyetlen pillantással is képes benne vágyat csiholni. Nikola tudja, hogy ez mindig így lesz, Illéssel lehetetlen betelni, mindig akarja őt, az érintését, a csókját, a társaságát. Ha nincsenek együtt, érzi a hiányát, ami akár abszurd is lehetne, de Nikola szereti, hogy így van. Szereti, hogy akkor is gondol Illésre, ha nincsenek együtt, hogy bármilyen gondolat fut át a fején, Illéssel szeretné a leginkább megosztani, hogy apróságokról is eszébe jut a férfi, vagy felmerül benne, hogy erről vagy arról mit gondolhat. Szereti, hogy Illés ennyire mélyen a részévé vált, és szereti, hogy ez fordítva is így van.

Nikola huncut mosollyal Illésre pillant, és megadón bólint. Ha hazamennének, jó eséllyel tényleg nem keverednének ki az ágyból. Nikola az elmúlt napokat végigtanulta, ami nem jelenti azt, hogy egyszer sem szeretkeztek, de nem is annyit, mint máskor, és hiányzik neki Illés. Biztonságosabb, ha előbb beugranak Ica nénihez és Sanyi bácsihoz.

Nem kell többet mondaniuk ahhoz, hogy értsék egymást. Illés röviden újra megcsókolja, majd beszállnak az autóba. Nikola beköti a biztonsági övet, és ahogy elindulnak, a tekintetét az iskola épületén felejti.

Nem fog neki hiányozni a suli, nem érez bánatot, csak megkönnyebbülést. Új diákként bekerülni egy végzős osztályba nem könnyű, és őt az osztálytársai nem is igazán kedvelték meg. Bár Illés állítja, hogy nagyon könnyű őt szeretni, de Nikola szerint Illés erősen elfogult. Illés erre rávágta, hogy nem ő elfogult, mindenki más barom. Nikola csak nevetett, igazából nem zavarta, hogy nem sikerül beilleszkednie. A cél az érettségi volt, és ezt el is érte, nem pályázik arra, hogy mindenki szeresse – elég, sőt, több is, mint amit valaha remélt, hogy akik számára fontosak, szeretik.

– Jól vagy?

– Igen, csak elfáradtam. De örülök, hogy vége van.

Illés Nikola lábára teszi a kezét, és finoman megszorítja. Nikola mosolyogva dönti hátra a fejét az üléstámlának. Behunyja a szemét, és élvezi, ahogy a beszitáló napsugarak a szemhéján táncolnak. Illés leengedte az ablakokat, friss, édes illatú levegő borzolja Nikola tincseit, simogatja az arcát.

Különös, hogy egy évvel ezelőtt még mennyire kilátástalan volt az élete, harc volt minden egyes nap, tele volt félelemmel, és fogalma sem volt arról, mi a boldogság. Ma már tudja, tudja, mi a teljesség, a szeretet, az otthon, az öröm, tudja milyen tartozni valakihez, és nagyon hálás ezért.

Hálás Illésnek és hálás az édesanyjának.

Niki halálának évfordulóján Nikola megkérte Illést, hogy utazzanak el és menjenek ki hozzá a temetőbe. Borús, ködös nap volt, nem esett, de a levegő bágyadtan és szomorkásan nehezedett a világra.

Nikola az urnára fektette a tenyerét, nem szólalt meg hangosan, de hosszú percekig az édesanyjához beszélt. Megköszönte neki az életét, és elmondta, mi történt vele az elmúlt évben, elmondta, mennyire boldog. Elmondta, hogy már ismeri őt, mert Illés sokat mesélt neki róla. Bocsánatot kért, mert haragudott rá, még ha ezért szégyellte is magát. Megbocsátott magának és megbocsátott az édesanyjának is. Meggyászolta a veszteséget, végre képes volt rá, hogy sírjon azért, mert Niki már nincs velük, mert ők ketten sosem ismerték egymást igazán, és sírt az elveszett életért is, de mikor elapadtak a könnyei, könnyebbnek érezte magát.

Illés végig mellette volt, hátulról átölelte, nem szólt semmit, csak a támasza volt.

Nikola Illés felé fordítja a fejét, és elmélázva nézi őt. Borostás állát, kemény arcélét, a homlokába hulló sötét tincseket, a ráncokat a szeme sarkában. Illés megérzi, hogy figyeli, az ajka szegletébe mosoly kúszik, és lopva rápillant. Nikola nem jön zavarba, ő is elmosolyodik. Annyira szereti ezt a különleges, csodálatos férfit, hogy néha még a szíve is belesajdul. Illés minden, amire vágyik, amire szüksége van, minden, amit csak kívánhatna.

Sokan nem értik ezt meg, sokan bámulnak rájuk furcsán. Amikor színházba mennek megnézni Nefelejcset, az emberek értetlenkedő, olykor elítélő pillantásokat vetnek rájuk, eleinte még Nikola osztálytársai is élcelődtek rajtuk. Minden reggel Illés hozta be, és minden délután érte is jött, a búcsúzkodást és a viszontlátás örömét sosem igyekeztek visszafogni, így az osztálytársai hamar kiszúrták, hogy egy idősebb férfival van együtt.

Nikolának és Illésnek nem kellett megbeszélniük, hogy tudják, egyiküket sem érdekli, mit gondolnak róluk mások. Nem értik őket, és amit az emberek nem értenek, azt gyakorta idegenkedve szemlélik, de mindez nem számít, mert ők boldogok együtt – és ehhez nincs szükségük a világ áldására.

– Illés?

– Hm?

– Nagyon boldog vagyok veled – fut szélesebbre Nikola mosolya. Néha rájön ez a fura hangulat, és ez ugyan mindig vicces kicsit, de ilyenkor muszáj kimondania, akkor is, ha Illés tudja. Nagyon sokszor nincs szükségük szavakra, már annyira ismerik egymást, hogy csupán egy-egy pillantásból is értik, mire vágyik vagy épp mire gondol a másik, de Nikola olykor úgy érzi, hangot kell adnia a boldogságnak, nem tudja, miért, nem érti, de sosem igyekszik visszafogni, mert még ha tudják is, hogy boldoggá teszik egymást, kimondani és hallani ezt jó érzés.

Illés nem válaszol semmit, de mikor egy piros lámpa megállítja őket, felé fordul, és a szemébe néz.

– Én is boldog vagyok veled.

Nikola szíve sebesen dobog, és olyan szédülős öröm járja át, mintha a lelke őrült táncra perdülne benne. Belefeledkeznek egymásba, mindketten mosolyognak, és a tekintetük tele van ígérettel. Illés szereti megmutatni, hogy mennyire boldog, és ehhez igazán elképesztő tehetsége van – Nikola úgy sejti, ma éjszaka nem sokat fognak aludni.

Dudaszó harsan mögöttük, egyszerre rezzenek össze. Illés halk nevetéssel konstatálja, hogy a lámpa időközben zöldre váltott, Nikola pedig mélyen elpirul. Ez nem először történik meg velük, igazából havonta legalább egyszer annyira elvesznek egymásban, hogy azzal akadályozzák a forgalmat.

– Csak rád nézek, és közveszélyes leszek – dörmögi Illés szeretettel teli pillantást vetve Nikolára.

Nikola kuncogva felhúzza a szemöldökét.

– Szóval azt mondod, be kellene tiltani?

– Isten ments! – hördül fel Illés. – Mihez kezdenék én nélküled?

Nikola már maga sem tudja, mihez kezdene Illés nélkül. Elképzelni is nehéz, hogy valaha nélküle élt, hogy nem ismerte, mert már annyira a része. Vele teljes az élete, vele igazi minden. Nikola biztos benne, hogy ez mindig így lesz, mert, ahogy Oma mondaná, a szíve tudja, csalhatatlanul – és Nikola megtanulta, hogy bízzon a szívében.

Illés nem szeret titkolózni Nikola előtt, most is nehezére esik megőrizni a semleges arckifejezést. Fellélegzik, mikor végre leparkol a szülei háza előtt. Amint kiszállnak, kézen fogja Nikolát, és a bejárati ajtóhoz vezeti. Ahogy belépnek az előszoba hűvös csendjébe, még ha tudja is, hogy senki sem fog felelni, elkiáltja magát.

– Megjöttünk!

– Talán a kertben vannak – veti fel Nikola, mikor pár másodperc után sem érkezik válasz.

Illés elnyom egy mosolyt. Átvágnak az előszobán és a konyhán, Illés kinyitja a tornácra vezető ajtót, és előre engedi Nikolát. Ahogy odakint felharsan a taps, Illés már megengedi magának, hogy mosolyogjon. Nikola letaglózva megtorpan a küszöbön. Illés mögé lép, megfogja a kezét, és finoman megszorítja. Nikola könnybe lábadt szemmel pillant rá hátra, mire Illés biztatón biccent.

Együtt lépnek ki a tornácra, majd le a kertbe. Richárd és Illés kérésére mindenki eljött, aki fontos Nikolának. Richárd családja, Illés családja, Dávid a barátnőjével, így aztán egész népes társaság gyűlt össze. Mindenki azért jött, hogy Nikolát ünnepelje – az érettségi miatt, de valójában azért, mert szeretik őt, és bár Nikola általában nem rajong azért, hogy a középpontban legyen, de a család körében már feloldódott annyira, hogy ne érezze magát zavarban, ha mindenki rá figyel.

A szülinapi meglepetésköszöntést is imádta, pedig Illés akkor még tartott attól, hogy túl sok lesz. Nefelejcs győzte meg őt és Richárdot is arról, hogy Nikola örülne, mert számára nem magától értetődő sem az, hogy tartozik valahová, sem az, hogy szeretik. Mivel Nikola egy év alatt nagyon közel került Nefelejcshez, Illés úgy gondolta, megéri megpróbálni, ha Nikola mégis rosszul érezné magát az ünneplés miatt, legfeljebb mindenkit rövid távon kitessékel a házból. De erre nem volt szükség, Nefelejcsnek igaza volt, Nikola pironkodva, de meghatottan csillogó szemmel és érezhető hálával fogadta, hogy felköszöntik. Később, mikor Illés megkérdezte, hogy biztosan nem bánja-e, hogy meglepték, Nikola azt mondta, ez volt élete legszebb szülinapja. Illés és Richárd ezért gondolta úgy, hogy az érettségi megünneplése is jó ötlet.

Richárd lép elsőnek Nikolához, és szorosan átöleli – ebben már nincs semmi sutaság vagy félszegség, mint abban a régi, első ölelésben.

– Büszke vagyok rád.

– Köszönöm, apa.

Illés tudja, hogy Nikola imádja kimondani, hogy apa, nem tud betelni az érzéssel, hogy megteheti, hogy van kinek mondania. Ahogy Richárd ellép, Nefelejcs öleli át Nikolát, de már a többiek is felsorakoznak, hogy meglapogathassák a hátát.

Richárd Illés mellé lép, a tekintetük elégedetten összevillan. Mindketten tudják, hogy Nikolával sosem lehet eléggé éreztetni, hogy szeretik, hogy ide tartozik. Annyit nélkülözött, hogy erre időnként szüksége van, még ha ő maga ezt nem is tudja, Richárd és Illés pedig igazi szövetségesként, nagy egyetértésben mindent megtesz azért, hogy Nikola soha, véletlenül se bizonytalanodhasson el abban, hogy vannak, akik nagyon szeretik, pontosan olyannak, amilyen.

Mikor mindenki gratulál Nikolának, a lány nagyokat nyelve, picit szipogva Illéshez bújik.

– Ezt te...

– Richárddal együtt. Úgy gondoltuk, megérdemled.

Nikola felnéz rá, és ahogy összekapcsolódik a tekintetük, Illés magában – mint oly sokszor az elmúlt egy évben – megállapítja, hogy a boldogságnak nincsenek határai. Számára Nikola maga a boldogság, és ez sosem lesz máshogy.

– Köszönöm – súgja Nikola, majd Illés tarkójára szorítja a kezét, és lábujjhegyre állva megcsókolja. Illés átöleli Nikolát, de közben nagyon kell koncentrálnia, hogy ne ragadja el a szenvedély.

– Én köszönöm, hogy vagy – dörmögi Illés. Nikola ragyogó mosollyal néz rá, de nem mond semmit, csak újra megcsókolja. Mert olykor nemcsak Illésnek, Nikolának sincsenek szavai.

______

Nagyon köszönöm, hogy olvastatok, írtatok, minden hozzászólás, vélemény nagyon sokat jelent nekem és nagyon jólesik. :)