„... ti férfiak néha rettentő ostobák vagytok."

– Nikola, gyere már! – Illés türelmetlenül a hajába túr, és a lépcső felé néz. Nem hiszi el, hogy a lánynak tényleg ennyi idő kell, hogy összekészüljön. Nem bálba mennek, az ég szerelmére, csak egy ebédre a szüleihez!

Illés szeretne ezen minél hamarabb túlesni. Muszáj egy kicsit egyedül lennie, muszáj kikerülnie Nikola közelségéből. Ez a lány egy boszorkány, édes, csókolni való kis boszorkány, de attól még boszorkány. Mi a büdös életért kellett tegnap úsznia a tóban?

Mikor hazaértek, Nikolát beparancsolta a fürdőbe, nehogy a lány a kis tóbeli kiruccanásának következményeként megfázzon, aztán bezárkózott a szobájába, de csak feküdt és a plafont bámulta.

Egész éjjel a plafont bámulta.

Néha elbóbiskolt, de mindannyiszor kábán felriadt. Nikoláról álmodott, a tóban szeretkeztek. Féktelenül és gátlástalanul. Mintha az életük múlna rajta, mintha csak akkor maradhatnának egyben, ha belevesznek egymásba. Mintha külön létezni sem tudnának. Olyan durván tette magáévá a lányt, annyi tébolyult birtoklásvággyal, ahogy még soha egyetlen nőt sem. Ahányszor felriadt, a szíve veszettül dübörgött, az ágyéka pedig kínzón, kielégülésért sóvárogva feszült.

Ijesztő, mennyire vágyott arra, hogy újra és újra álmodjon, még akkor is, ha mindig azért riadt fel, mert tudta, mennyire helytelen, amit tesz. Még álmában is tudta. De azt már nem tudja, számít-e ez még bármit is.

Mikor Nikola megbotlott, és ő elkapta, majdnem magához rántotta. Beleveszett a sötétségben szinte feketének tűnő szempár édes bűnöket súgó csillogásába, és egyetlen lélegzetvétel, ennyi tartotta vissza. Ha Nikola nem kap ijedten levegőért, kíméletlenül magához vonja, és az ajkára tapasztja az ajkát, hogy végre megízlelje őt.

A pokolba is, ő ennél sokkal józanabb és összeszedettebb szokott lenni! Soha nem fordult még vele elő, hogy elveszítse az eszét, ehhez képest minden egyes rohadt másodperc, amit Nikolával tölt, az őrület felé sodorja – és ami a legszörnyűbb, hogy valahol a szíve árnyékos mélyén, ott, ahol baromira nem érdekli, hány éves Nikola, akarja ezt az őrületet.

Felsóhajt, mikor végre meghallja Nikola lépteit. A szíve hevesebben dobog, ahogy a lány megjelenik, és a tekintetével elbűvölten simogatja végig karcsú testét a lábujja hegyétől a feje búbjáig. Gyakorlatilag levetkőzteti és a magáévá teszi a tekintetével.

– Jó leszek így? – áll meg Nikola az utolsó lépcsőfokon, és sután maga felé int.

Illés kihasználva a felkínált lehetőséget, még egyszer végignéz a lányon. Nikola fekete rövidnadrágot visel, nem szemtelenül rövid és nem is simul rá tökéletesen a combjára, amiért ebben a pillanatban Illés nagyon hálás. A szolid, szürke blúz sem hangsúlyozza ki a karcsúságát, de nagyon csinosan fest benne, viszont nincs mély dekoltázsa, amiért Illés szintén hálát rebeg.

– Szép vagy – böki ki Illés. A hangja közönyös, de csak azért, mert túlzásba viszi az igyekezetet, hogy leplezze, mennyire gyönyörűnek látja a lányt. – Mehetünk?

Nikola nem mozdul, csak félrebillenti a fejét, és olyan figyelmesen nézi, amitől Illés kényelmetlenül érzi magát. Reméli, Nikola nem sejti, hogy legszívesebben kihámozná őt a ruháiból, hogy aztán az ölébe kapja és ősember módjára a szobájába cipelje, hogy aztán megtegye mindazt, amiről az éjjel álmodott.

– Szerinted tényleg szép vagyok?

Illés magában felnyög. Miért kell ezt feszegetni? Nem mindegy Nikolának, hogy szerinte szép-e vagy sem?

– Igen.

– Komolyan mondod, vagy csak meg akarsz nyugtatni, hogy minél hamarabb elindulhassunk?

Illés visszanyeli a kikívánkozó átkozódást. Miért nem tud leakadni erről a témáról a lány? Nikola reménykedőn pillant rá, és úgy tűnik, tényleg fontos neki a válasz, ezért Illés mély levegőt vesz és türelmet erőltet magára.

– Komolyan mondom.

Nikola gyanakvóan összehúzott szemmel mered rá, majd valami olyan csillan a tekintetében, amitől Illés ágyéka mohón megrándul.

– Ha idősebb lennék, akarnál randizni velem?

Illés hitetlenül pislog. Most álmodik, igaz? Vagy hallucinál. Nem kérdezhette Nikola azt, amit ő hallani vélt, mert ennek a kérdésnek semmi értelme. Nikola gyakorlatias és racionális lány– eltekintve a tavas kiruccanásától –, mi a fenéért kérdez tőle ekkora marhaságot? Egyáltalán miért érdekli?

Illés megköszörüli a torkát.

– Nem szoktam randizni.

– Akkor hogy lesz valakiből a szeretőd?

– Legutóbb azt mondtad, nem érdekel a szexuális életem.

Nikola elpirul és lesüti a tekintetét.

– Mondd, Nikola, mégis mi ütött beléd?

– Csak... tudni akarom, hogy szerinted tényleg szép vagyok-e – motyogja a lány zavartan.

– Nem szoktam hazudni.

Persze, nem szokott – hazug disznó.

– Az, hogy nem szoktál, nem jelenti azt, hogy sosem teszed – pillant rá Nikola élesen.

Illés akarata ellenére elmosolyodik. Imádja, hogy Nikola nem hagyja magát, hogy nem hátrál meg, és azt is, hogy átlát a mesterkedésén. Nem kellene, mert ez csak bonyolítja a helyzetet, de attól még imádja.

– Csak elméletben – adja meg magát Illés egy figyelmeztető szemvillanás kíséretében –: ha idősebb lennél, vagy én lennék fiatalabb, és nem lennék a keresztapád, nos, igen, valószínűleg megpróbálnálak felszedni. – Ez veszélyes válasz, de legalább tényleg őszinte, és mi tagadás, Illés önsanyargató kíváncsisággal lesi Nikola reakcióját, közben pedig azt kívánja, bárcsak igaz lehetne a játék, mert akkor nem lenne ennyire töketlen, már rég meghódította volna Nikolát, és a lány legalább ezerszer sikította volna már a nevét alatta fekve.

– Tényleg? – szökik széles mosoly a lány ajkára.

Illés igazán nem érti, mire fel ez a nagy öröm, és utálja magát, amiért fellélegzik. Nem lenne szabad így éreznie, nem lenne szabad megkönnyebbülnie, mert Nikolát nem taszítja, hogy bizonyos feltételek mellett vonzónak látná őt. Azt kellene akarnia, hogy a lány megijedjen, hogy elképzelhetetlennek találja, hogy kettejük között bármilyen kapcsolat lehessen, még akkor is, ha csak elméletileg beszélnek erről. Szigorúan elméletileg.

Eddig Nikola nem volt ennyire furcsa. Talán menstruálni fog – merül fel Illésben –, a nők olyankor még érthetetlenebbek, mint egyébként, három húg mellett Illés ezt pontosan tudja, és ez legalább magyarázat lenne erre a lehetetlenül abszurd párbeszédre. Emese is mindig ökörségekkel nyúzta ilyenkor, és Illés egy idő után megtanulta, hogy bölcsebb köntörfalazás nélkül válaszolni – és semmit nem komolyan venni. Nikolát sem veheti komolyan. Nem engedheti meg magának, hogy komolyan vegye, mert az ki tudja, hova vezetne.

– Tényleg – közli szárazon, mielőtt Nikola továbbfeszegethetné a témát. – Most már indulhatunk?

– Igen – szökken le a lány a lépcsőről csupa kicsattantó vidámsággal. Belebújik a tornacipőjébe, és vigyorogva az ajtóhoz lép. Illés a fejét rázva követi. Nem érti ő a nőket.

Mehetnének kocsival is, de Nikola korábban kérte, hogy inkább sétáljanak, mert szereti nézni a tavat. Illés erre csak mogorván bólintott, mert a tó említése rögtön felidézte benne az álmait, de most nem bánja, hogy gyalog mennek. Jólesik, hogy kiszellőztetheti a fejét, és még mindig jobb így egymás mellett ballagni, mintha az autó nyomasztóan szűk terébe lennének összezárva.

A szülei majdnem a tó másik oldalán laknak, de kényelmes tempóban még így is hamarabb odaérnek, mint ahogy Illés rendezhetné a gondolatait. Nikola összezavarta, és nem tud szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy valamit nem vesz észre, pedig össze kellene szednie magát, nehogy a szülei észrevegyék rajta, mennyire feldúlt. Nem hiányzik, hogy érdeklődve méregessék, mert mindketten túl jól ismerik ahhoz, hogy sokáig elrejthesse előlük az érzéseit.

Csak ahogy kinyitja a szülei hátsó kertjébe vezető kaput, eszmél rá, hogy Nikola mennyire csendes volt végig az úton. A lányra pillant, Nikola sápadt és a kezét tördeli, és Illés máris szidja magát, amiért annyira belemerült a saját gondolataiba, hogy észre se vette, hogy lett Nikola egyre ijedtebb és ijedtebb. Szóval kellett volna tartania, hogy a lány ne lovalja bele magát az aggodalmaskodásba.

– Nyugi, nincs mitől tartanod.

Nikola borús pillantást vet rá.

– A szüleiddel készülünk találkozni, én meg gyakorlatilag betolakodtam az életedbe.

– Szeretni fognak, már mondtam.

– De honnan lehetsz benne ennyire biztos? – Nikola hangját félelem sötétíti árnyasra. Illés frusztráltsága elillan. Tegnap éjszaka óta tele van haraggal és feszültséggel, de ahogy most Nikolára pillant, megérinti a lány tekintetéből előszökő riadtság, és elcsitítja benne a vad háborgást. Már csak Nikola számít, és az, hogy megnyugtassa valahogy. Legszívesebben magához ölelné, de attól tart, túl messzire menne, ha megérezné a lány kívánatos testét, így hát maradnak a szavak.

– Ismerem őket. Olyan lesz, mintha hirtelen lenne egy felnőtt unokájuk, és így is fognak kezelni. – Illés Nikola apró kezéért nyúl, és biztatón megszorítja. – Minden rendben lesz, csak légy önmagad.

Nikola beharapva az ajkát felnéz rá. Ahogy összefonódik a tekintetük, Illés testén ostorként vág végig a forróság, a csípése az egész testét égeti. Nikola keze megremeg a kezében, a lány mellkasa egyre hevesebben emelkedik és süllyed. A szeme olyan most, mint a smaragd, és csalogatón, mámort ígérve csillog.

Illés képtelen kiszakadni a bűvöletből. Egyre mélyebbre és mélyebbre hullik Nikola tekintetében, mintha örvény húzná, mintha vágy perzselné, mintha a smaragd mélyén csak neki szánt, rá váró titok rejtőzne.

Nikola telt ajka elnyílik, élesen szívja be a levegőt. Az arca kipirul, és úgy néz rá, mintha hívná, mintha olyasmit akarna, amit sosem akart még, mintha lépni akarna felé, ha tudná, hogy léphet...

Illés behunyja a szemét. Az egész teste fájón sajgó vágy és kéjtől izzó sötétség.

Mi az ördögöt művel?

Nikolára néz. A lány tekintete hűvös, az arca közönyös. De mintha mindez csak egy hazug álarc lenne. Illés nagyot nyel. Őszintén reméli, hogy félreérti, amit az imént látni vélt. Az nem lehet, hogy Nikola is vonzódik hozzá. Lehetetlen. Végül is miért tenné? Az apja lehetne, külsőre nem éppen egy szívtipró, mogorva is, nehéz természetű, és ezt már Nikolának is tudnia kell – semmi nincs benne, amit egy olyan élettel teli fiatal lány, mint Nikola, vonzónak találhatna.

Ugye nincs?

Adja az ég, hogy ne legyen...

– Menjünk be – dünnyögi Illés félrenézve.

– Oké – súgja Nikola, de még akkor sem húzza el a kezét, amikor belépnek a kapun.

Illés sem teszi, de csak azért nem, hogy bátorítsa Nikolát. Arról pedig csak azért se vesz tudomást, hogy mennyivel gyorsabban dobog a szíve, hogy milyen szédülős, édes izgalom száguld az ereiben pusztán attól, hogy foghatja Nikola kezét.

***

Illés a hátsó ajtón menekül ki a szülei házából. Feszültségtől eltökélten lépked, ahogy hátra se nézve a tó felé siet.

Muszáj volt elszabadulnia. Nikola mosolyától, nevetésétől, kíváncsiságától. Illés szüleinek csak percek kellettek, és máris a szívükbe zárták a lányt. Illést ez nem lepte meg, hiszen a testvéreinek is megmondta, hogy Nikolát könnyű megszeretni, ráadásul biztos benne, hogy Trix már leadta a drótot az anyjuknak.

Nikola riadt feszengése hamar könnyed derűvé olvadt, és még a levest se ették meg, amikor már úgy kérdezősködött, mintha régről ismerné a családjukat. Illés édesanyja és édesapja is örömmel mesélt – leginkább arról, hogy milyen volt Illés gyerekként, hogy mennyi őrültséget csinált Vincével, és Nikola folyamatosan úgy nézett rá, mintha a lelkébe látna. Illés nem bírta ezt tovább elviselni.

Megáll a parton, tekintetét messze a szelíd-kék fodrok közé dobja.

Nem tudja, mit tegyen, és azt se, kitől kérhetne segítséget. Megígérte Nikolának, hogy soha nem küldi el, nem mondhatja most neki azt, hogy éljen inkább itt, a szüleivel, pedig Illés nem lát más megoldást. Öt nap telt el, és ő már most alig bírja elviselni a lány társaságát – mi lesz később? Illés ismeri magát, és nem akarja megbántani Nikolát azért, mert ő maga nem tud mit kezdeni az érzéseivel, nem teheti ezt vele.

Mi lenne, ha őszinte lenne hozzá? Ha elmondaná neki, hogy kívánja? Vajon ettől megijedne annyira, hogy önként a szüleihez költözzön?

Illésben felvillan, miként nézett rá Nikola a kapu előtt, majd visszhangot vernek benne a lány különös kérdései, mielőtt elindultak volna. Akármennyire igyekszik nem tudomásul venni, a remény sötét, emésztő lángokkal árad szét benne, és ezek a lángok alattomosan azt sziszegik, hogy Nikola is akarja őt. Hogy valami történt tegnap éjjel, valami, amiért Nikola más szemmel néz rá, és hiába minden igyekezet, hogy ezt Illés figyelmen kívül hagyja, hiába a mardosó bűntudat, mégis vörössel megrajzolt képek peregnek benne.

Hogyan küzdjön a vágy ellen, ha tudja, hogy nem is lenne muszáj küzdenie? Nikola felnőtt, nem arról van szó, hogy kihasználná vagy megrontaná – de, a franc egye meg, pontosan arról van szó! Nem lehetnek szeretők, helytelen lenne. Nikola vele él, a keresztlánya, a felelőssége, védenie kell, nem pedig visszaélni azzal, hogy a házában lakik. Ráadásul csak tizenkilenc éves, nem tudhatja biztosan, mit akar. Megszédítheti, hogy életében először biztonságban van, hogy ezt Illés adja neki, ez könnyűszerrel összezavarhatja az érzéseit.

– Szervusz, fiam!

Illés összerezzen. Nagyot nyel, hogy elnyomja a lelkiismeret-furdalás keserű ízeit a szájában, és csak aztán fordul meg.

– Oma, örülök, hogy látlak – üdvözli valamikori óvónőjét. Illés hálás Oma felbukkanásáért, nemcsak azért, mert eltereli a figyelmét, hanem azért is, mert Oma azon kevesek közé tartozik, akikkel bármikor szívesen szóba elegyedik.

Tiszteli az idős hölgyet, és mint gyakorlatilag mindenki Hanga-bokorban, rajongva szereti. Oma mindig mosolygós és vidám, nyolcvan felett jár már, a haja ősz, az arca gyűrött a tengernyi ránctól, mindig farmert és pólót visel, és még mindig annyi fiatalos lendület van benne, amit Illés szerint bárki megirigyelhet.

– Hallottam, lett egy keresztlányod – jegyzi meg Oma mellé lépve.

Illés kimérten biccent – nem egészen így gondolta a figyelemelterelést.

– Azt pletykálják, tündéri kislány. Szívesen megismerném.

– Bármikor szeretettel látlak, és szerintem Nikola is kedvelne. Kicsit zárkózott lány, de neked úgyse tud senki ellenállni.

– Ne tedd nekem a szépet, öreg vagyok már ehhez – legyint Oma nevetve, de Illés még csak el se mosolyodik. Ő is öreg. Nikolához öreg, és ezen az ég egy adta világon semmi nem változtathat.

Oma, mintha megérezné Illés búskomor hangulatát, sokat tudón a szemébe néz.

– Úgy bámultad a tavat az előbb, mintha maga lenne a megváltás.

Illés csak hümmög válaszul, mire Oma ráncos arcára huncut mosoly görbül.

– Tudod, pár évvel ezelőtt áprilisban láttam benne úszni egy férfit. Elég dühösnek tűnt, szegény nagyon szerelmes lehetett.

– Én nem vagyok szerelmes – mordul fel Illés ösztönösen. Már maga a feltételezés is teljességgel nevetséges. Öt évig élt együtt Emesével, és utóbb abban sem biztos, hogy őt egyáltalán szerette, ugyan hogy szerethetett volna Nikolába kevesebb, mint egy hét alatt?

– Ki mondta, hogy az vagy? – hunyorog rá Oma, a szeme csupa titokzatosság. – De azért muszáj megjegyeznem, ti férfiak néha rettentő ostobák vagytok.

– Oma...

– Jól van, jól van, nem mondtam semmit. Bár azért azt nem árt, ha tudod, a tó szereti a szerelmes férfiakat, ezért is vonz titeket annyira. Ha beleveted magad, utána talán azt érzed majd, hogy jobb, de amint megteszed, már csak idő kérdése, hogy képtelen légy visszafogni magad.

Oma kedélyesen megveregeti Illés vállát, és hátat fordítva elindul. Illés összehúzott szemmel, mogorván méregeti a tavat. Annak, amit érez, köze nincs a szerelemhez. Ez csak vágy, ami el fog múlni, akár a tűz, ha nincs, ami táplálja. Muszáj elmúlnia – de a biztonság kedvéért akkor se fog a tó közelébe menni, ha belegebed. Akár köszönetet is mondhatna Nikolának, amiért megakadályozta, hogy elkövesse ezt a hibát múlt éjjel.

– Oma! – kiált hirtelen Illés az idős hölgy után.

– Tessék? – fordul felé Oma.

– A tündérköves legenda igaz?

Illés nem tudja, miért olyan fontos ezt megkérdezni. Oma sokat tud a tóról, talán a legtöbbet a környéken, de Illés sosem hitt ezekben a babonákban. Mindig is aranyos meséknek tartotta őket, de ennél nem feltételezett többet. Miért vágyik mégis arra, hogy Oma igennel feleljen?

Nikola miatt – döbben rá Illés. Nem akarja, hogy Nikola csalódjon.

Oma töprengve néz rá, a keze tétován a nyakláncához rebben, majd komoly tekintettel biccent.

– Annak, aki hisz benne, igaz.

Illés tekintete Oma nyakláncára szegeződik, és az apró követ látva felismerés írja magát az arcára. Oma meghökkenten mered rá.

– Te?

Illés megrázza a fejét.

– Nikola.

– Tényleg meg kell őt ismernem – jelenti ki elismerően Oma, a szemében csodálat csillog –, különleges lány lehet.

Illés oda se figyelve bólint. Igen, Nikola különleges, különlegesebb, mint bárki, akivel valaha találkozott.

„Fiam, ha találsz egy nőt, akit különbnek látsz mindenki másnál, ne engedd el."

Illés szíve mintha kihagyna egy ütemet, és az ereiben ennek nyomán mintha jeges hideg áradna szét. Az apja mondta ezt egyszer régen, egy közös nyári horgászat során. Gyerekkoruk óta hagyomány, hogy egy hétvégére kivonják magukat a világból, az apjuk, Vince és ő – meg persze Trix, mert nem tudott beletörődni, hogy ez a program csak a fiúknak jár. Hogy miért mondta ezt az apjuk, Illés már nem emlékszik, de a szavak most mindenestül lebénítják.

Mit fog tenni, ha mégis beleszeret Nikolába?