„Beszélnünk kell arról, ami történt."

Megcsókolta. Rávetette magát. Elvesztette minden önuralmát, és pontosan azt tette, amit megfogadta, hogy soha nem tesz – és ehhez még az se kellett, hogy a tóba ugorjon, pedig az utóbbi időben nem egyszer fordult meg a fejében, hogy így talán lehűthetné magát.

Illés számtalanszor játszotta magában vissza a jelenetet, tisztában van vele, hogy Nikola egyetlen pillanatot sem tétovázott, mielőtt visszacsókolta volna, hogy nem tiltakozott, nem akart elhúzódni, de ez őt még nem menti fel. Akárhányszor eszébe jut, márpedig igen sokszor eszébe jut, nem tudja megmagyarázni magának, miért tette, már persze azon kívül, hogy akarta. Nem bírta tovább, nem bírt tettetni, hazudni. Nikola választ várt tőle, és ő nem szolgálhatott értelmes magyarázattal, nem mondhatott semmit, amivel megnyugtathatta volna a lányt.

Ezért hát megcsókolta, micsoda elegáns megoldás, tényleg.

Két nyavalyás hét, és nem változott semmi, sőt, talán csak még jobban kívánja Nikolát, mint eddig, erre most megcsókolja. Illés abban bízott, ennyi idő alatt elmúlik majd ez az őrület, de Nikola napról napra gyönyörűbb, ő napról napra többet tud róla, jobban ismeri, és most már olyan tehetetlennek érzi magát a boszorkányos bűverővel szemben, mintha sebesen zuhanó esőcsepp lenne. Nikola maga a kibaszott gravitáció a számára.

Illés felkap a földről egy lapos követ, és nagy lendülettel, dühösen elhajítja. Hármat kacsázik a vízen, mielőtt elmerülne. A tó vize most nyugodt és olyan tisztán tükrözi a felhőtlen égboltot, mintha eggyé akarna válni vele. Az éjjeli vihar után elevenebbek a világ színei, élénkebbek az illatok, az átázott föld dús és sötét aromája, a zöld még nedves árnyalatai. A levegőben a felszabadulás esőtől maszatos ízeit érezni, a természet most csendes és nyugodt – bántó ellentétben mindazzal, ami Illésben kavarog.

Nem ment haza az éjszaka. Órákig bolyongott, aztán csak ült a stégen, és hagyta, hogy az eső kimossa belőle az érzéseket. Élvezte, hogy a világ pont annyira feldúlt, mint ő maga. Mikor végül összeszedte magát, úgy osont be a saját házába, mintha tolvaj lenne. Nikola a kanapén aludt, összegömbölyödve, édesen és törékenyen, valószínűleg őt várta haza, csak közben elnyomta a buzgóság. Illés nem ébresztette fel, de óvatosan betakarta, hogy Nikola tudja, járt itthon és minden rendben, még akkor is, ha igazából semmi sincs rendben. Aztán elindult az apjáékhoz.

Tudja, hogy nem volt szép tőle így lelécelni, de képtelen lett volna Nikola szemébe nézni. Amikor elhúzódott tőle, miután megcsókolta, Nikola csodálkozón, hitetlenül és riadtan nézett rá. Kába volt a tekintete, mintha nem is értette volna, mi történt. Illés csak arra tudott gondolni, hogy mindent elrontott. Hogy visszaélt Nikola bizalmával, hogy kihasználta őt, hogy megszegte a neki tett ígéreteit.

Fogalma sincs, hogyan tovább. Mit akarhat Nikola? Illés azt hitte, már egész jól kiismerte őt, de most ingoványos talajra tévedt, ami azzal fenyegeti, hogy magába nyeli. Mit tesz, ha Nikola el akar menni? És mit tesz akkor, ha nem azért csókolta vissza, mert ő volt túl erőszakos és szenvedélyes? Ha azért csókolta vissza, mert ő is akarta?

Illés újra lehajol egy kőért, de ezúttal túl erősen dobja, a kő kárörvendő csobbanás kíséretében rögtön elsüllyed.

Ha Nikola el akar menni, nem tarthatja vissza, de belepusztulna, ha nem tudná őt biztonságban. Talán meggyőzhetné, hogy költözzön a szüleihez, megígérné, hogy soha többé nem közeledik felé, és nem is maradna vele soha kettesben, hogy ennek véletlenül se adjon esélyt. A lány bizalmát nem könnyű elnyerni, de neki sikerült, és ha a tegnap történtek ellenére nem veszítette el véglegesen, akkor ez kivitelezhető terv. Nikola így rendben lenne, ez az, ami számít.

Ha viszont őt akarja... Illés nagy levegőt vesz. Akarhatja őt? Akarata ellenére morajlik rajta végig mindaz, amit akkor érzett, amikor magához rántotta Nikolát. A minden józanságot, észérvet elsöprő vágyat, a szenvedély vad lángolását, ami elhamvasztott benne minden tiltakozást. Nem létezett más, csak Nikola. A teste, az illata, az íze. Hogy érintheti, hogy végre, végre megteheti.

Nikola úgy csókolta, mint aki akarja őt. Olyan végtelen ártatlansággal és tisztasággal adta magát neki, mintha mindenestül az övé akarna lenni, mintha semmi nem számítana, csak az, hogy ölelje és csókolja, és soha ne hagyja abba.

Illés akkor úgy érezte, hogy a találkozásuktól fogva minden pillanat ehhez a pillanathoz vezetett. Hogy csak azért van értelme annak, hogy találkoztak, mert most a karjába zárhatja Nikolát. Az volt az alfa és az ómega, maga a teljesség. Minden egy volt. Sosem érzett még ilyet, és most a hideg rázza annak az érzésnek a végtelen tökéletességétől. Mert tudja, hogy elveszítheti, hogy még az is lehet, csak akkor egyszer volt az övé.

Újabb követ enged útnak, most lazábban dobja, könnyű csuklómozdulattal, és a kő többször is visszapattan, mielőtt elnyelné a tó.

Ha más nem is, legalább abban biztos lehet, hogy amíg nem megy haza, addig biztonságban tudja a lányt, mert Nikola még a csók ellenére sem menne el úgy, hogy előbb nem mond köszönetet azért, hogy itt lehetett. Ez is valami, nem?

– Tudod, mikor azt mondtam, hogy Nikola ki fog készíteni, nem gondoltam ám komolyan, vagy legalábbis nem így.

Illés nem fordul Trix felé. Semmi kedve beszélgetni.

– Jól vagyok – dörmögi, bár hiú remény, hogy ennyivel leszerelheti a húgát.

– Mit gondolsz, hányszor kellene ezt elismételned ahhoz, hogy el is hidd? – áll meg mellette Trix.

Illés nem válaszol. Akárhányszor elismételhetné, nem lenne igaz. Rohadtul nincs jól.

Trix felkap egy követ, és megkacsáztatja a vízen. Illés tanította meg neki még kiskorában, hogyan kell csinálni, őt pedig az apjuk, amikor kisfiú volt. Emlékszik arra az izgalomra, ami elöntötte, mikor először kacsázott kettőt a köve. Furcsa, hogy régebben mennyire egyszerű volt az élet, egy kő kacsáztatása boldogságot jelentett és sosem aggasztotta a holnap. Néha nem érti, mi értelme van felnőni, és ha már mégis muszáj, miért válnak a dolgok kezelhetetlenül bonyolulttá.

– Tudom, hogy sose mondanád, ha már sok neked – szólal meg szelíden Trix. – Sose kérnél segítséget. De, Illés, Nikola most már nemcsak hozzád, hozzánk is tartozik. Nem vagy egyedül ebben. Tíz éve élsz gyakorlatilag remeteként, ha most sok, az érthető, és szerintem Nikola is megértené. Imádom őt, de pont olyan, mint te, marhára nem könnyű eset. Nagyon zárkózott, nehéz őt kiismerni vagy egyáltalán megismerni. Ne érts félre, tündéri lány és szeretek vele lenni, de te... hát, ne haragudj, de senkit nem viselsz el könnyen, és Nikola bonyolult, türelem kell hozzá, neked az meg nem sok van.

Illés derűsen hunyorogva Trixre néz.

– Ez aztán a lelki fröccs.

– Szeretlek, bátyus, és ismerlek, te is tudod, hogy igazam van – böki oldalba finoman Trix.

Illés ajkára halvány mosoly fészkelődik.

Nikola tényleg nem könnyű eset. A felszínen udvarias, figyelmes, hallgatag lány, nem véletlen, hogy a kocsma törzsvendégei csak rajongással képesek róla beszélni – bár Nikola szerint csupán azért, mert tőle kapják a sörüket –, de ez pusztán a felszín, az, amit Nikola mutatni akar. A lány ügyesen rejti el az érzéseit és a gondolatait, a legtöbben ezért olyannak látják, amilyennek látni akarják, és Nikolának ez kényelmes így.

Ugyanolyanok ők ketten, csak amit Illés zordsággal ér el, Nikola visszafogottsággal, a végeredményen azonban ez nem változtat: senki nem akar a felszín mögé nézni, és ez mindkettejüknek megfelel így. Talán ezért láttak át egymáson olyan könnyen. Tudják, milyen rejtőzni, így tudják azt is, hogy keressék a másikban azt, ami igazi. Egymást nem tudják átverni. Nikola nem ijed halálra tőle, bármilyen mogorva is legyen, ő pedig nem hiszi el görcs nélkül, ha Nikola mosolyba csomagol egy hazugságot.

Nem, Nikola nem könnyű eset. Nem tökéletes. De pont ezért Illés számára mégis az, és talán pont ezért mindig szeret vele lenni, nem kell hozzá türelem, mert Nikolával együtt lenni számára olyan, mint lélegezni.

– Trix, magunkra hagynál minket? – gördül feléjük Vince hangja.

– Most jön a fiús hétvége fiús része, mi? – kacarászik Trix a saját poénján, de se Vince, se Illés nem nevet vele. – Istenem, néha azért csinálhatnátok úgy, mintha értékelnétek az egyedi és különleges humoromat – morgolódik Trix.

– És még hogy én vagyok zsémbes – szúrja oda Illés, de inkább gyengédséggel, mint gúnnyal.

Trix elvigyorodik, és kivág egy színpadias, karlendítős, mély meghajlást.

– Tanulok tőled, ó, hatalmas mester!

Vince dörmögősen elneveti magát, és hátba veregeti Illést.

– Visszanyalt a fagyi.

Trix vidáman elszökdécsel, Vince azonban nem mond semmit, ő is megragad egy követ, majd ügyesen elhajítja, többet is pattan a víz felszínén. Régen imádtak versenyezni, gyerekkoruk egyik kedvenc szórakozása volt. Ugyan most nem számolják, kinek hányszor pattan vissza a köve, mielőtt elsüllyedne, de hosszú percekig mást se csinálnak, csak kacsáztatnak. Megnyugtató elveszni az ismétlődő mozdulatok egyhangúságában, a megtört víztükör finom hullámait figyelve.

Illésnek eszébe jut, hogy ha csak egy kicsit jobban tartja magát, akkor most Nikola is itt lehetne. Őt biztosan senki nem tanította meg követ kacsáztatni, pedig úgy véli, nagyon élvezné. Lelkesedés és öröm csillogna a szemében, a vonásait összpontosítás és figyelem mélyítené el, mint mindig, ha valami számára újat fedez fel. Mint amikor sakkozni tanítja őt. Illés imádja figyelni, hogy Nikola mennyi szenvedéllyel vág a dolgok közepébe, hogy mennyire átadja magát az új ismereteknek. Mintha Nikola számára minden pillanat egy új kaland lenne – és Illés tudja, hogy ezeket a pillanatokat nem láthatja akárki, Nikola csak akkor ilyen, ha elengedi magát, ha biztonságban van. Az utóbbi időben mellette mindig ilyen volt, és Illés ettől mindig könnyűnek érzi magát.

A sokadik kő után Vince nem hajol újért, és Illés ebből tudja, hogy meg fog szólalni, a mély lélegzetvételből pedig azt is, hogy nem fog rajongani a mondandójáért.

– Decemberben, mikor először beszéltem neked Rebekáról, azt mondtad, hogy a helyemben olyan messzire futnál, amennyire csak lehetséges. Miért érzem azt, hogy legszívesebben te most ezt tennéd?

– Ez nem opció – vágja rá Illés gondolkodás nélkül ugyanazt, amit akkor Vince mondott, és csak utána döbben rá, hogy tényleg így érez. Nem akar elfutni. Talán két héttel ezelőtt még akart, talán akkor azt érezte, hogy az lenne a helyes lépés, az is lehet, csak gyávaság volt, az is, hogy így akarta megvédeni Nikolát magától, ezzel együtt pedig magát is Nikolától, de most már úgy hiszi, futhatna akár a világ végére is, nem szabadulna attól, amit érez.

Belátja, hogy bolond volt, amikor ezt mondta az öccsének, Vince pedig bölcs, amiért nem hallgatott rá. Illés most már megérti. Érti, mi feszíthette Vincét, hogy milyen vágy hajtotta, hogy mi késztette arra, hogy a végére járjon annak, ami lehetne.

Emese mellett Illés nem érzett ilyen vágyat, még a kapcsolatuk elején sem. Szeretett vele lenni, kedvelte, jók voltak együtt az ágyban, és ő azt hitte, ennyi elég. De nem volt az. Emese nem értette meg őt, és igazából ő sem Emesét. Emese azt akarta, hogy megváltozzon, de Illés erre nem volt képes, és végül ebbe Emese is beletörődött.

Illés akkor elkönyvelte magában, hogy egy kapcsolat olyan áldozatokkal jár, amelyeket ő nem akar és talán nem is tud meghozni. Úgy hitte, egy kapcsolatban az ember nem maradhat önmaga, idomul a másikhoz, olykor talán akaratlanul, de felad magából ezt-azt, hogy könnyebben passzoljon, míg végül eljut odáig, hogy mint önmaga nem is létezik, csak a másikkal együtt. Most már úgy véli, ez marhaság.

Az öccse nem adott fel magából semmit, sokkal inkább magára talált Rebeka mellett. Rebeka kiegészíti őt, ahogy valószínűleg Vince is kiegészíti Rebekát. Nem kellett egymáshoz csiszolódniuk ahhoz, hogy együtt létezzenek, csupán meg kellett találniuk egymást. Nyilván akadnak olykor kompromisszumok az életükben, de ez nem feladás és nem áldozat, mert szeretik egymást – egyek, és közben mégis mindketten önmaguk.

– Mióta Rebekával élek, megtanultam valami nagyon fontosat a nőkről.

– Éspedig? – kérdi Illés szkeptikusan.

– Legtöbbször lehetetlen rájönni, mire gondolnak, és ahelyett, hogy megpróbálod kitalálni, egyszerűbb, ha megkérdezed. – Vince felé fordul. Illés kelletlenül, de az öccse szemébe néz. – Beszélj vele.

– Nem érted. Megcsókoltam. – Illés maga sem tudja, mit vár, de az biztos, hogy nem egy halvány félmosolyt. – Nem vagy meglepve.

– Ismerlek. Együtt csajoztunk huszonévesen, szerinted tényleg nem vettem észre már az első pillanatban, hogy tetszik neked? – Vince hangjában nincs ítélkezés, de ettől Illés nem érzi magát jobban.

– Tizenkilenc éves.

– És? – Vince kérdéséből őszinte értetlenség könyököl ki.

– Nem gondolhatod komolyan, hogy ez nem számít – morogja Illés.

– Nem azt mondom, hogy nem számít, csak azt, hogy jobb, ha elfogadod, mert ez olyasmi, amin nem tudsz változtatni.

– Alig élt még, nem tudhatja, mit akar.

Vince homlokára töprengés gyűr ráncokat, és csak néhány másodperc múlva szólal meg újra.

– Szerintem az ő döntését illene rábíznod. Nikola többet élt már, mint sokan egy egész élet alatt, és nekem úgy tűnik, általában pontosan tudja, mit akar. És szerintem ezt te is tudod, csak egyszerűbb kifogásokat keresni, mint elfogadni, hogy... tökön ragadott – rándul meg Vince szájszeglete.

A fene egye meg az öccsét a jó memóriájáért!

– Utálom, mikor a saját szavaimat használod ellenem – dohog Illés, de egy halvány mosoly azért csak a szájára kívánkozik, egészen addig, míg bele nem gondol, hogy Nikola tényleg tökön ragadta. – Féltem őt. Magamtól is.

– Szerintem megbirkózik veled. Eddig is ezt tette, nem?

– Nem gondolod úgy, hogy bármi is történne köztünk, az mindenképpen helytelen lenne? Mégiscsak nálam él, ráadásul az apja lehetnék.

– Azt gondolom, hogy két ember magánélete csak arra a két emberre tartozik, senki másra. Azt is gondolom, hogy nem számít, hány éves, mert köztetek ennek nincs jelentősége. És azt is gondolom, hogy ezt te is így gondolod.

– A pokolba – dünnyögi Illés megadón.

Vincének igaza van, és hiába az ezernyi kétely, nem számít. Talán csak az kellett, hogy valaki mindezt kimondja, talán mindegy, mert magában már korábban döntött. Ami Nikola felé húzza, nemcsak vágy, hanem valami több, valami, amit még soha nem érzett. Talán Nikola nem érzi ugyanezt, talán semmit sem érez, de amíg nem beszél vele, ezt nem tudhatja meg.

Abba kell végre hagynia, hogy csak ténfereg bűntudat és önvád között, ha akarja Nikolát, le kell nyelnie a következményeket. Márpedig akarja, ez nem fog megváltozni. Talán nem is csak az ágyában, hanem az életében is. Talán örökké – és ha Nikola is akarja, ő nem fog lemondani róla, nem, amíg boldoggá teszi.

Mert végeredményben csak ez számít: boldoggá akarja tenni Nikolát.

***

Illés türelmetlenül belép a hátsó kapun. Ahogy a macskaköves ösvényen halad, a tekintete kutatón rebben a nappali felé, de Nikola behúzta a sötétítőfüggönyöket, úgyhogy nem láthat semmit. Aggódik a lányért, fél, hogy megbántotta, hogy bármi is legyen benne, most miatta gyötrődik. Várhatott volna még, de aljas gazembernek érzi magát, amiért kétségek közt hagyta őt, miután megcsókolta, nem akarta ezt még tetézni is, így hát beszélt az apjával, és a maga részéről lerövidítette a kirándulást.

Nem mondta el a teljes igazat, de azt igen, hogy Nikola kérte, hadd jöjjön velük, és ő nemet mondott, amit már nagyon bán. Az apja komoran nézett rá.

„Szeretem azt a kislányt, fiam. Lehet, hogy Niki rád bízta, de ha elszúrod, kapsz apádtól egy fejmosást. Szóval menj, és hozd helyre."

Illésnek nem kellett kétszer mondani. Azt se tudja, hogy jutott el a szigettől idáig, de nem is számít, a lényeg, hogy már hazaért. Szaporán dobogó szívvel lép be az előszobába, ledobja a táskáját, lerúgja a cipőjét, és olyan beletörődő megadással indul a nappali felé, mintha a saját kivégzésére készülne.

Nikola a kanapén fekszik, tévét néz. Illésben egy pillanatra megakad a levegő, ahogy a tekintete magához öleli a lányt.

– Szia! – szólal meg rekedten.

Nikola tekintete rebben, a szeme elkerekedik.

– Te... hazajöttél – ül fel kapkodva. Hitetlenkedve, de megkönnyebbülten néz rá.

Illés bólint, és tétován közelebb lép, de mikor Nikola összevonja a szemöldökét, rögtön megtorpan. Vajon a lány fél tőle? Talán attól tart, megint letámadja? Vagy csak dühös rá, mert elrohant?

– Beszélnünk kell arról, ami történt – jelenti ki Nikola figyelmeztető, dacos éllel a hangjában.

Illés leheletnyit fellélegzik. Igen, beszélniük kell, de csak lépésről lépésre, óvatosan. Nem riaszthatja meg most Nikolát.

– Jó.

– Tényleg?

– Igen.

– Nem mondod, hogy felejtsük el? – húzza össze gyanakvóan a szemét a lány, mintha csapdát sejtene.

Illés féloldalasan elmosolyodik.

– Nem.

– És azt, hogy sajnálod?

– Nem sajnálom. Ez megijeszt téged?

– Nem.

Illés semmit nem tud leolvasni Nikola arcáról, csak feszültséget. Tényleg nem ijeszti meg? Vagy csak azért nem, mert már eldöntötte, hogy elmegy? Mi a francra gondolhat most a lány?

– Én... – Nikola nagyot nyel, egy pillanatra lesüti a szemét, aztán mégis visszanéz rá. A tekintetében határozottság, de félelem is. Tudja, mit akar, de tart a következményektől.

Illés testét satuba fogja a félelem, a levegő a tüdejében reked.

El akar menni – dobolja a szíve kétségbeesetten.

Másodpercek szorulnak közéjük, hidegen és nyugtalanul.

Nikola úgy néz rá, mintha egy szakadék peremén épp kicsúszna a lába alól a talaj, és egyedül abban bízhatna, hogy ő majd elkapja – vagy vele együtt zuhan.

– A szeretőd akarok lenni.

Illés agyát kisütik a lány szavai. Nincs egyetlen gondolata sem. Nincs semmi, csak Nikola acélos elszántsággal csillogó szeme, amibe úgy érzi, menthetetlenül, mindenestül belehullik.