Akane attól a pillanattól fogva ideges volt, hogy a bajnokság reggelén kinyitotta a szemét, mikor felébredt.

Szerencsére a családja azt hitte, hogy csak a verseny miatt van az egész, ő pedig nem sietett felvilágosítani őket, hogy valójában az esetleges lidérctámadásoktól retteg. Valahányszor eszébe jutott, hogy bármikor megtámadhatják és elképzelte, ahogy annyi ember között megjelenik, egy olyan borzalmas lény, mindig megszorította a nadrágja zsebébe rejtett kesztyűt.

Újra és újra megköszönte magában Hanakonak, hogy neki adta és elhatározta, hogy amint hazaér, valahogy megtalálja a módját, hogy viszonozza a szívességet. Esznek a halálistenek fagyit vagy ilyesmi? Majd kideríti.

Az autóban Akane ült előre, a fiúk pedig hátra. A lány folyamatosan a biztonsági övét markolászta és a tenyere izzadt, mikor pedig elértek Tokióba és a dugóban araszoltak, majd megálltak az első piros lámpánál remegni is elkezdett.

A helyzet borzasztó ismerős volt, hiszen az édesapjával is egy kereszteződésben álltak az autóval és akkor támadta meg őket egy lidérc...

Az édesanyja rátette a kezét Akane-éra és szelíden rámosolygott.

- Nem kell félned. – mondta és a hangjától Akane egyből nyugodtabb lett. – Minden rendben lesz kicsim!

Nem tudta, hogy miért volt ez, de az anyukája tudott valamit, valamit, amivel valahányszor ideges volt, mindig meg tudta nyugtatni, nem számított, hogy épp mennyire félt.

A telefonját kezdte inkább babrálni és mikor a lámpa váltott és újra elindultak, látta, hogy Luna írt neki üzenetet. Hálás mosollyal az arcán olvasta a rövid, de kedves sorokat majd a mellkasához szorította a készüléket.

Egyik kezével kitapintott a zsebében lévő kesztyűt.

Nem lesz semmi baj. – mondogatta magának. Nem lesz semmi baj.

***

A sportcsarnok előtt már ott várta Kenta és még néhány csapattársa. Az sensei is hamar megjelent és egyből elkergette a csapattagok maradék félelmét a lelkesítő beszédével, majd bevezényelt mindenkit az öltözőkbe.

Akane megölelte az anyukáját és Keijit, lepacsizott Taroval és rózsaszín sporttáskájával a vállán elindul befelé a többiek után.

Az öltözőben már a hófehér egyenruhájában volt és épp az övet kötötte a derekára, miközben azon gondolkodott, vajon el tudná-e rejteni Hanako kesztyűjét az egyenruhában. Kár hogy nem gondolt erre hamarabb!

Végül fogta és bedugta a szorosan megkötött fekete öve alá, majd kisietett a csapattársaihoz.

- Izgulsz Akane-chan? – kérdezte Kenta.

- Az sensei beszéde után? – vonta fel az egyik szemöldökét a lány. – Soha!

- Helyes! Megnyerjük ezt a mai napot, holnap meg ünneplés! Ugye jössz te is? Yuko-chan szülei elutaztak a hétvégére és nála tarthatunk házibulit.

- Ööö... Sajnos nem lehet, a családommal itt töltjük a hétvégét. Anya találta ki, amolyan... nyaralás féle.

- Ó! Értem, hát akkor jó szórakozást nektek!

- Köszönöm! Nektek is!

A fiúk meccseivel kezdtek. Akane vissza fojtott lélegzettel figyelte az iskolatársai mérkőzéseit és a többiekkel együtt lelkesen tapsolt, mikor nyertek egy meccset. Kenta eljutott a selejtezők végéig. A fiú elégedetten és izzadta vágta le magát Akane mellé, törökülésbe húzva a lábait, majd egy kis törölközőt csavart a nyaka köré és meghúzta a vizeskulacsát.

- Ügyes voltál Kenta-kun!

- Köszi! Csak felkészítettem a népeket, elvégre most jön a fő attrakció! – bökte oldalba játékosan a lányt, aki erre nevetett és felpattant, mikor szólították az első küzdelméhez.

Amint a szőnyegre lépett és felvette az alapállást, mintha egy hatalmas, láthatatlan súly lekerült volna a válláról és az idegessége utolsó morzsái is eltűntek.

Sorra győzte le az ellenfeleket. Jól esett neki a küzdelem, végre kiszellőztethette a fejét és néhány óráig nem kellett lidércekre gondolnia. Most hogy valami olyasmit csinált, ami már kiskorától kezdve az élete része volt, megint csak egy átlagos diáklánynak érezte magát, aki nem halálisten és nem öl lidérceket. Az élete, ha csak egy rövid időre is, de újra normális volt és ezért végtelenül hálás volt.

Miután a lányok meccsei is véget értek egy óra szünetük volt a döntőig.

A csapattársak sorra gratuláltak a tovább jutóknak. Még a sensei is elismerően bólintott, mikor látta, hogy öt diákja is bejutott a döntőbe.

Akane a szünetben megkereste a nézőtér szélén a családját. A fiúk odafurakodtak a korláthoz és egymás szavába vágva gratuláltak neki.

- Legalább látod, hol van a léc. – mondta a lány Taronak, ugyanis egy éve kitalálta, hogy ő is karatézni akar és belépett az iskolája csapatába.

A fiú csak elvigyorodott és bólintott.

- Ó ha valakit mérvadónak tekintek, akkor az Kenta-kun! Tök menő volt, ahogy elintézett mindenkit!

- Hé! – tette csípőre a kezét Akane sértetten. – Na és én?! Én is elintéztem mindenkit!

Taro csak legyintett.

- Csajokat. Azokat nem olyan nehéz!

-  Na, várj csak te kis...!

Teiji közéjük ugrott, mielőtt még Akane vicsorogva megfojthatta volna az ikertestvérét.

- Ne is törődj vele Nee-chan! Nagyon ügyes voltál! Csak így tovább!

A lány arckifejezése azonnal megváltozott és kedvesen mosolygott a másik öccsére.

- Köszönöm Teiji-kun!

- Az öcsédnek igaza van. – mondta az anyukájuk és kinyúlva a korlát fölött megsimogatta Akane karját. – Nagyon ügyes vagy!

- Köszi, anya. Na, én megyek a többiekhez, a sensei még mondani akar egy-két dolgot a döntők előtt.

- Ügyes legyél!

- Meglesz! – mondta majd elszaladt.

***

Amint Akane eltűnt a tömegben, Taro a szeme sarkából észrevett valamit, ami az előbb a nővére egyenruhájából esett ki, egy kis piros folt volt a földön. Lehajolt és felvette. Egy halálfejes kesztyű volt az. Mégis mióta vannak a nővérének ilyen menő cuccai? – gondolta, miközben zsebre vágta és az ikre nyomában elindult felfelé a székeikhez.

Közvetlen mellettük ült Kenta legjobb – fiú – barátja, Asahito, aki egy két méter hosszú transzparenst is készített. Különböző színekkel ráfestette, hogy: „HAJRÁ OSZAKA TEAM!". Taronak és Teijinek megmutatta, hogy a hátulján van egy másik felirat is, ami a „HAJRÁ KENTA ÉS AKANE" volt. Taro csak udvariasan megdicsérte, miközben erőltetetten mosolygott és próbált elsüllyedni szégyenében, mikor Teiji lelkesen jelentkezett, hogy ő tartja a transzparens másik végét és együtt kiabáltak a döntős oszakaiaknak.

Az öccse néha úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, akárcsak Asahito-kun.

Akármit is mondott Akanénak szemtől-szemben Taro igenis büszke volt a nővérére és menő dolognak tartotta, hogy eljutott a döntőig. Még ha nem is ő lesz a bajnok, számára akkor is Akane marad a világ legjobb karatézó diáklánya. De ezt persze soha nem vallja be senkinek.

Végig nézték, ahogy Teiji végig verekszi magát a döntő meccsein. Pont az utolsó előtti küzdelemben esett ki. Taro nem hibáztatta, az ellenfele egy olyan nagydarab srác volt, hogy Taro még azt is nehezen hitte el róla, hogy tényleg japán, pedig a magasságát leszámítva ez egyértelmű volt.

Aztán következtek a lányok.

A nővére tényleg beleadott apait-anyait a küzdelembe. A fiúk látták már korábban is Akanét karatézni, otthon még nekik is tanított egy-két fogást, főleg önvédelmi célból, de most valahogy... más volt. Valami megváltozott benne, az arca olyan higgadtságot és érzelemmentességet tükrözött harc közben, amilyet Taro még sosem látott rajta. Mintha nem is egy diák karate bajnokságon vett volna részt, hanem igazi, vérre menő harcban.

- Taro-kun. – bökte meg a vállát a mellette ülő öccse.

- Hm?

- Akane-nee mindig ilyen... komoly volt a meccsek közben?

Ezek szerint ő is észrevette.

- Ez eddig a legkomolyabb meccse. – emlékeztette az ikrét. – Ha ezt megnyeri, akkor ő lesz a bajnok.

- Tudom, csak... egy kicsit furcsa.

- Nincs abban semmi furcsa, ha valaki nyerni akar. – zárta le a témát gyorsan.

Akane édesanyja és a három fiú (Teiji, Taro és Asahito) a nézőtéren, Kenta és a csapat többi tagja az edzővel együtt a pálya széléről figyelte visszafojtott lélegzettel, miközben Akane egyik csapást mérte az ellenfelére a másik után és ügyesen elkerülte a másik lány ütéseit. Kemény ellenfél volt és kiegyensúlyozott küzdelem, de végül eldőlt.

Teiji és Asahito vadul lobogtatni kezdték a transzparenst, még Taro is hajlandó volt beszállni és ő is megemelte velük együtt, mikor Akane bevitte a győztest ütést és az ellenfele féltrédre ereszkedett vele szemben. A bíró odalépett és győztesnek nyilvánította a nővérüket.

***

A nézőtéren tapsvihar zengett, miközben a két bajnoknak a nyakába akasztották az érmeket, majd vakuk villantak, ahogy mindenki meg akarta örökíteni a pillanatot. Asahito, Teiji és Akane édesanyja is szorgalmasan fotóztak.

A lány szélesen mosolyogva integetett a rokonai telefonjainak kamerájába. Talán most nem is lett volna szüksége Hanako kesztyűjére, ha felbukkan egy lidérc, ugyanis a győzelmi mámortól majd kiugrott a bőréből örömében.

Az egész csapat, rokonokkal és a meghívott barátokkal együtt elvonult a legközelebbi cukrászdába, hogy megünnepeljék Akane győzelmét, Kenta harmadik helyezését és a többi szép eredményt, amit a csapat tagjai elértek.

Akane a családja, Kenta és Asahito körében üldögélt egy asztalnál. Már átöltözött utcai ruhába, de a nyakában még mindig ott lógott az aranyérem és büszkén kihúzta magát, miközben szorgalmasan eltüntetett két szelet csokitortát a tányérjáról.

- Jövőre két aranyat viszünk haza! – fogadkozott Kenta elszántan.

- Ez azt jelenti, hogy többet kell edzenem veled? – nézett fel a tányérjából Akane tettetett ijedtséggel.

Mind felnevettek.

- Olyan büszke vagyok rád Nee-chan! - Teiji arca szinte ragyogott a boldogságtól.

- Köszi! Amúgy honnan szedtétek azt a feliratot?

- Én csináltam! – húzta ki magát büszkén Asahito.

- Komolyan?

- Igen, jó vagyok az ilyen dolgokban és gondoltam meglepem valamivel Kenta-kunt, aztán eszembe jutott, hogy akkor már a lányok közül is kiírom rá a legesélyesebb nevét.

- Mintha megjósoltad volna, hogy ki fog nyerni! – jegyezte meg félmosolyra húzva a száját Taro.

- Ez egy kicsit babonásan hangzik. – mondta Akane. – De végül is... Félig bejött. – vigyorgott kajánul bronzérmes csapattársára.

- Hé! – Kenta tettetett sértettséggel, karba font kézzel fordult a lány felé. – Ez nem volt szép Akane-chan!

- Bocsi – szabadkozott a lány. – Nem tudtam megállni.

A cukrászda után a kis társaság különvált a többi csapattagtól és még elmentek egy kis városnézésre. Végül egy közeli parkban állapodtak meg, ahol az ikrek és Asahito egy virágzó cseresznyefákkal körülvett tónál neki álltak kacsákat etetni. Akane és Kenta kicsit távolabbról egy padon ülve figyelték őket, míg a lány édesanyja elment telefonálni az egyik kollégájának. Azt mondta, hogy munkaügyben, de Akane szerint csak dicsekedni szeretett volna, de végül is nem volt ellenére, így nem szólt semmit.

Az Asahito által készített feliratot pedig a lány megkapta külön jutalomként a győzelméért. A gondosan össze hajtogatott transzparens most is ott pihent az ölében.

A nap lemenőben volt, a kacsák hallkan hápogtak, miközben a kenyérmorzsákat tömték magukba, amiket a három fiú dobált nekik.

Minden olyan békés volt és nyugodt, ahogy mindig is lennie kellett volna.

- Nem semmi egy nap! – jegyezte meg Kenta. – Nagyon komolyan küzdöttél.

A lány értetlenül nézett rá.

- Persze, ki ne venne komolyan egy ilyen versenyt?

- Úgy értem, hogy látszott az arcodon. Olyan... más voltál. Kölyök korunk óta együtt edzünk és még sosem láttalak ilyen... ridegnek.

- Rideg? – csodálkozott a lány.

- Igen. Olyan voltál, mint egy szamuráj, aki halálos összecsapásban vesz részt. Csak a katana hiányzott a kezedből!

Kenta ugyan mosolygott és viccnek szánta az egészet, de Akane mégis érezte, ahogy elsápadt és megdermed. A fiúnak fogalma sem volt róla, hogy mennyire közel járt az igazsághoz, főleg a karddal kapcsolatban.

Tényleg más lett volna? Ő nem érzett magán semmi változást. Mindegy, elvégre kizárt, hogy bárki is rájöjjön, hogy mik történtek vele az utóbbi időben! Most pedig, hogy véget ért a verseny újra nekiállhat gőzerővel kideríteni, hogy mi a kardja neve és utána fejlődhet tovább. Ez a mai győzelem csak még egy löketet adott neki pluszban, még több erőt, ami hajtotta.

***

Kenta és Asahito elbúcsúztak a Shirohi családtól, majd vonatra szállva hazaindultak. Akane és családtagjai pedig egy közeli hotelszobába mentek, amit az édesanyja már korábban lefoglalt.

A három gyerek a hotel halljában elfoglalta magát, amíg az édesanyjuk bejelentkezett és átvette a kulcsaikat. Eltartott egy ideig, mivel az anyjuk, Nao Shirohi tévés bemondó volt és gyakran felismerték. Akane először azt hitte, hogy ez csak Oszakára és környékére érvényes, ám mint kiderült a recepciós lány történetesen Oszakából származik és régebben minden nap látta az anyjukat a hírekben.

A gyerekek nem szóltak bele, hadd beszélgessenek.

Akane és Taro egymás mellett a falnak dőlve figyelték, ahogy Teiji a hatalmas akváriumban úszkáló színes halakban gyönyörködik, és az üveget bökdösi, hogy felhívja magára a figyelmüket. A pikkelyesek leginkább rá se bagóztak a fiúra, de az ő lelkesedését ez nem törte le.

- Tényleg! – szólalt meg hirtelen Taro. – Ezt már vissza akartam adni. – kotorászni kezdett a pulóvere zsebében. – Elejtetted, mikor odajöttél hozzánk a szünetben.

Akane felé nyújtotta a vörös kesztyűt, amit a földön talált.

A nővére, mintha egy pillanatra... megijedt volna. Igen, valami határozottan félelemszerű suhant át az arcán. De mégis mitől fél? Talán ez a kesztyű a kabalája, vagy ilyesmi, de hiszen a versenyt már megnyerte.

- Köszönöm. – mondta végül a lány és kikapta az öccse kezéből a kesztyűt, majd zsebre vágta és nem húzta ki a kezét a zsebéből.

- Még sosem láttam nálad. Ez a kabalád?

- Olyasmi. – felelte a nővére. – Köszönöm, hogy megőrizted. Ez nagyon... nagyon fontos nekem.

Akane már megint túlságosan komolynak tűnt. Hiszen csak egy apró tárgyról volt szó! Ráadásul, ha tényleg olyan fontos lett volna neki, akkor biztos tudott volna róla Taro is. Mielőtt azonban újra feltehetett volna egy kérdést a nővérének, az édesanyjuk jelent meg előttük, kezében két kulcsot rázogatva.

- Megvannak. Gyertek gyerekek ideje elfoglalni a szobánkba!

A három gyerek hálásan és fáradtan mosolygott az anyjukra, majd megragadták a táskáikat és bepréselődtek a liftbe.  Úgy érezték, főleg Akane, hogy már nagyon rájuk fér egy kiadós alvás.

A lány az anyjával közös szobában az ablak felé fordult és megszorította a párnája alá rejtett halálfejes kesztyűt. Az édesanyja már legalább egy órája egyenletesen, nyugodtan lélegzett és a mellkasa is folyamatosan emelkedett és süllyedt, annak biztos jeleként, hogy elaludt. Akane viszont megint képtelen volt elaludni.

Az agyában folyton rémképek jelentek meg, hogy mi lett volna, ha egy lidérc pont, akkor támad rá, annyi ember között, amikor nincs nála a kesztyű. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennie, hiszen veszélybe sodorta a családját, a barátait, az iskolatársait és még számtalan másik embert, akik ott voltak a versenyen.

Ha Kaito és Hanako megtudnák, hogy milyen könnyelmű volt és majdnem elveszítette a kesztyűt és képtelen lett volna megvédeni a többieket és magát... Biztosan hatalmasat csalódnának benne. Hanako jól mondta a múltkor, mindketten kockázatot vállalnak és hazudnak miatta. Ő meg ilyeneket csinál. Nem csoda, hogy még a kardja sem áll szóba vele...

Várjunk csak!

Hirtelen eszébe jutott valami.

Felhúzta a kesztyűt majd ököllel erősen mellkason vágta magát. Fájdalmat nem érzett, csak azt, hogy a teste lecsúszik róla, mint egy üres héj. Lélekként immár mások számára hangtalanul képes volt mozogni. Kinyitotta az erkélyajtót, majd az erkélyről felugrott. Ezúttal is meglepte, hogy mennyivel erősebb ebben a formájában és annak ellenére, hogy a mai napot szinte végig karatézta, minimális erőfeszítéssel felugrott jónéhány emeletnyi magasságba.

A szálloda tetején leült törökülésbe és a két térdére fektette a kardját.

- Rendben van. Hátha most lesz kedved beszélgetni. – mondta.

Itt volt a tökéletes alkalom, hisz ha az egyik öccse benyit a szobába, vagy az édesanyja felébred és ránéz, akkor annyit lát majd csak, hogy alszik. Aludni meg úgysem tudott, úgyhogy akkor már miért ne gyakorolna? Még a kesztyű majdnem-elhagyása miatti bűntudata is enyhülne, ha azzal a hírrel térhetne haza, hogy végre megtudta a kardja nevét.

Mit is mondott Hanako? Próbálja elképzelni, hogy hogyan nézhetne ki a kardjának szelleme.

A lelkem egy darabja. – gondolat Akane. Valószínűleg hasonlít rám...

Erősen koncentrált és elképzelte saját magát többször is, egyszer az egyenruháját viselte, majd a fekete kimonót, ami most is rajta volt. Nem működött. Próbált visszaemlékezni, hogy hogyan nézett ki régebben, majd mikor ez sem jött be, azt próbálta elképzelni, hogy felnőttként hogyan fog kinézni majd néhány év múlva. Semmi.

Mérgesen, szemöldök ráncolva meredt az ölében lévő kardra és legszívesebben jól lekiabálta volna, úgysem hallaná senki, hiszen most lélek volt.

Aztán eszébe jutott még valami. A legutóbbi álmában egy napfényből álló gömb mentette meg a lidérctől, ami lecsapni készült rá és az édes apjára. Talán ez lehet az!

Hanako és Kaito mondták is, hogy milyen furcsa a lélekenergiája. Hasonlít a napfényre. Ez az! Az az alak, akit a fénygömbben álmában látott, talán a kardja szelleme volt.

Ezúttal nem magát képzelte el, mikor lehunyta a szemét, hanem azt a fénygömböt. Azonnal megjelent az elméjében a képe, olyan volt akár egy kicsi, földre szállt Nap. Meleg fényt árasztott magából, arany, rózsaszín és fehér árnyalatokban és kellemesen melegítette az arcát és a karját.

Igen!

A kard, mintha megmozdult volna az ölében. Akane annyira meglepődött, hogy a szemei azonnal kipattantak ő pedig hátra esett és épp hogy meg tudott támaszkodni a kezein. A tokjában lévő penge kiesett az öléből és hallkan koppant a szálloda tetején. Semmi változást nem érzett rajta, de az előbb... Az előbb igenis történt valami!

Újra az ölébe vette a kardot és megint elképzelte azt a ragyogó fénygömböt. Ezúttal a benne lévő valamire is koncentrált, a bizonytalan vonalakra, az elmosódó alakra, ami lassan, nagyon lassan formát és testet öltött előtte.

- Nyisd ki a szemed Akane! – mondta ekkor egy ismeretlen női hang, amely visszhangot vert, mintha egy hatalmas csarnokban lettek volna.

A lány hitetlenkedve úgy tett, ahogy mondta és kinyitotta a szemét.