A tízes jellel ellátott torony üres volt. Egyetlen lidérccel sem találkoztak, miközben minden szintjét végigjárták és nem is érzékeltek lélekenergiát egyiken sem. Akane nem tudta eldönteni, hogy csalódottságot vagy megkönnyebbülést érez, mikor visszafelé sétáltak a megbeszélt találkozópontra.

Mikor meglátta a csapatuk másik felét közeledni, nem gondolkodott tovább: határozottan megijedt.

Shuji és Paja lassan közeledtek. Előbbi valamit húzott maga után a földön, messziről csak egy nagy fekte anyagnak tűnt. Utóbbi pedig Rai-t cipelte a hátán, akinek a feje eszméletlenül borult a lány látszólag törékeny vállára.

Azonnal eléjük siettek. Akane segíteni akart nekik, de mikor meglátta, hogy mit hoz magával Shuji, hátrahőkölt.

Fehér kimonó, fekete haori, törött maszk. Egy arrancar volt, méghozzá egy hatalmasra nőtt, embernek kinéző példány.

- Jelentem, legyőztük az egyik kapitányt – mondta Shuji és minden erejét összeszedve félmosolyra húzta a száját.

- Szép munka! – biccentett Kaito, majd megszabadította a tehertől és átvette a lidércet tőle. Furcsa látvány volt, hogy a kistermetű halálisten milyen könnyedén a vállára kapja a hatalmas lidércnőt.

Akane átvette Rai-t Shuji-tól. Tete, miután meggyőződött róla, hogy a társa jól van, szorosan a nyomukban sétált be az üres épületbe és mikor Akane a földre tette Rai-t, elkezdte meggyógyítani. Átáramoltatta belé a lélekenergiáját, ami különös látvány volt, mintha ragyogó, kristálytiszta víz lett volna. Rai sebei azonnal halványodni kezdtek az arcán és ugyan a sok vértől nem látszott, de Akane biztos volt benne, hogy a vállán is összeforr a hús és a csont. Úgy ahogyan az övé is összeforrt Tete erejének hála.

- Őt neked hoztuk – mondta Shuji az ájult lidérc kapitány felé biccentve. – A te erőddel meg lehet menteni a benne ragadt lelkeket.

- Máris intézem!

Odasétált az ártalmatlanított ellenfelükhöz. Furcsa látvány volt Kame egyik kapitánya ilyen védtelenül. Mindkét tiszt túlélte az ütközetet és a sérült Rai sem volt életveszélyben. Ez reményt adott Akanénak, hogy van esélyük Kame serege ellen.

Kivonta a kardját és a lidérc fölé emelte. Amateraszu árnyéka mintha kettévágta volna a hatalmas testet.

- Ragyogj, Amateraszu!

Nem sok lidérccel végzett eddig, de még soha nem érzett ekkora... zsúfoltságot. Máskor hallja az elemésztett lelkek hangját, ám ezúttal nem egyéni kiáltásokat hallott maga körül, hanem állandó, halk háttérzajt, olyasmit, amit egy iskolai menzán lehet hallani, ahogy mindenki beszélget az asztaltársaságával. A lelkek segélykiáltásai halk duruzsolássá szelídültek a kapitány elnyomása alatt. Talán már nem is vágytak rá, hogy kiszabaduljanak, olyan rég elveszítették a szabad akaratukat, hogy elfelejtették, hogy valaha volt nekik, hogy valaha voltak valakik.

Hófehér, áttetsző alakként lebegtek Akane körül egy egységes tömeget alkotva. Az arcuk helyén csak elmosódott fehérség látszott, vagy homályos elnagyolt vonalak. Akane körbejárt közöttük. A nagy tömeg ellenére könnyedén mozgott, hiszen a lelkek anyagtalanok voltak és engedelmesen átengedték a sorfalaikon.

Legbelül ahol a legsűrűbben álltak egymás mellett, végre megtalálta. Az egyetlen lelket, akinek volt arca.

Egy fiatal lány volt, gyönyörű vonásokkal, halványkék tekintettel, egyszerű hímzett köntösben. Hosszú kibontott haja a derekáig leért.

Csodálkozva nézett Akanéra.

- Te meg ki vagy?

- A nevem Shirohi Akane. Azért jöttem, hogy segítsek neked.

- Segíteni?

- Nem ez az a hely, ahol örökké létezned kell. Van egy másik, egy sokkal jobb. Most elmehetsz oda. Mindannyian elmehettek.

A lélek közömbös tekintettel végignézett az őket körbevevő végtelennek tűnő tömegen, aztán újra Akane felé fordult és lassan bólintott.

- Rendben.

- Hogy hívnak?

Nem válaszolt rögtön, mintha gondolkodnia kellene, hogy eszébe jusson. Aztán végre felcsillant a szeme és elsuttogta a nevét. Az igazi nevét, nem pedig azt, amit ebben a világban kapott.

Akane elmosolyodott.

- Vár a Lelkek Világa, Rosabella!

Felemelte a kardját és a markolat végét a lány homlokához érintette.

A halálisten lélekenergiája napfényként ragyogott fel körülöttük. A lelkek megrezzentek, majd mozgolódni kezdtek. Visszaváltoztak eredeti kinézetükre, arcvonásaik kirajzolódtak és olyan tökéletesen láthatóvá váltak, amilyen Rosabella csinos arca is volt.

A lány könnyezett a boldogságtól.

- A te erőd... gyönyörű! Sosem láttam még ilyen szépet!

- A szépség nem minden – mondta Akane kissé meglepve.

- Én... azt hiszem ezt jó sokáig elfelejtettem. Köszönöm! – mondta mielőtt a lelke egy villanással eltűnt volna ebből a világból.

A lány helyén az ürességben ott maradt valami. Egy apró, fénylő tárgy. Akane kinyúlt érte, és ahogy a tenyerébe hullott, meglátta mi az: egy kulcs. Szinte azonnal eltűnt a kezéből, de érezte, hogy nem semmivé foszlott, hanem eggyé vált azzal a darabbal, amit a lelkében őrzött.

Rosabella olyan rég nem látott már napfényt, hogy el is felejtette milyen csodálatos. Még a melegét is érezte az arcán. Egy fénylő folyosón sétált végig olyan könnyed léptekkel, mintha a testének nem lett volna súlya. Körülötte mások is voltak, egy tömeg közepén lépdelt.

Lassan szétnyílt előttük a folyosó vége és egy ajtón át beléptek egy másik világba.

Csodálatos volt.

Hatalmas zöld mezőre értek, amin virágok nyíltak. A távolban házak látszottak, mögöttük pedig egy hatalmas fal és azon túl egy város terült el, aminek innen csak a legmagasabb pontjait lehetett látni.

Rosabella megállt a domb tetején és magába itta a látványt.

Mélyet lélegzett és érezte a virágok és a napfény illatát. Olyan érzés volt, mintha újra élne.

Megérintette az arcát a szeme alatt, majd felcsúsztatta a kezét a homlokára. Csak sima bőrt tapintott. Semmi csont, semmi maszk. Semmi béklyó.

Felnevetett örömében.

Hát ilyen érzés a szabadság!

Akane már ezelőtt meghallotta a társai hangját, hogy kinyitotta volna a szemét.

- Hű! Ez... - kereste a szavakat Rai, akit ezek szerint Tete sikeresen meggyógyított és magához tért.

- Elképesztő volt! – segítette ki Shuji.

- Szerintem sietnünk kéne... ez biztos... feltűnt másoknak is. – Paja.

- Jól vagy Akane? – Kaito.

Kinyitotta a szemét és rájuk mosolygott. Úgy érezte, mintha a kiszabadított lelkek boldogsága átragadt volna rá. Elöntötte a reményt.

- Igen. Sikerült!

- Ügyes voltál! – bólintott elismerően Kaito. – Ezek szerint az erőd gond nélkül működik még rajtuk is.

- Aggódtál, hogy nem így lesz? – szaladt ráncba a szemöldöke.

- Kame biztos nem akárkit emel kapitányi rangra. Ezek a lidércek több tízezer lelket is elfogyaszthattak már.

- Amateraszu-val megbirkóztunk a feladattal – lapogatta meg az oldalán viselt kard markolatát. – Mi a következő lépés?

***

Az első hadnagy a központi épület legmagasabb szintjén állt az üvegkupola alatt és az udvart figyelte. A kilences és tízes torony közötti területen valahol hatalmas lélekenergia szabadult fel, aztán... egyszerűen eltűnt, mintha kiszippantották volna ebből a világból. Mindezt fénylő jelenség kísérte, de nem tudta megállapítani, hogy pontosan melyik épületből jön.

A fekete-fehér hajú fiú megkocogtatta az ablaküveget a körmével.

- Ennea kapitányt elveszítettük.

A háta mögül halk, fogvacogásra emlékeztető hangot hallott. Nem fordult meg, tudta, hogy Deka kapitány az, egy tinédzserlány külsejű lidérc, aki a haorijába burkolózva, a saját lábát átölelve, rettegve lapul egy hatalmas kerekasztal alatt. Kapitány létére folyamatos félelemben létezett és mindig mindentől rettegett. Kame úrnő hívatta a központi toronyba nemrég, mintha csak tudta volna, hogy az idegenek elmennek majd a tornyához.

- Szerencsés vagy, hogy téged nem találtak ott! – jegyezte meg mosolyogva, a saját tükörképét bámulva az üvegen. – Nem gondolod?

- M-m-m-m-miért jöttek? – dadogta Deka.

- Az élőket keresik, akiket nemrég ide hoztunk.

- Ha m-m-m-m-m-meg ölték En-n-n-n-neát ak-k-k-kor v-v-v-veszélyesek le-lehetnek!

A hadnagy hátrafordult és még az asztal alatti árnyékban is látta, ahogy a kapitány tágra nyílt szemei könnyektől csillognak. Nem tudta eldönteni, hogy a bajtársuk iránti gyász vagy a szokásos félelem szülte-e őket.

Megvonta a vállát.

- Ő volt az egyik leggyengébb a kapitányok között. Azért csatlakozott az úrnőhöz, mert szerinte a fejletlenebb és a személyiségüket elveszített lidércek rondák ő pedig meg akart szabadulni mindtől. Az, hogy legyőzték nem jelent semmit. Ne aggódj! Az úrnőnek oka van rá, hogy hagyja azokat a halálisteneket szabadon járkálni a területén. Ha lenne bármi esélyük ellene, akkor már rég lecsapott volna rájuk.

- Sz-sz-szerinted... ne-ne-nem ké-kéne tennünk va-valamit? – hüppögte Deka.

A hadnagy visszafordult az ablak felé. Nem látott mozgást odalent, ha az idegenek el is indultak valamerre, az épületek eltakarták őket a szeme elől.

- Nem, amíg nem kapunk rá parancsot. – Elmosolyodott, amitől az arca egycsapásra visszaváltozott gyermekivé, mintha egy maszkot húzott volna fel. – Most megyek, találkozom a kapitányommal. Viszlát, Deka!

Az asztal alatt lapuló lány vadul bólogatni kezdett, miközben a fekete-fehér hajú fiú szökdécselő léptekkel elhagyta a termet. Amint kívül volt az ajtón, az arca újra elkomorodott. Nekidőlt a csukott ajtónak és sötét tekintettel bámult maga elé.

Lehet, hogy Ennea gyenge volt, csak egy gilian de akkor is... Egy volt közülük. Ennek nem szabadott volna megtörténnie!

- Jól vagy?

A lágy hangra azonnal felkapta a fejét. Egy nő lépdelt felé, hosszú haja egyik odalán fekete, a másikon pedig fehér volt épp, mint az övé. Fekete haorija szárnyként fogta közre kecses alakját.

- Kapitány! – a fiú azonnal odaszaladt hozzá és átölelte.

A nő letérdelt mellé és védelmezőn a karjaiba vonta.

- Ne félj! Velünk nem történhet meg. Nem lesz semmi baj! – simogatta meg a fejét.

- Tudom. Te mindig vigyázol rám.

- Így van! Nincs mitől félned, amíg én melletted vagyok!

- Milyen megható!

A kis hadnagy összerezzent a durva hangra, ami befurakodott a meghitt pillanatba. Egy másik kapitány sétált feléjük, nagydarab, izmos nő volt, majdnem olyan magas, mint Ennea... volt. Átfutott az agyán a gondolat, hogy így már Penta a legmagasabb a kapitányok között.

- Mindjárt hányok! Hen, te komolyan annyira megkedvelted azt a kóbor kölyköt, hogy még hadnagynak is kinevezted mi?

Kétségkívül ő volt a legundokabb is.

Az Első Kapitány kihúzta magát és védelmezőn a hadnagya elé helyezkedett, teljesen eltakarta a másik szeme elől.

- Rou a hadnagyom, mert kiérdemelte ezt a posztot. Senkinek nincs joga beleszólni, hogy kit nevezek ki, csak az úrnőnek ő pedig jóváhagyta.

- Értem-értem! Csak nyugalom! – vigyorgott rájuk, aztán egyszerűen elsétált mellettük, hátán a hatalmas naginatáját cipelve. A fegyver majdnem háromszor akkora volt, mint a kis hadnagy, de Penta meg se görnyedt a súlyától, mintha hozzá lett volna nőve.

Hen a vállára tette a kezét.

- Az úrnő megbeszélést hívott össze. Most jobb, ha mész!

Bólintott, majd futásnak eredt a folyosón, még mielőtt egy újabb kapitány felbukkanna.

A legtöbben nem kedvelték őt, nem értették, hogy miért egy ilyen gyenge kis lidércet nevezett ki az Első Kapitány a hadnagyának. Nem merészelték volna bántani a Hentől és Kamétől való félelem miatt, de folyton éreztették vele, hogy gyengébb náluk. Úgy tűnik a régi szokások a lidércek világában is nehezen múltak. Ha a sivatagban találkoztak volna, még mielőtt a maszkjuk összetörik, Rou csak préda lett volna nekik, akit elfogyaszthatnak.

A Tisztátalan Lelkek Városában azonban szabályok voltak és egy halálisten uralkodott felettük. A tápláléklánc új csúcsa, amihez még ők sem érhettek fel.

Felgyorsította a lépteit, a végén már szinte repült az első osztag tornya felé. Nem irigyelte Deka kapitányt, akinek részt kell vennie a megbeszélésen. Vele sem bántak sokkal jobban, azt találgatták Kame mikor fogja végre lecserélni valaki erősebbre. A folyamatos rettegését a gyengesége jelének tekintették.

A maszkjuk már nem takart annyit, mégis kevesebben láttak tovább az orruknál.

Az újonc kapitány érkezett meg utolsónak. Nem zavartatta magát miatta. Odasétált a székéhez – egy hatos jellel volt ellátva a támlája – és helyet foglalt. Senki nem szólt egy szót sem, de érezte magán a tekinteteket.

Végignézett a többi kapitányon. A legtöbben állták a pillantását, az a fogvacogós kislány azonnal elkapta a sajátját és az asztallapot kezdte bámulni. A keselyű meg csak nézett rá, de biztos volt benne, hogy nem látja. Neki mindig üres volt a tekintete, mintha nem laknának benne érzelmek. Fura. Még a halál után is. A többiek mind visszanéztek rá.

Végül az üres, kilencessel jelölt székhez ért és ekkor nyílt a terem ajtaja.

Kame lépett be és hirtelen még a levegő is megváltozott a szobában. A halálisten ereje mindent leuralt maga körül. Nem volt fájdalmas vagy tolakodó, mégsem lehetett nem észrevenni. Csupán egy emlékeztető volt, hogy ki a legerősebb a jelenlévők közül.

Kame helyet foglalt az egyetlen jel nélküli székben és az asztalra könyökölve összekulcsolta az ujjait.

- A Darabok hamarosan készen állnak. Már nem tart soká és újabb kapitányok csatlakoznak hozzátok.

- Na és mi lesz Enneával? – kérdezte meg, amire mindannyian gondoltak.

Kame ránézett, tekintete most élesnek és tisztának tűnt, de Hexa tudta, hogy milyen téboly tombol mögötte. Látta egy pillanatra, amikor szabadon engedte az erejét, hogy átváltoztassa arrancar-rá. Vajon a többiek is látták?

- Hogy érted? – döntötte félre a fejét finoman Kame.

- Megölték. Hogy fogjuk betölteni a helyét? Csak tizenhárom kulcsdarab van, nem? Honnan lesz tizenharmadik kapitány, ha az egyik darabot megszerezték a betolakodó halálistenek egy másik pedig mindig is náluk volt?

Több másodpercnyi súlyos csönd követte a szavait, aztán...

- Természetesen, visszaszerezzük attól a halálistentől, aki végzett a társatokkal – felelte Kame, mintha ez pofonegyszerű feladat lenne. – Ennea csak a figyelemelterelés volt, amíg felkészültünk a méltó fogadásukra.

Szinte senki arcán nem látszott változás, de Hexa tudta jól, hogy nem ő az egyetlen az asztalnál ülők közül, akinek eddig a pillanatig fogalma sem volt róla, hogy Kame mindezt eltervezte.

Egyszerűen csak odadobta az ellenségüknek az egyiküket... mintha egy könnyen pótolható fegyver lett volna.

Hexa igyekezett uralkodni az arcvonásain, de mégis megrándult egy izom az állkapcsában.

Nem ismerte jól Enneát. Mióta kapitány lett, alig néhányszor látta, sosem beszéltek és most már nem is fognak. De akkor is a társuk volt, egy falkába tartoztak. Ennek jelentenie kellett volna valamit.

Kaménak azonban úgy tűnt, nem jelent. A halálisten miután nem kapott több kérdést senkitől, belefogott a terve ismertetésébe, hogy hogyan szerezzék vissza a Palotakulcs hiányzó darabjait. Miután mindent elmondott nekik – amit el akart – és mindenki megkapta a feladatát egy kézmozdulattal elbocsátotta őket.

Ahogy felállt az asztaltól, Hexa akaratlanul is arra gondolt, hogy vajon látja-e még az összes többi kapitányt, vagy ez volt az utolsó alkalom, hogy mindannyian találkoztak.

***

Asahito ereje... nyugtalan volt. Mintha saját érzései lettek volna, amik jobban kikristályosodtak most, hogy a Lelkek Világában volt.

Éjjelente alig aludt, ami egyrészt köszönhető volt a saját aggodalmának. Folyton arra gondolt, hogy vajon mi lehet Akanéval és hogy jól van-e. Kaito és a két társa biztosan vigyáznak rá, de pontosan ők mondták el, hogy az ellenségük milyen erős. Még náluk is erősebb...

Természetes, hogy aggódott, ám néha úgy érezte, mintha más érzések is betolakodnának az elméjébe, valaki más érzései. Nem volt kellemetlen, csak furcsa. Miután beszélt róla Hanako-nak, a nő megkérte, hogy hadd vizsgálja meg jobban a medálját.

- Ezen keresztül csatornázod az erődet igaz?

- Ööö igen.

Hanako óvatosan forgatta ujjai között az ezüstszínű, csillagformájú medált és úgy nézett rá, mintha egy megfejtendő rejtvény lenne.

- A testvéredé volt igaz?

- Igen. A húgom, Hoshi... ő nagyon fiatalon halt meg. Fiatalabb volt, mint én most.

Lehajtotta a fejét, mintha hirtelen egy láthatatlan súly akaszkodott volna a nyakába. Ezúttal azonban nem érzett semmilyen „idegen" érzést. Csak a saját gyászát és bűntudatát.

- Részvétem! Tudom, hogy ez nehéz számodra de... mesélnél róla? Talán megérthetjük, hogy miért tettél szert ilyen erőre a medálja által.

- Persze... Mit meséljek?

- Bármit, ami eszedbe jut róla. Például ő hogyan tett szert a medáljra?

- Ó! Én vettem neki – hirtelen elmosolyodott. – Születésnapi ajándék volt. Hoshi imádta a csillagokat még egy profi teleszkópja is volt, azt anyától kapta. Hónapokig spórolt rá, hogy megvehesse neki. Segítettem összerakni és hajnalig néztük a csillagokat vele, amíg el nem tűntek az égről. Másnap nagyon fáradtak és álmosak voltunk az iskolában, de egyikünket sem érdekelte és kivételesen anya nem szólt ránk miatta.

Az arca hirtelen elkomorodott.

- Nem sokkal ezután halt meg.

- Hogyan?

- Egy gyógyíthatatlan betegsége volt. Egyre romlott az állapota, még az orvosok sem tudták megmenteni. Minden nap bejártam hozzá a kórházba és végignéztem, ahogy... elsorvad, mint egy virág, amit nem öntöznek többé. A medált ő adta nekem, arra kért, hogy vigyázzak rá neki, amíg jobban nem lesz. Akkor már tudtam, hogy meg fog halni, mégis megígértem, hogy egy nap visszakapja tőlem, amikor már meggyógyult. Mosolygott, de nem hiszem hogy hitt nekem.

Érezte, hogy könnyek buggyannak ki a szeméből.

Hanako biztosan látta, de nem szakította félbe.

Reszketegen levegőt vett.

- Még soha senkinek nem beszéltem róla Akanén kívül. A halála óta csak ketten maradtunk anyával.

Hanako nem akarta megkérdezni, hogy mi történt az apjával, nehogy a szükségesnél több sebet felszakítson. Lenézett a kezében tartott ékszerre, amin megcsillant a szobába besütő napfény.

- Szóval ez a medál egy gyermek szeretetét és reményét hordozza magában. Nem csoda, hogy olyan lenyűgöző erővel ruházott fel – kinyújtotta a tenyerében tartott medált Asahito felé, hogy visszaadja neki. – Megmentetted vele az életemet és megvédted a barátaidat.

A fiú átvette tőle a medált és a nyakába akasztotta, de nem rejtette a halálisten egyenruha alá, amit Kaito-tól kapott.

- Bárcsak több erőm lenne! Akkor segíthetnék Akanénak is! Ne érts félre, tudom, hogy Kaito-szan és a társai nagyon erősek, de...

- De Akane a barátod és ott akarsz lenni mellette, hogy támogasd. Megértem. Sokáig egyedül őriztem a városotokat és jól elboldogultam a feladatommal, de miután Kaito jött és segített... rájöttem, hogy mennyivel könnyebb és jobb érzés, ha valaki nem egyedül dolgozik. Nem is tudom, mihez kezdek majd, ha vissza kell térnem és újra egyedül leszek.

- Esetleg megkérhetnéd, hogy osszák be újra melléd – mosolygott rá Asahito.

- Ó, ő ahhoz túl fontos! Itt van rá szükség.

- Nem tudhatod, azok után, amik történtek.

- Hm... Azt hiszem, igazad van. De ezen ráérünk később gondolkodni! Most fontosabb, hogy jobban megismerjük az erődet. Szeretném, ha eljönnél velem a Negyedik Osztaghoz.

- Rendben – bólintott rá gondolkodás nélkül.