„Te vagy az apám?"

Nikola egész élete a hátizsákjában lapul, egy kocsmában ül, és úgy hiszi, az apját bámulja. Furcsa úgy figyelni egy idegen férfit, hogy közben azt latolgatja, vajon lehet-e az apja. Egy szemernyit sem hasonlítanak egymásra, de ha nem ő nemzette, akkor miért akarta volna az édesanyja, hogy megkeresse? Miért írt neki levelet? Egy levelet, ami jelenleg Nikola hátizsákjában lapul, és neki fogalma sincs arról, mi áll benne. Megfordult a fejében, hogy feltépi a borítékot, de nem volt hozzá mersze – még reménykedni akar.

Nikola mindig kíváncsi volt rá, milyen lehet az apja, és ez a fickó remegős sóvárgást ébreszt a gyomra mélyén és szaporább dobogásra készteti a szívét. Talán csak az izgalom vagy az idegesség teszi, talán valami más. Mert mi van, ha a teste zsigerileg érzi, hogy ez a férfi nem idegen számára? Vajon lehet ilyesmit érezni?

Oda kellene hozzá mennie. Már legalább fél órája le se veszi róla a tekintetét, minden pillanatban arra készül, hogy feláll, de a lába nem engedelmeskedik az akaratának. Vagy csak könnyebb ezt hinni, mint beismerni, hogy gyáva. Mert mi van, ha ez a férfi mégsem az apja?

Ha elég sokáig nézi, talán talál kettejük között egy reménysugárnyi hasonlóságot. Nem kell több, csak egy egészen picike hasonlóság, abból már elég erőt merítene, hogy elé álljon és megszólítsa.

Baromság – torkolja le magát. Ha lenne elég ereje, már rég odament volna. Gyáva és kész, és mindegy, mennyit agyal, végül oda fog majd menni, mert nincs más választása. Ez a férfi az utolsó reménye. Ennyit hagyott rá az anyja. Egy nevet, egy címet, egy fényképet. Egy újságból kivágott, szemcsés és kicsit elmosódott képet, de a pasi mogorva és közönyös tekintete annyira jellegzetes, hogy amint Nikola belépett a kocsmába, rögtön felismerte őt. Pedig csak azért akart bejönni, hogy erőt gyűjtsön, mielőtt felkeresi a megadott címen. Nem számított rá, hogy pont ő lesz az első, akit megpillant.

Reméli, hogy a fickó nem azért van itt, mert alkoholista. Nikola köszöni szépen, de egy alkoholista és drogos anya mellett nőtt fel, apából hálás lenne, ha nem ugyanilyet fogna ki. Bár a férfi előtt fél órája ugyanaz az üveg sör áll, és még nem ért a végére, szóval nem valószínű, hogy az ital miatt érkezett.

Nikola csak egy pohár ásványvizet kért a pultnál, elvből nem iszik alkoholt, soha, semmilyen alkalomból, minden más pedig felesleges kiadásnak tűnt, csak hát mégsem akart úgy üldögélni itt, hogy nem iszik semmit. A víz legalább kellemesen csillapítja a szomját, jólesik a hosszú vonat- és buszút után, főleg ebben a melegben.

– Helló!

Nikola úgy rezzen össze, mintha csínytevésen ért gyerek lenne. Az asztala mellett egy fiatal, szőke srác áll, nem lehet sokkal idősebb nála, nagyjából a húszas évei elején járhat. Helyes gyerek, jó kiállású, de Nikolát egyáltalán nem mozgatja meg.

– Helló! – visszhangozza, jobb híján. Nem igazán tudja, hogyan kommunikáljon fiúkkal vagy férfiakkal, vagy úgy általában véve az emberekkel. Sosem volt lehetősége megtanulni, ezért nem is igen szokott ismerkedni, és ezen a szokásán nem most akar változtatni.

– Itt nyaralsz? – A srác kivillantva hófehér fogait elbűvölően mosolyog, de Nikolára ez sincs semmilyen hatással.

– Nem. – Kedvesebbnek kellene lennie, végül is lehet, hogy itt fog élni, márpedig a fiú a helyiek magabiztosságával érdeklődik felőle. – Ne haragudj, most érkeztem, és kicsit fáradt vagyok – toldja meg udvariasan, és még egy vérszegény mosolyt is az arcára kényszerít.

– Hát, ha akarsz lazítani, ott hátul dartsozunk, beszállhatsz.

Nikola a mutatott irányba fordul. A kocsma hátsó fertályából két szintén huszonéves srác int felé vigyorogva. Nikola összevont szemöldökkel fordul vissza a fiú felé. Nem érti, mit akarnak tőle. Nem áltatja magát, nem egy világszép lány, a vonásai kissé kemények, a teste pedig minden, csak nem dögös. Idővel talán kikerekedik még – legalábbis ebben bízik –, de jelenleg olyan, mint egy csenevész kóró. A feneke lapos, a melle kicsi, formátlanul vékony és még csak nem is túl magas.

Valószínűleg csak azért kíváncsiak rá, mert még nem látták itt – dönti el magában végül. Vagy talán a hallgatagsága és zárkózottsága miatt titokzatosnak tűnik, nem úgy, mint azok a lányok a sarokasztalnál, akik viháncolva meresztgetik rájuk a szemüket.

– Köszi, de most inkább csak üldögélnék.

– Ha meggondolnád magad, bármikor örömmel látunk. Balogh Dávid – nyújtja felé a fiú a kezét. Nikola félszegen megszorítja.

– Hollósy Nikola.

– Nos, Nikola, bármi is hozott ide, örülök, hogy itt vagy, és remélem, meggondolod majd magad – kacsint rá. – Szívesen mesélnék neked a helyi őrült legendákról, csak hogy tudd, mire számíthatsz itt.

Nikola nem érti, miért csiklandozza végig puha borzongás a gerincét. Biztos nem a fiú az oka, mert bár jóképű, de ő semmiféle vonzalmat nem érez iránta.

– Helyi őrült legendák? – visszhangozza, pedig Dávid valószínűleg csak flörtölni akar vele. Talán csak poénkodott, ő meg botor módon komolyan veszi.

Dávid az asztalra támaszkodik, és közelebb hajol hozzá.

– Van egy szeszélyes varázstavunk – súgja cinkos tekintettel.

Nikola szeme elkerekedik, vajon komolyan beszél a fiú?

– Tényleg?

– Igen, de többet nem húzol ki belőlem – egyenesedik fel Dávid. – Hacsak nem gondoltad meg magad.

Nikola kíváncsi, de nem annyira, hogy elszalassza a lehetőséget a reménybeli apjával. Sokkal jobb, hogy itt találkozhat vele, mintha az otthonában kellene felkeresnie, és bármilyen csábító is, hogy különös helyi legendákról halljon, még az is lehet, a ma éjszakát sem tölti itt. Nincs értelme hagyni, hogy ez a kis település a különcségeivel magába szippantsa, mikor lehet, soha nem fogja az otthonának nevezni, és bár vonzódik mindenhez, ami túlmutat a valóság megszokott határain, ennek akkor sem most van itt az ideje.

– Talán majd legközelebb – hárítja el a meghívást.

– Szavadon foglak. – Dávid köszönés nélkül, de bátorító pillantást vetve rá elfordul, és visszasétál a haverjaihoz.

Nikola megkönnyebbülten felsóhajt, és a tekintetét újra a férfi felé fordítja, aki talán az apja. Vass Illés – így hívják. Nikola szép névnek találja, és illik is a férfihoz. Komor, de méltóságteljes. Talán kicsit rideg, távolságtartást sugall – akárcsak Illés maga. Amióta Nikola belépett és leült a kocsma másik oldalában, szemközt a férfival, Illés egyedül ül. Senki nem lépett oda hozzá, senki nem köszöntötte, és ő sem figyel senkire. Olyan, mint egy lakatlan sziget, körülötte derűs óceán, ő azonban magányos és elhagyatott.

Vajon vár valakit? Vagy csak azért ugrott be, hogy megigyon egy sört? De ezt otthon is megtehetné, nem kell hozzá közönség – és a férfi nem tűnik túl emberszeretőnek. Nikola ajkára halvány mosoly rebben. Úgy tűnik, ez közös bennük.

Nikola elfordul, és a székre tett hátizsákjából előveszi az anyja levelét, amelyet akkor talált meg, mikor a halála után átválogatta a cuccait. Ez a levél az egyetlen, ami azt mutatja, az anyjának fontos volt és törődött vele. Egy tiszta pillanatában vethette papírra a sorokat. Nikola nem akarja, hogy erre a gondolatra összeszoruljon a torka, mert igenis dühös akar lenni az anyjára. Haragudni akar rá, amiért túladagolta magát, amiért itt hagyta, amiért sosem volt igazán az anyja. Nem akarja sajnálni őt, és azt sem akarja, hogy hiányozzon. Nem akar fájdalmat.

A levelet és a borítékot szorongatva pillant újra Illésre. Az anyja azt kérte, ha vele valami történik, Nikola keresse meg ezt a férfit és adja át, amit az anyja neki írt. Nikola mély levegőt vesz. Meg tudja tenni, képes rá.

Megissza a maradék, már kevéssé hideg vizet, felveszi a vállára a táskáját, és megacélozva magát feláll. Csak pár lépés. Szétfoszlik körülötte a kocsma zaja. Nem hallja a beszélgetések moraját, a poharak és a biliárdgolyók koccanását, nem érzi az alkohol fanyar szagát, nem érzi a nyár melegét a bőrén. Egyedül arra koncentrál, hogy összekaparja magában a szavakat, amelyeket mondania kell.

Megáll a férfi asztala előtt. Illés lassan emeli fel a fejét, és úgy néz rá, mintha máris a pokolba kívánná. A férfi szeme mélykék, olyan, mint az éjszaka álmokkal telefestett, csendes kékje. Néhány sötétbarna, szinte már fekete tincs a homlokába hullik. A szeme sarkában és a homlokán finom ráncok, az arca kifejezéstelen és közönyös, a vonásai kemények és durvák. A sötét borosta csak még szigorúbbá és kérlelhetetlenebbé teszi a tekintetét. Nikola úgy saccolja, Illés egyidős lehet az anyjával, vagy talán idősebb is pár évvel, tehát lehet az apja.

– Elnézést, leülhetek? – kérdi megszeppenten.

– Nem. – A férfi még csak nem is gondolkodik a válaszon, egy törékeny pillanatnyit sem.

– Kérem szépen – súgja Nikola megbicsakló hangon. Haragszik magára, amiért képtelen visszaszorítani a benne tomboló érzéseket. Máskor képes mindent mélyre űzni, most miért nem?

A férfi hátradől, összefonja a mellkasa előtt a karját, és pimaszul végigmustrálja a lányt. Nikola testében mélysötét lángok lobbannak, az arcára pír szökik. Valószínűleg soha nem érezte még magát ennyire zavarban. A férfi gúnyos mosolyra húzza az ajkát, amikor újra összekapcsolódik a tekintetük. Nikola szíve válaszul hevesen dobban.

– Eltévesztetted az irányt, kislány, a tinik ott hátul vannak – közli szenvtelenül Illés.

Nikola szemébe könnyek szöknek. Nem így képzelte ezt a találkozást. Nem így akart indítani, de a fenébe is, akkor sem hagyja magát eltántorítani! Ő is összefonja maga előtt a karját, majd hasonlóan gúnyos mosollyal a férfira mered.

– Maga egy arrogáns seggfej, de akkor is beszélnem kell magával.

Illésből rövid, rekedtes nevetés szakad fel.

– Én vagyok arrogáns?

Nikola összeszorítja a száját, nehogy kibukjon belőle, hogy ezt a tulajdonságát talán pont tőle örökölte – bár ő maga jobb szereti állhatatosságnak nevezni, esetleg makacsságnak. Nem arrogáns, csak határozott, azért van különbség.

Nem törődik a pasi figyelmeztetőn villanó tekintetével, kihúzza az egyik széket, és a földre téve a táskáját leül. Behunyja a szemét, hogy erőt gyűjtsön, aztán a férfi szemébe fúrja a tekintetét.

– Hollósy Nikoletta lánya vagyok.

Illés meglepetten pillant rá, de nem mond semmit, így hát Nikola folytatja.

– Két hónappal ezelőtt meghalt. – Bármilyen szörnyű is legyen, nem esik nehezére kimondani. Az anyja túl régóta nem volt már az anyja, sokkal régebben vesztette el, mint két hónap.

– Sajnálom – súgja a férfi, és a szemében őszinte fájdalom tükröződik. Az asztalra támasztja a karját, most kevésbé tűnik zárkózottnak és elutasítónak.

– Arra kért... – Nikola hangja bosszantóan megremeg. Megnyalja a száját, mielőtt újra nekifutna. – Arra kért, hogy ezt adjam át – csúsztatja a férfi elé a borítékot, aztán úgy húzza vissza a kezét, mintha megégette volna magát.

Végre. Megtette, amit az anyja kért. Nem hitte, hogy ekkora megkönnyebbülést fog érezni, amikor átadja a levelet, kiélvezni azonban már nincs ideje, mert a feszültség alattomosan visszakúszik a testébe, amikor Illés felhős tekintettel a kezébe veszi a levelet.

Nikola alig pislog, ahogyan figyeli, amint a férfi feltépi a borítékot és kihajtogatja a levelet. Illés tekintete végigfut a sorokon. Nikola heves szívdobogással, egyre rémültebben nézi, hogyan lesz sötét és borús Illés arckifejezése. A férfi a lap alján tart, amikor megremeg a keze és zizzen a papír.

– Baszd meg, Niki! – mordul fel a férfi, Nikola pedig összerezzen.

Ha a férfi így fogadja, hogy ő az apja, az nem kifejezetten ígéretes. De talán csak a sokk teszi, hiszen nem számíthatott rá, hogy ma, miközben nyugodtan meg akar inni egy üveg sört, összezilálódik az élete. Nikola abban bízik, hogy ha megismeri, akkor szeretni fogja, és ha így lesz, akkor talán majd ő sem érzi magát ennyire zavarban, talán egy idő után múlik majd ez a remegős gyengeség.

Már ha egyáltalán ez a férfi az apja.

– Te vagy az apám? – bukik ki Nikolából tehetetlenül. Csak futólag veszi észre, hogy tegezésre váltott, de a szavak már kint vannak, úgyhogy mindegy. Reménykedve mered a férfira, a gyomra öklömnyire zsugorodik, a szíve pedig olyan sebesen ver, mintha percekbe akarná belesűríteni élete összes dobbanását.

A férfi Nikola felé fordul, a tekintetében gyengédség és ijedtség, amitől a vonásai is mintha lágyabbak lennének, vagy talán csak a lány szeretné ezt hinni. Igen, szeretné hinni, hogy a férfiban van gyengédség és tudná őt szeretni.

Illés mély levegőt vesz. Nikola teste megfeszül, ahogy a válaszra vár.