Kaito miután levágta a szitakötő lidércet és hazavitte Akanét, a városrészre felügyelő halálistennel, Hanakoval egy magas, üvegből és fémből készült épület tetején találkoztak, ami a városközpontban állt. A női halálisten éber szemmel figyelte az alattuk száz méterre lévő nyüzsgő embereket.

- Érzékeltem, hogy megint belefutottál egybe. – jegyezte meg a lány, mikor Kaito megjelent mellette, majd elfordította tekintetét az alattuk elterülő városról és komoly arccal a fiúra nézett.

Kaito biccentett.

- Mióta megjöttem hármat öltem meg, két napon belül. – összegzett komoran. – Ha ilyen ütemben folytatják a felbukkanást, lassan egy egész osztagot is kivezényelhetnek ebbe az egy városba. Ez nem természetes.

- Pontosan. Van már bármi ötleted a forrást illetően? Mi vonzhatja ide őket? Én teljesen átlagosnak ismerem ezt a várost, nem tűnt fel, hogy lenne itt valamiféle különleges lélek, de még ha így is van, egy ekkora településen nem lenne csoda. Minél több ember él egy helyen, annál nagyobb az esélye, hogy van köztük egy, aki lélekenergiával születik, de ekkora népességben könnyen elvegyülhet.

- Azt hiszem, van egy ötletem, de még nem vagyok biztos benne. Beszéltem egy élővel.

- Tessék?

- Egy élő lány látott engem. Megtámadta egy lidérc, de szerencséjére én pont a közelben voltam és legyőztem a dögöt. A lány meg egyszerűen megfogta a vállamat és számon kért, hogy mégis mi volt ez. Szóval lát minket, van egy kis lélekenergiája. Aztán ma... ma is üldözte őt egy lidérc.

- Nincs abban semmi különös, ha lidércek élőkre támadnak. – vont vállat Hanako. – Néha előfordul.

- Tudom, de a lány állítása szerint sikerült elcsalnia egy csapat másik élőtől. Ő egyedül volt és futott, a lidérc mégis követte, ahelyett, hogy a könnyebb és több célpontot választotta volna.

- Hát, ha van valamennyi lélekenergiája...

- Szerintem itt többről van szó. Mindhárom lidérc, akit legyőztem az ő közelében bukkant fel. Úgy tűnt mintha... mintha ő lenne a célpontjuk. Talán követik.

- Lehetséges. – bólintott a női halálisten. – De miért fordítanának ilyen figyelmet egy élőre, még ha van is valamennyi lélekenergiája?

Kaito megvonta a vállát, de mielőtt újra megszólalhatott volna, mindketten megérezték.

Összenéztek, majd eltűntek a tetőről. Villámlépéssel már rohantak is a külváros felé, ahol újabb lidérc bukkant fel.

***

A családi ház félig már le volt rombolva, mire odaértek. Kaito három élő embert érzékelt odabent. Nem voltak túl jó fizikai állapotban.

- Majd én lefoglalom! – mondta a társának. – Te mentsd ki az élőket!

- Rendben!

Szétváltak. Kaito egyenesen a lidérc orra előtt jelent meg a levegőben, Hanako pedig a ház egyik háromfalúvá redukált földszinti helyiségében, ahol a három élő kuporgott, halálfélelemben és a két szülő a lányát védte.

- Hé, te! Én vagyok az ellenfeled! – kiáltott oda a férfi halálisten a lidércnek, mikor az ügyet sem vetett rá és csak a családot bámulta, akiket Hanako villámlépéssel biztos távolságba szállított.

A halálisten azonnal tudta, hogy ezúttal nem átlagos lidérccel áll szemben, hanem egy óriáslidérccel. Nemcsak a termetéből jött rá, hanem a szokásosnál fenyegetőbb és nagyobb lélekenergiájából is.

Kaito előhúzta a kardját és széles ívben suhintott vele. A lény bömbölt, ahogy mély sebet ejtett a karján és hátrált egy lépést, mire újabb faldarabok potyogta a földre. A feldühített lidérc, most szó szerint sebzett vadként támadt a fiúra, óriási mancsszerű kezével felé csapott és Kaito bár villámlépéssel kikerülte, így is érezte az erős légáramlatot, amit a lény mozdulata keltett. Ha ez eltalálja...

Újra támadott.

Hanako is megjelent mellette kivont karddal és így már két irányból is tudták támadni a lidércet. A fejére céloztak, de a lény folyton elhajolt, mintha lett volna annyi esze, hogy tudja, ha széttörik a koponyáját és a maszkját, akkor vége. Az okos lidércek nem csak alattomosak, de idegesítőek is voltak.

Kaitonak semmi kedve nem volt shikait bevetni ezen a helyen, mert a lidérc már így is elég pusztítást végzett, de ha ez így megy tovább...

- Vigyázz! – hallotta meg Hanako hangját és épphogy kidért egy újabb ütés elől.

A női halálisten ekkor kihasználta, hogy a lidérc nem rá figyel és a csuklóját vette célba, valószínűleg azért, hogy levágja a kezét. Ám az utolsó pillanatban a hatalmas lidérc meglepő gyorsasággal kitért majd visszaütött.

Hanako felkiáltott, ahogy a lény hatalmas ökle a gyomrába és a mellkasába vágódott ő pedig nekirepült a ház falának, ami megrepedt mögötte az ütés erejétől.

- Ne!

Kaito előtte termett és maga elé emelte a kardját, hogy kivédje a következő támadást. A lidérc egyszer rávágott ököllel a penge lapjára, majd egy újabb üvöltés kíséretében felszívódott. Elmenekült a köztes dimenzióba, pusztítást, halált és két meglepett halálistent hagyva maga után.

Amíg ők harcoltak, egy csapat élő egy fehér autóba tuszkolta a három sebesültet és elszállították őket a kórházba.

- Úgy tűnik mégsem az a lány a célpont. – jegyezte meg Hanako, ám Kaito nem válaszolt rögtön. Valami megragadta a figyelmét és villámlépéssel eltűnt társa mellől. Az egyik emeleti szobában bukkant fel. Pofonegyszerű volt oda bejutni, mivel az egyik fal és a tető jó része hiányzott.

- Mi találtál? – jelnet meg mellette a kollégája.

Kaito az éjjeliszekrényről elvett egy díszes képkeretet. A szoba valószínűleg a családhoz tartozó fiatal lányé lehetett. A berendezés egyértelműen jelezte, illetve ezt a lányt látta a keretben lévő képen. Ezt a lányt és egy másikat, akibe mosolyogva belekarolt.

- Vagy talán mégis. – tette vissza a képet Kaito.

***

Sokáig várt Akanéra a szobájában, de legalább addig volt ideje végiggondolni, amit megtudott. Három lidérc bukkant fel a lány közelében és ebből kettő rátámadott, illetve a harmadik is ezt tette volna, csakhogy akkor Kaito is ott volt és egyből harcolni kezdett vele. De a lény közben végig Akanét nézte.

Most meg egy újabb támadás Akane egyik barátnőjének a házában. Túl sok ez ahhoz, hogy véletlen legyen.

Nyílt a szoba ajtaja és a lány lépett be rajta.

Elcsigázottnak tűnt, a fejét lehajtotta, kezei lazán lógtak a teste mellett. Még mindig az iskolában viselt egyenruhája volt rajta, a piros masni félrecsúszva, fehér inge félig volt csak betűrve, a haja pedig kócos volt, mintha nemrég futott volna.

- Beszélnünk kell. – mondta Kaito.

Akane felnézett és rábólintott, majd helyet foglalt az íróasztalánál lévő székben. Ezúttal nem fáradt vele, hogy megfordítsa, és úgy üljön rá.

- Azt hiszem, hogy te vagy a forrás.

- A micsoda? – nézett rá a lány értetlenül. Végre megjelent valami kifejezés az arcán a szomorúságon kívül.

- A forrás. A lidércek célpontja. Valamiért téged akarnak elkapni.

- Erre én is rájöttem. De akkor miért Lunát támadták meg? Miért ölték meg az anyukáját? – kérdezte indulatosan, szinte mintha számonkérné Kaitot.

A halálisten csak komoran nézett rá, olyan mozdulatlan volt akár egy szobor.

- Valószínűleg megérezték rajta a lélekenergiád lenyomatát. Gondolom sokat vagy a közelében. Rajta maradt a szagod.

- A szagom? Úgy beszélsz, mintha a lidércek egyszerű vadászkutyák lennének nem pedig gyilkos szörnyetegek! – fakadt ki Akane.

Kaito számított erre.

Halálisten volt és bár nagyon kevés időt töltött az élők világában, mégis a gyásznak számtalan formájával találkozott már és néhányat ő maga is átélt. Tudta, hogy a lány nem rá dühös és hogy most idő kell neki. De Akane érdekében remélte, hogy nem sok.

- Az a lidérc, amelyik megtámadta a barátnődet még életben van.

- Micsoda? – a lány most egy kissé rémültnek tűnt.

- Nem közönséges lidérc volt, hanem egy óriáslidérc. Vagyis annyi lelket fogyasztott már el, hogy megerősödött tőlük és okosabb is lett. A társam már elkezdte átfésülni utána a várost, de ez eltart majd egy ideig, mire megtalálja, főleg mivel visszahúzódott a köztes dimenzióba.

- Köztes dimenzió?

- Ami elválasztja egymástól a három világot. Az Élők Világát, a Lelkek Világát és Hueco Mundot. – mutatta fel sorban három ujját. – Az egyszerűbb lidércek általában a köztes dimenzióban tanyáznak, ahonnan érzékelik az élőket és a halálisteneket és várják az alkalmat, hogy lecsaphassanak.

- Tehát vissza fog jönni. – komorodtak el a lány arcvonásai, a keze pedig ökölbe szorult. – Lunáért vagy értem?

- Nem tudni. Lehet, hogy be akarja majd fejezni, amit elkezdett, de ha tényleg te vagy a célpont és őt csak azért támadta meg, mert a te szagodat érezte rajta, akkor utánad jön majd.

Akane megborzongott a tudattól, hogy egy ilyen lény vadászik rá.

- Én pedig nem tehetek semmit, csak várok, hogy mikor jelenik meg.

- Amíg el nem kapjuk, addig melletted maradok, Hanako pedig a barátnődre vigyáz majd a kórházban. Ha ő ott van, nem eshet baja.

- Biztos?

- Biztos. – bólintott a fiú.

A lány szeretett volna hinni neki, de a tragédia már megtörtént.

Akane aznap éjjel szinte már megszokott módon éberen feküdt az ágyában.

Ez egyre rosszabb lesz.  – gondolta. Az még hagyján, hogy engem üldöztek, de most már a barátaim is veszélyben vannak. Ki lesz a következő? – kérdezte magában, miközben a hátára fordult. Kinyújtotta oldalra a kezeit és a szobája plafonját kezdte el bámulni. A helyiség rózsaszínes fala a sötétben világoskéknek tűnt. Kentát fogják megtámadni? Asahitot? A sensei-t? Valakit a karate klubból? Vagy...

A gondolatra még a vér is megfagyott az ereiben.

Az öccsei és az anyukája is veszélyben voltak. Miatta.

Hiszen rajtuk lehet a legerősebb Akane illata! A lidércek nyilván kiszúrják majd őket, ha Lunát is megtámadták.

Nem! Azt nem engedhetni! Senki nem bánthatja a családját! Véget vet ennek az őrültségnek, mielőtt még valaki másnak is baja esik miatta. Így sem tudta, hogy fog Luna szemébe nézni, most hogy már biztosan tudta, hogy miatta halt meg az anyukája.

Ahogy kikászálódott az ágyból, hirtelen bevillant neki egy régi emlék. Egy másik halál. Egy másik félárva lány.

Elhessegette a gondolatot és gyorsan öltözni kezdett.

Nem tudta, hogy Kaito csak simán meghallotta-e vagy valami halálisten hatodik érzéke jelzett neki, de mire Akane felhúzta fekete pulóvere cipzárját, a fiú már az ablakpárkányán állt karba font kézzel.

- Hova-hova? – kérdezte.

- Á! – fordult felé a lány mosolyogva. – Pont jókor! Kellene egy fuvar!

- Micsoda?

- Vigyél ki a városba! Ha tényleg én vagyok a célpont, akkor csalogassuk szépen elő azt a lidércet és aztán vágd le a fejét! Nem akarom, hogy még valakinek baja essen miattam.

- Ez nem ilyen egyszerű! – rázta a fejét a fiú. – Ez egy óriáslidérc. Sokkal veszélyesebb és erősebb és ravaszabb, mint azok, amiket eddig láttál.

- Pont ezért kell minél hamarabb megszabadulni tőle! – makacskodott a lány. – Na, megyünk?

Kaito mélyet sóhajtott, majd megfordult és engedte, hogy Akane a hátára másszon.

- Ennek rossz vége lesz. – dörmögte az orra alatt a halálisten, miközben a lánnyal a hátán leugrott az ablakpárkányról és a járdán futásnak eredt.

A városrészt szegélyező erdő felé haladtak, hogy a lehető legkevesebb élő legyen a közelben, ha felbukkanna a lidérc. Akane tenyere izzadt és a gyomrában érezte azt az idegességet, ami hasonló volt a karate versenyek előttihez, csak sokkal erősebb. Ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjen és erősen kapaszkodott Kaito fekete kimonójába.

Egy tisztásra érve a halálisten lefékezett majd megállt.

- Hallasz most valamit? – kérdezte a válla fölött hátra pillantva.

Akane fülelt néhány másodpercig, majd megrázta a fejét.

- Semmit.

Szép tiszta idő volt, az égen itt jól látszottak a csillagok, amik a város belsőbb részei fölött a fényszennyezés miatt soha nem voltak láthatóak. Hűvös szél fújt, de Akane szerencsére megfelelően felöltözött és kicsit csodálkozott, hogy Kaito nem fázik egy szál vékony kimonóban, de aztán eszébe jutott, hogy a fiú egy halálisten. Egy lélek. Bár ő látta, beszélt hozzá és meg is érintette...

Hirtelen eszébe jutott valami.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Ha... te lélek vagy akkor, ez azt jelenti, hogy... egyszer meghaltál?

Először azt hitte, hogy a fiú nem is fog válaszolni, mert túl sértő ilyet kérdezni, de végül Kaito megszólalt.

- Nem. Tudod, vannak azok az élő lelkek, akik meghalnak és rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, amik miatt halálisten lehet belőlük. De van a lelkeknek egy másik csoportja. A Lelkek Világa... különös hely, az ott élők számára ugyanolyan otthon, mint neked ez a világ. Vannak ott is családok és vannak, akik ott születnek. Én is ott születtem.

- Komolyan? – pislogott a lány meglepetten, nagyra nyílt szemekkel. – Léleknek születtél?

Kaito mosolyogva bólintott.

- Akkor vannak szüleid is igaz? Na és testvéreid?

- Már nincsenek.

- Hogy-hogy? Azt mondtad...

- A halálistenek is képesek... meghalni, mondjuk így. Ilyenkor a lelkük eggyé válik a világ alkotóelemeivel és visszakerül a lelkek körforgásába. Az én családommal is ez történt.

Akanénak még vagy száz kérdése lett volna, ám ekkor meghallotta.

Seeeegíts! Seeeegíts!

Élesen beszívta a levegőt.

- Itt van! – mondta és megszorította Kaito vállát.

A halálisten azonnal letette a földre, hogy szabadon mozoghasson és a kardjáért nyúlt.

Akane most egyértelműen a fejük felől hallotta a hangot. Nem is kellett sokáig várniuk, mintha maga a tér hasadt volna meg, egy fekete szakadásszerű átjáró nyílt a levegőben és kimászott belőle egy hatalmas lidérc. Bár Kaito nemcsak a mérete miatt hívta óriáslidércnek, már pusztán emiatt is tökéletesen illett rá az elnevezés.

Akane úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz fojtogatná, amint a lény megjelent. Az erő megdermesztette és ott tekergőzött körülötte, mint egy alattomos kígyó. Fojtogatta és gúzsba kötötte a testét. Nem bírt megmozdulni, de nem a félelem miatt.

- Maradj távol tőle! – kiáltotta Kaito majd előre lépett és felszökkent, hogy a lidérc szeme elé kerüljön.

Kardja pengéje ezüstösen villant a holdfényben, ahogy lesújtott vele.

Kaito tudta, hogy kockázatos, de nem volt választása. Élők voltak veszélyben és a terep amúgy is alkalmasnak tűnt.

- Akane! Menj egy kicsit hátrébb!

A lány szerencsére engedelmeskedett és hátrálni kezdett.

- Most véged! – a halálisten szinte morogva ejtette ki a fenyegetéssel átitatott szavakat, aztán felkiáltott. – Ragyogj Tsukuyomi!

Kaito kardjának az alakja változni kezdett. Akane hirtelen mintha két Holdat látott volna maga előtt, aztán rájött, hogy az egyik valójában Kaito kardja. A penge megnyúlt és félhold formájú ezüstfehér sarlópengévé változott. Kaito halálos gyorsasággal forgatta, úgy tűnt mintha a fegyver a karjához lett volna nőve. Akane csak a fehér villanásokat és a lidérc előtt újra és újra elsuhanó fekete árnyat látta az egészből.

A lidérc harci kedvét úgy tűnt, hogy csak fokozta a fiú szabadon engedett shikai-ja, ugyanis üvöltve rátámadt. Kaito játszi könnyedséggel kikerülte a lomha támadást és mögé kerülve lesújtott rá. Épp hogy elvétette a fejét.

Ekkor Akane újabb kiáltást hallott.

Lunaaaa!

- Micsoda? –suttogta döbbenten.

Lunaaaaa!

A lidérc hangja, mintha most megváltozott volna. Ismerős volt valahonnan a lánynak.

Kaito újból támadott.

- Várj! Ne! – kiáltotta Akane előre nyújtva a kezét, a fiú pedig elkövette azt a hibát, hogy ránézett. A lidérc kihasználta ezt a pillanatot és gyomron vágta Kaitot, aki néhány métert repült a levegőben, majd surlódó hangot adva, összegörnyedve megállt.

A lidérc Akane felé fordult.

Segíts!

A lány nem volt benne biztos, hogy mit tesz, de nem gondolkodott. Mintha valahogy ösztönösen tudta, volna, hogy mit csináljon, tett egy lépést a lény felé. A fojtogató lélekenergia, már nem szorította olyan erősen és képes volt lassan, óvatosan mozogni.  A lidérc is tett a lány felé egy lépést.

- Ne! Állj! – kiáltotta Kaito és próbálta összeszedni magát.

Valami nem volt rendben. A lidérc csak megütötte, nem kellett volna ennyire megéreznie, mintha... Mintha a sebén át a lélekenergiája kezdene elpárologni...

Az nem lehet!

Gyorsan be kellett fejeznie ezt a csatát, így hát újra támadásba lendült.

- Ne! – kiáltotta rá Akane, ám a fiú ezúttal meg sem hallotta.

Kardjával lesújtott a lidércre és felvágta a mellkasát.

- Várj! Kaito! Kérlek, várj!

A lidérc egyik kezét a mellkasára szorította és rájuk nézett, pontosabban Akanére. Aztán...

A mellkasán épp ott, ahol Kaito megvágta, valami mozgolódni kezdett és kidudorodott a lény bőre alatt. Egy emberi fej bukkant elő, elég bizarr látványt nyújtott, de Akane felismerte.

- Torres-san!

- Akane? Mi történt? Hol vagyok? Hol van Luna? Jól van?

- I-igen. – dadogta a lány meglepetten.

- Te ismered ezt az embert? – kérdezte Kaito.

- Ő Luna édesanyja.

- A lidérc valószínűleg felfalta a lelkét.

- Nem ölheted meg! – kiáltotta Akane és elkapta Kaito katanát tartó karját.

- Muszáj! Csak így szabadulhatunk meg a lidérctől!

Hirtelen fájdalom nyilallt Kaito mellkasába és térdre esett.

- Kaito! Jól vagy? Mi történt?

- A támadása... azt hiszem... - a szavai nyögésbe fulladtak. Erősebben markolta a kardját, próbálta leküzdeni az éles fájdalmat. Mintha a lidérc kiszipolyozná az erejét...

- Jól van a lányom és a férjem Akane?

- Igen! Ne aggódjon! Ma voltam náluk a kórházban! Mindketten túlélték!

A nő elmosolyodott.

- Akkor jó. Hm? – az arca hirtelen fájdalmas grimaszba torzult, majd újra eltűnt a lény testében.

Seeeeeegíts!

- Vigyázz!

Kaito éppen, hogy félre tudta lökni a lányt a lidérc újabb ökölcsapásának útjából. Akane elterült a földön, de horzsolásokkal megúszta. A halálisten viszont...

- Kaito!

A fiú földön feküdt, a lidérc ököllel többször is a hátára vágott. Kaito felüvöltött fájdalmában.

- Ne! Kaito!

Akane azonnal felpattant és körülnézett bármilyen fegyverként használható tárgy után.

- Hé! – kiáltott rá végül a lidércre. – Hé, te itt vagyok! Engem akarsz nem igaz? Gyere! Hagyd őt békén, neked az én lelkem kell! – hüvelykujjával a saját mellkasára bökött.

A lény ránézett, majd furcsa gurgulázó hangot adott ki, mintha nevetne. Akane hátán végigfutott tőle a hideg, de megacélozta magát és nem futott el, pedig az ösztönei ezt üvöltötték. Nem hagyhatja magára Kaitot! Nem hagyhatja, hogy az történjen vele, ami Torres-sannal! Még egy ember nem fog meghalni miatta! Akkor se, ha halálisten!

Úgy tűnt a terve bármilyen primitív is volt, működött, mivel a lény többé már ügyet sem vetett Kaitora és döngő léptekkel üldözőbe vette a lányt. Akanénak déja vu érzése támadt, miközben teljes erejéből futott a holdfényes mezőn, nyomában az óriás lidérccel.

Csak remélte, hogy Kaito jól van és túléli.

A tüdeje égni kezdett, lábai pedig ellenkeztek vele, de szerencsére aznap nem volt edzésen és maradt még némi tartalék energiája. Olyan messze kell csalnia a lidércet a fiútól, amennyire csak lehet, aztán... Aztán valószínűleg az felfalja majd a lelkét, de megéri, ha ezzel megmenthet másokat.

Megmenteni...

Újra bevillant neki az a régi emlék.

***

Hatéves volt, mikor az édesapja meghalt, a fiúk pedig csak négyévesek. Ketten voltak az apjával, éppen karate edzésről vitte haza a lányt autóval. Az apja nagyon büszke volt Akanéra, amiért a rajta kívül csak fiúkból álló csapatban is megállja a helyét, de aznap mégis szomorú volt, mivel Akane megint verekedett. Nem az edzésen, hanem megvert egy másik gyereket, amiért az kicsúfolta. A fiú anyukája őrjöngött és jó hogy le nem szörnyetegezte a kislányt, aki maga is szerzett sebeket a verekedés során.

Akane apja nem volt rá mérges, nem veszekedett rá, még csak nem is kiabált. Csak szomorúan nézett, ami mindennél rosszabb volt.

Pirosra váltott a lámpa ők pedig ott ragadtak a hosszú kocsisorban. A város fölött az égen sötét viharfelhők kezdtek gyülekezni. Akane apja halkan a kormányon dobolt.

- Tudom, hogy nehéz. – szólalt meg hirtelen.

A lány felnézett és a visszapillantó tükörben találkozott a tekintete az apjáéval.

- A fiúk sokszor csúfolnak ugye? Ne foglalkozz velük! Ha látják rajtad, hogy megsértődsz a szavaiktól, akkor elégedettek lesznek és tovább folytatják. Ha úgy teszel, mintha meg sem hallanád őket, akkor előbb-utóbb abbahagyják.

- De olyan gonoszak velem!

- Na és Kenta-kun?

- Ő nem az. Ő az egyetlen barátom.

Az apja elmosolyodott.

Az egyetlen barátja.

- Nem szokott megvédeni?

- Akarna, de nem hagyom neki. Megvédem én magam.

- Az hogy megversz másokat, nem azt jelenti, hogy megvéded magad Akane! – mondta az apja komolyan, de nem mérgesen. – Másképp is megvédheted magad, nem mindig az erőszak a megoldás.

A lány elgondolkodott ezen, de nem értette, mi mást tehetne. Végül azért bólintott.

- Rendben. Legközelebb... nem ütök meg senkit, csak edzés közben.

- Helyes. Nagyon ügyes vagy tudod? A fiúk biztosan féltékenyek rád, amiért ilyen jól megy a karate. Persze tőlem örökölted a tehetséged! – viccelődött, mire a kislány felnevetett.

A lámpa sárgára aztán zöldre váltott és ekkor... és ekkor...

Az emlék megszakadt, mintha egy elszakadt filmszalag lenne, vagy egy könyv, amiből kitépték a következő oldalt. Nem volt folytatása.

***

Akane berohant a fák közé, remélte, hogy azok lelassítják majd valamennyire a lidércet. Úgy tűnt azonban, hogy a hatalmas erejű lény egyszerűen kicsavarja a fákat a földből és félrehajítja. A lány felugrott és ügyesen elkerülte, hogy elbotoljon néhány vastag gyökérben. Rákanyarodott a fák közötti kövezett kis útra.

A lidérc felordított és kinyúlt felé.

Seeeegíííííts! Lunaaaaaa!

Akane a két szót két különböző hangon hallotta, amelyek közül az egyik most már egyértelműen Luna édesanyjáé volt. A nő lelke csapdába esett az óriáslidérc testében.

A sötét lélekenergia visszatért és csápként tekeredett a lány felé, majd derékon ragadta és csak nem minden levegőt kipréselt a tüdejéből. Akane még kiáltani sem tudott, csak elvágódott a kövezett úton. Érezte, ahogy az állán vérző sebek nyílnak meg és a vére a földre folyt. A feje nagyon fájt, mintha a koponyája rezgett volna belül. Csak remélte, hogy nem lett agyrázkódása. Kétségbe esetten kapálózott, mivel egyáltalán nem bírt levegőt venni. Fuldoklott.

Mikor már elhomályosult előtte a világ, akkor érezte, hogy a szorítás enyhül. Tétovázás nélkül azonnal arrébb gurult, majd felállt és közben többször is mély levegőt vett, megtöltve a tüdejét.

- Menekülj Akane! – hallotta Luna édesanyját, akinek az arca ismét megjelent előtte. – Fuss innen! Fel akar falni! Menj!

A lány lábai nem mozdultak. Ezúttal semmilyen lélekenergia nem fogta le, de valahogy mégis... Mintha valami mélyen a lelkében maradni akart volna, segíteni...

- Akane! – Kaito mellette termett. Szörnyű állapotban volt. Sarlópengéjére támaszkodott, a mellkasán és a hátán sötét vérfoltok mélyítették el kimonója fekete színét, az arcán pedig rondább zúzódások voltak, mint Akane-én, aki az előbb elterült az úton. De élt és ez volt a lényeg. – El kell tűnnöd innen! Most!

- Nem! – kiáltotta a lány magát is meglepve. – Nem hagyhatom itt Torres-sant! Segítenem kell neki!

- A lidércek által megevett lelkeken nem lehet segíteni. – közölte vele a fiú könyörtelenül őszintén. – Menj, amíg még van erőm harcolni vele!

- Nem hagylak itt! Egyikőtöket sem hagylak itt! Nem hagyom, hogy meghalj!

- Nekem ez a dolgom! – replikázott a fiú. – Halálisten vagyok, nem fogok meghalni!

- Attól még lehet szükséged segítségre! – vágott vissza a lány dühösen.

Hirtelen mintha teljesen eltűnt volna a közelükből az a szörnyű lélekenergia. Akane nem értette mi történik. Amikor lenézett a testére, mintha halvány arany fényben derengett volna. Felemelte a tenyereit és úgy bámulta őket, mintha most látná a két kezét életében először.

- Ez meg mi?

- A lélekenergiád. – mondta Kaito, aki szintén csodálkozva nézett a lányra. – Úgy tűnik, több van, mint hittem.

- Ez... ez mit jelent? – nézett a fiúra leengedve a kezeit.

Kaito először a mögöttük lévő lidércre pillantott, akivel belső csatát vívott annak a szegény nőnek a lelke, aztán Akanéra, akit halványan derengő fény vett körbe.

Lehetséges lenne? Talán ez a lány tudna segíteni! – villant át az agyán, aztán már nem gondolkodott tovább.

- Neked kell legyőznöd!

- Mi?

- Ha átadom neked az erőm egy részét, akkor te is halálistenné válsz.

- Micsoda? Hogyan?

- Csak a kardomat kell a testedbe szúrnom a mellkasod középpontjába. Akkor át tudom áramoltatni a lélekenergiám egy részét. – az említett energiája éppen rohamosan fogyott, akárcsak az idejük.

- De én... én nem vagyok halálisten. Képtelen lennék rá!

- Ne mondj ilyet! Okkal hallod és látod a lelkeket! Azt mondod, segítséget kérnek tőled. Segíts hát nekik!

- De...

- Gyorsan! – sürgette Kaito. – Mielőtt az összes lélekenergiám elfogy!

Akane ökölbe szorította a kezét és határozottan a fiú szemébe nézett.

- Renden! – mondta és közelebb lépett hozzá. Lehunyta a szemét, hogy megőrizze a bátorságát.

Kaito kardja visszaváltozott egyszerű katanává, majd a fiú felemelte és a hegyével Akane mellkasára célzott... és döfött.

A lány azt hitte, hogy fájdalmat fog érezni, elvégre beleszúrnak egy kardot a mellkasába, ám semmi ilyesmi nem történt.

Mintha valami helyrekattant volna a lelkében, mintha eddig egy kirakósdarabka nem lett volna a helyén, de most úgy fordította, hogy tökéletesen illeszkedjen a többi közé, amitől az egész kép értelmet nyert...

...és mikor Akane kinyitotta a szemét, már halálisten volt.