Teltek a napok és Akane két dologra figyelt oda: 1. készült a karate bajnokságra, 2. próbált kapcsolatot teremteni a lélekölő kardjával, hogy megtudja a nevét.

Luna időközben visszajött az iskolába. Akane a családjával együtt részt vett Luna édesanyjának temetésén. Végig a barátnőjét figyelte, majd a szertartás után elcsípte és félrevonta egy kicsit.

- Figyelj... Te hiszel a túlvilágban? Abban, hogy a lelkek... hogy kerülhetnek egy jó helyre?

Luna értetlenül nézett rá.

- Mire gondolsz Akane-chan?

- Hát, hogy... édesanyád nagyon jó ember volt és ha... ha van valami a halál után... ha létezik menny, vagy bármi hasonló, akkor biztos, hogy ő odakerült és hogy azt szeretné, ha te minél tovább élnél itt és boldog lennél.

Talán furcsa volt, de úgy érezte valami módon át kell adnia Torres-san szavait Lunának. A barátnője továbbra sem értette, hogy mire gondol pontosan, de bólintott és egy halvány mosoly is megjelent az arcán.

Miközben a két lány egymás mellett kifelé sétált a temetőből Luna egyszer csak megszólalt.

- Sajnos nem lehetek ott a versenyen.

Akane meglepetten nézett rá. Hiszen a tragédia óta eszébe sem jutott, hogy Luna eljönne, ahogy eredetileg megbeszélték.

- Luna-chan ez természetes! Nem is vártam-

- Hallgass végig! – Luna nagyon halkan beszélt, de határozottan. – Szerettem volna ott lenni. Tényleg. Emlékszem rá, hogy milyen nehéz volt az első napom az általános iskolában. Mindenki kiközösített, mert kicsit más voltam, mint ők és még a nevemet sem tudták rendesen kimondani. De te odajöttél hozzám. Rögtön az első szünetben és megkérdezted, hogy hívnak, aztán egész nap gyakorolták, hogy rendesen ki tudd mondani.

Az emlékre mindketten elmosolyodtak. Akane még a mai napig nem tudta tisztességesen kiejteni Luna nevét, de mégis rengeteg javult a kiejtése az évek alatt.

Luna baja a japán szavakkal gyűlt meg néha, mivel otthon két nyelven beszéltek a szüleivel és erős spanyol akcentusa volt.

- Mikor anya jött értem és elmeséltem neki, hogy lett egy barátom odáig volt az örömtől. Tudta, hogy nehéz lesz beilleszkednem és szerintem álmában sem gondolta volna, hogy ilyen hamar lesz valaki, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Te elfogadtál és ezért anya örökre a szívébe zárt. Ő és apa is eljöttek volna megnézni a bajnokságon, de ezt meglepetésnek szántuk. Viszont a történtek után, apa szerint jót tenne egy kis környezetváltozás és a szünetben meglátogatjuk a nagyszüleimet Spanyolországban.

- Komolyan?

Luna bólintott. Akane keze után nyúlt és bíztatóan megszorította.

- Távolról azért szurkolni fogok.

- Tudom. – Akane is megszorította egy kicsit Luna törékeny kezét.

Mellette a barátnője valahogy kicsinek tűnt, pedig kettejük közül Luna volt magasabb egy centivel. Mégis Akane kisportolt alakja és karatétól megizmosodott karjai mellett Luna olyan volt, mint egy kis játékbaba.

Ezért is akart Akane mindig vigyázni rá és verekedett össze mindenkivel, aki kicsúfolta Lunát.

***

Otthon miután elegáns fekete ruháját átvette egy kényelmes melegítőre, kitárta a szobája ablakát majd fennhangon, szinte kiabálva megszólalt:

- Olyan szép időnk van! Azt hiszem, elmegyek kicsit futni a parkba!

A háztetőn ülő két halálisten vette a lapot és követték a lányt.

A parkban aztán Hanako megint segített előjönni Akane lelkének, a testét félrehúzták egy vastag törzsű fa mögé és úgy állították be, mintha csak aludna.

Akane egész délután gyakorolt és már lemenőben volt a Nap, mikor Kaito azt mondta, hogy elég volt aznapra.

- A hétvégén lesz a versenyed nem? – kérdezte a lánytól.

Akane meglepődött, hogy a halálisten emlékszik rá. Persze többször említette már nekik, de nem hitte, hogy a lidérc fenyegetések mellett megjegyeznek egy ilyen „apróságot".

- Még előtte szerettem volna megtudni a kard nevét, hogy legalább emiatt ne kelljen aggódnom. – mondta szomorúan a lány majd felállt és a teste felé kezdett sétálni.

- Utána is teljesen megfelel. – ellenkezett Hanako. – Azért annyira nem szorít az idő. Ráadásul az utóbbi héten nem is volt egyetlen támadás sem, mintha a dolgok... normalizálódtak volna.

- Azért ne kiabált el! – mondta Kaito, aki gondterhelt arcot vágva az egyik fa törzsének támaszkodott a mellkasa előtt összefont karral.

- Persze-persze! – legyintett Hanako. - Ne fessük a falra az ördögöt. Tudom.

- Hát akkor, viszlát, holnap! – mondta Akane, búcsút intve a két halálistennek, majd kocogva elindult haza.

Útközben elhaladt néhány járókelő mellett. Egy apuka a nyakában vitte ötévesnél nem nagyobb kislányát, aki egy hatalmas rózsaszín nyalókával birkózott éppen. A lány elmosolyodott, miközben elhaladt mellettük és akaratlanul is eszébe jutott egy régi emlék.

***

Egy vásárból tartottak hazafelé, mind tradicionálisnak tűnő ruhákat viseltek és papucsot. A fiúk cukorkával tömték magukat, Akane pedig egy nagy plüssmacit szorongatott, amit az apukája nyert neki egy célbalövős játékban. A fiúk egy-egy aranyhalat kaptak, akiket viszont egyből szabadon is engedtek egy közeli tóban.

- Gyerünk! – noszogatta a családját Teiji. – Látni akarom a tűzijátékot!

- Innen is láthatod. – ellenkezett Akane.

- De én fentről akarom!

- Úgy van! – vágta rá Taro is.

A fiúk akkoriban szinte teljesen ugyanúgy néztek, ki és ha az édesanyjuk nem ad rájuk különböző színű köntöst, akkor meg sem lehetett volna különböztetni őket. Mindenáron a park legmagasabb pontjáról, egy dombról akarták végignézni a tűzijátékot. Akane panaszkodott, mert már fájtak a lábai a sok gyaloglástól, ráadásul a bokája nemrég megsérült az edzések alatt, mikor Kenta véletlenül túl durván rúgta meg.

Az apukája azonban felkapta és a nyakában vitte a nyűgös lányt a dombtetőig. Még ott sem engedte el így Akane figyelhette a legmagasabbról a gyönyörű tűzijátékokat. Nappali világosság töltötte be a parkot egy rövid időre és a család ámulva figyelte a felragyogó, majd kihunyó fényeket.

Anya, apa, Akane, Taro, Teiji. – az öccse mindig így számolta meg őket.

Akkor még elképzelhetetlen volt, hogy ez valaha másképp lesz.

Vajon a halálistenek, akik már a Lelkek Világában születnek, tudják milyen törékeny is valójában az élet? Tudják, hogy elég egyetlen pillanat és vége?

Az édesapja, aki olyan kedves, erős és jószívű volt, Luna édesanyja, aki keményen küzdött az előítéletekkel és nem hagyta, hogy a szerelme útjába álljanak, a többi szellem, akik a lidérc testének fogságába estek, és akiket kiszabadított, azok a szellemek, akiket azóta látott, mióta először találkozott Kaitoval... Olyan emberek voltak, akiknek az élete már véget ért.

Furcsa belegondolni, hogy van, aki számára sosem léteztek és van, aki hatalmas űrt érez magában, miután eltűntek.  Valahányszor észrevett egy szellemet, aki a városban járkált, lánccal a mellkasában, arra gondolt, vajon volt-e családja és hogy mikor és hogyan hallhatott meg.

Akane ekkor döbbent rá, a parkban sétáló apa-lánya párost látva, hogy ő még mindig érzi az űrt, ami egy szerettünk halála miatt keletkezik. Még így is, hogy már tudja, az édesapja valószínűleg a Lelkek Világába került és még létezik valahol. Az űr így már nem akkora, mint régen volt, de még határozottan ott van.

Talán soha nem is fog eltűnni.

***

Az álma ezúttal szinte ugyanaz volt, mint a múltkor, amikor az apja halálának napjáról álmodott. Csakhogy ezúttal mikor a lidérc lecsapott rá... Nem ébredt fel, de fájdalmat sem érzett. Erős fényt érzékelt lehunyt szemhéjain keresztül és mikor kinyitotta, először azt hitte, hogy egy apró Nap van előtte, olyan fényes aranyszínű ragyogás töltötte be a látóterét. Könny szökött tőle a szemébe és döbbenten figyelte a jelenséget.

Volt valami a fény belsejében, de nem tudta kivenni, hogy micsoda. Az erős fényben képtelen volt fókuszálni és a formák elmosódtak a szeme előtt. De látta, hogy van ott valami, valami, ami sugározza magából ezt a fényt és elég erős ahhoz, hogy megállítsa a lidércet, aki felüvöltött és hátratántorodott, amint hozzáért a fénygömbhöz.

Akane a gömb felé nyúlt és a kezén kellemes bizsergő érzés futott végig, mintha a napfény sütne rá, de mielőtt ujjai megérinthették volna a fényburkot, felébredt.

Méghozzá az öccsei hangos kiáltozására.

A szemei azonnal kipattantak és pizsamában száguldott le az emeletről, léptei alatt dübörögtek a lépcsőfokok, az utolsó kettőre rá se lépett, csak leugrott a harmadikról és még azzal se foglalkozott, hogy a nappalijuk padlójának hideg köve fájdalmasan a lábába mart.

A fiúk a nappaliban a kanapén álltak, szintén pizsamában és az ablakon bámultak kifelé, olyan ijedt tekintette, mint aki szellemet lát... vagy lidércet.

***

Aznap egyelőre minden csendes volt, de Hanako nem akarta elkiabálni. A város legmagasabb épületén állt és onnan nézett körbe, miközben folyamatosan figyelte a lélekenergiákat az egész városban. Érzékelte Kaitot, aki a külvárosban járt éppen és most már Akanét is, a lány lélekenergiája olyan volt akár a napfény.

Még sosem látott élőt ilyen hatalmas lélekenergiával, olyat meg pláne nem, hogy valaki képes legyen szétválasztani a lelkeket.

Akaratlanul is eszébe jutott, hogy vajon meddig titkolhatják a lány képességét és a történteket. Ha megölnek egy lidércet, akkor nem számít, hogy evett-e már meg más lelkeket vagy gyengébb lidérceket, csak az az egy lélek szabadul fel és kerül a Lelkek Világába, vagy a Pokolba, amelyikből a lidérc lett.

Akane ereje akár még a lelkek törékeny egyensúlyát is felboríthatja, ha többet küld át a Lelkek Világába. Előbb-utóbb észre fogják venni és akkor még Kaito és ő is megüthetik a bokájukat. Már így is rosszul érezte magát, mikor a hamis jelentést írta, aztán egy pokollepkével elküldte.

A gondolataiból hirtelen egy erőszakos lélekenergia rántotta vissza a valóságba. Kétség kívül egy lidérc volt az, aki épp most tört át az Élők Világa és Hueco Mundo közötti dimenzión. Hanako tétovázás nélkül, villámlépéssel indult a fenyegető jelenlét irányába. Még gyorsabb tempóra kapcsolt, mikor megérezte, hogy a lidérc Akane közelében bukkant fel.

Kaito most a város túlsó végén járt, így kettejük közül, ő ér oda hamarabb. Remélte, hogy még időben.

***

- Földre! – kiáltotta Akane és a karjaival elsodorta az öccseit.

A három testvér könyöke és térde hangosan koppant, mikor a padlóra érkeztek, szerencsére a szőnyeg némileg tompította az esésüket, de Akane így is érezte, hogy az ütések helyei sajogni kezdenek.

De még pont időben cselekedett, ugyanis a következő pillanatban hirtelen hangos csörömpölés kíséretében kitört a nappalijuk utcára néző ablaka és a szilánkok mindent beborítottak körülöttük, rájuk is hullott bőven.

Óvatosan térdre kecmergett, majd segített a fiúknak is, akik halálosan rémültek voltak.

- Mi-mi volt ez? – dadogta Teiji.

Odakint még sötét volt így Akane inkább érezte, mint látta az előkertjükben lévő lidércet. A hatalmas alak sötét árnyékot vetett a betört ablakú nappalira és eltakarta a Holdat is, így szinte semmi fény nem jutott be a helyiségbe.

- Fiúk! Keltsétek fel anyát és fussatok! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

Teiji a sírással küzdött és Taro sem volt sokkal jobb állapotban.

- Mi ez?

- Az most mindegy! Induljatok!

A fiúk még mindig nem mozdultak.

- Most! – kiáltott rájuk olyan erélyesen, mint még soha, ahogy csak az anyjuk szokott néha.

Talán ez volt az oka, hogy a két gyerek végre engedelmeskedett és Akane szívéről nagy kő esett le, mikor hallotta a dobogó lépteiket, ahogy felrohannak a lépcsőn.

De még nem nyugodhatott meg. A hatalmasra nőtt lidérc ott állt vele szemben, fehér csontmaszkja szinte világított az éjszakában. Felágaskodott és üvölteni kezdett, amit Akane megint értelmes szavaknak érzékelt, ezúttal is több hang szólt egyszerre és mind különféleképpen kértek segítséget. Volt egy, amelyik egyenesen azért könyörgött, hogy ölje meg.

Hogyan tudja Hanako azzal a kesztyűvel kiszedni a lelkét a testéből? Hogyan juthatna ki önállóan? Mit tegyen?!

Körülnézett a helyiségben, de semmi fegyverként használhatót nem talált. Tudta, hogy nincs esélye, hogy az emberi testében legyőzze a lidércet, csak az időt húzhatja, amíg Kaito vagy Hanako megérkeznek és lerendezik a dolgot.

Nagyot nyelt miközben felvett egy nagyobb darab üvegszilánkot a padlóról és rámarkolt. Az ujjaiból vékony csíkban vér folyt le a tenyerére majd a karjára.

Most a családja élete volt a tét.

Felállt és ordítva kiugrott a betört ablak helyén és a lidérc felé szaladt.

***

Hanako mikor megérkezett Akaneék házához, nem hitte el, amit lát.

A lány halandó testben nekiment a lidércnek. Nem látta pontosan, hogy mi van a kezében, de valami hegyes tárgy lehetett, talán egy kés, amivel újra és újra vágásokat ejtett a lidérc lábán, amik azonban karcolásnál alig voltak többek és egyedül azt érte el velük, hogy a lény feldühödött.

Akane az út közepén állt és ide-oda ugrált a lidérc lomha ütései elől. Meg kell hagyni, látszik, hogy karatézik és edzésben van.

Hanako előhúzta a kardját és a lidérc következő ütését már ő védte ki a pengéje lapjával.

- Jól vagy?! – kiáltott hátra Akanénak.

A mögötte álló lány megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Igen! Segíts átváltozni!

- Nincs rá szükség! – felelte és támadott. Könyöknél levágta a lidérc karját, aki a csonkot szorongatva ordítani kezdett. Beleremegett az utca körülöttük.

- De segítenem kell nekik!

- Nekik?

- A lelkeknek! Ha te ölöd meg, akkor az elfogyasztott lelkek elvesznek! – erősködött Akane. – Kérlek! Változtass át, hadd mentsem meg őket!

Hanako a fogát szívva gondolkodott.

Ha hagyja, hogy Akane győzze le a lidércet és átküldje a lelkeket, akkor megint növekszik a számuk. Minél kevesebb lidérccel végez a lány, annál később jönnek rá odaát, hogy ő létezik és annál több idejük van Kaitoval kitalálni valamit.

Nem volt ínyére a dolog, de muszáj volt döntenie.

- Nem! – kiáltotta. – Húzódj hátrébb! Majd én elintézem!

- Ne! – ellenkezett Akane makacsul. – Kérlek! Kérlek hadd segítsek nekik!

- Nem lehet! Szerinted odaát nem fogják észrevenni előbb-utóbb, hogy túl sok lélek érkezik a megölt lidércek számához képest? Kaito és én a rangunkat és a becsületünket kockáztatjuk! Már így is hazudnunk kellett miattad a jelentésünkben!

Akane úgy állt ott, mintha a halálisten jó erősen pofon vágta volna. Úgy is érezte magát.

Fogalma sem volt, hogy az erejével bajt is okozhat. Ő csak segíteni akart. Miért ne menthetne meg több lelket?

- De hát segítségre van szükségük! Szükségük van rám! – kiáltotta és érezte, ahogy a szemébe könnyek gyűlnek.

Eszébe jutott Torres-san és a többi lélek, akiket a múltkor kiszabadított, a hála a tekintetükben. Igen. Ez volt a helyes dolog! Segíteni kell minden léleknek!

- Kérlek! Ne hazudjatok miattam, fogjatok rám mindent, csak hadd segítsek rajtuk!

- Igaza van!

Hallották meg hirtelen Kaito hangját.

Mindketten megfordultak, Hanako, aki eddig is folyamatosan a lidérccel harcolt, épp kivédett egy újabb támadást.

- Akane jól mondja. – mondta a fiú. – A legfontosabb feladatunk halálistenként a lelkek és az egyensúly védelme. Segítenünk kell annyi léleknek, ahánynak csak tudunk. Engedd, hogy megtegye!

- De...

- Kérlek! Magamra vállalom a felelősséget! Csak hagyd, hogy Akane végezzen ezzel a lidérccel!

A két halálisten egy hosszú másodpercig egymás szemébe nézett. Akane nem tudta, hogy mit beszélnek meg éppen némán, de nem is nagyon érdekelte. Már szinte remegett, annyira át akart változni, hogy a lelke szinte magától kiugrott a testéből, mikor Kaito felhúzott egy vörös kesztyűt és a hátát megtaszítva kilökte belőle.

Akane azonnal kardot rántott, a penge markolata kellemes érintésű volt. Még őrizte volna a lány kezének melegét a múltkori alkalom óta? Talán.

A lány olyan volt, akár a könyörület angyala, amikor lesújtott a hatalmas, üvöltő lényre.

A lidérc szinte szétrobbant és a hófehér fényben fürdő lelkek szikrázva pattantak ki a hatalmas testből. Gömbökből lassan emberi formát öltöttek és körbe fogták Akanét

- Köszönjük! – mondták tökéletesen egyszerre.

Akane elborzadva látta, hogy nem egy gyerek is volt köztük, de mosolyt erőltetett az arcára és leguggolt eléjük, hogy pont szemmagasságban legyenek.

- Vigyázzatok magatokra a Lelkek Világában jó?

A gyerekek rámosolyogtak és megígérték, hogy vigyázni fogtak, aztán integettek, mielőtt eltűntek volna.

Akane egy kezet érzett a vállán.

- Szép volt. – dicsérte meg Kaito.

A lány hátrafordult és még ont elkapta Hanako gondterhelt tekintetét, ahogy a lány a tokjába csúsztatja a kardját.

- Köszönöm. – mondta inkább Hanakonak címezve a szavait.

A női halálisten végre a szemébe nézett. Nem volt dühös, inkább aggódott, de Akane nem tudta eldönteni, hogy kiért. Végül odalépett a lányhoz, aki azon sem csodálkozott volna, ha megüti, ám ehelyett átnyújtott felé valamit.

Mikor Hanako kitárta ökölbe szorított ujjait, akkor látta meg, hogy a vörös, halálfejes kesztyűje van a kezében.

- Tessék! Erre szükséged lesz a versenyen. Mi nem hagyhatjuk el ezt a várost, mert arról tudomást szereznének a Lelkek Világában. De ha ott is megtámadnának, akkor szükséged lehet erre.

Akane hálásan rámosolygott, miközben átvette a kesztyűt, majd hirtelen megölelte. Hanako annyira meglepődött, hogy csak pislogni tudott, Kaito a tenyerébe próbálta rejteni széles mosolyát és elnyomni a kuncogását.

- Köszönöm! – hálálkodott Akane ismét.

***

Miután visszamászott a testébe és gondosa zsebre vágta a Hanakotol kapott kesztyűt, bement a házukba. A családtagjaira az emeleten talált rá. Mind mélyen aludtak.

Kaito elmondta neki, hogy ő intézte így és az emlékeiket is módosította. Reggelre azt fogják hinni, hogy valami részeg huligán dobta be az ablakukat kővel, vagy valami hasonló teljesen hétköznapi dolog történt.

- Szerinted... a fiúk láthatták a lidércet? – kérdezte Akane a halálisten fiútól.

- Nem vagyok biztos benne. A rokonaid és egyiük hallotta a hangod, mikor lélekalakban voltál. Logikus, hogy van némi lélekenergiájuk, de... ki tudja?

- Csak olyan... rémültek voltak. Én is így nézhettem ki, amikor először láttam lidércet életemben. Ha van lélekenergiájuk, akkor az azt jelenit, hogy ők is...

- Nem. – felelte a fiú határozottan. – Nyugodj meg, nincsenek veszélyben! A te lélekenergiád különleges, ritka. Már többszáz éve vagyok halálisten, de még sosem láttam még csak hasonlót sem. Valószínűleg ezért vonzza a lidérceket is. Ha rájössz a kardod nevére, talán majd többet is megtudhatunk az egészről.

Akane erre lebiggyesztette az ajkát. El is felejtkezett róla, hogy a kardja még mindig nem hajlandó szóba állni vele.

- Hé! Nyugi! Nekem is sokáig tartott, mire szóra bírtam! – mondta Kaito, mintha a gondolataiban olvasott volna.

A lány hálásan mosolygott rá.

- Köszönöm a segítséget!

- Ugyan! Ez lenne a dolgunk. Na, pihend ki magad! Nemsokára versenyed lesz, ha jól tudom.

Akane erre nagyot ásított, majd kinyújtózott.

- Tényleg. Jó hogy... - újabb ásítás – mondod.

A fiú elbúcsúzott, majd a lány szobája ablakán át távozott. Hanako a háztetőn várta, épp az előbb fejezte be az újabb meghamisított jelentést a lidérccel való küzdelmükről.

Elég volt egyetlen pillantást vetnie Kaito gondterhelt arcára és tudta, hogy most az arckifejezéseik akár tükörképei is lehetnének egymásnak.

A fiú csak ennyit suttogott hallkan, hogy szinte még Hanako sem hallotta:

- Ez is óriáslidérc volt.

A női halálisten rábólintott.

- Mégis mi folyik itt?

- Bár tudnám. A végére kell járnunk.

Kaito elszánt tekintettel bólintott.

Félt, hogy túl sokat remél egyetlen kard nevétől, de más nyomon nem indulhattak el. Talán több dolgot is megoszt majd Akanével az erejével kapcsolatban és akkor közelebb kerülhetnek a megoldáshoz is, hogy miért vonzza ennyire a lány lélekenergiája a lidérceket, még az óriáslidérceket is.

Ráadásul ott volt még az a múltkori, akinek az a fura ereje volt. Az ütései által keletkezett sebek, mintha lyukak lettek volna Kaito testén, ami át nem csak a vére, hanem a lélekenergiája is szépen lassan kezdett elszivárogni a testéből. Még most sem érzete magát teljesen rendben, az ereje még nem regenerálódott.

Csak remélni merte, hogy jól döntött, mikor Akanéból halálistent csinált. Mindannyijuk érdekében.