„Adj pár napot, rendben?"

Illés majdnem felhorkant az abszurd kérdésre. Az apja, persze, az kellene még csak. Ha az apja lenne, a pokol sem lenne elég mélyen ahhoz, hogy eltemesse ott magát. Ez a lány zsenge kora ellenére is túlságosan vonzó, és ezt ő nem tudta nem észrevenni, mikor az előbb szándékosan lassan végigmérte, remélve, hogy ezzel eléggé ráijeszt ahhoz, hogy békén hagyja. De ennek a kislánynak kötélből vannak az idegei, ami nem változtat azon, hogy neki roppant illetlen gondolatai támadtak, amíg komótosan elidőzött a karcsú alakon, a farmer rövidnadrágba bújtatott csábítóan hosszú lábon, a lány keskeny derekán és csípőjén, a csinos arcon és a boszorkányosan kócos melegbarna hajzuhatagon.

Ha most kiderült volna, hogy a lányát bámulta meg, miközben arra gondolt, milyen lenne maga alá gyűrni ezt a törékeny és kívánatos testet, undorítónak és perverznek érezné magát. Bár talán így is az. Tényleg annyira öreg lenne, hogy az apja lehetne ennek a lánynak? Végül is Niki lánya, szóval igen, annyira öreg. Hát ez szívderítő.

– Nem – böki ki, de rögtön meg is bánja a nyers hangnemet, mert a lány tekintete reményvesztettre fakul.

– Értem – súgja Nikola. – Akkor elnézést, hogy zavartam – hajtja le a fejét, és már áll is fel. Illés figyelmét nem kerüli el, hogy a lány újra magázásra váltott, ennek ellenére megragadja a karját, hogy visszatartsa. Ha tetszik ennek a lánynak, ha nem, Niki tett róla, hogy közük legyen egymáshoz, és Illés lelkiismerete nem engedi, hogy most, mintha mi sem történt volna, hagyja őt elsétálni. Egyértelmű, hogy ezt nem gondolta át alaposan, de most nincs is ideje mérlegelni. Nem engedheti el a lányt.

– A keresztapád vagyok. – Furcsa ezt kimondani. Megszokta már, hogy a családját leszámítva egyedül van, hogy nem tartozik senkinek elszámolással és nem is kell senkivel törődnie. Most Niki mégis arra kéri, hogy vigyázzon a lányára, pedig közel húsz éve még csak nem is látták egymást. Illés szeretné azt hinni, hogy ez csak egy ostoba tréfa, de ennyi év elteltével is felismeri Niki kézírását, ráadásul így, hogy már tudja, az is egyértelmű számára, hogy Nikola Niki lánya.

Nikola tekintete Illés felé villan, de rögtön el is kapja, mintha attól tartana, túl sokat elárul, ha hagyja, hogy Illés a szemébe nézzen.

– Nem számít – rázza meg a fejét a lány.

– Nekem igen.

– Eddig nem is tudott rólam – húzza el a száját fanyarul Nikola.

– Na, ez nem számít – vágja rá Illés.

Összefonódik a tekintetük. A szürkészöld szempár kérdések ezreit ordítja némán Illés felé, de neki nincsenek válaszai. Fogalma sincs, miért nem tudja elengedni a lányt, hogy miért érzi ezt a különösen szorító kényszert, hogy vigyázzon rá. Valószínűleg csak azért, mert Niki kéri.

– Nem fogok magára akaszkodni, nem is értem, hogy gondolta ezt anya. Mindegy – motyogja a lány megtörten. – Viszlát!

Illés nem engedi el Nikola karját, talán túl erős is a szorítása, de akkor sem lazít rajta.

– És mégis hova akarsz menni? – Durvább a hangja, mint szeretné, de a gyengédség nem tartozik az erényei közé. – Anyád szerint senkid és semmid nincs, Nikola.

Mennyire Nikire vall, hogy magáról nevezte el a lányát. Mintha ezzel is csak azt akarta volna hangsúlyozni, hogy a lány apja semmit nem számított neki, ami jó eséllyel így is volt. Niki mindig lázadt, sosem állt be a sorba és a legkevésbé sem törődött azzal, hogy mit vár el a világ. Kamaszként vad és szertelen volt, ugyanakkor elveszett is. Ez az elveszettség kötötte őt össze Illéssel.

– Megoldom. Mindig megoldom.

Illés szívét összeszorítja a lány hangját karistoló magány. Ez a magány pont olyan, ami üres éjszakákon őt is kísérti, még akkor is, ha erről soha nem vesz tudomást.

– De nem kell egyedül megoldanod – jelenti ki nyomatékosan. – Engedd, hogy segítsek.

Nikola összehúzott szemmel fürkészi, a tekintetét gyanakvás sérti fel. Illés nem hibáztatja ezért. Ez a lány szinte még gyerek, ő meg egy érett felnőtt férfi – Nikola bolond lenne, ha nem nézne rá kétkedve. Okos lány, és nagyon helyes, hogy megkérdőjelezi a szándékait.

– Miért?

– Tartozom anyádnak.

– De nekem nem – közli dacosan felszegett állal Nikola. – Engedjen el!

– Nem. – Illés nem emeli fel a hangját, ritkán teszi. A halk határozottság veszélyesebb fegyver, mint a tomboló düh. Az ember ne adja ki magát, ha az érzéseiről van szó, és akkor senki nem érheti el.

– Miért csinálja ezt? – Nikola hangja árulkodón megremeg. Vágyakozás és félelem mossa halványra a szavakat, a vonásai azonban kemények. – Nézze, tizenkilenc éves vagyok, tudok magamról gondoskodni, nincs szükségem senkire.

– Akkor miért jöttél el hozzám? – feszegeti Illés szárazon.

A lány összeszorítja a száját, és nem mond semmit. Illés elnyom egy bosszús sóhajt. Valahogy dűlőre kell jutnia ezzel a kislánnyal. Sosem szegi meg az ígéreteit, most sem fogja, akkor sem, ha még gyerekként tett ígéretet Nikinek.

– Ülj le, Nikola – kéri, magához képest szelíden.

– Nem fogok anyám egyik volt szeretőjénél csövelni! – csattan fel a lány vehemensen.

Illés nem fordul félre, bár a szeme sarkából érzékeli, hogy kezdenek feltűnést kelteni. Utálja, ha bárkinek is feltűnik.

– Sose voltam anyád szeretője – morogja. – A barátja voltam, de nem több. Ülj már le, az ég szerelmére!

Nikola tekintetében düh villan, de azért végre szót fogad és leül. Illés most, hogy nyert egy kis időt, már el meri engedni a lányt. Nikola összefonja a mellkasa előtt a karját, amitől leheletnyit lejjebb csúszik a fekete, atlétaszerű felső, így feltárul a melle finom domborulata. Illés szája kiszárad, a testén vágyakozó borzongás szalad végig. Mindig a törékeny lányok voltak a gyengéi, bár nem feltétlenül külsőleg, de Nikola minden lehetséges értelemben törékenyebb bárkinél, akit valaha látott – és jelenleg ő az egyetlen nő, akire nem vágyhat. A bizalmát kell a magáénak tudnia, nem a testét, még akkor is, ha fogalma sincs, hogy csinálja.

Ért a nőkhöz, érti a testüket, a vágyaikat, de nem ért az érzelmekhez. Már egy jó ideje csak egyet akar a nőktől: szexet. Vad és durva szexet, érzelmek és bonyodalmak nélkül. Az az Illés, akit Niki ismert, akit arra kér abban az átkozott levélben, hogy vigyázzon a kislányára, gyakorlatilag nem létezik. Vajon ha Niki most ismerné, akkor is jó ötletnek tartaná rá bízni a lányát?

Ostobaság ezen gondolkodnia. Niki meghalt, a lánya pedig itt van, tehát az ő felelőssége, akkor is, ha tökéletesen idegenek egymás számára. Valahogy meg kell győznie a lányt, hogy maradjon vele, és engedje, hogy vigyázzon rá.

A lány nem néz rá, lehajtott fejjel az asztal lapját bámulja. Fészkelődik egy picit, majd halk szusszantás kíséretében az ölébe ejti a kezét. Illés feszengve figyeli. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy bárkinek a társaságában feszengjen, mert ritkán érdekli bárki is annyira, hogy ez megtörténhessen. De ez a lány most már hozzá tartozik, és neki valahogy el kell érnie, hogy megbízzon benne.

Illés nem a szavak embere, eltekintve a családjától és a szeretőitől gyakorlatilag remeteként él, így nem tudja, mit kellene most mondani. Hogyan győzze meg Nikolát, hogy maradjon vele? És miért pont őt kéri erre Niki?

A levélben nincs magyarázat, bosszantóan rövid az egész. Niki csak annyit írt meg, hogy mindig úgy gondolta, Illés a lánya keresztapja, és ha ezt a levelet olvassa, akkor ő már nem él, de nem szeretné, ha Nikola egyedül maradna. Kéri, hogy gondoskodjon róla, mert ő sosem volt jó anyja a lányának. Vajon ez igaz? Illés töprengve nézi Nikolát. A lány az előbb minden fájdalom nélkül jelentette ki, hogy Niki meghalt, tehát valószínűleg igen. De miért hitte azt, hogy ő az apja?

– Miért nem mondta el Niki, hogy nem én vagyok az apád?

Nikola lassan felemeli a fejét, de a tekintetét kerüli.

– Gondolom, tudta, hogy akkor sosem jönnék el magához – rántja meg a vállát, de a nemtörődöm mozdulat ellenére mégis vágyakozás dereng a hangjában.

– Tényleg magázni akarsz? – mordul Illés gúnyosan.

– Nem ismerem – szegezi neki a lány keményen a tekintetét.

– Majd fogsz, így aztán akár tegezhetsz is.

– Egy szóval sem mondtam, hogy magával maradok.

Illés visszafojt egy mosolyt. Tetszik neki a lány makacssága, más helyzetben kifejezetten szórakoztatónak találná, hogy nem adja magát könnyen – ez azonban nem az a helyzet, és nem is kellene ilyesmire gondolnia.

– Jó – nyugtázza, mert semmi kedve vitatkozni. – Akkor mit mondott, ki vagyok én? – tér vissza az előbbi témához, mintha mi sem történt volna.

– Semmit. Csak annyit írt, hogy ha történne vele valami, keressem meg magát, és adjam át a levelet. Meghagyta a nevét és a címét.

– Írt? – húzza fel Illés meghökkenve a szemöldökét. Az nem lepi meg, hogy Niki megtalálta a címét, bárki, aki tudja a nevét és a foglalkozását, könnyedén kiderítheti az internetről.

– A cuccai közt találtam meg a leveleket. A magáét és azt is, amit nekem írt.

Illés most sem hall ki fájdalmat a lány szavaiból. Nikola vagy roppant jól leplezi az érzéseit, vagy az anyja halála tényleg nem rázta meg. Talán számított rá? De ha tudták, hogy Niki meg fog halni, miért írt volna levelet?

– Hogyan halt meg?

– Túladagolás.

Nikola hangját düh festi sötétre. Veszélyes ez a hang, félhomályos hálószobát idéz, ahol csupa fülledt, mocskos dolog történik.

Illés magában bosszúsan káromkodik. Nem lesz egyszerű a lánnyal élni, ha folyton ilyen gondolatai támadnak. Mindig büszke volt arra, hogy meg tudja zabolázni a vágyait, de kezdi úgy érezni, csupán sosem volt igazi kísértésnek kitéve.

Bár talán nem is lenne muszáj együtt élniük. Kivehet neki egy lakást – nem, ezt Nikola biztosan nem hagyná. Illés azt már leszűrte, hogy a lány tényleg képes lenne megállni a maga lábán, és egyértelmű, hogy könyöradományt soha nem fogadna el tőle. De kitalálhat valamit, hogy ne tűnjön úgy, mintha az albérlet ajándék lenne. Vagy elviheti a szüleihez, biztos benne, hogy Niki lányát örömmel befogadnák. Sőt, akár a kishúgát is rábeszélheti, hogy adjon otthont Nikolának.

Nem, nem teheti. Ezzel csak félresöpörné a felelősséget, márpedig Nikola az ő felelőssége, nem a szüleié és nem a húgáé. El kell érnie, hogy a lány nála lakjon, legalábbis addig, amíg nem talál jobb megoldást, például egy kollégiumot.

– Egyetemre mész jövőre?

Nikola megrázza a fejét.

– Jövőre még csak érettségizem.

A pokolba, tényleg rohadt fiatal! Még középiskolás, akkor is, ha nem annak néz ki. Atyaég, egy középiskolás, ő meg vonzónak találja. Tizenkilenc éves. Egy kislány.

Illés összevonja a szemöldökét. Ha tizenkilenc éves, az sehogy se jön ki – hogy lehetne még középiskolás? Gyűri a fejében a számokat, de akkor sem érti. Ő tizennyolc évesen érettségizett és évvesztes volt, még ha Nikola is egy évvel tovább maradt az óvodában, akkor sem stimmel, hogy csak most kezdi a negyediket. Talán nulladik osztályba is járt – egyáltalán van még ilyen manapság?

– Kilencedikben megbuktam és évet ismételtem – válaszol Nikola a fel sem tett kérdésre, és keményen Illés szemébe néz. Igyekszik erősnek látszani, de a tekintete néma fájdalmat facsar kettejük közé. Haraggal összekent, keserű fájdalmat. Illés biztos benne, hogy Nikola nem azért bukott meg, mert nem tanult vagy mert buta lenne, de úgy érzi, korai lenne még erről faggatnia.

Tompán sajogni kezd a feje, ahogy belegondol, mennyi problémával kell megküzdenie, ha tényleg vigyázni akar Nikolára, és ebben a pillanatban nagyon haragszik Nikire, amiért felforgatta az életét. Ugyan hogy gondoskodhatna ő egy bosszantóan makacs tizenkilenc éves lányról?

– Tényleg azt akarja, hogy magával maradjak? – zavarja meg a lány megszeppent kérdése.

– Igen – feleli tétovázás nélkül. Fontos, hogy Nikola ebben soha ne kételkedjen. Ha rá akarja beszélni, hogy költözzön hozzá, hogy váltson iskolát, hogy bárhol is élt eddig, adja fel azt az életet, akkor muszáj, hogy ne érezze magát tehernek.

– Miért? Miért tartozik ezzel anyámnak? – fakad ki Nikola. Leheletnyit meggörnyed, a válla beesik, és Illésnek csak most tűnik fel, hogy mennyire fáradtnak látszik. A szeme alatt sötét árnyék, az arca meggyötört, a tekintete a határozott felszín mögött tompa. Pont úgy fest, mint aki végtelenül kimerült.

– Nem számít. – Ez most túl hosszú lenne, majd máskor megmagyarázza.

A lány gyanakvón összehúzza a szemét. Illés némán ostorozza magát, amiért túl rideg volt, finomítania kell a válaszon.

– Megígértem neki, hogy mindig számíthat rám – magyarázza győzködőn. – Mindig megtartom, amit ígérek, és most arra kér, vigyázzak rád, én pedig megteszem.

– De nem ismer.

– Majd megismerlek.

– Én sem ismerem. Tudom, majd megismerem – húzza el a száját a lány. Ha még a szemét is forgatná, ijesztően kamaszos lenne, ezért Illés nagyon örül, hogy nem teszi.

– Így van – bólint kimérten. – Figyelj, ha nem akarsz, nem kell velem élned, de engedd, hogy gondoskodjak rólad. Adj pár napot, rendben? Hazajössz velem, és utána eldöntheted, hogy itt élnél vagy inkább a városban. Kereshetünk neked egy albérletet, és...

– Miért bízzak magában? – kérdi a lány hűvösen, de a tekintete azt súgja, hogy csak adjon egy jó választ, és ő bízni fog.

– Mert Niki bízott. – Ez láthatóan nem győzi meg Nikolát, még mindig puhatolózón fürkészi. – Nézd, nem kell tőlem félned, de ha úgy jobban érzed magad, felhívom a húgom és megkérem, hogy pár napig lakjon nálam. Szívesen vinnélek akár a szüleimhez is, de nyaralnak, csak a hétvégén jönnek haza. De ha akarod, utána hozzájuk is költözhetsz.

– Tényleg ezt akarja? – A lány hangját remény lágyítja el, a tekintetében pedig olyan erővel lobban fel a vágyakozás, hogy Illés megszédül tőle. Nikolának család kell, erre vágyik, ebben bízik, és bár Illés nem érti, miért, de mégis azt érzi, hogy meg akarja neki adni.

– Igen, és ha olyan okos vagy, amilyennek tűnsz, akkor hagyod, hogy vigyázzak rád egy évig. Érettségi után, ha akarsz, el is felejthetsz, de most szükséged van rám, és szerintem ezt te is tudod.

______

A blogomon a galéria bővült Nikola fotójával. :)

https://papirsziv.wordpress.com/galeria/galeria-mesek/