„Nézhetem egy kicsit, ahogy dolgozol?"

Illés leteszi a vésőt, és az órára pillant. Elmúlt kettő, Nikolának lassan meg kell érkeznie. Tegnap is ilyen körül futott be. Illés nem ment ki köszönni neki, csak konstatálta, hogy itthon van, és mintha mázsás súlyú láncoktól szabadult volna, megkönnyebbülten dolgozott tovább hajnalig.

Nem örül neki, hogy a lány a kocsmában dolgozik, annak pedig pláne nem, hogy éjszaka egyedül jár haza. Megfordult a fejében, hogy megkéri Nikolát, hívja fel, ha végzett, és elé megy, de ez még számára is nevetséges féltésnek hangzik. Hanga-bokor nyugodt és békés település, még a turistaszezonban sem történik soha semmi, amire akár nagy vonalakban rá lehetne fogni, hogy bűncselekmény. De Nikola fiatal és szép, a részeg fiatalok meg nem mindig beszámíthatóak. Ha a lánnyal történik valami...

Illés ökölbe szorítja a kezét, azon se lepődne meg, ha a körmei vért fakasztanának a tenyeréből. A testében szétburjánzó feszültség megőrjíti. Három átkozott nappal ezelőtt találkozott életben először a lánnyal, addig azt se tudta, hogy egyáltalán a világon van, most meg olyan, mintha ő lenne a Nap, ő maga meg egy körülötte keringő ostoba bolygó.

Szerda este óta számára minden Nikoláról szól. Még a szex is Nikoláról szólt, pedig Linda feküdt alatta. Nem volt jó, pedig Illésnek soha nem volt problémája a szexszel, érzelmekkel vagy anélkül, de mindig élvezte. Szereti a nőket, szereti a testüket, szereti a féktelen önkívületet. De ezúttal egészen más volt. Úgy érezte, hazudik. Hazudik minden csókkal, minden érintéssel, hazudik már pusztán azzal is, hogy ott van. Nem gondolt közben Nikolára, de csak azért, mert azt árulásnak érezte volna. Milyen egy alávaló, szemét gazember képes így szexelni?

Másnap már attól is rosszul érezte magát, hogy a lány szemébe nézett. Ijesztő ez a vonzalom, és Illés nem tudja, mit kezdjen vele, márpedig valamit kezdeni kell. De ha már a szex sem segített, akkor mégis mi segíthetne?

Talán csak időre van szüksége. Talán csak annyi kell, hogy megszokja Nikola jelenlétét, és ha már természetes lesz, hogy együtt élnek, kikopik majd belőle a vágy. Adja az ég, hogy így legyen, mert ezzel ő képtelen megbirkózni, képtelen legyűrni. Nem hitte, soha nem hitte, hogy lehetséges ennyi zsigeri vágyat érezni.

Illés bosszúsan felveszi a vésőt, és folytatja a munkát, bár közben kifelé hallgatózik. Bukóra nyitotta az ablakot, mert akkor meghallja, ha zörren a kulcs a kapuban.

Ma dől el, hogy Nikolát felveszik-e véglegesen a kocsmába. A tegnapi és a mai próbanap volt, Dávid intézte el. Nikola még kétszer sétált vele reggel, Illés mindannyiszor az ablakból figyelte. Jó emlékeztető ez, hogy tudja, hol a helye – mert semmiképp nem Nikola mellett, ami persze nem jelenti azt, hogy miközben figyelte, Dávid hogyan szédíti a lányt, nem vetette szét az ideg. Pedig Trix szerint Nikolának nem tetszik Dávid.

Illés igazán nem akart faggatózni, de nem tudta magát visszafogni. Kíváncsi volt, Nikola miket mesélt, míg együtt voltak. Trix csak a vállát vonogatta, és ahhoz képest, hogy máskor mennyire beszédes, mindössze annyit volt hajlandó elárulni, hogy Nikola édes lány, de megvan a magához való esze, és Dáviddal nem illenének össze. Trix szerint erre Dávid is rá fog jönni, de Illés ebben közel sem biztos. A srác rajongással csüng Nikolán, ki tudja, talán most is épp őt bámulja a kocsmában, talán Nikolának imponál, hogy tetszik neki, talán hagyja, hogy megcsókolja – ki tudja, mit miért tesznek a nők?

Illés kezében megszalad a véső, mikor kintről dallamos nevetés szalad be az ablakon. Mély, bűnösen édes nevetés, tele borzongató színekkel. Ezer közül is felismerné Nikola nevetését, mert csak ezek a hangok képesek arra, hogy a vért az ágyéka felé kergessék. Leteszi a vésőt, és az ablakhoz lép. Nem húzta le a redőnyt, hogy lássa, ha Nikola megérkezik, és most ugyan mocskos kukkolónak érzi magát, mégis figyeli, ahogy Nikola megáll a kapu előtt és Dávid felé fordul.

Ki tudná tekerni ennek a kölyöknek a nyakát – még akkor is, ha hálás azért, hogy hazakísérte Nikolát. Illés gyűlöli ezeket az ambivalens érzéseket, attól tart, előbb-utóbb tényleg megkattan tőlük.

– Köszönöm, el se tudom mondani, mennyire. – Illés megfeszülve fülel, hogy hallja, mit mond Nikola.

– A te érdemed, apa senkivel nem volt még ennyire elégedett.

Tehát felvették Nikolát. A pokolba, most már akkor minden péntek és szombat estéje így fog telni? Szétfeszül a várakozástól, hogy Nikola épségben hazaérjen, miközben azon rágja magát, hogy kivel találkozhat a kocsmában, majd végignézi, ahogy búcsút vesz a kapuban Dávidtól? Ha végig kell néznie, ahogy azok ketten csókolóznak...

Barom – állítja le magát. Nem kell végignéznie, el is fordulhat.

Mégis úgy bámulja a jelenetet, mintha a közeledő katasztrófát látva földbe gyökerezne a lába a tehetetlenségtől.

– Köszi, hogy hazakísértél.

– Hétfőn reggel?

– Ott leszek.

Dávid zsebre dugott kézzel áll, az utcai lámpa rájuk vetülő fényében Illés tökéletesen látja, hogy hányszor siklik a tekintete Nikola csodásan telt ajkára. Illés nem hibáztatja ezért, ő is épp úgy meg akarja csókolni Nikolát, mint Dávid.

– Hát akkor... jó éjszakát! – Nikola hátrébb lép.

Dávid elmosolyodik, és bólint. Megértéssel és méltósággal viseli a visszautasítást.

– Jó éjt!

Nikola figyeli, ahogy Dávid megfordul és elmegy. Illésnek csak most tűnik fel, mennyire feszült a lány tartása. Vajon tartott attól, hogy Dávid megcsókolja?

Ahogy Nikola fordul, Illés gyorsan hátrébb lép. Nem akarja, hogy a lány észrevegye. Visszatér az asztalhoz, kezébe veszi a vésőt, de nem kezd újra dolgozni. A szíve őrülten kalapál, a vágy a testét szaggatja, a keze remeg. Pedig a keze mindig biztos, sosem hagyta még cserben.

Milyen lehet megcsókolni Nikolát? Milyen lehet érezni a puha száj érintését, a nyelve forróságát? Mennyire lenne vajon édes az íze? Fényre vagy inkább sötétségre emlékeztetne? Lenne-e benne abból az érzéki árnyalatból, ami a hangját mélyre varázsolja? Mennyi gyönyörű bűnről suttogna ez az árnyalat?

Illés összerezzen, ahogy nyílik a bejárati ajtó. Szenvedély lobog a testében, a nyár forrósága semmi ahhoz képest, ami most őt emészti. Ha Nikola lefekszik aludni, talán vesz egy hideg zuhanyt. Vagy elmegy úszni. A tó vize kellemesen hűvös lehet, talán enyhítené benne ezt a tébolyult és izgató lángolást.

Tétova kopogás sérti fel a csendet.

– Gyere!

Illés lélegzete a tüdejében reked, ahogy Nikola résnyire nyitja az ajtót és bedugja a fejét.

– Szia!

– Szia!

– Bejöhetek?

– Igen.

Marha – szidja magát Illés. Miért engedi be? Miért nem megy ki inkább hozzá? Most már itt is kísérteni fogja, látja majd akkor is, ha nem lesz itt. Olyan lesz, mint egy tünékeny látomás a szeme sarkában, és akárhányszor kapná felé a fejét, hogy rabul ejtse a tekintetével, csak az üres levegőt markolja majd.

– Megkaptam a munkát.

– Gratulálok! – Illés a játékvonat felé fordul, amivel eddig foglalkozott. A hangja hideg és közönyös, nem néz Nikolára. Csak így tud előle elmenekülni. Ha nézné, talán örökre rajta felejtené a tekintetét.

– Trix mesélte, hogy fafaragó vagy. Hogy gyerekjátékokat készítesz, néha szobrokat is, meg színházi társulatoknak bábokat, még külföldre is. – A szavak mögött halványan kérdő él dereng.

– Igen.

– Trix azt mondta, ritkán engedsz be bárkit a műhelyedbe. Nem akarom, hogy úgy érezd, muszáj, csak mert itt vagyok. Elmehetek, ha zavarlak.

– Trix egyértelműen túl sokat beszélt – zsörtölődik Illés.

– Zavar?

– Az attól függ, miket mondott még.

– Hogy zsémbes vagy – kuncog Nikola.

A lágy hangok végiggördülnek Illés gerincén és parázsvörös csókokat lehelnek a bőrére.

– Menjek el?

– Nem kell.

Illés összeszedi magát, és felnéz. Nikola az ajkát harapva, bizonytalanul áll az ajtó előtt. Farmer rövidnadrágot visel, és egy Trixtől kapott bő, vajszín pólót, aminek ujja lecsúszott a karjára, szabadon hagyva így a vállát. Trix egy halom ruhát tukmált Nikolára, rejtély, hogy érte el, hogy Nikola elfogadja, bár Illés gyanítja, hogy a húga bevetette a Trix-féle bűbájt, ami miatt lehetetlen neki nemet mondani.

A póló alá Nikola felvett egy topot is, feketét, ami kihangsúlyozza, hogy mennyire ártatlan-fehér a bőre. Vajon a kocsmában hány férfi gondolt arra, miközben Nikolát nézte, hogy milyen lenne pírt varázsolni erre a fehérségre? Hogy milyen lenne édes vétkeket súgni a nyaka karcsú hajlatába, hogy milyen lenne megcsókolni a kulcscsontja ívét? Hányan néztek rá annyira kiéhezve, mint ahogyan most ő nézhet? Nikola vajon felismeri a férfiak szemében a vágyat?

Illés elkapja a tekintetét.

– Nézz szét nyugodtan, ha akarsz – dörmögi.

– Biztos?

Illés nem válaszol, csak biccent. Nikola pár másodpercig még hezitál, de végül előre lép. Illés a szeme sarkából figyeli a mozdulatait. Figyeli, ahogy felemeli a karját, ahogy kihúzza a hajából a hajgumit, ahogy a tincsei incselkedő hullámokban a hátára omlanak, ahogy a hajgumit a csuklójára csúsztatja, ahogy megáll a polcok előtt, ahová Illés a már elkészült játékokat pakolta. Nikola semmit nem vesz kézbe, de lábujjhegyre emelkedik, hogy mindent jól lásson. Megfeszül a vádlija, a combja. Illés szája kiszárad, ahogy akaratlan elképzeli, hogy ugyanígy feszülnének Nikola izmai, ha őt ölelné, ha a lába a dereka körül lenne, miközben ő hevesen mozog benne.

Illést mindenestül elbűvöli Nikola. A mozgása, a szelídsége, ez az alig jelenvalósága. Belesimul a világba, nem tűnik ki belőle, és mintha nem is akarna kitűnni, de Illés számára mégis ettől olyan letaglózó a jelenléte. Megtanulta azt észrevenni, amit mások nem vesznek észre, ott is formát lát, ahol mások csak egy alaktalan fadarabot, érzékenyebb mindenre, ami a felszín mögött dereng. Nikola egész lénye olyan, mintha rejtőzködne – ha az ember nem figyeli őt, talán el is tűnne, szétfoszlana, mint a hajnali köd. Talán Illés számára pont ezért valóságosabb, mint bármelyik másik nő.

– Úristen, ez gyönyörű – sóhajtja Nikola.

Illés elnyomva a vádló bűntudatot megfordul. Nikola a sakktábla előtt áll, amit Illés az unokahúgainak készített. A világos bábukat tündérekre formázta, mindegyik más kicsit, de egyformán játékosak és elevenek. A sötét bábuk vízköpők. Illés gondolt manókra vagy koboldokra is, de a vízköpők jobban ellensúlyozzák a tündéreket. Némelyik sárkányra vagy gyíkra emlékeztet, van, amelyiknek szárnya van, de olyan is, amelyiknek nincs. Mindegyik szemtelen és kópé, ravaszság ül a vonásaikon, de nem félelmetesek.

– Szabad? – kérdi csendes áhítattal Nikola, ujja az egyik vízköpő felett tétovázik. Illés szerint érdekes, hogy nem a tündéreket akarja megérinteni – talán vonzza a veszély, a sötétség? Vonzza-e őt a komorság? Vajon vonzódhatna valaha is hozzá? Az ég szerelmére, ezt a kérdést nem teheti fel, még magában sem!

– Igen.

Ahogy Nikola egyetlen ujjával óvatosan megérinti a vízköpő denevérszárnyra emlékeztető szárnyát, Illés karján felállnak a szőrszálak. Órákon keresztül dolgozott azon a vízköpőn, nincs olyan felülete, amit ne érintett volna ezerszer is, ahol ne lenne ott az érintésének emléke. Ahogy Nikola ujja végigsimít a szárnyon, úgy érzi, mintha a lány őt magát érintené, mintha az ujjával rajta simítana végig ennyi néma csodálattal. Illés teste csupa vágyakozó borzongás, csupa mélysötét izzás.

– Hogy lett a grafikából fafaragás? – pillant rá Nikola.

Illés visszafordul a vonat felé. Nem bír úgy a szavakra koncentrálni, hogy közben Nikola álmélkodó tekintete rászegeződik.

– Másodikos voltam, amikor egy délutáni külön foglalkozásra az iskola meghívott egy fafaragó mestert. Az iskola elvei közé tartozott, hogy ismerkedjünk meg minél több művészeti ággal, azokkal is, amelyeknek az oktatására nem volt lehetőségük. Nem akartam elmenni, ahogy a szobrászat, a faragás sem érdekelt. Rajzolni akartam, és jó is voltam benne. De anyádat minden érdekelte, semmiről se akart lemaradni, és rábeszélt, hogy menjek vele.

– Anya miatt találkoztál a faragással? – Nikola hangjába meghökkenés szökik.

– Igen. Sokkal tartozom neki ezért. Fanyalogva mentem, de ő lelkes volt, és ebből végül valami rám is átragadt. Ha már ott voltam, figyelhettem is. A mester egy öreg fickó volt, megmutatta az eszközöket, megmutatta, melyiket hogyan használjuk, majd kaptunk egy-egy fadarabot azzal a felszólalással, hogy próbálkozzunk kedvünkre. A legtöbben egyszerű formákat választottak, olyasmiket, mint a gyerekek építőkockái, és persze egyik sem lett tökéletes. Én nem választottam. A kezembe fogtam a fadarabot, és bármilyen képtelenség is, egy vágtázó lovat láttam. Ott volt előttem, láttam a fában. – Illés tudja, mennyire különösen hangzik ez, ezért nem is szokta gyakran elmesélni ezt a történetet. Hátrapillant Nikolára, de a lány érdeklődve néz rá, ezért folytatja. – Felemeltem a vésőt, de ahogy a fához érintettem, hogy kockát faragjak belőle, képtelen voltam megmozdítani. A fadarab még a délután végére is egy ugyanolyan fadarab volt, mint amikor kézbe vettem.

Illés nem tudná megmagyarázni azt az érzést, ami akkor fogta el, mikor felemelte a vésőt. Illett a kezébe, belesimult, és rajta olyan mély megnyugvás lett úrrá, amilyet addig még sose érzett. De amikor a fához közelített vele, feszültség lázongott benne, és azt érezte, nem helyes erőszakkal mássá formázni a fát, mint ami lenni akar. Vágtázó ló akart lenni. Ezért tette le a vésőt, és ezért vette elő a táskájából a vázlatfüzetét.

– És mi történt aztán?

– A foglalkozás végén mindenki bemutatta a munkáját, én csak a vállam vonogattam. Hogy mondhattam volna el, hogy a fadarabban egy vágtázó ló rejtőzik? Kamasz voltam, nem hiányzott, hogy hülyét csináljak magamból. De a mester a foglalkozás végén megkért, hogy maradjak, aztán pedig megkérdezte, miért rajzoltam. Csak ketten voltunk a teremben, és még ha nem is értettem, ami történt, elé tettem a füzetem. Kifaragni nem tudtam a lovat, de lerajzolni igen. Több szögből is felskicceltem. Az öreg hümmögve nézte, és mikor kijelentettem, hogy az a fadarab ez a ló, elkérte a rajzokat, de nem mondott semmi mást. Azt hittem, ennyi volt, nyilván azt hiszi, dacból nem faragtam. De egy hét után visszajött, behívattak az igazgató irodába, az öreg pedig letette elém a kifaragott lovat, és azt mondta, ha akarom, megtanít rá, hogyan lehetek képes én is ilyet faragni. Kijárta az igazgatóságnál, hogy külön foglalkozhasson velem, én pedig akartam.

– Ezért, igaz? – kérdi Nikola félénken. – Ezért nem működött az egyetlen komoly kapcsolatod. Neked a faragás a minden.

Illést meglepi, hogy Nikola így átlát rajta, hogy megérti – talán ezért válaszol őszintébben, mint máskor tenné.

– Senki sem akar második lenni, de jól van ez így.

„Nikola, mától te vagy az első számomra" – ver visszhangot Illésben, és fázós borzongás szalad végig a gerincén, hogy aztán egész testében lebénítsa. Mennyire fakadt mélyről, amikor ezt mondta? Mennyire igaz? Lehet-e igaz?

Hallja, hogy Nikola megmozdul a háta mögött. Oda se kell néznie, hogy tudja, mit vett észre.

– Ez a ló az – súgja a lány megilletődve. – De miért van belőle kettő?

Illés elmosolyodik, megfordul, és az asztal peremének dől. Nikola a sarokban áll, és úgy figyeli a két egyforma lovat, mintha különbséget keresne közöttük. De nincs egy hajszálnyi különbség sem.

– Mert az öreg megtanított rá, hogyan lehetek képes én is ilyet faragni.

Nikola ajkára bájos mosoly ível. Illés szeretné tudni, mire gondol most, de nem akar rákérdezni. Már megfigyelte, hogy Nikola csak akkor beszél magáról, ha nem sürgeti, ha nem faggatja. Meg kell várnia, hogy a lány magától nyíljon meg neki, bármilyen kérdés csak messzebb sodorná tőle.

– Él még?

– Nem. De megélte az első szobrom kiállítását.

– Biztos nagyon büszke volt rád.

– Igen, az volt.

– Szerintem most is nagyon büszke lenne – fordul felé édesen csillogó szemmel a lány.

Illés mellkasát összeszorítják a szavak. Reméli, hogy tényleg így lenne, bár nem biztos benne. Az öreg nem egyszer figyelmeztette, hogy túl sokat áldoz fel a faragásért. Illés szenvedélyesen tanult, bármit háttérbe szorított azért, hogy véső vagy faragókés lehessen a kezében, hogy formát adhasson a fának. Az öreg mindig azt mondogatta, hogy élnie is kell, hogy mindennek csak akkor lehet értelme, ha van kivel megosztani. Illés mindig úgy gondolta, elég, hogy a munkáját megosztja másokkal, de úgy sejti, az öreg nem így érette, amit mondott, erre azonban nem szívesen gondol.

Nikola elfordítja a tekintetét a lovakról, és az ablak előtt álló párnázott hintaszékhez ballag. Megáll előtte, összefűzi a háta mögött a karját, és félrebillentett fejjel Illésre néz.

– Nézhetem egy kicsit, ahogy dolgozol?

– Igen.

Illés nem tudja, mi ütött belé. Mindig utálta, ha nézik faragás közben, mert úgy érzi, ilyenkor bárki könnyedén a lelkébe láthat. Ráadásul, ha Nikola marad, ő aligha fog tudni koncentrálni. De a lány arca felragyog, és Illés nem akarja eltörölni ezt a ragyogást.

Nikola felhúzott lábbal elhelyezkedik a hintaszékben. Illés lopva mély levegőt vesz, hogy lecsitítsa háborgó idegeit, és újra a vonat felé fordul. Rutinosan lát munkához, de nem adja bele úgy a szívét-lelkét, mint máskor. Nikola jelenléte elvonja a figyelmét. A nyitva hagyott ablakon besurranó szellő a lány illatát sodorja felé. Semmihez sem fogható, tiszta illat, és Illés szeretne benne elmerülni. Az éjszaka neszei nem nyomják el Nikola lélegzetvételeinek a hangját, bár az is lehet, csak ő figyel ennyire kiélezve mindenre, ami Nikolához tartozik. Mintha a lány beette volna magát a lelkébe, mintha soha többé nem szabadulhatna tőle.

– Tizenhárom éves korom óta dolgozom – szólal meg Nikola halkan.

Illés szíve nagyot dobban, és bár a nyelve hegyén van a kérdés, hogy mégis hogyan találhatott munkát gyerekként, de nem teszi fel. Ha Nikola akarja, úgyis elmondja, nincs értelme faggatni. Hadd mondjon el a lány annyit, amennyit el tud vagy mer mondani.

Illés Nikola lélegzetvételeit számolja, ahogy vár. Már abból tudja, hogy a lány folytatni fogja, ahogyan mély levegőt vesz.

– A környéken, ahol akkoriban laktunk, sok volt az idős nyugdíjas, és... anyának éppen volt pasija, én meg nem nagyon bírtam, ezért sokat kóboroltam az utcán. Egyszer észrevettem egy bácsit, bottal járt, és mellé egy súlyosnak tűnő szatyrot cipelt. Megsajnáltam, és megkérdeztem, segítsek-e neki hazavinni. Már nem emlékszem, mennyi aprót nyomott a kezembe, mikor elértük a lépcsőházát, de arra igen, hogy kacsintva mondta, hogy egy kis csokira való. Arra gondoltam, hogy inkább kenyeret veszek majd belőle.

Nikola elhallgat, és Illés nem biztos benne, hogy fog-e többet mondani, de akkor sem kérdez. Ugyanúgy dolgozik a vonaton, mint eddig, mintha Nikola meg se szólalt volna, de közben izgatottság morajlik benne, mert a lány végre megbízik benne.

– Így kezdődött. Utána lestem az alkalmat, hogyan segítsek az időseknek, és szépen lassan egyre többen bíztak meg mindenfélével, bevásároltam nekik, segítettem főzni, takarítani, ilyesmi. Akkor nagyon büszke voltam magamra, csak utóbb értettem meg, hogy semmi olyat nem tettem, amire ők maguk nem lettek volna képesek egyedül is. Azt hiszem, híre ment közöttük, hogy mennyire szükségünk van a pénzre, és így segítettek. De azért talán szerették is, hogy ott vagyok. Jó hallgatóság voltam, nekik pedig többnyire nem volt senkijük, és szívesen meséltek az életükről. Visszajártam hozzájuk akkor is, amikor elköltöztünk, sőt, később ők segítettek rendes munkához jutni. Jártam takarítani, dolgoztam konyhán, szórólapoztam, persze mindent feketén. Nem tudom, hogy intézték el, de elintézték. Szerencsés voltam.

Nikola érezhetően küszködik a szavakkal, a hangja elvesző és fátyolos, Illés érzi, hogy nehezére esik erről beszélni. Talán soha nem is tette még.

– Én... ezt most nem azért mondtam el, mert sajnálatra vadászom – hadarja Nikola zavartan –, csak... idősekkel szeretnék majd dolgozni. Ők megmentettek engem, pedig ehhez semmi érdekük nem fűződött. Olyan sokan maradnak egyedül, olyan sokakkal nem foglalkozik senki, és ez nincs így jól. Ezt sose mondtam el senkinek, és csak... most neked el akartam mondani – fejezi be a lány sután.

Illés most érti meg, hogy Nikola adni akart neki valamit cserébe a saját történetéért. Bizalmat bizalomért. A lánynak fontos, hogy ő mesélt neki magáról, hogy közelebb engedte, de ahogy ő, úgy ezt Nikola sem tudja igazán kifejezni, ezért hát inkább beszélt magáról.

Illés Nikola felé fordul, de ahogy a lányra pillant, jobbnak látja, ha nem fűz semmit a történethez. Annyira elveszettnek és összetörtnek látszik a lány, ahogy ott gubbaszt a hintaszékben. Összefonódik a tekintetük, és Illés meglátja Nikola szemében a kérést, hogy ne feszegessék a múltat, de Illés nem tudja teljesen szó nélkül hagyni. Nikola sosem volt gyerek vagy fiatal, mert nem engedhette meg magának, hogy az legyen, de most lehetne, és ezt tudnia kell.

– Dávid apja mindig jól fizet a kisegítőinek, a többi napon nem lenne muszáj dolgoznod. Jól megy a vállalkozásom, Nikola, semmi szükség a pénzedre, és megérdemled, hogy legyen egy igazi nyarad.

– Nem tudom. Azt hiszem, hülyén érezném magam, ha nem dolgoznék – húzza el a száját már-már bocsánatkérőn Nikola.

– Ezt nem tudhatod meg, míg ki nem próbálod.

– Átgondolom, jó?

– Rendben.

Meghitt csend ereszkedik rájuk. Nikola tekintetét bizalom mélyíti el, és ettől Illés egész világa megrendül. Mennyire engedheti magához közel a lányt, hogy ne roppanjon bele? Mennyire szeretheti meg, hogy ne fájjon, amikor majd egy év múlva elmegy? Egyáltalán van erre bármi befolyása? És mit kezdjen ezzel a rohadt vonzalommal, ami még most is arra sarkallja, hogy kapja fel a lányt, vigye a hálószobájába, és csókolja addig a testét, míg Nikola mindent el nem felejt?

Illés feldúltan fordul el, bár reméli, ez Nikolának nem tűnik fel. Percekkel később észreveszi, hogy Nikola csendes lélegzetvételei szuszogássá szelídülnek. Illés sóhajtva leteszi a vésőt, és a lányra pillant. Milyen békés így, hogy alszik. Az arca kisimult, és sokkal fiatalabbnak látszik, mint egyébként. Pokolra fog jutni, amiért kívánja.

Illés halkan kimegy a műhelyből, a nappaliban felkapja a plédet, amit Trix használt, mikor itt aludt, majd visszaérve óvatosan betakarja Nikolát. A lány elmosolyodik álmában.

______

Bővült a blog galériája Dávid fotójával. :)

https://papirsziv.wordpress.com/galeria/galeria-mesek/