„Te és én... ez minden. Minden, ami igaz."

Nikola érzi Illés erős szívdobbanásait, látja a férfi szemében a tiszta őszinteséget, ennek ellenére elhúzza a kezét. Nem akarja most, hogy Illés megérintse, nem akarja a közelségét, mert megszédül tőle, mert mindenhol bizsereg, mert a szíve gyorsabban dobog, és azt súgja, adja át magát Illésnek, bújjon hozzá, vesszen el benne.

De ezt most nem szabad.

Illés megbántotta, és bármennyire is szeretne, Nikola nem tud ennyire gyorsan és egyszerűen továbblépni mindazon, amit a férfi korábban mondott. Akkor, amikor kimondta, Illés minden szavát komolyan gondolta, igaznak érezte őket. Nikola nem tudja, mi változott, mi történt, de hiába néz rá Illés úgy, mintha egyetlen lenne a világon, ő még akkor is érzi a hideg érintését a szívében.

Illés ajka szomorkás mosolyra húzódik, de a tekintetében megértés játszik. Mintha újra értené, mintha tudná, mi van benne. Mintha nem is lennének köztük falak, pedig Nikola úgy érzi, ha most kinyújtaná a kezét, érezhetné a merev, tömör anyagot kettejük között.

– Miért mondtad azt, hogy nem volt választásom? – kérdi Nikola halkan.

Volt ideje gondolkodni, miután Illés magára hagyta, és rájött, hogy ez bántja a legjobban. Nem az, hogy Illés elküldte volna, mert abban legalább látja a logikát, még ha nem is ért vele egyet, hanem az, hogy ezzel az egy gondolattal lényegében megkérdőjelezett mindent, ami kettejük között történt. Mintha nem lenne igazi, mintha hazugság lenne az egész – és ettől Nikola belül fájón összerándul.

Illés elhúzódik, leül vele szemben, ugyanúgy törökülésben, mint Nikola. Nikola már ekkora távolságtól is fellélegzik, de közben a szíve megsajdul a gondolatra, hogy egészen idáig sosem lehetett elég közel Illéshez, most pedig arra vágyik, hogy távolabb legyen tőle.

– Mert egy barom vagyok – húzza el a száját fanyarul Illés. – Azt akartam... – Illés elakad, egy pillanatra behunyja a szemét, és mozdul a szája, de nem szólal meg. A homloka összeráncolódik a koncentrálástól, a szemében eltökéltség csillan. – A hazugságom miatt...

– De nem is hazudtál – szól közbe Nikola dacosan.

Mennyire abszurd, hogy még most Illést is védi! De akkor sem tudja elfogadni, hogy Illés bántja magát, ostobaság az egész. Utólag könnyű mindent másként látni, utólag könnyű bölcsnek lenni, de mikor ott van az ember, amikor megtörténnek vele a dolgok, akkor nem biztos, hogy józanul cselekszik, nem biztos, hogy mindent átgondol, amit utólag már tisztán lát.

Az életben néha mindenki cselekszik úgy, amit utóbb megbán, mert az adott pillanatban nincs idő mindent mérlegelni. Nikola nem tudja elfogadni, hogy Illés szándékosan hazudott, ha mégis, akkor meg egyszerűen nem érdekli, mert érte tényleg nem hazudott még soha senki. Szerinte ez nem bűn, csupán annak a fokmérője, hogy Illés mennyire akarta őt az első találkozásuktól fogva.

Illés felsóhajt, megtámaszkodik a térdén, és előrébb hajol.

– Mikor rájöttem, ki az apád, mikor eszembe jutott, kiért rajongott Niki azon a nyáron, arra is rájöttem, hogy ha csak egy picit mélyre ások az emlékeimben, ezt már az elejétől fogva tudhattam volna. Azt éreztem, elárultalak, megfosztottalak attól, amiért igazából ide jöttél. Azt hittem, haragudni fogsz rám, és akartam is, hogy haragudj, mert én haragudtam magamra. – Illés tekintete ellágyul. – Én... azt akartam, hogy elmenj, hogy aztán megküzdhessek érted, és bebizonyíthassam neked, magamnak, hogy te vagy az egyetlen, hogy megérdemellek. De te nem haragudtál, csak néztél rám úgy, mintha semmi nem történt volna, ezért...

– Megbántottál, hogy mégis elmenjek – suttogja Nikola.

– Nem szándékos volt, vagyis... Nikola, én... a francba! – Illés dühösen összepréseli a száját, mély levegőt vesz, hogy lecsitítsa magát, és újra belevág. – Tudtam, hogy megbántalak. Tudtam, mit teszek. Nincs rá mentségem. Úgy éreztem, nem érdemellek meg, és azt akartam, hogy ezt te is lásd, hogy aztán kiérdemeljem a szerelmed. Én... nagyon sajnálom. Nagyon sajnálom – ismétli meg Illés halkan, és olyan kétségbeesett reménnyel néz rá, amitől összefacsarodik Nikola szíve.

– És most? Akkor nem csalás, hogy itt vagyok? – leheli, és ahogy a szavak lecsúsznak az ajkáról, könnybe lábad a szeme.

Illés, mint aki képtelen magát tovább távol tartani, mellé ül, és könnyedén az ölébe emeli. Nikola most már nem akar elhúzódni.

– Soha nem volt és soha nem lesz az. Te és én... ez minden. Minden, ami igaz. Ne haragudj, hogy mást mondtam, nem gondolkodtam, nem figyeltem rád, és... hát igen, barom vagyok.

Nikola Illés mellkasára hajtja a fejét, és nem szólal meg. Illés erősen öleli, úgy öleli, mintha soha nem akarná elengedni. Puszit nyom a feje búbjára, de ő sem mond semmit, időt ad Nikolának, hogy megeméssze a szavakat.

„Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan"* – merül fel Nikolában. Mindig bántotta, hogy olyan sokan közhelynek titulálják ezt a gondolatot, hogy annyiszor mondták már ki, hogy elcsépeltté váltak a szavak, és abba, hogy mit jelentenek, már csak kevesen gondolnak bele.

Nikola behunyja a szemét, és hallgatja Illés szívverését.

„De a szívnek olykor nem kell idő, a szív tudja, csalhatatlanul. Bízz a szívedben" – ver visszhangot Nikolában Oma hangja.

Nikola szíve most azt súgja, hogy Illés nem akarta bántani, hogy ami neki fáj, az fáj a férfinak is. Hogy Illés nemcsak őt, magát is bántotta.

Nikola összerezzen. Illés jobban bántotta magát, mint őt. Miatta. Érte. Mert mindent meg akart neki adni. Még azt is kockáztatta volna, hogy elveszíti. Lehet, hogy nem gondolta át, mit tesz, de igazából mindvégig őt helyezte előtérbe, nem magát. Neki akart adni, még ha ezt nem is csinálta túl jól.

Mégis hogy haragudhatna erre az őrült, édes, konok férfira?

Nikola halványan elmosolyodik. Illés közel tíz éve él már egyedül, senkit nem engedett magához közel, senkinek nem nyílt meg, csoda, ha néha megbotlik? Mindketten makacs, akaratos természetűek, olykor előbb beszélnek, minthogy gondolkodnának, és egyiküknek sincs leheletnyi fogalma sem arról, hogy működik egy kapcsolat, sőt, legközelebb talán nem Illés, hanem ő hibázik majd, de amíg képesek belátni, ha tévedtek, amíg meg tudnak bocsátani, vajon számít ez? Számít, ha szeretik egymást és együtt akarnak lenni?

Nikola csak azt tudja biztosan, hogy nem akar Illés nélkül élni és Illés sem akar nélküle élni. Ha most kapaszkodik a haragba, a megbántottságba, azzal csak magukat bántaná. Igazából nincs is miért haragudnia, hiszen már érti Illést. Érti, amit érzett, az árulást, a bűntudatot és még azt is, hogy bizonyítani akart.

A köztük lévő falak elillannak, Nikola teste ellazul. Felcsúsztatja a kezét Illés mellkasán, pontosan a szíve fölé. Nemcsak hallja, érzi is az erős dobbanásokat. Ez a szív érte dobog, ahogy az ő szíve pedig Illésért.

Illés picit erősebben szorítja, mintha csak érezné, hogy most már szabad. Talán tényleg érzi – fut szélesebbre Nikola mosolya.

– Korábban azt mondtam – szólal meg halkan Illés –, hogy a vágy, hogy veled legyek, erősebb, mint bármilyen kétely. De már nincsenek bennem kétségek, Nikola. Tudom, nem a legjobb módja volt erre így rájönni, de...

– Tudom, Illés – szakítja félbe Nikola, és kihúzza magát, hogy Illés szemébe nézhessen. – Tudom.

Két tenyere közé zárja Illés arcát, és csókot lehel a szájára. Illés még szorosabban öleli, mint eddig, és ahogy mozdul a szája, Nikola gyomra beleremeg a megkönnyebbülésbe, a testén végigcikázó édesen forró érzésekbe. Finoman érintik egymást, szeretkeznek a szájukkal, szavak helyett érintéssel mondják el egymásnak mindazt, amit szavakkal képtelenek lennének. Nem veszi birtokba a testüket a szenvedély, ez a csók most vallomás, bocsánatkérés és megbocsátás. Megértés és összetartozás.

– Akarod, hogy tökön szúrjam magam? – veti fel játékosan Illés épp csak elhúzódva, beszéd közben az ajkával Nikola ajkát súrolja.

– Megtennéd? – kuncog Nikola.

– Megbántottalak. – Illés hangja és tekintete komoly, és megbújik benne mindaz, amit nem lehet kimondani. Nikola nem is akarja, hogy kimondják. Legtöbbször van értelme a szavaknak, de egyszer eljön az a pont, amikor már nincs, amikor már kevésnek bizonyulnak és csak mindent összekuszálnak, mert semmit nem adnak vissza abból, ami az emberben van. Olykor elég csak belenézni a másik szemébe, hogy minden világos legyen, a világ pedig teljesebb, mint valaha.

– Nem, nem akarom – mosolyodik el Nikola, és reméli, hogy Illés látja a szemében mindazt, amit nem lehet kimondani.

Illés keze Nikola tarkójára rebben, a szája Nikola szájára tapad, és ez a csók már vad és féktelen, egymásba zuhanós, minden érzéküket felkorbácsoló csók. Illés óvatosan a hátára fekteti Nikolát, az állát, a nyakát csókolja. Nikola Illés vállát, karját simogatja, karmolja, kapkodósan, mohón, mintha nem nyughatna addig, míg meg nem érinti őt mindenhol. Nikolából forrón lebbenő sóhaj szakad fel, és hátracsuklik a feje, ahogy Illés mintákat rajzol a nyelvével a nyakára. Mikor a férfi borzongató finomsággal megkarcolja a bőrét a fogával, Nikola mámor ittasan felnyög. Igen, ezt akarja, ezt a vad szenvedélyt, ezt bizsergetően sötét és gyönyörű kéjt!

Illés pólója alá csúsztatja a kezét, a csípőjét, a hasát érinti. Az ujjai alatt megfeszülnek Illés izmai, a bőre forró, és Nikola érezni akarja, ahogy ez a forróság magába nyeli, ahogy a bőrük összetapad, ahogy egybeolvadnak a gyönyörben. Türelmetlenül ragadja meg a póló szegélyét, és Illés értve őt elhúzódik, lekapja magáról a pólót. Nikola szaporán pihegve bámulja Illés mellkasát. Akárhányszor látja, nem tud vele betelni, sem azzal, hogy nézze, sem azzal, hogy érintse. Felül, Illés hasára simítja a tenyerét, ajkával a bőrét érinti. Lágy csókokkal becézi a férfi mellkasát, de közben lejjebb csúsztatja a kezét, és a nadrágon keresztül erősen Illés merevedésére markol.

Illés felmordul, a csípője picit előrébb lendül. Nikola elmosolyodik, és mohón megszorítja a vastagra duzzadt férfiasságot. Nemsokára a lába között érzi majd, nemsokára Illés betölti, a magáévá teszi. Nikola öle hiánytól lüktet, fájón összehúzódnak, remegnek az izmai.

– Illés – sóhajtja önkéntelen. Remegnek a hangok a levegőben.

Illés gyengéden lehúzza Nikoláról a pólót, Nikola kikapcsolja a melltartóját, és kibújik belőle, közben Illés már a nadrágot rángatja le róla, majd magáról. Mire Nikola egyáltalán felfogja, már meztelenül fekszik Illés alatt, és a férfi a mellét csókolja. A borostája dörzsöli érzékeny bőrét, a nyelve vágytól összegyűrődött, kemény mellbimbóját gyötri. Kéjes izgalom rántja görcsbe Nikola gyomrát, ölét sóvárogva Illés erekciójához préseli. Megreszket, ahogy megérzi a vastag, lüktető forróságot. Illés követelődző mordulással zárja ajka közé a mellbimbóját, Nikola aprót sikkant a rajta végigvillámló gyönyörtől.

Nem bírja tovább, éreznie kell magában Illést. Kettejük közé nyúlva Illés merevedésére kulcsolja az ujjait. Finoman mozdítja a kezét, élvezi a keménységet, a duzzadó erőt, a gyönyör ígéretét. Illés beteríti a nyelvével a mellbimbóját, Nikola zihálva erősebben markolja a férfit. Néma párbeszéd ez, a szenvedély izgató játéka, de Nikola többet akar, gyönyört, zuhanást, a mindenséget.

Megemeli a csípőjét, incselkedőn végighúzza Illés makkját a csiklóján, finoman magához dörgöli a férfit. Illés feltolja magát, feszülő karral, kidudorodó izmokkal támaszkodik meg felette. Nikola vágya beteríti Illés férfiasságát. Mindketten remegnek. Illés szemében vad, emésztő tűz lobog.

Nikola a hüvelye bejáratához illeszti Illés makkját, és még jobban megemeli a csípőjét, hogy a férfi lassan, finoman belehatoljon. Nikola szereti, hogy már nincs szükségük óvszerre, sokkal jobb, ha semmi nem választja el őket egymástól, nyersebb, valósabb.

Illés állkapcsa megfeszül, a tekintete csupa nyers éhség. Nikola elmosolyodik, elveszi a kezét, és nem rezdül, Illésre bízza magát. A férfi szemébe néz, és hangtalan átadja magát neki.

Illés egyetlen mély lökéssel hatol belé, Nikola összerándul a gerincén végigvágtató gyönyörtől. Imádja ezt az érzést, imádja, amikor összeforr a testük, amikor tökéletesen eggyé válnak a mámorban. Illés vágytól és elégedettségtől zilált hördülése Nikola bőrét csiklandozza.

Egymásba kapaszkodik a tekintetük, ahogy Illés lassan kijjebb húzódik, majd ugyanolyan szédült lendülettel megint belemerül. Nikola Illés derekára tapasztja a kezét, sürgetőn, kapaszkodva, maga sem tudja, melyik, mert ezt az érzést, ahogy Illés feszítve betölti, örökké akarja, de a vágy mégis kielégülés felé hajtja.

Illés nem mozdul gyorsabban, finoman köröz a csípőjével, és Nikola hüvelye összerándul körülötte, szorítja őt. Annyira mélyen benne van, annyira tökéletes így, a reszkető feszítés benne, az alhasából induló lebegős hullámok, a gyönyör mindent beborító édes sötétsége.

Mikor Illés újra kihúzódik, majd keményen belehatol, Nikola testében szétolvad a mámor, hogy aztán összesűrűsödve egyetlen remegő gócba gyűljön. Minden egyes lökés egyre továbbfeszíti az érzést a gyomra mélyén, egyre messzebb viszi a valóságtól, nincs is már valóság, csak ez a hol lassú és gyengéd, hol vad és durva szeretkezés, az ellentétek sodró hullámai, áradás és visszahúzódás, lebegés, zuhanás, szárnyalás.

A tekintetük is szeretkezik egymással, alig pislognak, ahogy belevesznek a másikba, és Nikola már nem is tudná eldönteni, hol ér véget ő és hol kezdődik Illés, mert olyan végtelenül, szédítően egyek. Más most ez, mint bármikor korábban, ugyanolyan féktelen, ugyanolyan gyengéd, de valami mégis több, amit talán lehetetlen tetten érni, csak egy érzés, egy boldog, édes érzés, mintha egyszerre dobogna a szívük, mintha mostantól ugyanazt a ritmust dobolná. Talán eggyé váltak, talán egyazon szív dobog bennük, mostantól örökké.

Nikola ujjai Illés bőrébe mélyednek, a lábát a férfi dereka köré fonja, és húzza magába, mert még több kell, mert ennyi érzést nem lehet már elviselni, mert kell a robbanás, a szivárványszín csoda.

– Nikola – szakad fel Illésből, könyörgés, áhítat, rajongás a hangja.

– Illés – súgja Nikola gyengéden.

Illés tekintetében magasra csapnak a lángok, és ahogy mozdul, már nincs kontroll, visszafogottság, nincs semmi, csak szenvedélyvörös lobogás. Az izmaik feszülnek, a bőrük verejtéktől nyirkos, izzó forróság burkolja be őket, és amikor széthasad a világ, együtt nyögnek, zihálnak, együtt repülnek.

Nikola érzi magában, ahogy Illés férfiassága meg-megrándul, érzi, hogy a hüvelye összeszorul körülötte, hogy a gyönyör minden cseppjét kifacsarja egymásból a testük.

Illés a könyökére ereszkedve rogy rá, és Nikola szorosan öleli. A szívében érzi Illés szívdobbanásait, és mosolyog, ahogy apró, rebbenésnyi csókokat hint Illés vállára. Egészen addig így maradnak, míg el nem csitul a remegés a testükben, míg a lélegzetvételeik meg nem szelídülnek. Illés csak ekkor gördül le róla, de rögtön szorosan magához húzza, mintha másodperceket se lenne képes elviselni úgy, hogy nincs hozzá közel.

Nikola Illés vállára engedi a fejét, ujjaival szabálytalan mintákat rajzol Illés mellkasára. Most, hogy nyugalom ereszkedik rájuk, hogy a meghittség a szívük dobbanásai közé lopja magát, elképzelhetetlennek tűnik, hogy nemrég még veszekedtek. Olyan, mintha mindaz meg sem történt volna – Nikola talán pont ezért nem bánja, hogy megtörtént. Csodálkozva, megilletődve fedezi fel, hogy már nincs benne semmilyen félelem, bizonytalanság. Most már mindketten tudják, kétségek nélkül, hogy egymáshoz tartoznak.

– Ha legközelebb azt mondod nekem, hogy beszélnünk kell, azt fogom mondani, hogy inkább szeretkezzünk – jegyzi meg Nikola vigyorogva.

– Rendben – neveti el magát dörmögősen Illés.

Nikola felkönyököl, és Illés arcára simítja a másik kezét. Hüvelykujjával átrajzolja a férfi szemöldökét, aztán az orrát, a száját.

– Szeretlek, Illés. – Nikola ajkán olyan otthonosak a szavak, mintha nem is először hangoznának el. Mintha mindig ott lettek volna, készen arra, hogy egyszer hangokat kapjanak.

– Én is szeretlek, Nikola. – Illés gyengéd tekintete, a hangja finom, szelíd árnyalata megborzongatja Nikolát. Olyan sokáig nem mondták ki, és most olyan könnyű kimondani, annyira természetes. Igazi.

Nikola mosolyogva hajtja Illés vállára a fejét.

– Szóval anya rajongott az apámért? – kérdi csendesen, elmélázva Nikola. Most először érzi annak a súlyát, hogy Illés ismeri az apját, most először önti el ezért megkönnyebbült, kicsit félős öröm – és talán izgatottság is, pedig még mindig nem tudja az apja nevét. Vajon ki ő? Találkozhatott már vele? Ha Illés ismeri, akkor biztosan helyi.

– Nagyon tetszett neki a srác, odavolt érte.

Nikola szíve gyorsabban dobog.

– Azért jó tudni, hogy nem valami véletlen légyottból jöttem a világra.

– Nem, te szenvedélyből jöttél a világra – súgja Illés, ahogy megfeszül körülötte a karja. Nikola közelebb fészkelődik hozzá, nincs már egy szusszantásnyi hely se a testük között. Jólesik Illés közelsége, és szüksége is van rá.

Nem meri megkérdezni az apja nevét. Mi van, ha ismeri a férfit, aki az apja, de nem kedveli? Mi van, ha ezerszer is beszéltek már egymással a kocsmában, és ő mégsem érzett semmit?

– Félek – súgja Nikola. – Mi van, ha nem fog szeretni?

– Téged lehetetlen nem szeretni. – Illés Nikola hajával játszik, szórakozottan simogatja a fejét, csavarja a tincseit az ujjai köré.

– Te elfogult vagy – motyogja Nikola. – Ugye velem leszel?

– Ha akarod, igen – feleli tétovázás nélkül Illés. – De van valaki, aki jobb támaszod lehetne.

– Kicsoda?

– A dédanyád. Oma.

Nikola a könyökére támaszkodik, hogy Illés szemébe nézhessen. A szíve olyan erősen ver, hogy mintha még a bordái is beleremegnének.

– Oma... Oma a dédanyám? – kérdi remegős hangon.

– Igen – bólint Illés puhán megbújó mosollyal a szája szegletében.

– Oma unokája az apám?

– Igen.

Nikola megszédül. Oma unokájával egyszer sem találkozott, bár sok történetet hallott róla. Tudja, hogy zeneszerző, hogy egy zeneiskolában tanít, hogy a városban él a feleségével, hogy a felesége tündéri nő, hogy színésznő, tudja azt is, hogy az apja – milyen furcsa így gondolni rá! – szokott a színháznak is dolgozni, annyi mindent tud, mert Oma folyton mesélt róla. Nikola most érti meg, hogy Oma azért tette ezt, mert azt akarta, hogy amikor eljön a pillanat, ne egy idegent lásson az apjában. Oma a dédanyja, és vigyázott rá, szerette, mikor Nikola még nem is tudta, hogy hozzá is tartozik, hogy a családjuk egy.

Könnyek csípik Nikola szemét. Illés visszahúzza magához, puszit lehel a homlokára, és gyengéden simogatja a hátát. Nem mondanak többet, de most nem is kell. Nikolának most csak ez az édes, felhőpuha érzés kell, hogy van helye a világban, hogy akarják őt, Illés is akarja és az igazi családja is akarja. Nincs már többé egyedül.

***

Nikola Illés kezét szorongatva áll a kapu előtt. Omával járt már itt, ismeri Gyula bácsit – a nagyapját –, de akkor nem izgult így, akkor nem azért jött, hogy az apjával találkozzon. Most gyengének és erőtlennek érzi magát, és talán egyedül az tartja a világban, azért nem esik össze, mert Illés itt van mellette.

Csak két nap telt el azóta, hogy Nikola megtudta, ki az apja. A találkozást Oma és Illés szervezte meg, és Richárd már tud Nikoláról. Oma úgy vélte, bölcsebb, ha előbb ő beszél az unokájával, ha felkészíti, mintha akkor robbantják a bombát, amikor először találkoznak. Nikola tartott attól, hogy Richárd esetleg majd nem fogadja el, hogy a lánya, végül is Niki miért ne feküdhetett volna le mással is azon a nyáron? De Illés azt mondta, hogy az idő java részét együtt töltötték, és Niki csak egy fiúba habarodott bele, mégpedig Richárdba. Nikola azonban csak akkor nyugodott meg igazán, mikor a telefonban Oma közölte vele, hogy Nikolában látja Richárd édesanyját, a félelmei pedig akkor foszlottak szét végleg, amikor Oma kijelentette, hogy az unokájának az ő szava bőven elég bizonyíték lesz.

A nyár tékozlón bánik ma a meleggel, és Nikola nagyon utálja ezért. Nem elég, hogy izgul, még izzad is, és lehet, az arca is kivörösödött, pedig szeretne jól festeni, mikor először pillantja meg az apja. Gondosan öltözött fel, talán nem túl csinosan, de nem akart hamis képet mutatni magáról, szóval hosszas válogatás után mégiscsak a farmer rövidnadrág és egy egyszerű szürke póló mellett döntött. Illés szerint bármit is visel, gyönyörű, és úgysem ez számít – bár azért türelmesen végignézett minden összeállítást, amit Nikola ki akart próbálni, és közben csak kétszer csábította el.

Nikola még a feszültség ellenére is halványan elmosolyodik, de szinte rögtön leolvad a mosoly az ajkáról, amint az apjára gondol, és arra, hogy mindjárt megismeri.

Az apja...

Nikola számára ez picit még mindig felfoghatatlan. Van apja, igazi apja, nemcsak egy álomkép, nemcsak remény, hanem valóságos, élő, lélegző apja. Egy apa, aki meg akarja őt ismerni, aki tényleg az apja akar lenni.

Nikola szíve meglódul, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és Oma kilép rajta. Alig kap levegőt, ahogy figyeli, hogy az idős asszony hunyorogva a verőfényes napsütéstől, de széles mosollyal az ajkán közeledik feléjük. Nikola erősen szorítja Illés kezét, csoda, hogy még nem recsegnek-ropognak a férfi csontjai.

– Gyere ide, te lány! – tárja szét a karját Oma, amint kinyitja a kaput. – Szeretnélek végre úgy megölelni, hogy tudod, a dédunokám vagy.

Nikola félszegen közelebb lép, Oma pedig magához húzza, és melegen átöleli. Erősen megszorongatja, és mikor elengedi, a két keze közé zárja Nikola arcát.

– Szeretlek, Nikola, és nagyon örülök, hogy vagy – súgja könnybe lábadt szemmel, majd csókot lehel a homlokára.

Nikola képtelen bármit mondani, a torkába konok gombóc fészkeli magát, nyelni is alig tud.

Oma finoman megpaskolja az arcát, és kézen fogja.

– Készen állsz?

Nikola nagy levegőt vesz, és bólint.

– Helyes – biccent Oma. – Ne aggódj, minden rendben lesz. Richárd várja, hogy megismerjen.

Nikola hagyja, hogy Oma a bejárati ajtóhoz vezesse, de mikor kinyitja előtte, teljesen lefagy. Képtelen bemenni. Odabent van az apja.

Csak egy lépés, egyetlen egy, és megpillantja őt.

Hogy lehet erre felkészülni? Hogy lehet kibírni ezt a szédülős gyengeséget, az izgatott remegést a gyomrában, a félelmet a szívében?

– Nikola, lélegezz – szólal meg halkan Illés, és az ismerős, édesen mély hang elcsitítja Nikola lelkében a remegést. Mikor Illés megfogja a kezét, már levegőt venni is képes.

Oké, meg tudja csinálni.

Nikola belép az ajtón az előszobába, majd tovább a nappaliba, de amint felnéz, rögtön meg is torpan. A férfi, aki előtte áll, legalább olyan magas, mint Illés, széles vállú, határozott kiállású. Az arca karakteres, kicsit talán kemény vonások uralják, de Nikolát ez nem rémiszti meg, mert ezekben a vonásokban magára ismer. A férfi szeme tengerkék, a haja vöröses, és Nikola akárhogy figyeli, a vonásaikon kívül nem sok hasonlóságot talál kettejük között, sőt, Nikola szerint még azok alapján sem lehetne megmondani, hogy apa és lánya áll egymás előtt. De mégis ő az apja. Richárd.

Nikola csak félig fogja fel, hogy Richárd mellett egy gyönyörű, halványfehér bőrű, szőke nő áll, az azonban már feltűnik neki, hogy Richárd pont úgy szorongatja a nő kezét, ahogy ő Illését. Nikola nem mosolyodik el, csak magában, túl feszült ahhoz, hogy az érzései utat találjanak belőle kifelé, de boldoggá teszi a tudat, hogy nemcsak ő izgul, hanem az apja is, hogy neki is ugyanolyan fontos ez a találkozás.

– Az ég szerelmére, fiam, mondj már valamit! – mordul fel Oma szelíden intő hangon.

Richárd nem fordul Oma felé, a tekintete még mindig csodálkozón Nikolára tapad.

– Nagyi – szólal meg halkan, hangsúlyosan, a hangja kellemesen mély –, próbálom feldolgozni a sokkot, hogy van egy felnőtt lányom, akiről nem is tudtam, adj még egy kis időt. Ne haragudj – toldja meg bocsánatkérőn, Nikola szemébe nézve.

Nikolában különös boldogság éledezik. Nevetős, megkönnyebbült, csupa napfény boldogság. Nehezen tudná akár magának is megmagyarázni, talán Richárd hanghordozása tehet róla, de úgy érzi, van bennük valami közös, valami, ami összeköti őket, valami, amit az apjától örökölt.

– Semmi baj – mondja szégyenlősen Nikola –, épp próbálom feldolgozni a sokkot, hogy van egy apám, akit azt hittem, már sosem találhatok meg.

Richárd szeme leheletnyit elkerekedik – ő most fedezte fel azt, amit Nikola az előbb, Nikola ezt biztosan tudja. Különös érzés, ha az ember mást hall úgy beszélni, hangsúlyozni, ahogyan ő maga beszél.

– Főzök teát – dünnyögi lemondóan Oma, és a konyha felé indul.

– Inkább kávét – vágja rá egyszerre Nikola és Richárd is.

Bátortalanul egymásra mosolyognak, és Nikola ebben a pillanatban tényleg meglátja az apját ebben az idegen férfiban. Nem úgy kötődik hozzá, mint Illéshez, nem azt érzi, mint a kocsmában, nem azt a húzást, de mégis érez valami közösséget, összetartozást talán. Szeretné megismerni Richárdot, szeretné tudni, mit szeret és mit nem, szeretné felfedezni, hogy mennyi közös tulajdonságuk van, hogy mi az, amit tőle örökölt. Szeretné hallani, hogy jött össze az anyjával, és – bár talán nem kellene – azt is szeretné tudni, hogy mit tett volna, ha Niki nem menekül el.

Annyi kérdése lenne, hogy hirtelen fogalma sincs, hogy vágjon bele, ezért hát hallgat tovább, de már érti, miért mondta Illés, hogy neki és az apjának időre van szükségük egymással. Igaza volt, bár Nikola ezt kelletlenül ismeri be. Tényleg szeretne az apjával lenni, szeretné, ha tényleg az apjává válna, ő pedig a lánya lehetne. Ha kötődnének egymáshoz, ha szeretnék egymást.

– Én... – Nikola elakad, zavartan a torkát köszörüli. – Egész életemben vágytam rá, hogy tudjam, ki az apám, hogy megtaláljalak... téged. Szerettem volna kimondani, hogy... apa. Elképzeltem, hogy kimondom, hogy van kinek mondanom. – Nikola szája megremeg, a szemét kiszökni vágyó könnyek csípik. Nagyot nyel, de a gombóc a torkában nem akar eltűnni. – Tudom, hogy még nem ismerjük egymást, de... te vagy az apám, és... zavarna, ha apának szólítanálak?

Richárd pislogás nélkül figyeli, a szeme mintha árnyalatnyit bepárásodna. Nyílik a szája, de mégsem szólal meg, csak nemet int a fejével, aztán olyan hirtelen, hogy Nikola fel sem fogja, közelebb lép hozzá, és megöleli. Kicsit esetlenül, kicsit tétován, de ez az ölelés akkor is igazi. Az apja öleli, az édesapja, aki nem tudott róla, aki most akarja őt, aki nem küldi el.

Nikola viszonozza az ölelést, bár elszégyelli magát, mikor felcsuklik és megerednek a könnyei. Richárd elhúzódik tőle, finoman, remegő ujjakkal elsimítja Nikola arcáról a könnyeket. Derengős, puha mosollyal az ajkán néz rá, és nagyot nyel.

– Kislányom – suttogja alig hallhatón, ízlelgetve a szót, ízlelgetve az érzést, hogy van egy lánya. Idegen még számára ez a szó, érezni, ahogy kimondja, zavart is talán, de ugyanolyan igazi, mint az ölelés.

Nikola már nem is próbálja visszafogni, hagyja, hogy szaporán peregjenek a könnyei, ahogy széles mosoly rebben az ajkára.

– Apa.

______

*Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (Rónay György fordítása)

______

Bővült a blog galériája nagyon kifejező és elképesztően édes rókákkal, amelyek nagyon illenek Nikolához és Illéshez, köszönöm a fotókat CopyBellának, valamint csodás hangulatképpel Nikoláról és Illésről, illetve Dávidról, köszönöm B.Esztinek. Szerintem mindegyik nagyon jó kép, nekem nagyon-nagyon tetszenek. :)

https://papirsziv.wordpress.com/galeria/galeria-mesek/akar-a-meseben-hangulatkepek/