Akane egy teljesen ismeretlen helyen találta magát. Gyönyörű volt, akár egy virágzó liget. Egy kis kerti pagodában ült, ami sötétszínű fából készült. A virágszirmok hófehér és rózsaszín esőként hullottak és kavarogtak körülötte mindenfelé, olyan sűrűn, hogy alig lehetett látni magát a kertet tőlük, és mindent beragyogott egy lágy, narancssárga és aranyszínű fény, amelyet a távolban lemenő Nap árasztott magából.

Akanénak pislognia kellett párat, mire a szeme hozzászokott a hirtelen fényhez az éjszaka sötétsége után.

Egy ismeretlen nő állt előtte, akit még soha életében nem látott. Biztosan emlékezett volna rá, ha egy ilyen gyönyörű személlyel találkozik.

Hollófekete volt a haja és gyönyörű, vörös és fehér kimonót viselt, amire kecses darumadarakat hímeztek díszítésként, amik szárnyaikat kitárva repültek vörös napkorongok előtt. A nő fején hegyes csúcsokban végződő aranykoronát viselt, az övszalagjába pedig egy színarany katana volt bedugta. A ruhája alapján egy japán császárnő is lehetett volna, de arany szemei és a belőle sugárzó fény és erő világosan jelezte, hogy ő még annál is több. Egy megfoghatatlan lény, aki eddig Akane lelkének mélyén rejtőzött, várva a pillanatot, hogy második Napként áraszthassa el a fényével a lány egész lelkét.

- Már régóta vártam, hogy eljöjj ide.

- Várt rám? – értetlenkedett a lány.

A nő nem szólt semmit, csak a kezét nyújtotta felé. Akane egy pillanatig megcsodálta kecses, hosszú ujjait, aztán elfogadta a segítségét és felállt. Meglepődött, hogy a karcsú nőben mennyi erő van, ahogy felhúzta.

- Gyere, sétálj velem egyet! – invitálta és a lánynak eszében sem volt nemet mondai.

Követte a csodaszép nőt le a pagoda néhány lépcsőjén, majd elindultak a virágszirom esőben a fák között.

- Gyönyörű ez a hely. – ámult a lány, de megijedt, hogy még a végén lenyel pár virágszirmot, ezért gyorsan becsukta a száját.

- Úgy gondolod? – kérdezte sejtelmesen a kísérője.

- Igen.

- Nos, ez a te érdemed, hiszen ez a te lelked.

- Hogy micsoda?

- Ez a lelked, a belső világod.

- De hiszen ez a hely... hatalmas. – ahogy körbepillantott kételkedett benne, hogy a virágzó erdőnek és a kertnek lenne határa.

- Valóban. – biccentett a nő. – Ez már csak ilyen.

Megálltak egy kristálytiszta vizű tó mellett, amiben hatalmas fehér és téglaszín koi halak úszkáltak, a vízfelszín mégis mozdulatlan maradt.

- Mielőtt megkapnád a válaszaidat, be kell gyógyítani néhány sebet a lelkeden.

- Sebet?

Komor biccentés volt a válasz.

A nő lehajolt és egyik mutató ujjával megérintette a tó felszínét. A vízben aranyfénnyel izzó gyűrűk keletkeztek és mire elérték volna a tó túlsó partját, Akane hirtelen máshol találta magát.

Újra az álmában volt, az autójuk előtt állt, amiben az édesapja ült és rémülten őt figyelte. Akane-val szemben pedig ott tornyosult a hatalmas lidérc és az egyelten, ami a lány és a lidérc között állt...

Az arany gömb szertefoszlott és az a gyönyörű nő állt Akane előtt, akivel az előbb még a kertben sétáltak.

- Te voltál!  - jött rá a lány. – De akkor te...

- Mindent a maga idejében. – szakította félbe a nő, majd egyetlen intésére eltűnt a lidérc, aztán az autók, a kereszteződés és a lámpa is. Semmi nem maradt ott csak Akane, az apja és az aranyszemű nő.

- Akane, kislányom. Nagyon sajnálom! – mondta az édesapja.

A lány értetlenül nézett rá.

- Apa! De hát megtámadtak! Az a lidérc...

- Sajnálom, hogy ennyi éven át nem emlékezhettél! – mondta a férfi bűnbánóan, majd átölelte a lányát.

Akane agyáról ekkor mintha köd szállt volna fel és hirtelen már mindenre emlékezett. Ő látta a szellemeket már korábban is! A lidércet is látta, ami rájuk támadott, de valamiért egy időre... elfelejtette, mintha kitörölték volna a fejéből.

A lidérc... őt akarta. Már akkor is vadásztak rá. De az édesapja megmentette, a saját élete árán és ott volt még egy... halálisten.

A fekete kimonós férfi szomorúan nézett rá, miután levágta a lidércet, ami előzőleg felfalta az édesapja lelkét. Felfalta. Vagyis a lelke odaveszett, sosem került a Lelkek Világába.

Akane könnyei eleredtek és szorosan ölelte magához az apját, ujjaival görcsösen kapaszkodott a vállába.

A halálisten valahogy megváltoztatta az emlékeit és elnyomta a lélekenergiáját is. Onnantól kezdve megint nem látta sem a szellemeket sem a lidérceket és nem is vadásztak rá. De aznap mikor Kaitoval találkozott ez a varázs, vagy legyen bármi is, megtört. Újra látott mindent és újra veszélyben volt. Csakhogy most már képes volt harcolni és megvédeni magát.

- Apa! – zokogta a lány és a férfi vállába fúrta a fejét.

- Sajnálom kislányom! De nem kell félned! Hiszen olyan erős és ügyes vagy!

- Nem tudtalak... pont téged nem tudtalak megmenteni! – zokogta Akane. – Ha már akkor tudtam volna, hogy milyen erőm van...

- Még csak egy gyerek voltál Akane. – az apja megsimogatta a fejét, pont, ahogy kislánykorában tette. – Nem tehettél ellene semmit, nem a te hibád volt. Ne okold magad!

Ne emészd magad!

Szinte ugyanazt mondja, amit Torres-san is. Tényleg nem az ő hibája lenne? Hiszen ha látta a lidércet, akkor már akkor is volt lélekenergiája! Segíthetett volna! Megmenthette volna az apját! Ám egy kis hang szólalt meg a fejében, elnémítva a bűntudatot: de hát csak hat éves voltam!

Igen, ez így igaz.

Letörölte a könnyeit és kissé eltávolodott az apjától, hogy a szemébe nézhessen. A férfi tekintetében büszkeség és örömkönnyek csillogtak, ahogy ránézett.

- Már a születésedtől fogta tudtam, hogy különleges vagy Akane. Érzetem, hogy van benned valami több. Nem is hinnéd, hogy milyen hatalmas erőd van és milyen csodákra vagy képes! Ne térj le erről az útról kislányom! Maradj mindig ilyen tisztaszívű és igaz, mint most! Segíts, ahány léleknek csak tudsz! Mentsd meg őket!

A hüvelykujjával még letörölt egy könnycseppet a lánya arcáról, majd szép lassan elhalványult az alakja és eltűnt.

Egy kéz nehezedett Akane vállára. Az aranyszemű nő volt az. Ott állt szorosan mellette és ismét a virágzó fákkal teli kertben találták magukat a tó partján. A koi halak felugráltak a tóból, aminek a vize immár nem volt természetellenesen mozdulatlan. A virágszirmok pedig már nem hullottak hóként rájuk, így teljes pompájában láthatóvá vált az arany naplemente. A fák között hűs szellő fütyült végig és gyöngéden rezgette a lombokat.

- Készen állsz végre. – mondta a nő. – Végre elmondhatom neked, hogy mi a nevem.

Akane visszafojtott lélegzettel figyelt az előtte álló alakra, még a szemét is lehunyta. A csodaszép nő a füléhez hajolt majd belesuttogott egyetlen szót.

A lélekölő kardja nevét.

***

A suttogás még mindig nem halt el a fülében, mikor kinyitotta a szemét és a Tokió fölötti sötét égre bámult fel. A napkelte még messze volt, hűvös szél fújt a magasban, ahol Akane ült. Hirtelen, mintha az érzékei kiélesedtek volna. Hallani vélte, ahogy valahol néhány emelettel alatta az öccsei és az édesanyja az igazak álmát alusszák és hallkan, egyenletesen veszik a levegőt. Az odalenti forgalom zaja is mintha erősödött volna, a színek pedig valahogy élénkebbnek tűntek.

Hogy is mondta a kardja szelleme? Begyógyított egy sebet a lelkén.

Kezébe fogta a kardját és hálásan pillantott le rá.

- Köszönöm. – mondta.

Mikor lement és visszabújt a testébe, azzal a tudattal aludthatott el, hogy immár képes lesz a nevén szólítani a kardját és valóban elkezdődhet a halálistenné válása. Elindult egy úton és megfogadta, hogy bármi is történjék, nem fog letérni róla, soha.

Nem félt, mert tudta, hogy nincs egyedül és a célt is világosan látta a szeme előtt.

***

Taro némán becsukta a résnyire nyitott ajtót. Mikor lépteket hallott, az édesanyja és a nővére közös szobájából, először azt hitte, hogy csak a fürdőbe ment ki valamelyikük, de aztán megérzett valamit.

Ő maga sem tudta rá a magyarázatot, mintha egy hatodikérzéke kapcsolt volna be. Idegesítette a dolog és csak, hogy lenyugodhasson végre felkelt, lábujjhegyen kiosont az öccsével közös szobájából és óvatosan benyitott a szomszédos helyiségbe. Az édesanyjuk és Akane is az ágyukban feküdtek.

Na, tessék! Butaság az egész! – gondolta és már csukta volna be az ajtót, ám ekkor valami megjelent a teraszon. Mintha egy ember lett volna, bár a fiúnak fogalma sem volt, hogy hogy kerülhetett oda egy ember egyik pillanatról a másikra, hiszen kívülről lehetetlen volt felmászni.

Aztán az alak benyitott és ekkor a fiú meglátta.

Akane volt az. Furcsa fekete kimonót viselt és az oldalán egy katanát.

Micsoda?! De hiszen Akane ott fekszik...

Akane odasétált az ágyához, amiben pizsamában, mozdulatlanul feküdt éppen. Talán túlságosan is mozdulatlanul.

Taro tátott szájjal figyelte, ahogy a nővére lehajol, majd egyszerűen belebújik a saját testébe, mintha csak egy hálózsák vagy kabát lenne. Ezután a fekvő Akane szemei kinyíltak, az ablak felé fordult és nemsokára elaludt.

Mégis mi ez az egész? – gondolta a fiú, miközben visszabotorkált a saját ágyába.

Mikor lehunyta a szemét, bevillant előtte egy kép. Az a fura halálfejes kesztyű, amit a nővére elejtett. Sosem látta azelőtt nála, de még csak hasonló dolgot sem.

Volt valaha egyáltalán Akanénak kabalája?

Nem. A nővére nem volt babonás, nem hitt a kabalákban sem. De akkor mégis mi folyik itt? Tényleg azt látta, amit látott? Két Akane volt, aztán az egyik... Ez csak egy álom! Mindjárt felébred! Mindjárt...

Ám ébredés helyett éppen hogy elaludt és fel sem kelt, míg reggel az öccse el nem kezdte a vállánál fogva finoman rázogatni.

- Kelj fel Nii-san! – ragyogott rá az ágya fölött álló Teiji, aki már felöltözve és megfésülködve állt ott.

Hogy a francba csinálja?!

- Indulunk várost nézni!

Taro megdörzsölte a szemét.

- Hány... hány óra van? – nyögte ki nagy nehezen, miközben alig látott a szobába beáradó napfénytől. Szokott ilyen erősen sütni ilyenkor a Nap?

- Mindjárt hét. – felelte az ikre készségesen.

Teiji kicsit meglepődött, mikor Taro hozzávágta a párnáját, majd visszadőlt a matracra és elfordult a másik irányba.

- Hét?! Szórakozz mással öcsi! Kizárt, hogy én nyolc előtt felkeljek, ha nem kell iskolába menni!

A két fiú egy szempillantás alatt összevitatkozott és addig nem is hagyták abba, míg Akane be nem rontott és rájuk nem ordított, hogy fogják be, mert van, aki még aludna ilyenkor.

Taro gyorsan végigmérte a nővérét. Ezúttal semmi különöset nem látott rajta, a szokásos fehér pizsamatrikóját viselte rózsaszín pöttyös térdnadrággjával, hosszú világosbarna haja pedig olyan rendezetlen volt, akár egy szénaboglya. Pontosan úgy nézett ki, ahogy minden reggel szokott. Se fekete kimonó se katana.

Akane nem vette észre, hogy idősebbik öccse megkönnyebbülten felsóhajt, mert közben már Teijihez beszélt.

- Hová is megyünk ma?

A kérdezett előhúzott inge zsebéből egy brossúrát.

- Múzeumba! – közölte széles mosollyal az arcán. – Nyílt nemrég a városban egy edo-korabeli kiállítás!

***

Akane, Teiji és Taro egy hosszúkás üvegvitrin előtt álltak és a benne lévő díszes katanát csodálták. Teiji lelkesen felolvasta a vitrin előtti kis táblácskáról, hogy mit kell tudni róla.

- A Kusanagi tartományt uraló szamurájklán családi öröksége volt. Apáról fiúra szállt. – foglalta össze röviden az ismertetőt.

- Kusanagi tartomány? – ráncolta a szemöldökét Akane. – Még sose hallottam róla.

- Nem véletlen. Elég kicsi tartomány volt. Végül a földesurat és a családját megölték és a terület beleolvadt egy nagyobb sógunátusba.

- Ilyen menő kardjuk volt és mégsem tudták megvédeni magukat? – horkantott megvetően Taro.

Akane a szája elé tette a kezét, hogy elrejtse a mosolyát. Vajon az öccse mit szólna, ha látna egy lélekölő kardot?

- Gyerekek nem vagytok éhesek? – lépett oda melléjük az édesanyjuk, aki addig a szomszédos vitrinen lévő ékszereket és egy gyönyörű, de megviselt égszínkék selyemkimonót csodált. Az információs tábla szerint az utolsó Kusanagi földesúr lányáé voltak.

- De még mennyire!

- Mint a farkas!

- Az nem kifejezés!

A három gyerek, tökéletesen egyszerre felelt. Az édesanyjuk kuncogott.

- Mindjárt gondoltam! Gyertek, van a szomszédban egy étterem, menjünk át oda!

- Király! – mondták szintén egyszerre.

***

Valami nem stimmelt. Taro nem volt se vak se hülye és azonnal észrevette, hogy a nővére furcsán viselkedik. Épp a múzeummal szemben lévő kis étterem teraszán ettek egy hatalmas napernyő alatt. Akane mosolygott ugyan, de csak ritkán beszélgetett velük és folyton szétnézett, mintha arra számítana, hogy rájuk támad valaki... vagy valami.

Egyésze jutott, ami a múltkor történt. Nem látta tisztán, de mintha lett volna valami az utcán, pont a házuk előtt. Mintha valami fura hatodikérzéke bekapcsolt volna és egy nagy tömeget érzékelt maga előtt, de látni nem látott semmit. Aztán betört az ablak, Akane rájuk vetette magát és ezután semmire nem emlékezett. Hogy menekültek meg? Mi történt?

- Minden renden Akane-nee? – kérdezte Teiji. Ezek szerint ő is észrevette.

A salátáját piszkáló Akane hirtelen Teijire kapta a tekintetét.

- Mi? Pe-persze hogy rendben! Elvégre most nyertem egy bajnokságot és nyaralunk nem?

- De, csak olyan... feszültnek tűntél.

- Kislányom, csak azt ne mondd, hogy máris a következő verseny jár az eszedben! – mosolygott ár az anyja.

- Nem, csak... Mindegy! – végre mintha igazi lett volna a mosolya. – A lényeg, hogy minden rend-

Robbanás rázta meg az utcát. A tányérok rezegtek az asztalokon, a poharak és az üres székek is felborultak, az ernyőket pedig vadul cibálta a lökéshullám.

- Mi- mi ez? – az édesanyjuk azonnal felugrott és magához ölelte a két fiát.

- Megnézem! – mondta Akane elszántan, sem a hangjában sem a tekintetében nem volt félelem, egyenesen állt és az utca vége felé nézett, ahonnan egy épületből hatalmas füstfelhő szállt fel.

- Ne! – szólt rá az anyukája. – Akane nem mehetsz!

- Vigyázni fogok! – mondta a lány. – Nem megyek messzire! Nyugi! – a tekintete egy pillanatra Tarora villant.

Mivel még mindig az ikreket ölelte, az anyjuk nem tudta megakadályozni, hogy Akane el ne fusson, üldözni pedig esélytelen volt, hiszen a nővérük karate bajnok. Az erőnléte magasan felülmúlta a család többi tagjáét.

Jobb híjján a többi vendéggel együtt gyorsan behúzódtak az étterembe, ahol mindenki idegesen kérdezgette a pincéreket és a kassza mögött álló lányt, hogy mi történik. Az étterem dolgozói azonban ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint a vendégek. Néhányan az ablakokhoz mentek és fényképezni kezdték a füstölgő épületet.

Miközben odabent leültek egy szabad asztalhoz, Taronak egy dolog járt a fejében. Amikor elrohant, Akane kezében ott volt az a furcsa halálfejes kesztyű, ami most már biztos, hogy nem egy egyszerű kabala.

***

Akane futott, amilyen gyorsan csak bírt. Több ájultan fekvő, de lélegző ember mellett is elhaladt és már a rendőröket és a tűzoltókat is kihívták, lehetett hallani a közeledő szirénázó autók hangját. A lány elbújt a szomszédos épület mögött sikátorban, majd felhúzta a kesztyűt és ököllel a saját mellkasába vágott.

Lelke azonnal kipattant a testéből, ami rongybabaként csuklott össze. Nem törődött vele, csak felugrott a magasba. Már korábban is észrevette, hogy mivel a halálistenek tulajdonképpen lelkek, képesek a levegőben állni. Most is úgy érezte, mintha szilárd talaj lenne a lába alatt és egyáltalán nem félt.

Vele szemben a füstölgő épület tetején egy hatalmas lidérc terpeszkedett. A maszkja egy madárra hasonlított és hátborzongató rikoltozását a lány segélykiáltások sorának hallotta.

- Jól van! - mondta a lidércnek. – Jöttem, hogy segítsek neked! – a keze, amivel a kardját fogta bizsergett. Jóleső érzés volt, mintha egy jóbarátja kezét fogná, akivel együtt készülnek harcba szállni. – Készen állsz? – kérdezte szórakozottan, még mindig a lidércet nézve, de a kardjához intézve a szavakat. Majd életében először kimondta a lélekölőkardja nevét. – Ragyogj, Amateraszu!

A kard azonnal felelt a hívására, alakja változni kezdett. A penge sokkal szélesebb lett, a formája egy rombuszhoz volt hasonló, középen kiszélesedett és hegyes csúcsban végződött, mielőtt újra vékonyodni kezdett volna. A markolatáról két arany bojt lógott le.

A penge szinte énekelt a levegőt hasítva, miközben Akane megforgatta néhányszor. A súlya semmit nem változott, viszont a lélekenergia, amit kibocsátott... kibocsátottak, megnőtt. Akane érezte az ereiben, sőt sokkal mélyebben is, a lelkében. Érezte, ahogy az a csodás kert, amit látott megtelik éltető napfénnyel, ami átragyog a virágszirmok között és eljut a kis tavacska legrejtettebb zugaiba is.

Könnyedén kitért a lidérc dühös támadása elől, majd válaszként felé hasított. A lény visszakozott, Akane pedig elmosolyodott. Pontosan ezt várta.

Villámlépéssel mögötte termett. Kaitoékhoz képest nem volt valami gyors, de a lidérc szerencsére így sem tudta követni. Akane hátulról kettéhasította a lény fejét, mielőtt az egyáltalán megfordulhatott volna.

A hatalmas test öt lélekre hullott szét, közülük hárman úgy néztek ki mintha egy üzleti cég alkalmazottai lennének, két elegáns öltönyös férfi és egy kosztümöt viselő, kontyba kötött hajú nő. Akane ekkor jött rá, hogy az épület, aminek a tetején harcoltak valószínűleg egy irodaház lehet és ez a három lélek itt volt alkalmazott, amíg néhány perccel ezelőtt a lidérc meg nem ölte őket és fel nem falta a lelküket.

- Most már szabadok vagytok. – mondta az öt léleknek Akane.

A három dolgozó kissé félénken és értetlenül nézett szét, de a másik kettő lélek hálásan bólintott. Sokkal régebb óta várhattak már erre a felszabadulásra. Aztán mind eltűntek. Akane remélte, hogy gyorsan utat találnak a Lelkek Világába.

Mikor leereszkedett a sikátorba sehol nem látta a testét. Ijedten körbenézett. Hiába kutatott azonban sehol nem volt.

- Bakker! Bakker, bakker, bakker, bakker! – mondogatta a fejét fogva. – Mégis mit, hisz aki rátalált? Hogy meghalt? Nem! Ne! Ez nem történhet meg! Basszus nem valami ruhadarabot vagy egy tárgyat hagyott el, hanem a testét! Ne!

Aztán hirtelen észbe kapott és arcon ütötte magát.

- Jól van! Csak meg kell találnom és minden rendben lesz!

Ám amint kilépett a sikátorból ismerős hangot hallott.

- Nézzétek!

Teiji volt az, aki Taroval és az anyjukkal együtt a füstölgő, félig lerombolódott épület felé sétált. Taro unottan zsebre tett kézzel lépkedett aggódó tekintetű ikre mellett. Aztán megtorpant.

Akane elkerekedett szemmel nézett idősebbik öccsére.

Az anyja és Teiji csak átnéztek rajta, mintha ott sem lenne, csak puszta levegőből állna. De Taro rá nézett. Látta őt.

- Látsz engem. – suttogta, de közeledő testvére sejthette, hogy mit mond, ugyanis aprót bólintott, hogy másik két családtaguk ne vegye észre. A szeméből Akane ezernyi kérdést olvasott ki, amikről tudta, hogy majd meg kell válaszolnia. Később. Most a testét kell megkeresnie.

- Taro! – szaladt oda hozzá. – Nem találom a testem!

A fiú értetlenül nézett rá.

- Ez a lélek alakom. – magyarázta Akane saját magára mutatva. – A sikátorban hagytam a testem, de most nincs ott! Meg kell találnom, hogy visszaléphessek bele! Segíts! Ha azt hiszik, hogy egy halott lányt találtak...

Az öccse arckifejezése tükrözte Akane saját rémületét és borzongását.

- Rendben. – a fiú szinte csak a szájával formálta a szavakat. – Megyek, megkeresem Akane-nee-chant! – ezt már fennhangon mondta.

- Jövök veled! – ajánlkozott Teiji.

- Én is, de fiúk legyetek óvatosak! Halljátok?

- Igen anya.

- Ja!

Elindultak. Egy darabig nézelődtek és körbejártak, majd Teiji ijedten az egyik mentőautóra mutatott.

- Nézzétek!

Akane is odanézett. Épp egy hordágyat emelt be két mentős, amin egy eszméletlen lány feküdt. Ő volt az.

Már rohant is feléjük, de pont az orra előtt csukták be az ajtót.

- Akane! Kislányom!

- Akane-nee!

A családja épp időben ért oda, a mentőautó még nem hajtott el.

- Nyissák ki! A kislányom van odabent! Hallják?!

- Nyugodjon meg asszonyom! – jött hátra hozzájuk a sofőr. – A lányát az épület mellett találtuk, nem volt pulzusa, újra kell éleszteni.

- Micsoda?!

Taro és Akane riadtan összenéztek.

A lány már rohant is és feltépte a mentőautó ajtaját. Akik nem látták, azoknak olyan lehetett, mintha bentről vad szélroham csapta volna ki az ajtókat. Az egyik bent lévő mentős úgy megijedt, hogy még a defibrillátort is elejtette, amit épp akkor emelt fel, hogy feltöltse.

Akane azonnal visszabújt a testébe, majd hirtelen riadtan felült a hordágyon. A mentősök csak leesett állal bámulták a mellkasára szorított kézzel levegő után kapkodó lányt, akárcsak a családja kétnegyede. Taro volt az egyetlen, aki megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Jól vagyok! – mondta Akane. – Csak... azt hiszem bevertem a fejem. – hazudta és óvatosan tapogatni kezdte a feje hátulját, mintha fájna.

A mentősök ragaszkodtak hozzá, hogy megvizsgálják, de végül csak a kezébe nyomtak egy doboz fájdalomcsillapítót és elengedték. Az anyja és fiatalabbik öccse még mindig nem tért magához a döbbenettől, Taro viszont kíváncsian bámulta, mikor azt hitte, hogy nem látja. Magyarázattal tartozott neki. Igazából mindhármuknak tartozott volna, de Taro volt az egyetlen, aki erről tudott.

Később. – ígérte a lány némán a tekintetével, miközben a hotel felé haladtak. Közösen megegyeztek, hogy megszakítják a „nyaralást" és inkább hazamennek ahol biztonságos.

Biztonságos. Na persze! Akane számára most már nem létezett olyan.

És sajnos ez a családjára is igaz volt.

***

Hazafelé az autóban ülve a lányt csak egy dolog vigasztalta. Most már tudja a kardja nevét. Ahogy a megváltozott pengére és a megnőtt lélekenergiájára gondolt hirtelen megnyugodott. Most már folytathatja az edzést a következő lépéssel. Kaitoék biztos örülni fognak és így a családját és a barátait is jobban meg tudja majd védeni.

Amateraszu. – mondta ki magában a nevet és mintha a teste belsejéből kellemes meleg áradt volna szét benne. Mintha napfény sütött volna rá, pedig a Nap már épp lemenőben volt a hátuk mögött.