Akane ugyanolyan fekete kimonót viselt, mint Kaito, az oldalán pedig egy katana megnyugtató súlyát érezte.

Valahogy ismerős volt neki ez az erő, ami most az ereiben száguldott.

Előhúzta a kardját és a lidércre szegezte.

Soha nem gyakorolta a vívást, katanát is csak egyszer régen tartott a kezében, de az egy hétköznapi emberek által készített darab volt. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, amelyik most nála volt. A fegyver karcsú, hosszú pengéje csak úgy szikrázott még a kevés holdfényben is, a markolatát vörös fonal díszítette, a keresztvasa pedig egy napot formázott, hegyes végű sugarakkal.

- Akane! – szólalt meg Torres-san és esdeklőn nézett a lányra. – Kérlek, segíts! – az utolsó szót, már a lidérccel egyszerre mondták ki. Most a lény visítását is emberi hangnak hallotta. Talán amiatt volt, hogy halálisten lett.

Nem csak két hang volt, hanem legalább egy tucat. Mind emberi hangok, férfiaké és nőké. Mind segítségért kiáltoztak és őt hívták. Tőle kértek segítséget.

- Zúzd össze a maszkját! – kiáltotta Kaito, aki már a földön ült összeroskadva a mellkasára szorított kézzel. Mellette ott feküdt Akane, melegítőben, ahogy az előbb volt, lehunyt szemmel, mintha aludna. A lány nem ijedt meg, tudta, hogy az csak a teste, most ő is egy lélek volt.

Két kezébe fogta a katanája markolatát és felugrott.

A fizikai ereje is szokatlanul nagy volt, akkorát ugrott, mintha egy magasugró rudat használt volna, ráadásul olyan könnyedén csinálta, mintha csak néhány centire akart volna felemelkedni a földről. Nem kérdés, hogy így lélekalakban akár a világ legjobb karatésát is legyőzné, ha képes lenne megérinteni.

A kardja mintha arany színben villant volna fel, mikor lesújtott vele.

A lidérc nem tiltakozott, talán Torres-san, talán a többi lélek együttesen kényszerítette mozdulatlanságra. Akane kettészelte a maszkját, olyan könnyedén, mintha csak vajba vágott volna.

A lény azonban nem pernyévé vált, hanem több fényes ezüst gömbbé hullott szét, amik szép lassan emberi alakot öltöttek. Egyszerű embereknek tűntek, az egyetlen furcsaság az volt bennük, hogy kissé áttetszőek voltak és lánc volt a mellkasukban.

Lelkek. – jött rá a lány.

Torres-san is ott volt közöttük és hálásan mosolygott Akanéra. Az ismerős arc láttán a lánynak könnyek szöktek a szemébe.

Luna már soha többé nem láthatja így mosolyogni az anyukáját. Miatta.

A nő mintha meghallotta volna a gondolatait, odalépett hozzá és a vállára tette a kezét. Az érintésének súlya volt, mintha élő ember lett volna.

- Ne emészd magad! Hiszen az előbb mentettél meg. Mind hálásak vagyunk neked!

- De... ön... Luna... - nem bírta tovább és megadva magát a torkát szorító görcsnek, sírva fakadt.

- Hiányozni fog a lányom is és a férjem is, de én már nem maradhatok itt. Köszönöm, hogy megtetted értem, amit lehetett! Nélküled a lelkem örökre elveszett volna! Így egy napon majd viszontláthatom a családomat. Kérlek vigyázz Lunára, nehogy túl hamar kövessen!

Mielőtt a lány válaszolhatott volna Torres-san eltűnt a többi lélekkel együtt.

Csak egy döbbent Kaito ült a fűben Akanétól nem messze, vérző sebeiről teljesen elfeledkezve, mellette pedig ott feküdt a lányt teste.

- Gondolom, ilyesmi nem gyakran történik. – fordult a sebesült halálisten felé.

Kaito végre becsukta a száját és megrázta a fejét.

- Még soha... Te... te szétválasztottad a lelkeket!

Mielőtt még jobban kielemezhették volna a helyzetet Akane egy jelenlétet érzékelt. Nem lidércét, ez hasonló volt az övéhez, vagy Kaitoéhoz, de mégis egy kicsit más. Egyedi volt, akár egy ujjlenyomat.

- A társam az, Hanako. – mondta a fiú, aki szintén érezte a közeledő halálistent igaz a sebei miatt most sokkal halványabban, mint Akane. – Meg kell majd magyaráznom neki egy-két dolgot, például, hogy miért követtem el törvénysértést.

Kaito reménykedni kezdett benne, hogy elájul, még mielőtt a másik odaér, mert különben Hanako félholtra fogja verni, azért amit tett.

***

A kórház tetején üldögélt és közben folyamatosan figyelt, de nem érzékelt lidérceket a közelben. Mikor először megérezte az óriáslidérc lélekenergiáját, Hanako először nem mozdult, mert azt is tudta, hogy Kaito éppen ott van és ha shikait használ, könnyen el tud bánni vele. Aztán mikor a fiú lélekenergia szintje hirtelen zuhanni kezdett...

Olyan gyorsan haladt, ahogy csak tudott, villámlépésben vágott át a fél városon, de mire a közelükbe ért, a lidérc már eltűnt, viszont helyette nem egy, hanem két halálisten lélekenergiáját is érezte és az egyik teljesen ismeretlen volt számára.

- Hát itt meg mi történt? – kérdezte mikor megjelent Kaito mellett.

A környező fákat gyökerestől kitépték, a földben pedig kráter méretű lyukak éktelenkedtek, de lidérc sehol, a fenyegető lélekenergia egyszerűen eloszlott. És ott volt még az a lány is.

Hosszú világosbarna haja és sötétbarna szeme volt, ugyanolyan fekete kimonót viselt, mint ő és Kaito, a kezében pedig egy lélekölő kardot tartott. A belőle áradó lélekenergia... Hanako legjobban a napfényhez tudta volna hasonlítani olyan fényes volt és megnyugtató melegséget sugárzott magából. Most már el tudta hinni, hogy ez a lány vonzza ide a lidérceket.

- Egy óriáslidérc kicsit megvadult. – mormogta Kaito, aki elég ramaty állapotban volt.

Hanako felsegítette, majd a vállán átvetette a fiú egyik kezét, hogy segítsen neki megállni a lábán.

- Ő itt a várost őrző halálisten, Hanako.  – mutatta be Kaito. – Hanako ő pedig Akane.

- Örvendek. – hajolt meg Akane udvariasan.

- Hello. – intett neki Hanako, mivel közben Kaitot is tartania kellett. – Szóval belőled jött az a lélekenergia. Most már értem, hogy miért vonzotta ide a lidérceket. Elég... különös. Kaito nem említette, hogy ekkora erőd van. – vetett szúrós pillantást a kollégájára.

- Mert én sem tudtam róla! – kérte ki magának a fiú.

- Na, jó mi lenne, ha inkább keresnénk egy védettebb helyet, mielőtt még megint felbukkan valami lidérc és átbeszélnénk ezt az egészet? – kérdezte Hanako.

A másik kettő egyetértett vele.

Akane visszabújt a testébe. Furcsa érzés volt, mintha egy kezeslábast húzna fel, aminek pontosan olyan alakja van, mint neki.

Végig sétáltak az erdős részen, vissza a külvárosba és egy parkba jutottak. Bár este volt, néhányan most is kint sétálgattak, volt, aki sportruhában kocogott, vagy kutyát sétáltatott és szerelmespárok andalogtak a közvilágítás fényében.

Egy éjjel-nappali büféskocsi is volt a közelben, ahol Akane azonnal vett magának egy rettentő zsíros hamburgert. Bűntudata is volt miatta, hogy verseny előtt ilyen szemetet eszik, de kihagyta a vacsorát és a gyomra már könyörgött valamiféle táplálékért, úgyhogy elnyomta a lelkiismerete hangját és jóízűen befalta az egészet. Ennyi bűnös élvezet igazán kijárt neki, miután az előbb igencsak halálközeli élményben volt része (az utóbbi napokban már nem első alkalommal).

A két halálistennel egy padon ücsörögtek a park egyik elhagyatott részén.

Hanako értett egy keveset a gyógyításhoz és beszélgetés közben ellátta Kaito sebeit. A fiú meglepően gyorsan gyógyult.

- Szóval – szólalt meg Hanako, miután Kaito előadta neki, hogy hogyan harcoltak az óriáslidérc ellen és hogy miért adta át az ereje egy részét Akanénak – téged üldöznek a lidércek és még beszélnek is hozzád, láttad a barátnőd anyukáját, aztán szétválasztottad a lelkeket, amikből az óriáslidérc állt.

- Valahogy úgy. – bólogatott Akane, majd a szalvétájával letörölte a mustárt a szája széléről. – Torres-san mondott nekem valami olyasmit, hogy nélkülem a lelke örökre elveszett volna. Ezt hogy értette?

- Nos, azt elmondtam, hogy a lidércek hogy jönnek létre. – kezdte Kaito. – De a fejlődésükről még nem beszéltem. A lidércek lekekkel táplálkoznak. Általában emberi lelkekkel, vagy néha más lidércekkel. Ha egyikük elég lelket elfogyaszt, akkor válik belőle óriáslidérc. Bár ezek szerencsére többnyire Hueco Mundoban maradnak, de néha, mint azt tapasztaltad, vannak kivételek. Ha egy halálisten megöl egy lidércet, akkor a lélek, amiből keletkezett, visszaváltozik és eljut a Lelkek Világába, de egy óriás lidérc esetében... azok a lelkek, akiket felfalt nem választhatóak el tőle és így azok megsemmisülnek. Csak az a lélek jut a Lelkek Világába, akiből a lidérc lett.

- De én szétválasztottam őket.

- Pontosan. Éppen ezért furcsa az egész. Még sosem találkoztam ilyen képességgel, ahogy olyannal sem, hogy valaki az egyszerű lidércek „beszédét" is megértette volna.

- Talán ezért kértek tőlem segítséget. Talán a bennük lévő lelkek megérezték, hogy meg tudom menteni mindannyijukat.

- Nem is tudom. – tűnődött Hanako. – Elég furcsa, hogy egy lidérc előbb tudja valakiről hogy halálisten, mint az illető saját maga. Mindenesetre a jelentésből ki kell hagynunk ezt az egész sztorit.

- Jelentés? – kérdezte Akane.

Kaito bólintott.

- Minden nap írnunk kell egyet a Lelkek Világába. De ha megtudnák, hogy erőt adtam neked, ami tilos, akkor azonnal visszarendelnének és megbüntetnének. Akkor pedig nem deríthetjük ki, hogy mégis honnan van az erőd.

- Így viszont azt kell hinniük, hogy még mindig nem találtuk meg a forrást. Nehéz ügy. – szívta a fogát Hanako.

- Most hogy halálisten-féleség lettem, a lidércek gyakrabban fognak rám támadni?

- Helyettes halálisten. És igen, valószínű. Ezért fel kell készítenünk rá.

- Felkészíteni? – pislogott Akane értetlenül.

- Mi is jártunk ám iskolába. – magyarázta Hanako. – A halálistenek a Lelkek Világában a Központi Lélektovábbképző Akadémián tanulnak. Ha elvgézik utána lesznek beosztva az egyik őrosztagba a tizenháromból. Te nyilván nem mehetsz oda tanulni, ezért majd mi megtanítunk egy-két dolgot.

- Ööö... Jó, de délutánonként karate edzésem van.

- Az nem baj, ráérünk utána is. A lidércek nem fognak csak úgy eltűnni. A családod és a barátaid továbbra is veszélyen vannak Akane. Meg akarod védeni őket?

A lány gondolkodás nélkül felelt.

- Még szép, hogy igen!

- Akkor tanulnod kell. – válaszolta egyszerűen Kaito. – Holnap kezdjük.

***

Hogy a halálistenek mit értettek „tanulás" alatt, arról Akanénak fogalma sem volt. Egy dologban biztos volt: nem ugyanazt, amit az emberek. Mindenesetre legalább aznap sikerült egy kicsit többet aludnia, így a családja és a barátai is kevesebbet aggódtak érte.

Délután a sensei egyáltalán nem szidta le, még csak meg sem említette a mulasztását és Akane gyanította, hogy ennek a Lunáékkal történtekhez van köze.

Edzés után nem várta meg Kentát, hanem „egyedül" indult haza, legalábbis mindenki úgy láthatta, hogy egyedül van, pedig az oldalán két halálisten sétált.

Szerette volna még meglátogatni Lunát, de mire végzett az edzéssel lejárt a látogatási idő a kórházban és Kaitonak is igaza volt. Ha meg akarja védeni Lunát és a többi barátját, akkor meg kell tanulnia használni az erejét, hogy többet ne történhessen velük semmi szörnyűség. Ehhez pedig minél előbb el kell kezdenie a gyakorlást.

- Megjöttem! Tanulok! Szeretlek! – kiáltotta az előszobába lépve, miközben lerúgta a cipőjét.

A szobájában lehuppant az íróasztali székébe, a táskáját pedig egyszerűen a földre ejtette. A két halálisten az ágyán foglalt helyet és Akane nem tudta nem észrevenni, hogy Hanako milyen kíváncsian néz körbe. Legalább annyira különlegesnek találta a szobát, mint amennyire az ő megjelenése az volt Akane számára. A halálisten lánynak ugyanis rövid, sötétlila haja volt, ami majdnem feketének tűnt, világosbarna szemei pedig élénken csillogtak.

- Először is az alapokkal kell kezdenünk. – mondta Kaito. - Van ugyan lélekölő kardod, de gondolom, a nevét még nem tudod.

- He? Van neve?

- Igen. Minden kardnak van neve. – magyarázta türelmesen, mint aki egy gyerekhez beszél. – A tiédnek is, bár csak helyettes halálisten vagy. Ki kell derítened a nevét, ez az első lépés.

- Na és mégis hogyan csináljam?

- Nem egyértelmű? Kérdezd meg tőle!

Akane először azt hitte, hogy a fiú csak viccel, ám Kaito arcán halálkomoly kifejezés ült.

- Most komolyan? Kérdezzem meg... tőle? A kardtól?

Hanako ekkor átvette a szót.

- A lélekölő kard nem csupán egy tárgy. Ez szó szerint a lelked egy darabja. A részed. Képes vagy kapcsolatot teremteni és kommunikálni vele, de ehhez koncentrálnod és figyelned kell rá. Nekem napokba telt az Akadémián, mire sikerült szóra bírni a saját kardomat.

- Napok? – Akane elhúzta a száját. Azt hitte, hogy ennél azért gyorsabban fog menni.

- Igen, de ha megtudod a nevét, akkor onnantól kezdve használhatod a shikait.

- Shikai?

- Dióhéjban azt jelenti, hogy ideiglenesen megváltozik a kardod és erősebb leszel. – magyarázta ismét Kaito. – Én is ezt használtam az erdőben az óriáslidérc ellen. Sokkal hatásosabb, mintha csak simán nekimennék a kardommal, de jobban is kell vele vigyázni. Igazodnod kell a megnövekedett erődhöz és vigyázni, nehogy visszafordíthatatlan kárt tegyél az Élők Világában magad körül. A harmadiktiszteknek, mint én erre különösen ügyelniük kell, mivel mi vagyunk a legmagasabb rangú halálistenek, akik még erőkorlátozás nélkül léphetnek az Élők Világába, így mi tudjuk a legtöbb kárt okozni, ha nem vigyázunk. – Akane próbálta követni, de az arcán látszott, hogy nem igazán érti, amit a fiú magyaráz. -  Mindegy, egyelőre csak derítsd ki a kard nevét! – legyintett Kaito.

Hanako ekkor a zsebébe nyúlt és kivett egy vörös ujjatlan kesztyűt, amit halálfej díszített.

- Segítek felvenni a lélekalakod! – mondta, majd Akanéhoz lépett és egyszerűen meglökte a kesztyűs kezével.

Akane hátraesett és beverte a fejét a szobája padlójába, aztán valami nehéz rádőlt. Felkiáltott és dörzsölni kezdte a koponyája hátulján sajgó pontot. Ekkor látta meg, hogy a saját teste fekszik rajta, ő pedig már nem az egyenruháját viseli, hanem a fekete kimonót, oldalán pedig ott volt a kardja.

- Mi... mi történt?

- Kilöktem a lelked a testedből.

- Nem ártott volna figyelmeztetned előtte... - jegyezte meg Kaito.

- Most már szólíthatod a kardod. – hagyta figyelmen kívül a társa megjegyzését Hanako.

- Oké...

Akane bizonytalanul talpra állt, majd odébb húzta a testét. Hanako leültette a szőnyegre, a kardját pedig a két kinyújtott kezébe rakta. Akane nem volt biztos benne, hogy sokáig tudja így nyújtva tartani a kezét, de nem akart sokat akadékoskodni, ezért csak lehunyta a szemét és a kezében lévő kardra koncentrált.

Semmi. Percekig semmi. Fogalma sem volt, hogy hogyan szólíthatná meg a kardot. Talán beszéljen hozzá fennhangon? Vagy magában? Nem, akkor már a gondolatait is hallania kéne. Mit csináljon?

- Ti hogyan szoktátok ezt csinálni? – kérdezte végül a két halálistenre pillantva.

Kaito most is törökülésben ült, kardja a vállának döntve a tokjában.

- Hát csak megszólítom. Úgy hogy csak ő és én halljuk.

- Köszi, a segítséget! – dünnyögte Akane morcosan.

- Talán segíthet, ha elképzeled, hogy hogyan nézhet ki!

- Hogyan nézhet ki? Mármint a kard?

- Nem egészen. Tudod valójában a kard szellemét szokták megszólítani. Ezek általában embernek tűnő szellemek, akik a kard erejének a forrása, a halálisten lelkének darabja. Próbáld meg elképzelni, hogy hogyan nézne ki a te kardod szelleme. Lehet, hogy hasonlít rád, külsőre.

- Értem.

Ám a továbbiakban is hiába próbálkozott. A kardja csak egy élettelen tárgynak tűnt a kezében.

Egyszer csak kopogtattak az ajtaján, mire Akane összerezzent.

- Akane-nee! Vacsora! – kiáltotta Taro a lány ajtaja előtt.

- Máris megyek! – válaszolta a lány, de elfelejtette, hogy lélek alakban van, és valószínűleg nem hallhatják.

- Rendben. – felelte az öccse.

- Mi? Hallotta? – suttogta Kaitoék felé fordulva.

- Úgy tűnik nem te vagy az egyetlen a családodban, akinek van lélekenergiája.

Akane visszamászott a testébe, a két halálisten pedig magára hagyta. Úgy döntöttek, hogy aznapra elég volt a gyakorlásból és hagyják pihenni.

***

Akane csak akkor érezte meg, hogy milye farkas éhes, mikor belépett a konyhába. Az édesanyja isteni ráklevesének illata belengte az egész helyiséget.

- Épp jókor jössz! – tett egy nagy fazekat az asztalra az asszony és rámosolygott a lányára. Lehúzta a sütőkesztyűit, majd gyakorlott mozdulattal a konyhaszekrényre dobta.

Teiji, aki mindig segített teríteni épp az utolsó evőeszközöket rakta az asztalra.

Vacsora közben az édesanyjuk jó hírrel állt elő.

- Képzeld csak Akane, elintéztem, hogy engem küldjenek tudósítani az országos diák karate bajnokságra.

- Komolyan?

- Igen. Úgyhogy jönnek a fiúk is és eltölthetünk egy hétvégét Tokióban! Mint egy kis rövid nyaralás.

- De jó! – ragyogott fel Teiji szeme azonnal.

- Ühüm. – bólintott Akane, mielőtt lenyelte volna a falatot a szájában. – Szuper lesz anya!

Taro nem szólt semmit, de látták rajta, hogy mosolyog és ez nála éppen elég volt. Végre történt valami jó is, azok után... Nos, a lidérctámadások után.

Este mikor Akane bebújt a takarója alá még megbökdöste a hasát, a lélekölő kardjának címezve a szavait.

- Tudom, hogy ott vagy valahol. Nem lenne kedved elárulni a neved? Sokkal egyszerűbb dolgunk lenne. – várt egy kicsit, majd felsóhajtott és magában nyugtázta, hogy kezd becsavarodni. Már a saját gyomrához beszél.

- Nem? Hát jó. Nos, akkor jóéjszakát!

***

Álmában a régi autójuk hátsó ülésében ült. Furcsa, ő általában elöl szokott ülni és a fiúk hátul. A volánnál sem az édesanyja ült, hanem egy férfi.

- Büszke vagyok rád Akane. – mondta az ismerős hangú idegen.

- Apa? – lepődött meg a lány. – Te vagy az?

- Igen. Örülök, hogy még megismersz.

Az autó hirtelen megállt. Akane kinézett az első szélvédőn és látta az autósort a járművük előtt, ami egy közlekedési lámpa előtt torlódott fel. A lámpa még piros volt, egészen úgy nézett ki, mint egy vörösen izzó szem, a háttérben az égen gyülekező sötét felhők pedig még hátborzongatóbbá tették a látványt.

- Apa! Ki kell szállnunk a kocsiból! Most! – mondta a lány és érezte, ahogy a hangja és a keze is remeg.

- Miért? – csodálkozott az apja.

- Csak gyere! Gyorsan!

Ő maga sem tudta pontosan, hogy mi fog történni, de azt érezte, hogy valami rossz. Valami nagyon rossz.

- Apa! Kérlek!

- Mi a baj kislányom? Megint bántottak a többiek az edzésen?

- Mi? Nem! Dehogy! Gyere már! – előre nyúlva megragadta az apja vállát és rángatni kezdte, de hiába, a férfi meg sem moccant, csak értetlenül nézett rá.

Akane ekkor kicsatolta magát és kiszállt az autóból. Kinyitotta az elülső ajtót is és elkezdte rángatni az apja karját.

- Apa! Gyere már! Kérlek! – már a sírás határán járt, de a férfit mintha az üléshez ragasztották volna. – Apa!

- Sajnálom Akane. – mondta hirtelen az apja. – Sajnálom, hogy nem voltam ott veled... veletek.

Ekkor a lány ismerős visítást hallott és egy lidérc jelent meg az előttük lévő kereszteződés fölött. Épp mikor a lámpa zöldre váltott a lény elrugaszkodott feléjük. Fogsorát vadul csattogtatta és egyenesen az ő autójuk felé tartott.

Akane belátta, hogy az apját nem fogja tudni elmozdítani, ezért mivel mást nem tehetett egyszerűen az autó elé ugrott.

- Ne! – kiáltotta és felemelte maga elé a kezeit, hogy védje az apját.

***

Zihálva ült fel az ágyán. Hosszú haja miatt az egész háta leizzadt és sötét folt keletkezett a pizsamáján. Szerencsére az éjjeliszekrényén lévő digitális óra még csak reggel hatot mutatott. A lány először lezuhanyozott, majd felvette az egyenruháját és a tekintete ekkor siklott a még mindig az íróasztala mellett heverő táskájára.

Basszus! Elfelejtettem a házit! Ó majd megkérem Lunát... Nem. Nem kérheti meg őt, hogy hadd másolja le a háziját, hiszen Luna még kórházban van.

- Basszus! – ismételte hangosan és a falba öklözött.

Ha előbb rájön erre az egészre, ha előbb fedezte volna fel az erejét... Megmenthette volna Torres-sant. Talán még a saját apját is megmenthette volna.

Ekkor eszébe jutott, amit Torres-san lelke mondott neki.

„Ne emészd magad. Nélküled a lelkem örökre elveszett volna."

Luna édesanyja most a Lelkek Világában van és türelmesen várja, hogy a szerettei ideje is elérkezzen. A lelke nem olvadt össze a lidérccel és nem semmisült meg. Akane ereje szétválasztotta őket.

A lány a tenyereit kezdte tanulmányozni.

Igen, az erejével jó dolgokra képes, de ehhez jobban meg kell ismernie.

És akkor hirtelen úgy kezdett a lélekölő kardjára tekinteni, mint egy idegenre, akivel barátokká kell válniuk. Mintha egy addig ismeretlen ikertestvére lett volna, akiről csak most szerzet tudomást.  Nem fogja feladni! Nem, amíg egyetlen lélek is megmentésre szorul!

***

Luna Torres későn ébredt. Az altatók miatt, amiket a nővérektől kért, mindig legalább tízig aludt. Mikor felnézett észrevette, hogy a kórházi ágya melletti szekrényen egy kis üvegváza áll benne két vékony cseresznyefa ággal, amiken a bimbók már majdnem kivirágoztak.

Egy gondosan össze hajtogatott kis fehér cetli is volt a szekrényen, amin Luna neve állt. A lány kihajtotta és elolvasta az ismerős kézírással rótt sorokat.

Remélem tetszeni fognak. Emlékszel? Megígértük elsős korunkban, hogy mindig együtt nézzük majd a virágzó cseresznyefákat. Rám most is számíthatsz, mint mindig Luna-chan. Nem vagy egyedül!

Akane

Luna végtelennek tűnő idő óta először elmosolyodott. Apró és törékeny mosoly volt, de valóságos.

Felzokogott és közben a szívéhez szorította a kis levelet.