A torony, ami felé Shuji, Rai és Paja triója tartott hófehér kőből épült, mintha a homokból nőtt volna ki. Tökéletesen kerek volt és szemre legalább száz méter magas. A bejárata fölé egy hatalmas fekete kilences jelet véstek a kövekbe.

- Hadd tippeljek – nézett fel a jelre Rai csípőre tett kézzel. – Ez az itteni Kilencedik Osztag tornya.

A földszinti bejáratot mintha nem emberekre tervezték volna. A kétszárnyú ajtó négy méter magas volt és gyanúsan úgy nézett ki, mintha csontból készült volna. Művészi aprólékossággal faragott dombormű díszítette: arcok, amik állatszerű lényeket mintáztak, mintha lidércek maszkjai lettek volna. Volt köztük, amelyik fenyegetően kivillantotta éles fogsorát, de némelyik idétlenül vigyorgott. A groteszk kompozíció közepén pedig kerek ajtókilincs lógott.

Shuji megfogta a kilincset, majd hosszan kifújta a levegőt.

- Készen álltok?

Mikor mindkét társa bólintott, lassan kinyitotta az ajtót.

A teremben, ahová beléptek vaksötét volt, de érzékelték, hogy hatalmas, egybenyitott tér van előttük. A padló csúszott, mintha tükörjégen sétáltak volna és csak lassan tudtak előre araszolni.

Hirtelen fény gyúlt ki fölöttük.

Egy pillanatra elvakította őket, aztán végre meglátták hol vannak. A terem tényleg hatalmas volt, a belmagassága legalább öt méter, a padlója pedig nem jég volt, hanem igazi tükör. Mégis az a nő vonta leginkább magára a tekintetüket, aki a túloldalon állt velük szemben.

Szó szerint egy óriás volt, három méter magas, szinte már természetfelettien domborodó idomokkal és térdig érő, halványszőke, lágyan hullámzó hajjal. Fekete haorija alatt hófehér kimonót viselt, fekete obival. Az arcát takaró maszk homlok fölötti része finom tollakat mintázott alatt pedig gyönyörű női arcot. Csak az állkapcsa és a szája látszott ki alóla.

Egyszerre volt szép és rémisztő látvány, főleg a nagy termete miatt, ami még a terem túloldaláról is nyilvánvaló volt.

- Kíváncsi voltam rá, hogy ki elég ostoba ahhoz, hogy idejöjjön. Pechetekre a kis bűbájotok ellenem nem sokat ér, tudom, hogy itt vagytok. – Barackszínű, pillangóformára festett ajkát mosolyra húzta, amitől csak még ijesztőbbnek tűnt. – Szerencsétek, hogy épp ide tévedtetek be. Így legalább szép halálotok lesz. Na? Ki legyen az első?

Shuji és Rai ekkor egy gyors pillantást váltottak, majd mindketten feloldották az álcázóbűbájt.

- Á! Hát ott vagytok – mosolygott rájuk. – A társatok nem szeretne megmutatkozni?

- Felesleges – mondta Rai pimasz mosollyal az arcán. – Ketten is elegek vagyunk hozzá, hogy legyőzzünk téged.

- Milyen bátor, naiv szavak! Majd meglátjuk, meddig tudtok kitartani. Jelenj meg, Tükörkép! – duruzsolta hívogatóan és csettintett egyet.

Ekkor a terem padlója felragyogott. Két fényből álló alak emelkedett ki belőle Shujival és Raival szemben. Mikor a fény eloszlott róluk, döbbenten látták, hogy ők maguk azok. Még lélekölő kard is volt a kezükben, amit támadásra készen előre szegeztek.

Az arrancar mosolya kiszélesedett, miközben helyet foglalt egy hatalmas, fehér kárpitos kanapén, ami az egyetlen bútor volt a szobában. Könyökét megtámasztotta a karfán és állát a tenyerébe téve aprót biccentett.

A két halálistennek épphogy volt ideje kardot rántani, mielőtt a hasonmásaik rájuk támadtak.

Pár percig kivártak, amíg felmérték, hogy mit tudnak, mennyire jó másolatok. Aztán mintha egy láthatatlan jelre tennék, hirtelen villámlépéssel helyet cseréltek, így már egymás hasonmásaival néztek szembe.

Ők ketten már az Akadémián is legjobb barátok voltak. Azóta edzenek egymással, hogy volt lélekölő kardjuk. Pontosan ismerik a másik erősségeit és gyengeségeit. Ugyanez a hasonmásaikról aligha mondható el. Lehet, hogy külsőre ugyanolyanok, de csak annyit tudhatnak róluk, amennyit a létrehozójuk, tehát azt, hogy hogy néznek ki.

Legalábbis eleinte azt hitték...

- Ügyes, de ez kevés lesz ide – mosolygott továbbra is a lidérc.

Rai megengedett magának egy pillantást az arrancar felé, akinek folyton igyekeztek nem hátat fordítani. Ugyan nem volt nála kard, de ha tényleg kapitány szintű, akkor anélkül is éppen elég veszélyes.

Túl sokba került neki az az egy másodperc. A következő pillanatban a hasonmás Shuji beledöfte a kardját Rai vállába, aki felordított és térdre rogyott.

- Rai!

- Te rám figyelj! – figyelmeztette Shuji-t az ellenfele. – Különben még hamarabb vége lesz ennek a küzdelemnek, mint hittem.

- Francba! – sziszegte Rai. A válla égett a fájdalomtól, a tekintete pedig a dühtől, ahogy az ellenfelére nézett... De megzavarta, hogy az egyik legjobb barátja arcát viseli. Képtelen volt erre az arcra haraggal tekinteni még akkor is, ha tudta, hogy nem igazi.

Az arrancar kapitány elégedetten mosolygott, mikor látta, hogy a düh eltűnik az arcáról és csak kétségek maradnak.

- Mégis mire számítottál? – szólalt meg Shuji hasonmása olyan álnok mosollyal, amilyet az igazi tiszt arcán soha nem lehetett volna látni. – Mindig is gyengébb voltál nálam.

- Ne hallgass rá! – kiáltotta az igazi Shuji, miközben kivédett egy újabb támadást.

- „Ne hallgass rá!" – figurázta ki a hasonmás és felnevetett. Megforgatta a kardját Rai vállában, aki ordított a fájdalomtól. Mikor kirántotta a pengét a vállából, a hangja még hangosabbá és kétségbe esettebbé vált.

Rai térdre esett, kardot tartó kezét a sebre szorította.

- Te is tudod, hogy így van. Már az Akadémián is tudtad. Mindig utánam végeztél minden próbán és végül az osztagban is alacsonyabb rangú lettél. Sosem fogsz tudni legyőzni!

- Ez nem igaz! – kiáldotta a valódi negyediktiszt.

- Mondtam már, hogy ide figyelj! – Rai hasonmása kihasználta a kínálkozó alkalmat és sikerült vágást ejtenie Shuji karán, de szerencsére nem túl mélyet, mert az ellenfele időben hátraugrott.

- Ugyanolyan gyenge vagy, mint azon a napon – folytatta a hasonmás kegyetlenül. – Megint Kaito-nak kellene megvédenie, mint mikor végzősök voltunk? Semmit nem változtál!

- Ez... nem lehet! – suttogta Rai elképedve. – Erről nem tudhat!

Ezek a hasonmások... csak tükörképek. Látszat. Külsőség. Nem szabadna ismerniük az emlékeiket!

A kanapén heverésző arrancar hangosan felkacagott. Mély alt hangja betöltötte az egész termet.

- Meglepődtetek? Ennea vagyok, a Tisztátalan Lelkek Városának kilencedik kapitánya. Az erőm többre képes, minthogy pusztán lemásolja valaki külsejét és képességeit. A tükörképeim tökéletesek. Pontosan annyit tudnak rólatok, mint ti magatok. Elvégre a legerősebb ellenfél, akivel szembe kerülhet valaki, az saját maga. Egy ellenfél, aki mindent tud róla. Ez az én erőm, megmutatom, hogy milyen keveset is értek valójában.

Miközben beszélt, pontosan ugyanolyan alattomos mosoly ült az ajkán, mint a két hasonmásnak.

A Shuji hasonmás felemelte a kardját, hogy lesújtson vele Rai-ra, aki ekkor halkan azt suttogta:

- Szökkenj, Fehér Nyúl!

Rai kardja felvillant és azonnal átváltozott. A feloldott shikai formájában egy tőrre hasonlított, aminek fehér szalaggal fedett markolata mindkét végén vékony, borotvaéles pengében végződött. Olyan könnyedén forgatta a kezében, hogy összemosódott a szemük előtt és Paja csak egy fehér csíkot látott a levegőben elsuhanni, amerre a fegyver mozdult.

De nem ez volt az egyetlen változás. Rai maga is felgyorsult, még a sebesülése ellenére is sokkal könnyedebb lett a mozgása, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy a vállából folyik a vér. A válaszcsapása, amivel leterítette az ellenfelét, Shuji-nak is új erőt adott, ő is feloldotta a kardját.

- Zúzd szét, Faltörő Kos!

A negyediktiszt kardja megnyúlt és lándzsává változott, aminek a végén egy szarvhoz hasonló, csavart, bordázott penge villant. A nagyobb távolság az ellenfelétől előnyt adott neki és most már ő tudta sarokba szorítani a Rai hasonmást.

Amint a hasonmások is feloldották a „lélekölő kardjukat", megint kiegyenlítetté vált a küzdelem, vagyis csak egy ideig. Rai-t hátráltatta a sérülése, ami súlyosabbnak bizonyult, mint elsőre hitte, ugyanis az ellenfelének megint sikerült ismét felülkerekednie rajta. Egy óvatlan pillanatban kegyetlenül vállon döfte a lándzsájával.

Rai ordított, ahogy a penge áthatolt a húsán, csontján és nekiszegezte a falnak.

Sajnos Shuji figyelmét is elvonta a saját harcáról és a Rai másolat így fürgén egy sebet ejtett a mellkasán. Nem volt mély, de magas ár egy ilyen kiélezett harcban.

- Add fel! Mondtam, hogy nem nyerhetsz ellenem! Én vagyok az erősebb, mindig is én leszek! Nyugodtan bevallhatod, hogy féltékeny vagy miatta. – Megforgatta a lándzsát.

Shuji legszívesebben a fülére tapasztotta volna a kezét, hogy ne kelljen hallania a hangot, amit Rai kiadott magából. Még soha nem hallott tőle ilyen borzalmas kiáltást.

A tőr kiesett az ötödiktiszt kezéből. A falhoz szegezett Rai hangosan zihált, a nyakát és az arcát a saját kifröccsenő vére piszkította be, ami elkeveredett a homlokáról csorgó izzadtsággal. Egy pillanatig feladat. Nem tudta elképzelni, hogy nyerhet.

Aztán ismerős hangot hallott.

- Tarts ki Rai! Te erősebb vagy ennél! Erősebb vagy nála! – kiáltotta Shuji. – Te is tudod!

- Dehogy! – mondta a hasonmás. – Gyenge vagy, mint aznap. Még emlékszel milyen érzés volt igaz? Hogy mennyire szégyellted magad, miután Kaito-nak kellett megmentenie. Elbuktál volna azon a vizsgán, sőt meg is halsz egy egyszerű lidérc karmai között, ha ő nem lép közbe. A seb még mindig nem gyógyult be ugye?

Rai arcán rémülte tükröződött, ahogy felnézett az ellenfelére. Tökéletesen emlékezett arra a napra.

Ha az első osztag ötödik tisztjének egyetlen érzelmet kellett volna mondania, ami a legjobban meghatározta a Lelkek Világában töltött idejét, akkor az a félelem lett volna. Mindig is félt, csak elnyomta magában az érzést, eltemette mélyre és úgy tett, mintha nem is létezne. Pedig ott volt és mindig épp a legrosszabbkor tört a felszínre. Mint aznap azon a vizsgán.

A Peremvidékről származó, egyszerű lélek volt, aki egy nap megéhezett és rájött, hogy halálistenné válhat. Jelentkezett az Akadémiára, ahova nemcsak felvették, de valami csoda folytán a haladó osztályba került. A sikerszériája azonban itt véget is ért. Az az évfolyam különösen erős volt, a legelsők egyike és benne volt Kaito és Shuji is.

Kaito volt az évfolyamelső, mindenkit messze lekörözött. Egyedül Rai és Shuji tudtak a nyomába érni, de még ők is örök második és harmadik helyre voltak ítélve mellette. Sokáig nem kedvelték egymást és a versenyszellem hajtotta őket. Rivalizáltak, miközben mindig megtartották a három lépés távolságot.

Aznap az Élők Világában tartott vizsgán Rai tudta, hogyha le akarja győzni őket, akkor vakmerőnek kell lennie, be kell vállalnia a legnehezebb ellenfelet, amit csak talál.

Megtalálta.

Sajnos túl nagy falatnak bizonyult számára. Az a lidérc majdnem megölte és végül, ironikus módon épp az a két ember mentette meg, akiket le akart győzni. Az a nap örökre megváltoztatta mindhármukat. Ellenfélből hirtelen szövetségessé váltak és mikor elvégezték az Akadémiát, egy osztagba kerültek. Azóta Shuji-val Kaito alatt szolgáltak és Rai büszke volt rá, hogy ilyen társai vannak. Sosem zavarta, hogy a harmadik helyen maradt, mert tudta, hogy a többiek ettől nem tekintik kevesebbnek maguknál. Ő sem tekintette magát kevesebbnek emiatt. Mert nem is volt az.

- Vajon mi történik, ha egy halálistent megölnek? – tűnődött fennhangon a fejét félrebiccentve Ennea. – Derítsük ki! Készen állsz veszteske?

A Shuji hasonmás ekkor kihúzta a lándzsát és hagyta a földre esni Rai-t. Pont az elejtett fegyvere mellé.

Az ötödiktiszt az egyenruhája ujjának takarásában felvette és a kezébe szorította a tőre markolatát.

Aznap arra is rájött, hogy a félelem semmiben nem akadályozza, ha nem hagyja neki. Csak úgy lehet bátor, ha fél.

- Végezz vele!

A hasonmás lándzsája megindult felé, elszántan hogy elvegye az életét.

Shuji szitkozódott, Paja ijedten felsikoltott...

Rai pedig olyan gyorsan mozdult, mint még soha életében. Gyorsabban, mint a felé tartó penge. Gyorsabban, mint ahogy Shuji vagy Kaito képes lett volna.

A tőre egyik pengéjével félreütötte a feje felé tartó lándzsahegyet, aztán szíven szúrta az ellenfelét, mindezt a pillanat töredéke alatt.

A hasonmás elkerekedett szemmel bámult rá néhány másodpercig, aztán szertefoszlott, mintha egy tükör tört volna darabokra a szeme előtt.

Az arrancar kapitány ujjai szorosabban markolták a kanapé karfáját.

Rai nehezen, de talpra állt. Sérült vállából még mindig folyt a vér, de másik kezében ott szorongatta a lélekölő kardját, ami visszaváltozott eredeti alakjába.

- Tudom, hogy rátok mindig számíthatok, rád és Kaito-ra. De már nincs mindig szükségem a segítségetekre.

Ennyit tudott mondani, mielőtt összeesett volna a kimerültségtől.

A láthatatlan Paja odarohant a sebesült tiszthez és magával vitte, vissza a terem bejáratához, hogy minél messzebb legyen a még mindig harcoló Shuji-tól és a kapitánytól. Utóbbi egyáltalán nem foglalkozott vele, hiába volt tisztában a jelenlétével. A szemeit ugyan eltakarta a maszkja, de vicsorba torzuló szájából és a halk morgásszerű hangból, amit kiadott, világos volt, hogy egyre mérgesebb.

Paja-nak a hideg futkosott a hátán, ha csak ránézett. Érezte a hatalmas lélekenergiát, ami most valamennyire el volt nyomva a testében, de attól még tudta, hogy ott van és már ez megrémítette.

Nem volt hozzászokva a harchoz. Szerencsére már évek óta nem kellett megküzdenie senkivel, azóta nem, hogy sikerült összetörnie a maszkját és az éhség, ami addig meghatározta a létezését, végre elmúlt.

De ha végleg meg akar szabadulni ettől a világtól, akkor most harcolnia kell. Segítenie kell.

Shuji észrevette, hogy az ellenfele hirtelen erősebb és gyorsabb lett. Gyanította, hogy azért, mert Rai legyőzte a másik tükörképet és minél kevesebbet kell irányítania a kapitánynak, annál több lélekenergiáját fordíthatja rájuk. Most hogy csak egyetlen ellenféllel harcolt, igencsak megnehezítette Shuji dolgát, de ő állta a csapásokat. Egyelőre...

Viszont fáradt. Minden egyes másodperccel, minden kivédett vágással. Ha nem ismerte volna olyan jól Rai harci stílusát, mint a sajátját, akkor már veszített volna.

A tükörkép próbálta összezavarni, olyan gyorsan mozgott, hogy Shuji annyit látott belőle, hogy hol felbukkant, hol eltűnt, mintha villámlépést használna. Inkább érezte, mint látta, hogy éppen merre jár.

Aztán ott termett fölötte.

Nem vette észre időben. Egyetlen pillanat kellett volna még...

Emelte a karját, de tudta, hogy késő lesz. Mire kivédhetné a támadást, Rai tükörképe addigra lecsap és végez vele...

Ám a fájdalom nem érkezett meg. A hasonmást egy láthatatlan erő egyszercsak oldalba kapta és elsodorta Shuji fölül. Nekicsapódott a falnak, de azonnal talpra ugrott. Idegesen nézett körbe a támadóját keresve... akit azonban nem láthatott.

- Miért bujkálsz te gyáva kisegér?! – dühöngött a kapitány. – Mutasd magad!

- Mért mutassa? – kérdezett vissza Shuji. – Hogy róla is csinálhassa egy tükörképet? Ez az erőd gyengesége igaz? Csak azt tudod lemásolni, amit látsz. Rai-val ott hibáztunk, hogy felfedtünk magunkat, mert nem ismertük az erődet. De ez mégegyszer nem fog megtörténni.

- Te alávaló...!

Rai hasonmása támadott, Shuji védekezett. Paja pedig ismét akcióba lendült. Sajnos Shuji sem látta, de még így is jobb volt, hogy ketten harcoltak a tükörkép ellen, mintha egyedül lett volna.

A lidérclány fürge volt és takarékosan beosztotta az erejét, mindig a megfelelő pillanatban zökkentette ki a tükörképet.

Shuji elgondolkodott rajta, hogy vajon Paja-nak van-e lélekölő kardhoz hasonló fegyvere – korábban nem látott nála ilyesmit –, vagy csak puszta kézzel küzd.

Akárhogy is, megteremtette neki a tökéletes alkalmat, hogy védekezés helyett végre ellentámadásba lendüljön.

Villámlépéssel hátraugrott, majdnem a terem bejáratáig, ezzel meglepte a kapitányt és a teremtményét is. Hátrahúzta a karját és minden maradék erejét beleadva elhajította a lándzsáját. A fegyver átszelte a termet, keresztüldöfte a tükörkép Rai-t és nem állt meg, vitte magával, egyenesen a szemközti falba. Majdnem ugyanúgy, ahogy a tükörkép Shuji döfte át az igazi Rai vállát percekkel korábban, csakhogy a tükörkép darabokra hullott, mint a másik.

A kapitány felüvöltött, de mielőtt igazán kiereszthette volna a dühét, Shuji már ott is termett mögötte, ismét a kardjával a kezében. Milliószor begyakorolt mozdulat volt, ahogy lecsapott rá. Hátulról, egyenesen a fejére sújtott.

- NE!

Érezte a légmozgást, ahogy a még mindig láthatatlan Paja felé vetődik. Nem tudta megakadályozni, hogy lesújtson, de ahogy félrelökte a karját, tompította a támadás erejét.

A kapitány elterült a tükörpadlón, Shuji pedig értetlenül kapta a fejét abba az irányba, ahonnan a lökés érkezett.

- Mit művelsz?! – fakadt ki.

- Ha te ölöd meg, Akane nem tud segíteni rajta! Várj még vele! Kérlek!

Értetlenül pislogott ugyanabba az irányba.

- Mégis miért érdekel, hogy mi lesz vele? Megérdemli, hogy végezzek vele!

- Igen, de... de miért ne lehetne adni neki is egymásodik esélyt? Nem, nem is neki. A lelkeknek, akik még most is benne vannak.

Shuji a földön heverő arrancar-ra nézett. A hatalmas test betörte a tükörpadlót, ami pókháló-szerűen megrepedt, mintha jég lett volna. Törött maszkjából vér szivárgott. Ez a nő majdnem megölte Rai-t és őt. Ha Paja nem segít neki, talán tényleg veszített volna és mindketten meghalnak. A szeme sem rebbent volna, amikor elvágja a torkukat, ebben biztos volt. Raádásul nemcsak simán megölte volna őket, hanem előtte felhánytorgatta a múltjukat, kiszedte a fejükből a gyengeségeiket és aljas módon felhasználta. Kétségtelen, hogy nem érdemelt kegyelmet.

Paja élesen felszisszent, ahogy a negyediktiszt felemelte a kardját...

...és elegáns mozdulattal visszacsúsztatta a tokba az oldalán.

Nem is azért kegyelmez meg neki, mert megérdemelné.

- Megmentettél, ezért megteszem, amire kérsz. De sietnünk kell!

Paja feloldotta a bűbájt és hálásan meghajolt felé.

- Köszönöm!

Shuji elmondott egy varázsigét, amivel megkötözte az ájult kapitányt, aztán Paja-ra bízta, hogy figyeljen rá és vigyázzon Rai-ra, amíg ő gyorsan átkutatta a torony többi részét.

Szerencsére a felsőbb emeleteken nem találkozott más lidércekkel, mintha direkt kerülték volna ezt a helyet. Csakhogy Akane testvéreinek sem lelte nyomát, így miután végzett, elindultak vissza a megbeszélt találkozási pontra, magukkal húzva az ájult kapitányt és a sérült Rai-t a hátán cipelve.

Remélte, hogy Kaito-ék is ott lesznek majd és Akane végez a kapitánnyal, mielőtt még az magához térnek.

***

Valaha az Élők Világában...

A terem gyönyörű volt és hatalmas. Díszes arany gyertyatartók sorakoztak a falakon, a tükörsima márványpadló pedig visszaverte a plafonról lógó kristálycsillárok fényét.

Az emberek is gyönyörűek voltak, de szépségben senki nem érhetett fel hozzá.

A bálteremből két márványlépcső vezetett fel és egy közös pihenőben találkoztak, majd kétoldalt tovább kanyarodtak a galéria felé.

Középen egy hatalmas, aranykeretes tükör volt a falra szerelve. Nevetve pörgött a tükör előtt miközben csodálta magát.

- Segítség! – kiáltotta, de senki nem jött segíteni. A hasán nyílt seb tátongott és az arcát egy tükör szilánkjával több helyen is megvágták. Mély, soha be nem gyógyuló sebek voltak.

- Segítsen valaki!

Nem jött válasz. Nem jött senki. Végül már nem is kiabált.

Aztán már nem is lélegzett és többé egyetlen bálon sem táncolt.

Nem tudta mi történik vele. Csak azt látta, ahogy egy hosszú láncot a mellkasához rögzítettek. Még mindig a földön feküdt, az arcára rászáradt a vér, a húsa elporladt és csak a csontjai maradtak. Az egykor gyönyörű palota rommá vált körülötte, a kristályok összetörtek, az aranygyertyatartók eltűntek. De ő még mindig ott volt. Belenézett a törött tükörbe, amiben újra sebhelyek nélkül láthatta az arcát.

Azon gondolkodott, hogy vajon a lánc miért nem tűnt el, és hogy mi történne, ha felállna és egyszerűen elsétálna.

Várt még egy kicsit, de az is lehet, hogy sokat. Nem érzékelte az idő múlását és nem hitte, hogy bárhová is sietnie kéne.

Végül felállt és sétálni kezdett. Ahogy egyre távolodott egykori otthonától a lánc egyre hosszabb és gyengébb lett. Mikor egy szem már majdnem elpattant megállta és két kézzel ragadta meg a mellkasánál. Minden erejét összegyűjtve rántott rajta egyet... és kettétört.

Dühösen üvöltve tépte ki a mellkasából.

Az ember képes attól is rettegni, amit nem lát. Ezt hamar megtanulta, miután végzett az első néhány áldozatával.

- Nocsak!

A kellemetlen rikácsoló hangra megfordult. Egy másik lidérc állt mögötte. Karmos, ragadozómadár lábaival az épület tetőgerendájába kapaszkodott. Elég ocsmány egy lény volt.

- Ez a város már foglalt lenne? – kérdezte inkább magától, mint tőle. – Nem baj! Akkor majd erővel veszem el!

Neki rontott.

Úgy végezte, mint a többi. A földön fekve, semmit nem értve, vérző sebekkel borítva.

- Te meg... Miféle lidérc vagy?

- Azt nem kell tudnod. Csak tűnj el végre, te ocsmány teremtmény! – mondta és egy mozdulattal összeroppantotta a másik maszkját. Eltűnt, mielőtt láthatta volna a maszk mögötti arcot. Mindig előbb tűntek el. Talán azért, mert a maszkjuk mögött már nem is volt semmi. Semmi ami számított volna.

Ez így folytatódott. Egyre többet ölt meg az emberek és a fajtársai közül és egyre többen jöttek. Aztán rátalált az átjáróra.

A túloldalán olyan sötét volt mintha víz alatt lenne, többezer méter mélyen. Hatalmas nyomást érzett maga körül és valami égette a bőrét, mintha folyékony tűzben lebegett volna, amiben egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt.

Nem! – gondolta dacosan. - Túl szép vagyok ahhoz, hogy csak úgy eltűnjek! A magatok fajta rusnyaságok nem érhetnek fel hozzám! – hallottam a saját hangomat. Én nem fogok eltűnni! Nem fogok!

Hirtelen mintha egy láthatatlan erő alulról tolta volna, elkezdett felemelkedni. Már nem érdekelte a fájdalom és a többi lélek rá nehezedő súlya. Csak siklott közöttük fel, fel, egyre feljebb. Végül sikerült áttörnie rajtuk. Az ő akarata győzedelmeskedett.

Furcsa volt megszokni az új formáját. Hirtelen minden olyan aprónak tűnt, mintha csak bogarak vették volna körbe. Bogarak, amiket eltaposott, ha az útjában voltak. Így létezett tovább, amíg Ő rátalált.

- Halálisten – szimatolt bele a levegőbe. - Mit keres egy magadfajta itt egyedül? – kérdez-te az előtte álló nőtől.

Az apró fekete-fehér alak úgy állt ott a levegőben, mintha szilárd talaj lett volna a lába alatt. Jó volt végre egy értelmes tekintettel szembenézni, anélkül hogy le kellett volna hajtania a fejét. A többi gilian, akivel találkozott mind ostoba volt és egyforma, tudattalan ösztönlények, akik még csak nem is ordítottak, amikor felfalta őket. Csak szánalmat érzett irántuk.

- Te más vagy – mondta a nő, mintha a gondolataira válaszolna.

- Én is tudom. Különben most nem beszélgetnénk. Mit akarsz? Meguntad az életedet?

- Nem éppen.

Egyetlen pillanat volt. Talán még annyi sem.

Kiengedte a lélekenergiáját. Az ereje annyira letaglózta, hogy az egyensúlyát vesztve hátra zuhant. Óriási teste mennydörgésszerű csapódott a homokba és hatalmas felhőt kavart fel. Mire elültek a finom szemcsék, a nő megint ott volt előtte, a kardját egyenesen a maszkkal fedett homlokának szegezve.

- Igazán szép maszkod van. Szinte sajnálom, hogy ezt kell tennem vele.

Ezután belevágta a kardját a fejébe.

Ordított, mert biztosra vette, hogy épp végez vele és én nem akart meghalni, vagy bárminek is nevezik azt, amikor egy lidérc elpusztul.

Csakhogy mikor a fájdalom elmúlt még életben volt. Még mindig létezett.

Miközben feltérdelt érezte, hogy a teste újra az emberekéhez hasonló és formájú lett és az arca alsó felét már nem fedte semmi. Megérintette az arca alsó részét. Bőr. Semmi csont, semmi maszk...

- Ki vagy te? – nézett fel a fölötte álló nőre, aki lassan, méltóságteljesen lejjebb ereszkedett a levegőben.

A halálisten kedvesen mosolygott miközben felé nyújtott valamit. Egy másik kard volt, mályvaszínű tokkal és bíbor markolattal. Csodaszép volt.

- A fontosabb kérdés az, hogy te ki vagy.

Kame-tól új nevet és célt kapott. Feladatot. A létezése már nem csak táplálkozásból és erőgyűjtésből állt. Már majdnem olyan volt mintha... élne.

Ám ennek vége. Ha valóban élt, akkor most meg fog halni.

Újból.